Erdődy Edit

Kabdebó Tamás:
Danubius Danubia

Argumentum, 1998

Nemcsak regényfolyam, hanem folyamregény is, a Duna regénye ez a hatalmas, méreteiben is tiszteletet parancsoló mű, az Angliában élő Kabdebó Tamás hosszú éveken át készült munkája. „Minden, amit eddig írtam, egész kétnyelvű irodalmi működésem: előtanulmány ehhez a folyamregényhez” – mondta a szerző egy Határ Győzővel folytatott beszélgetésben. Három tekintélyes, egymástól függetlenül is megálló kötet alkotja a regényfolyamot, mely nemcsak monumentalitásával, hanem szerkezetével is a valóságos Dunát képezi le. Ismét a szerzőt idézem: „A Duna regénye. Három részben, hasonlóan a folyóhoz, ami három szakaszra osztódik. Felső-, Középső- és Al-Dunára. […] Úgy képzeld el az egészet, mint egy vízrendszert, hol minden megannyi ágra, holtágra, morotvára, vízmosásra, csobogóra oszlik, aztán a kis vizek megtérnek a nagyhoz: az anekdoták, a mellékösvények, a kirándulások ismét egyesülnek a fővonallal, úgy, ahogy a mindennemű mellékfolyók beletorkollnak a folyamba. A Dunának közel kétszáz mellékfolyója és holtága van, a Danubius Danubia csaknem kétszáz szereplőt mozgat a Duna-medencében, tehát 3000 kilométeren és 200 éven át.”

A Duna tehát hatalmas metaforaként szervezi a regényt; a többrétegű, több szálon bonyolódó eseménysor a Dunatáj népeinek történelmét idézi fel, a földrajzi tér pedig , ahol a magán- és a „nagy”-történelem jelenetei lejátszódnak, a Duna térsége, a folyó felső folyásától a Duna-deltáig. A folyam-képzet nemcsak az epikus folyamatot (folyam-at) metaforizálja, hanem a regény szellemiségét, történelemszemléletét és történetfilozófiai irányultságát is, amennyiben annak elsődleges jellemzője a folyamatosság (folyam-atosság). Irodalomtörténetileg is egyfajta folyamatosságot képvisel a mű tematikája, hiszen a Dunával foglalkozó, különböző műfajú írásművek, műalkotások hosszú sorát folytatja – csak két, az utóbbi években megjelent könyvre utalnék ezek közül: Esterházy Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényére és Claudio Magris Dunájára.

A mű többfajta olvasási, illetve értelmezési lehetőséget is felkínál az olvasónak. Legerőteljesebben a hagyományos családregény műfaji vonásai ragadják meg a figyelmet. A Danubius Danubia „fő sodra” a dunai Szendrő család története. A történelem a Szendrők férfi hőseiben ölt testet, a Dunatáj történetét az egymásra következő nemzedékek sorsa rajzolja ki. Ez a sors: a rendre elbukó forradalmakban való harc, majd a bujkálás, fogság és a menekülés mozzanatai, s a korai halál. Nem idegen ettől a szemlélettől a küzdelem heroizmusában és a bukás méltóságában kifejeződő romantikus hőskultusz, az a tizenkilencedik századi eszmeiség, mely a nemzeti lét, a szabadság és nemzeti függetlenség értékeinek rendeli alá az individuális értékeket.

