Füzi László

A szerep

Németh László írói-gondolkodói világának jellemzői

Az alkotó ember feszültségeinek, az általa megteremtett világkép egyes elemeinek a mű világába, világképébe való bekerülése – ha nincs is közöttük közvetlen kapcsolat – egyenes következménye annak, hogy Németh nem tudott távolságot teremteni az önmagában felépített s az alkotással is viaskodó ember és a mű között. Nem lehet azt mondani, hogy nem rendelte alá az alkotó embert a műnek, mert voltak korszakai, periódusai, amikor a mű bírt számára a legnagyobb értékkel, s ezért a létezést csak a művészettel való kapcsolatban tudta elviselni, de arra is számos példát találunk, hogy az önmagában felépített alkotó embernek – az „alkotó” jelző ebben a vonatkozásban a megemelt, a hétköznapiságból kilépő, értékeket hordozó ember minősítése – rendelte alá a művet, s azt eszméi képviseletére vagy éppenséggel a megemelt ember léthelyzetének kivetítésére használta, ennek feltehetően a drámái a legfőbb bizonyítékai. Mindez természetesen összefüggésben áll azzal, hogy magát az életet, az életét – s mintát adva: az élet értékessé formálását – tekintette legfőbb törekvésének. Önmagát indulásakor erkölcsös emberként határozta meg. („Más az az ember, akinek az erkölcsi erőfeszítés az élet. Ez az ember nem törődik a törvénnyel, minden kívülről ráerőszakolt regula értelmetlen ösztöneinek a kétirányúsága mellett”, s így tovább, olvashattuk a Gide-esszében…) Az erkölcsi értékességet a kiválósággal, a kiválóságot a példaadással kapcsolta össze, aztán pedig a rendszer részesévé tette az írást is, már az Emberi színjátékban, s bizonyára jóval korábban is, akkor, amikor az élet reménytelenségével szembenézett, s a maga életprogramját kialakította. Az életet próbálta megnyerni, úgy, hogy a vallásos ösztönöknek is teret adott, nem a tételes hitet, a dogmát, hanem inkább a világ iránti áhítatot kibontva, közben pedig az önmaga iránti kötelezettségeinek is eleget tett, azaz a lehetőségeinek, az adottságokból származó lehetőségeinek kiteljesítésére törekedett. Ebbe a feladatértelmezésbe kapcsolta be az irodalmat és a közösségi szerepvállalást; a kiválóságot – mind az irodalmat, mind pedig a közösséget tekintve – sokszor a példaadással, a tanítással kötve össze, miközben tudta azt is, hogy magának az életnek, tulajdon életének a kérdéseit az irodalom, az alkotás révén nem oldhatja meg. Alighanem az irodalmon, élete alapvető kérdéseinek irodalmi művekben való megválaszolásán keresztül akart eljutni a letisztult kérdésfeltevésig s önmaga – immáron nem az irodalmi művekben való – megmutatásáig.

Monumentális vállalkozás vagy inkább monumentális elképzelés volt ez. A vállalkozás egészére alkalmazható az emberi színjáték kifejezés, s magában a fogalomban hihetőleg ott is rejlett ez a szándék. E számos összetevőjű tervben, egyáltalán, az élet kérdéseinek és az irodalomnak az összekapcsolódásában minden bizonnyal eleve adott az irodalom lehetőségeinek a szinte kultikus módon való felnövesztődése. Nemcsak az induló Németh László gondolkodásában mutatkozott ez meg; a magyar szellemi és művészeti élet egésze is erősen irodalomközpontú volt: a nagyság megteremtésére, a kiválás megvalósítására jóformán csak az irodalom adott lehetőséget, ahogyan az irodalom felé terelte a század első harmadában indulók legjobbjainak számos alakját az őket a hazai és európai színtereken fogadó kaotikusság is. Mindez természetesen rengeteg ellentmondást is magában hordozott, többek között azt, hogy az egyénre ismét nagyobb feladatok és felelősségek hárultak, mint amelyeknek egyáltalán meg tudott felelni. Németh Lászlónál is érződött az ebből származó feszültség: a Tanú szerzőjeként még az európai szellemi élet mozgásait figyelte, egy-két évvel később viszont már mintegy önmaga alakját növesztette fel mitikus magasságokba, s azon mérte a világot, hogy miképpen viszonyul ehhez a felnövesztett alakhoz. A huszadikszázadiság új jelenségeit kutató író rövid idő alatt a tizenkilencedik századihoz hasonló szereptudatot alakított ki magának. Igaz, ez a szerep sem volt számára idegen, művének alapvetően személyes hangoltsága, vallomásos jellege már a kezdeteknél megmutatkozott.

De maradjunk még az életút és az életmű szintjeinél; e tekintetben legalábbis három szintet különíthetünk el egymástól. Az egyik a maga életét kiteljesíteni akaró ember szintje, a második szinthez a megemelt ember tartozik, az, aki felfokozott létezésében, írói-művészi-közösségi feladatvállalásaiban a század sérelmeit megéli, elszenvedi, viaskodik velük, esetleg fölébük is kerekedik; a harmadik szinthez pedig a műveiben élő alkotó tartozik, pontosabban inkább csak a művek, azok a művek, amelyek a biografikus háttértől akár elszakadva, önmagukban is teljes világot képviselnek. Ez a három szint természetesen nem különült el Németh gondolkodásában (miközben a közösségi színtéren viaskodó gondolkodóról itt nem is tettünk említést), ő minden bizonnyal a második szint embere volt, az egyik szintről a másikra, onnét pedig a harmadikra és vissza, közben pedig minden szintről mindegyikre folyamatos volt az átjárás, a mozgás, az akár a szélső pólusok közötti vibrálás – nem kevés ellentmondásos jelenséget, leegyszerűsítő magyarázatot eredményezve. Közben Németh – az idő mozgásához való viszonyulását is figyelembe veszem ennél a megállapításnál – mindegyik „szinten” kiteljesítette a lehetőségeit; talán ő az egyetlen magyar író, akinek többé-kevésbé folyamatos életrajza maradt ránk, hatalmas levelezéséről nem is beszélve, ennek a levelezésnek a méreteit éppenséggel még csak méregethetjük, családi élete, önálló pénzkereső tevékenysége, az iskolai orvosi lét, később a tanítás, majd pedig a műfordítás önmagában is lekötötte energiáinak nagy részét, s ezek mellett teremtődtek meg a művei is… Ebben a vonatkozásban is érdemes Szabó Zoltán gondolatmenetére figyelnünk. Mozaikokból összerakott tanulmányában – vagy inkább emlékezésében – arról elmélkedett, hogy 1935 után, bár a Tanú még létezett egy ideig ezután is, a számos szerepbe, viaskodásba, kitörési kísérletbe való menekülés után Németh akkor talált vissza önmagához, amikor lemondott a műről, valamikor az Irgalom lezárása után, úgy a hatvanas évek első felében: „A Chartreuse-cella és cellakeret lehet a mentősziget, hogy magát a külvilágtól és az alkotástól elszigetelve, horizontálisan és az időben, vertikálisan Isten felé tapogatózzék, szép alázattal.” S idézi is Németh szép kitételeit, amelyekben az irodalom utáni magára találását elemzi: „Egy fiatal barátom, különben kiváló művész, értelmes, rokonszenves ember látogatása hagyta bennem azt az elhatározást, hogy ha úgy sincs a beszédnek értelme, hagyjunk hát föl vele, s éljünk, mint a karthauziak, fölfelé alkotva meg egy-egy napunk… A mű volt az egyetlen nyelv, melyet még beszéltem, most, hogy ez is megszűnik a közlés szerve lenni: a Certosa teljesen bezárult, s az írás, ha gyakorlom, olyan lesz, mint az imádkozás…” Ezzel a jellemzéssel valószínűleg az is egyetértett volna, akinek emlékezetére Szabó Zoltán a fenti sorokat papírra vetette-idézte, azért, mert a maga pályájának alakulását voltaképpen így képzelte, a viaskodások révén megtalálni a csendet, s összhangban élni a világgal (az imádkozás itt, ebben az összefüggésben az áhítatot fejezte ki), s azért is, mert Németh világképében valóban történtek a megbékélés, elrendeződés irányába mutató változások. Mindez azonban nem feledtetheti, hogy Németh pályája ütközésekkel tarkítottan telt el, méghozzá úgy, hogy az ütközések sora, a heroikusság – ez is Németh kifejezése önmagával kapcsolatban – szinte már az indulás pillanatában beleprogramozódott ebbe az életútba. „Két tendencia hat ebben az emberben – írta a Gide-esszében az erkölcsös emberről. – Mint egy fölhajított kőben, egymást rontja benne a fölhajítás sebessége s a földnehézség gyorsulása. A kezdeti nehézség azt mondja: hős vagyok, a vak erők ellenében élek, a föld azt mondja: ostobaság a vak erők ellen küzdeni. Ugyanannak, aki oly szenvedélyes igeneket mond, gúnyos nemeket is kell mondania… Állítás és tagadás nem a világ értelmére, hanem az egyéni erőfeszítés értelmére vonatkozik. Az egyik műfaj mélyén kétségbeesetten megfeszült izmok szoronganak, a másikat minden izmok elpetyhüdése jellemzi… A heroizmus hinni akar. Amiben hisz, az változik.” A felvázolt kettősség közül Németh