Míg a férfi szereplők sorsa tehát a harc és az elbukás, tehát a „történelem színpadán” való szereplés, a nők kettős szerepet kapnak ebben a családstruktúrában. Nemcsak férjeiket-fiaikat-szeretőiket segítik, támogatják viszontagságos kalandjaikban, az ő feladatuk, hivatásuk a nemzetség, sőt a nemzet, még általánosabban: a biológiai folyamatosság fenntartása is. A szerző változatos poétikai megoldásokkal teszi hangsúlyossá a különböző nemzedékek hasonló sorsvonalát, elsősorban a párhuzamosságok, ismétlődések kirajzolásával, az ismétlődő életmozzanatok egymás mellé helyezésével. Ezek a párhuzamosságok a nemzedékek virtuális találkozásaként mutatkoznak meg: naplók, feljegyzések, levelek kerülnek elő, hogy hírt adjanak az ősök, a korábbi nemzedékek történelmi kalandjairól. Így olvashatja a főhős, dunai Szendrő József a börtönben, az 1956-os forradalom bukása után a hasonló sorsú, szabadságharcos szépapa emlékiratait. Az ő fia, Gyuró még távolabbi őssel, azaz szöveggel találkozik, a Martinovics-összeesküvés korából.

A szerző azonban nem elégszik meg a Dunatáj ismert, írott történelmének regénybe komponálásával. A történet, a Dunatáj története ennél sokkal régebben kezdődött, az írott történelem előtti ősidőkben. Nem is tudhat arról az elbeszélő – hanem csak a „Titkos krónikás”, aki a regény narratív szerkezetében ezt a mítoszi perspektívát képviseli. Egyfajta pszeudoelbeszélő ez a krónikás, ha tetszik: a kollektív tudat kivetítése, illetve ennek verbalizálására kreált elbeszélői szólam. Mindent látó, mindent tudó, mindenre emlékező személy ez, hasonló némileg József Attila lírai hőséhez, aki százezer őssel együtt szemléli a folyót, s akinek ceruzáját is az ősök fogják. (Az egyik fejezetcím is – többek között – erre a szemléletbeli rokonságra utal.)

A regénynek van egy közvetlen történeti-politikai olvasata is. Ebben a folyónak az összekötő, a dunatáji népeket egymáshoz kapcsoló, sorsközösséggé kovácsoló szerepe válik hangsúlyossá. A Dunatáj-politika utópisztikus tradíciói, a Duna-konföderáció szép elképzelése sejlik fel ebben az olvasatban. A családtörténet mozzanatai példázatszerűen illusztrálják ezt az utópiát, igazolva mintegy a Duna mellett élő népcsoportok békés együttélésének lehetséges és szükségszerű voltát. A család-, illetve magántörténet, ellenpontozva a széthúzást és viszályt, harcot és háborút hozó nagytörténelmet, a szolidaritás és békés (családi) együttélés példáit sorjázza. A pozitív erők persze a túlélés és a megmaradás alapvető emberi ösztönéből táplálkoznak.

A regény nemcsak az egymás mellett élő népek harmonikus közösségének lehetőségét demonstrálja, hanem a folyó mint hatalmas élőlény és a mellette élők harmóniáját és egymásrautaltságát is. A Duna nemcsak földrajzi táj és a történelem színhelye, határ és kapocs, hanem élő organizmus is, mely más élőlények lakhelye, táplálékot, enyhet, menedéket nyújtó szerves lény. Segít a menekülőnek és a bujkálónak, segíti a vándort és a szökevényt, menedéket ad az egymásra találó szerelmeseknek. A politikai konfliktust is gerjesztő bős–nagymarosi vízmű ezt a korábbi harmóniát szüntetné meg. Ezért tüntet a vízmű ellen a Szendrő nemzetség legifjabb tagja, az ősök forradalmi, szabadságharcos hagyományainak örököse. Szimbolikus értelmet nyer az is, hogy az ő gyermeke épp Nagymaros mellett fogan – az anya pedig egy magyar, német és román ősöktől származó leány.