a heroizmust, ezzel pedig a hitet, a hit akarását választotta. Nem a hitet önmagában, ezt már nem tudta megtenni sem a kifejezés vallásos értelmében, sem az életre vonatkozóan, hanem azt, hogy akarni kell a hitet, mert nélküle nem lehet létezni, még akkor is akarni kell, ha önmagában már nem lehet belékapaszkodni. Ezért, a hit akarata miatt nagyítódtak fel fiatal kora botlásai, erősebben, mint a valóban hívő embernél, mivel az megérti, feldolgozza és megbocsátja akár magának is a történteket, míg aki csak akarja a hitet, botlásait önmagában felnöveszti, hiszen akarata ellen cselekedett, s ezzel tulajdonképpen önmagát sértette meg, ezt pedig senkinek, így magának sem tudja megbocsátani. Ez az ember a szeme előtt felsejlő kiüresedéssel, az időről időre megmutatkozó semmivel sem tud mit kezdeni: vagy nem veszi észre, vagy ha észreveszi, akkor elmenekül előle – márpedig a szerepekben élő ember előtt egyfajta szabályos ritmust követve újra meg újra feltűnik a semmi. Mert a szerep megmutatja magát, feltöltődik a készenlétben lévő energiákkal, azt, aki vállalta a szerep betöltését, a tetőpontra juttatja, aztán már az aláhullás, a szétesés, a kiüresedés következik. Ekkor, a mélyponton tárul fel a semmi, ekkor lehet szembenézni vele, tanulmányozni, leírni, belépusztulni, vagy elmenekülni előle – főképpen egy újabb, akkor felsejlő, újonnan megmutatkozó szerepbe, mint tette azt Németh is a széteső Tanú zárósoraiban, újabb szerepére, az Utolsó kísérlet megírására utalva…

Németh előtt, nyilvánvalóan azért, mert a kínálkozó szerepekben elvegyülve formálta művét, sokszor feltűnt a semmi, legalább annyiszor, ahányszor a hit szót leírta, vagy a heroikus kifejezést használta. Érezte, hogy választott szerepeiben szinte késélen jár: a szerepet még be lehetett tölteni, de alá is lehetett zuhanni a magasból. „Vágy, hogy az Evangéliumot olvassam. Csak az angolt találom meg, abból betűzgetem a Korinthusbeliekhez írt levelet, a másodikat. Karácsony Sándornak alighanem igaza van: a magyarság ügyét hittel kell összekapcsolni. Valószínűsége nincs a megmaradásunknak, a titkok azonban megmozdulhatnak javunkra” – írta 1942-ben Naplójába. Nyilvánvaló, hogy egész közösségi szerepvállalása ezen a hiten nyugodott, s hogy ez a hit „mentette” meg a nemzeti kiüresedés veszélyeitől. S tette ezt akkor, amikor a közvetlenül érzékelhető közösségi megbízatás már eltűnt, amikor – annyi más mellett – már önmagának is szüksége volt erre a kapaszkodóra. Máskor szinte vágyakozott a közösség iránt; bármennyire vonzotta is az önmagában élő művész szerepe, a hagyományos, a közönséggel-közösséggel kapcsolatot tartó író jobban megfelelt az íróságról alkotott ideálképének: „Milyen hálás lettem volna a színházjáró közönségnek, ha megengedi, hogy neki, egy mozgó, lélegző közönségnek írjak, amelyet látni, figyelni, meghatni, ide-oda hajlogatni lehet. Az üldözést, a betegséget, szégyent, mindent megbocsátottam volna hazámnak egy szerény, de igazi, kollektívumba kapcsolt munkahelyért. Alkotni a semminek, ez egyre nehezebb lesz. Pedig újra s még jobban meg kell tanulnom, ha élni akarok. A szellemi tétlenség az én szellememet elpusztítja; a gondolat választóvize az edény ellen fordul, ha nincs mire önteni. Újra kikerestem Csokonai mottóját, s ideírom: »Ha írok is, aminthogy már én anélkül nem tarthatom lételemet, írok a boldogabb maradéknak, írok a XX. vagy a XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar vagy semmisem.« Kell annyi önuralmat találnom magamban, hogy tudjak a XXI. vagy XXII. századnak írni.” Így, ezzel az állandó szerepkereséssel, megújulási készséggel oldotta fel a maga kiüresedéseit, szinte belemenekülve a bizonyosságot adó, kapaszkodókat kínáló hitbe, elmenekülve a semmi elől… Segítségére volt ebben az önmagához, önmaga alkatához való hűsége. Képességei, adottságai révén bármilyen állást betölthetett volna, mégis, egészen nyugdíjazásáig iskolaorvosként dolgozott, s arra különösen vigyázott, hogy az irodalommal kapcsolatos állásba véletlenül se kerülhessen. A Tanú szerkesztése – kell-e mondani? – nem az volt, s a Válaszé sem, a Rádiónál keresett pénzt nagyobbrészt a Válaszra fordította. Máskülönben nem őrizhette volna meg szenvedélyét az irodalom iránt. Később pedig, látni fogjuk, szinte városról városra bolyongva keresi majd azt a helyet, ahol a maga világának kifejezésére tér nyílik. 1941-ben írta a Naplójába: „Még ebben az elaljasodásban is érzek valami szent reményt, amit csak a testnek szabad elpusztítania, énnekem magamnak nem.” A méregkapszulát magánál tartotta, meg akarta előzni, hogy megnyomorító helyzetbe kerüljön, de az öngyilkosságtól megmentette az önmagához való hűsége, az ügy, melyet be kellett teljesítenie…

Mit jelentett Németh gondolkodásában a szerep? Azonosulást a kínálkozó magatartások egyikével; semmi köze sem volt tehát a műviséghez, ahhoz, hogy magától idegen magatartásformákkal azonosuljon, inkább a kínálkozó formák közül választott egyet, azt töltötte fel energiáival, éltette, majd eldobta. Ilyen szerep volt a fiatal kritikusé, a Tanú írójáé, a nemzedékszervezőé, a háborús időszakban pedig a visszahúzódó íróé. Hihetetlen képessége volt arra, hogy egy-egy részterületben elmélyedjen, s hogy az elmélyedés után a tanulmányozott jelenség ideálképét felrajzolja. A szerep azt jelentette számára, hogy mindabból, amit tehetett volna, egyetlen területet bontott ki, s ebbe sűrítette bele életerejének, alkotókedvének összes tartalmát. Azonosult vele, beteljesítette a kínálkozó lehetőségeket, de érezte azt is, hogy csak egy-egy részt valósított meg abból, amit el kellett volna végeznie. E tekintetben árulkodó önmagában álló, jóformán időhöz sem kötődő naplóbejegyzése: „Az igazi »önismeret« nem a gondolat képe önmagunkról, hanem az egész szervezet tudása legmélyebb céljáról.” Ha mindezt a szerepekhez való viszonyára vonatkoztatjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy fiatalkori szerepeiben sok minden megmutatkozott abból, amilyennek önmagát akarta látni, s bármennyire közelített is ezeknek a szerepeknek a megvalósításakor a sorsszerűséghez, mindig adott volt számára az a másik pólus, amelyikre gondolkodása középpontját áthelyezhette, önmaga és választott szerepe között mindig érződött valamiféle távolság, míg élete kései szakaszában ezek az egymással sokszor még akár szemben is álló szerepek feloldódtak organikus s így a maga adottságaival és lehetőségeivel is számot vető feladatvállalásaiban. Ekkorra eltűnt vállalkozásainak heroikussága, fennköltsége, helyére a szerepeken túlnövő természetesség került…

Németh Lászlónál az egyént irányító üdvösségösztön közösségi felelősségérzettel társult. Ahogyan a maga életében érzékelte a feloldásra váró feszültségeket, úgy érzékelte a közösség életét összekötő kohézió eltűnését, s ha a személyes hangoltság nem itatta volna át gondolatrendszerét, akkor azt is mondhatnánk, hogy gondolkodása középpontjában a nemzeti közösség társadalmi-kulturális problémái álltak. De még talán így is – hiszen az egyénhez, a nyelvi-kulturális közösséghez és az emberiséghez kapcsolódó motívumkörök összefüggtek egymással, irányultságuk közös volt – Németh mindhárom szinten azonos ideákat szeretett volna megvalósítani. A regény például az ő gyakorlatában tanító jellegű műfajnak bizonyult, s így közösségi indíttatású volt. A regényt az irodalmat, a kultúrát, végső soron pedig a nemzetet leginkább reprezentáló műfajnak tartotta. Ezzel szemben a dráma „egyéni műfajnak” bizonyult nála, a körülfogottság, az elszigeteltség, a magányosság műfajának, kifejezőjének. A regény a legenda műfaja volt, hőse a szent, aki beteljesíti a maga lehetőségeit, még akkor is, ha ez jó ideig csak a társadalmon kívül képzelhető el. A dráma a bukás kifejezőjeként jelent meg nála, hősei pedig leginkább a társadalommal szembekerülő, attól elforduló magányos alakok, nemritkán – ahogy darabja címe is mondja – szörnyetegek voltak.