A szerző nem elégszik meg azzal, hogy nagyszabású család- és történelmi regény formájában és eszközeivel írja meg a Duna regényét. Nem elégszik meg a fikció kínálta lehetőségekkel, hanem tudományos igényű, enciklopédikus teljességre törekszik. Az értekező, leíró részek, melyek ezt a funkciót vannak hivatva betölteni, jóllehet érdekességük és információgazdagságuk vitathatatlan, erősen lelassítják, megterhelik az elbeszélés folyamatosságát. Sajátos műfaji konglomerátum jön így létre: a történelmi, a családregény és a mítoszregény, a „politikai kalandregény” (Pomogáts Béla találó megfogalmazása) műfaji jellegzetességei rakódnak egymásra, s ebbe az alapvetően fiction jellegű szövegtestbe ékelődnek a non-fiction jellegű – néprajzi, antropológiai, biológiai, földrajzi stb. tárgyú – szövegek. A történelem nemcsak mint izgalmas kaland jelenik meg a regényben, hanem mint ismeretanyag is. Különösen nyilvánvaló ez a trilógia harmadik részében, amelyben valóságos történelmi személyek és események az ismeretterjesztő tényközlés narratív szintjén, a didaxist sem mindig elkerülve fogalmazódnak meg.

Hogy mindeme műfaji formáció mennyiben önéletrajzi fogantatású, vagyis hogy az önéletrajzi regény mennyiben van jelen, annak taglalását nem látom szükségesnek, hiszen az azonosítható mozzanatok a szerző életrajzának ismeretében könnyen felismerhetők. Hogy nem elsősorban önéletrajzról van szó, az nyilvánvaló: az elbeszélésmód is az önéletrajzi szerző, azaz Kabdebó Tamás kívülállását hangsúlyozza, amennyiben a regény több pontján is feltűnik, de mindig csak mellékszereplőként, az események perifériáján, mint Londonban élő magyar történész.

A teljességigény, mely működteti az elbeszélést, tiszteletet parancsol, s egyes részleteiben le is nyűgözi a vállalás és a szándék előtt fejet hajtó olvasót. Ám anakronizmusa nyilvánvaló. Nehéz elfogadni az elbeszélés abszolút kételytelenségét is, mely a kikezdhetetlen és örök értékek világát közvetíti. S mindez a stílus alapvető zavaraival jár együtt. A tizenkilencedik századi, eszményített hős küzdelmeinek elbeszélése természetszerűleg a patetikus regiszteren szólal meg. Talán ezt a stiláris anakronizmust akarta oldani a szerző, amikor különböző nyelvi rétegek megjelenítésére tett kísérletet. A mindennapi beszédmódot imitáló párbeszédek, a modern nyelvhasználat azonban nem erőssége az elbeszélőnek. A szöveget olykor hamis szólamok, hangzatok zavarják meg: a modern nyelvhasználatot felidézni hivatott kifejezések az emelkedett stílusú szövegben zavaró nyelvi diszharmóniát keltenek. Megbicsaklik olykor a szerzői előadásmód is. A gyakran használt képek, metaforák, jelzők némelykor biedermeier hangulatot árasztanak: nem érzékletessé és plasztikussá, inkább cirkalmassá, körülményessé teszik a szöveget. Az elbeszélő mintha otthonosabban mozogna a régebbi századok stílusfordulatai között, remekül archaizál: a tizenkilencedik századi napló teljes nyelvi illúziót kelt.

A nyelvi, kifejezésbeli problémák nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó nyomon követi, rekonstruálja ugyan a szerző nagy ívű formaelképzelését, a regényfolyam, illetve „folyamregény” létrehozására irányuló szándékot – ám ez nem szervesül valóságos esztétikai tárggyá az olvasás folyamán, elvont képlet marad. A sok kis mellékágból, patakból és forrásból nem lesz hatalmas folyam, a megszámlálhatatlan epikus fragmentumból nem születik meg a nagyregény. Kérdés persze a XX. századi regény poétikai tapasztalatainak birtokában, születhet-e egyáltalán. Az olvasónak meg kell elégednie a részek adta élménnyel, elsősorban az önéletrajzi ihletésű szövegekkel, történetekkel – melyeknek valódi értékét a megéltség hitele adja.