Mindezek következtében Németh pályáján nem egyszerűen szerepek léteztek, hanem szerepváltozatok, olyan változatok, amelyek az általa betöltött vagy betölteni kívánt szerepek módosulásai révén, esetleg az ütközések során alakultak ki. Személyessége szinte mindent képes volt saját világa alá rántani, önmagát irodalmi alaphelyzetek, olvasmányélmények alapján fejezte ki, a legkülönbözőbb életszituációkat, nem beszélve a különböző irodalmi alaphelyzetekről, szinte saját sorsának megfelelőjeként élte meg. Készülő Berzsenyi-könyve kapcsán írta: „Minden életkorban szükségem volt egy barátra, aki az én akkori alaphangulatomban tud mellettem ülni. Az élők közt nemigen volt ilyen, a halottak közül kellett fölhívnom őket vagy megcsinálni. Most Berzsenyi (majd az élő Móricz Zsigmond) lett az, ami valaha Antigoné és Kurátor Zsófi. Bármilyen különböző is volt az alkatunk, a magányomon, az elzártságomon keresztül megértettem őket. Szinte gyönyörűség volt a dohukat, a mélabújukat fölvenni magamban.” Később ehhez még hozzátette azt is, hogy a Berzsenyi kapcsán megmutatkozó emberi alaphelyzetekben saját maga belső dilemmáira ismert rá: „Akik az órjást nyilazták bennem, az én literátorságom tanítványai voltak. Most mérlegre tehettem két felem, ítélhettem az apai és anyai részem közt. Az én első költői éveimre is olyanféle mély búvárharang borult, mint Berzsenyi fölé Sömjénben. Az orvosi gyakorlat nekem is lehetett volna az, ami neki a birtokosság. Ami jó készült benne, annak nem lett volna szüksége emberekre. De jött a literátor, a »szellem organizátora«, a minden lángon fölgyúló lelkesedés, s az belekavart a harcokba, amelyeket a költőibb, szemérmesebb felem nem bírhatott ki. Most már látom, de most már én is itt ülök Niklámon, s bajom gyógyíthatatlanabb s dühöm tehetetlenebb, hisz magamban hordom Kölcseymet.” VII. Gergelyre, drámájának hősére is a szellemi, aztán pedig az egzisztenciális jellegű azonosulás révén talált rá, akkor, amikor az Európa-történetéhez készített jegyzeteket. VII. Gergely léthelyzetéhez hasonlóvá növesztette a magáét, merthogy a maga Tanú utáni időszakáról is elmondhatta volna azt, amit VII. Gergelyről leírt: „Egy eszme megszállottjára mindig rettenetes szenvedés az agyvelők másfélesége, lomhasága. VII. Gergelyben már-már megrendítő fokot ért el az eszme emberének a kétségbeesése azon, hogy az emberek nem akarnak üdvözülni.” Ezután már csak arra volt szükség, hogy a személyes jellegű azonosulás alapjai is megteremtődjenek, ami a Tanútól való búcsúzással, kudarca megélésével történt meg, így, ezeken a fokozatokon, pontosabban ezeknek a személyes ráhangolódásoknak a révén teremtődött meg drámahősként VII. Gergely. „A pápa halála, pontosabban a halál előtti gyónása volt az én második, igazibb hattyúdalom. A pápa maga követeli a casinói apáttól, hogy segítse a lelkiismeret-vizsgálatban – írta erről Németh. – Azt hozza föl, amit én is annyiszor hallottam, túl mohón követelte a jót, nem volt belátó az emberek gyöngesége iránt. A pápa próbál gyónó maradni, de a vád, amelyet nem ért, fölháborítja, rideg lesz, megköszöni a szárazságot s bezárkózik. Ha ő lehetetlent követelt, akkor közte és az emberiség közt természetbeli különbség van. Isten átengedte a világot az Antikrisztusnak, mondja VII. Gergely. Az emberi természet fonákjára fordult, az igaz lesz benne a korcs és a különc – mondanám én.” Szerepmegélő képessége átragadt Gulyás Pálra is, ha szükség volt egyáltalán erre az átragadásra, hiszen Gulyás nem egyszerűen idea-ember volt, mint ahogy Németh is az volt, hanem egyébként is szerepek sorában létezett: verseit a pillanatok éltetik, a pillanatokhoz kötődnek, ez magyarázza, hogy azonos témához, személyhez kapcsolódóan különböző, néha egymástól gyökeresen eltérő hangoltságú verseket írt. Gulyás teljes egészében azonosult Németh sziget-felfogásával (Némethével, mert noha kapcsolatban volt Kerényi Károllyal is, az a magas hőfokú vibrálás, amelyik Gulyás és Németh között megteremtődött, Gulyás és Kerényi között nem jött létre), leveleiben sokszor hívta Némethet, hogy Debrecenben teremtsék meg maguknak a Szigetet („A Sziget-gondolatot ne adjuk fel, gyere vissza Sziget-Debrecenbe…”). Valami hasonló volt Németh célja is, amikor a Bocskay-kertbe költözött. Ám Gulyás az egyik, éppen Némethnek postázott versében semmiféle kétséget sem hagyott afelől, hogy ez a megteremtendő Sziget nem azonos Debrecennel, ez a Sziget önmagában áll, maga a Sziget, azaz szerepfelfogásuk része. „Szigeten élek Debrecenben. / Ez nem »Debrecen«, ez – sziget. / Apolló lantja zeng kezemben / és bámulom a szent vizet” – írta.

Ha érteni akarjuk Németh szerepeivel való azonosulását, akkor arra kell gondolnunk, hogy az általa megélt szerepek életének a felfokozottságából következtek, aztán pedig életének a részévé is váltak. Németh az egész életét formálta irodalommá, hiszen a felfokozottság, a belső feszültség, a szerepekbe való bezárkózás, a szerepek megélése, művé növesztése és értelmezése kizárta azt a lehetőséget, hogy az életből a megformált szerepeken és műveken kívül másra is figyeljen. Számtalan lehetőség mellett ment el úgy, hogy ezeket a lehetőségeket nem vette észre. Maradjunk az Ember és szerepnél: csupán egy-két oldalnyi terjedelemben érintette az ember és szerep dilemmáit, azt, hogy az ember miképpen talál rá a társadalom vagy éppen az irodalom által felkínált szerepekre, aztán „elsüllyedt” saját pályájának az értelmezésében. Az ő világában mindez nem „elsüllyedés” volt, hanem inkább nyitás, feltárása belső világának, de az, hogy ennél a feltárásnál érdekesebb lehet a kérdéskör általánosító megvilágítása, nyilván fel sem merült benne. Mennyire érdekes lett volna, ha kidolgozza „remekmű-esztétikáját”! Abban a gondolatban, hogy a mű minden mozzanata magában hordozza az egész művet, szinte benne rejlett a strukturalista művészetértelmezés (s hasonló összefüggésekbe lehetne állítani számos történeti-irodalalmi-irodalomtörténeti-filozófiai-tudománytörténeti-pedagógiai felismerését), neki azonban csak az volt a fontos, amivel személyes kapcsolatba került, amit élete részévé tudott formálni. Nyilvánvaló, hogy a jelenségkör mindkét oldala mentén születhettek értékek, ahogyan születtek is, így csupán azokra a lehetőségekre utaltam, amelyek mellett Németh elment, mert szerepfelfogása, sorssá felnövesztődő szerepeivel való azonosulása miatt ezekre a lehetőségekre nem figyelt fel, sőt egy idő után az is meglepte, hogy a szerepeken kívül is létezik az élet. 1941. április 29-én írta Gulyás Pálnak: „A húsvétot Kenesén töltöttem, mögöttem Teleki P. öngyilkossága, fölöttem a tavaszi háború motorzúgása, a táskámban Aiszkhülosz – s én a Minőség forradalma III. kötetéhez javítgattam a Tanú régi naplóit (San Remo, Erdélyi útirajz). Egyszerre valami damaszkuszi villanás csapott át rajtam (de Paulusból – önmagam Paulusából önmagam Saulusává tevő), és megéreztem jelentéktelenségemet. De úgy, hogy ez az érzés azóta is a legnagyobb élményem. Jelentéktelen – nemcsak ebben a világomlásban, de még a magyar irodalomban is. Két-három hét óta ez az érzés bont és épít bennem. Volt fájdalma: a szégyen, hogy olyan szerepekben kakaskodtam, melyekben mások, nagyobbak, észrevehették a kicsinységemet. De van vigasza is, hisz szenvedéseim nagy része úgy is abból támadt, hogy egy próféta gesztusait erőltettem egy nyárspolgár kötöttségeivel…” Ez a pillanat, az ember tulajdon kicsinységére ráismerő pillanat azonban szinte egyedüli volt Németh életében. Életfelfogása hősies volt, legalábbis pályája első nagy korszakában, meghódítandó területeket, legyőzendő ellenfeleket keresett magának, önmagáért, választott szerepeiért akart helytállni, így aztán ekkori élete a maga fölé növesztett szerepek köré rendeződött… Mindent, amivel kapcsolatba került, személyessé formált: alkata, gondolatrendszere ránőtt az irodalomra is; az irodalmi műfajokat „átértelmezte”, saját hőstipológiát alakított ki, a szerepekből és a művekből hatalmas, organikusan kinövő rendszer formálódott, melynek minden eleme kapcsolatban áll a rendszer többi elemével…

Saját irodalmi műfajait, azt, amit az irodalom által felkínált formákból önnön alkatára vetített rá, üdvösségösztönének érvényesülésével hozta kapcsolatba: „a tragédia: hogy zsákutcában vagyok, körülfogottan, vívódnom kell. A legenda: hogy győztem, vagy mondjuk: győzni lehet, íme a győzelem ormai, a szentség harmóniája. Az ember igazi műfajai nem azok, amelyekben ír, hanem amelyek alkatából, sorsából következnek…” – mondta. A világot önmagán keresztül szemlélte, s írói világának középpontjába is önmagát helyezte, szépírói írásainak legfontosabb alakjai ugyanúgy az ideát képviselik, ahogyan Németh életét is minden korszakában egy-egy idea irányította. Művei alapján elmondható, hogy idea és főhős, idea és gondolat bonyolult viszonyban álltak egymással. Legtöbbször a főhős képviselte az ideát, például az Emberi színjátékban Boda Zoltán, vagy majd az Utolsó kísérletben Joó Péter, vagy az Irgalomban Kertész Ágnes. Máskor Németh nem az idea képviseletét bízta hősére, hanem azzal a szándékkal teremtette meg, hogy rajta keresztül jusson el céljához – mint például teszi majd ezt az Égető Eszterben, amikor is egyformán érdekli majd a „torzulás természetrajza (alkat és környezet dialektikája), valamint a hős idea-emberré fejlődése” – ahogyan Grezsa Ferenc írta. A torzulás természetrajzának figyelése, másképpen fogalmazva a csomorkányizmus jelenségének elemzése önmagában is jelzi, hogy Németh a külső, az őt körülvevő világgal soha nem azonosult, olyanfajta távolságot tartott tőle, amely lehetővé tette az elemző magatartás érvényesülését; önmagával kapcsolatban ezt csak bizonyos időbeli távolságból, rálátásból tette meg, felvállalt szerepétől már eltávolodva. Drámái többségében – a Villámfénynél nyitja majd a sort a harmincas évek második felében – a főhős mellett feltűnik egy másik, a hőssel s így az ideával is azonosuló hős – leginkább hősnő –; reá fontos szerep vár még Németh műveiben és gondolatrendszerében… Néha az addig csak részt képviselő gondolat, az eszmerendszer töredéke lép elő a művet összefogó eszmévé, mint a Nagy családban a szellemi család gondolatához kapcsolódva, vagy éppen egy másutt kevésbé hangsúlyozott motívum válik uralkodóvá, mint például az Iszonyban a már az Emberi színjátékban is jelen lévő iszonyodásérzés, vagy az Irgalomban a jóval korábban feltűnő és itt hangsúlyozott szerephez jutó s átvitt értelemben is szereplő kertészkedés fogalomköre, amelyre a hősnő, Kertész Ágnes neve is utal.

Mindez azt mutatja, hogy Németh szépírói műveiben zárt gondolat- és motívumrendszert hozott létre, amiképpen ezt gondolkodói világa egészében is tette. Szépírói művei – nem csupán a regény legendaként és a dráma bukásként való értelmezése révén – alapvetően személyes jellegűek, önmaga életútjának egészében akár önvallomásként, a megélt és megjelenített élethelyzet elemzéseként, a lélekállapot kivetítéseként is értelmezhetőek. „Vallomásokat az ember még magának is csak művekben tehet… – mondta erről. – Nem mondhatunk magunkról semmi igazán igazat. A rólunk lehasadó alakok együtt többet mondanak a legtökéletesebb vallomásnál”, s alighanem igaza volt ebben az önjellemzésben, hiszen életművének éppen ez a sajátossága teszi lehetővé az író és műve közötti kapcsolat elemzését. Az eszme megteremtése, közvetlen képviselete mellett az eszmét megteremtő ember létállapotát Németh szépírói művei fejezik ki, erősen kötődve az író alkati ellentmondásosságához, kettősségéhez. Ezt a kettősséget képviseli a regény és a dráma szembenállása, legalábbis a létállapot kifejezésének szintjén, s ehhez a kettősséghez kötődnek Németh alapvető figurái: a hős, a szent és a szörnyeteg. A szent: az ellentmondásokat harmóniává szelídítő, „tökéletes életű, világ és társadalom törvényeit derülten és győztesen betöltő ember”. A hős az ellentmondásokból, bár ellenkezik, föl tudja mutatni a jót. A szörnyeteg pedig az, akiben „megvan a nagyság nyersanyaga, de a minta, a példa nem tud kibontakozni benne”, erényei daganatszerűen elfajulnak, s így, az ellentmondás egyik, a szentével szemben álló végletére zuhanva szörnyként pusztít maga körül. Műveinek és hőseinek döntő többsége elhelyezhető ebben a rendszerben, ami azt is jelzi, hogy bár szépírói művei gazdag gondolatrendszerből és motívumvilágból nőttek ki, a rendszer mozgatója, ahogyan Németh egész világát tekintve is, az idő volt… Szépírói műveinek egységességéhez hozzájárult az is, hogy műveinek többségében szinte ugyanazt a világot jelenítette meg. Őt magát is sokat foglalkoztatta szépírói műveinek ez a sajátossága. Egyik jegyzetében arról írt, hogy regényei két rétegből tevődnek össze: „Egy külsőből, amely a valóság érzését kelti fel, s egy belsőből, amely az egységét.” A külső réteg az emlékezet teremtménye, az általa megismert világ felidézése, a belső viszont a képzeleté, pontosabban annak a magnak a kivetítése, amelyik magát a művet létrehozta. Ez a belső réteg természetszerűleg az idea szolgálatában állt, meghatározta a hősök alakját, jellemét, sorsuk alakulását, s természetesen az emlékezet által felidézett világot is a maga törvényei szerint alakította, azt jóformán csak az író biztonságérzete miatt hagyta meg. „Amiért erre szükség van – mondta Németh –, az élet szövődése, az emberek elhelyezkedése a családban, társaságban: nem az egyén alak- és alkattana, hanem a társadalom hisztológiája.” Ebből következően a művekben ismétlődő helyszíneknek, Szilasnak, az ottani alakoknak, a „búr családnak”, a később megismert világnak, az egyetemi környezetnek és saját „nagy családjának” a szerepeltetése, újraformálása a mű által képviselt eszmét, ideát kevésbé érintette – ennek megfelelően a külső réteg változása szabályszerűségeket nem mutat. Németh a művet is önmagának rendelte alá, „társadalomábrázoló” szándékkal alig-alig írt művet, noha az Emberi színjáték világa vagy éppen az Utolsó kísérleté azért jelzi, hogy ilyen jellegű tervei is voltak. Ám az is igaz, hogy önéletrajzaiban – ezek szinte egész életútját végigkövetik – a társadalom mozgásainak bemutatásában tovább jutott, mint regényeiben… A már a Horváthné meghal című novellában, majd az Akasztófavirág című regényben és az Emberi színjátékban rögzített világból alig-alig lépett ki, hőseit szinte mindvégig ebben a közegben szerepeltette, noha például az Iszony vagy az Irgalom szellemi erőtere már jócskán különbözött a pályakezdő novellák világától. A regényírónak Vásárhely hozott új kihívást – előtte a középosztálybeli lét kritikája az egész harmincas évekbeli tevékenységét áthatotta –, a drámaírónak pedig a magyar és az egyetemes történelem világa; igaz, azt is láttuk, hogy ebben a hatalmas világban is azokra az emberi alaphelyzetekre figyelt fel, amelyeknek az önmaga világával való rokonságát is felfedezte…

Németh sajátos műfajai korán kialakultak, végül is az Emberi színjátéktól kezdődően az akkor kialakított formák fogták keretbe gondolkodását, ami azt is jelentette, hogy elszakadt korai éveinek legfontosabb műfajától, a verstől. Tulajdonképpen a vers kapcsolta az irodalomhoz Némethet, az irodalom közösségi funkcióját és saját világának felfedezését tekintve is. Eszmélkedésének időszakában éppen Ady költészete fogalmazta meg azokat a próféciákat, amelyeknek súlyával Németh is számot vetett. Szinte folyamatosan a magyar kultúra összefüggésrendszerét kutatta; legfontosabb területének az irodalmat tartotta, az irodalmon belül pedig hosszú ideig a költészetet ruházta fel vezető szereppel. Hogy egy külföldinek miképpen mutatná be a magyar irodalmat, erről a következőket vetette papírra: „Most képzeljen el – mondanám neki – egy olyan irodalmat, amelynek tíz legnagyobb alakja közé legföllebb egy-két prózaírót lehetne beerőszakolni, s a költők, az egy Arany kivételével, valamennyien lírikusok. A magyar irodalom legjellemzőbb sajátsága: kétségtelenül a lírának ez a másutt (például a latin irodalomban) tán megszokott, de az újkorban már-már anakronisztikus túltengése. S nem csak az arányszám! Talán még meglepőbb, hogy a magyar szellem a tempót is mindig a lírában vette…” Érthető, ha a szándékai szerint önmagát a magyar irodalom folyamatába helyezni kívánó Németh fiatal korában a költészetet tartotta a legfontosabb műfajának. Középiskolás korában szinte versíró rohamai voltak, folyamatosan küldte levélben a verseket barátjának, Oszoly Kálmánnak, közben pedig a vers fontosságáról is írt neki. Már 1926-ban, a Nyugat novellapályázatának megnyerése után írta, új verses drámája megküldésekor: „Az urakat és hölgyeket versben beszéltetem, ami különösen a nőknél megy a valószínezet rovására. De bocsáss meg, én ebben a mi huszadik századunkban is szeretem a verset. Emlékezhetsz, mily beteges vonzás kényszerített szentenciaszerű mondásokra. Különös gyönyörűségemre szolgál a nagy agyerőfeszítés… Nekem életszükség a vers, a nyelvlebíró ölelés, akárcsak a nő ölelése. Ha prózát írok, százfelé kalandozik az eszem, mint nénéknek kötés közben, a vers: párbaj, férfitorna.” A prózára utaló megjegyzés jelzi, hogy a prózai mű Némethnél ritkán lényegült át egzisztenciális tartalmak kifejezőjévé, és sok szempontból közel állt a tanulmányhoz, annál is inkább, mert nála mindkét „műnem” legfontosabb eszköze az elemzés volt – erre főképpen a korai időszakokban láthattunk példákat. Viszont igaz az is, hogy a vers az irodalommal való ismerkedés időszakát leszámítva soha nem jutott vezető szerephez az ő világában. Akkor igen, leginkább saját mitológiája kialakításában, problémakörei felszínre hozásában segítette, ám versei maradandó élménnyel nem szolgálnak. Számos verset, versciklust írt, ezek közül a versek közül jó néhány meg is jelent, még Osvát is közölt közülük párat a Nyugatban; a megőrződött verseket élete végén Németh is közzétette kommentárjainak kíséretében az életműsorozatban, érzékelhetően nagyobb szerepet tulajdonítva nekik, mint amekkorát betöltöttek. A kommentárokban önmagát megölt költőnek nevezte – arra utalt ezzel, hogy a Tanú után saját világának feszültségeit lírában készült bemutatni, ez azonban, főképpen Móricz harcba hívó szavainak köszönhetően, elmaradt. A külső szemlélő viszont nem megölt, inkább elhallgató költőnek látja őt, aki életének líraiságát hatalmas vallomássorozatában s nem versekben tárta fel. A vers iránti érdeklődést azonban ezután is megőrizte, egész életében foglalkoztatta a sajátos magyar ritmus kérdése, verses drámát pedig később is írt. (Németh egy-egy műfajnak mindig a funkcióját szemlélte, azt a funkciót, amelyet az adott műfaj akár a saját, akár a mások munkásságán belül betöltött. Ehhez hasonlóan egy-egy alkotóról szólva művének a magyar kultúra egészében betöltött szerepét vizsgálta. Hihetőleg ennek tudható be, hogy korának legnagyobb lírikusairól, Babits Mihályról, Kosztolányi Dezsőről, József Attiláról, Szabó Lőrincről nem rajzolt teljes portrét. Írt valamennyiükről, Babits és Kosztolányi lírájáról 1928-ban, tehát még majdnem indulásakor. Különösen Kosztolányi versvilágát elemezte pontosan, mondván: „Újfajta embertípus tűnt fel benne a magyar irodalomban, aki véletlenül a franciákra emlékeztet. Embert adott a Bácska, akinek páratlan érzéke van az előadás meglepetései, a stílus klasszikus világossága, a könnyed mélység iránt. Intuícióját biztos formaérzék fegyelmezi, előkelő, sima és fölényes.” Szabó Lőrincről többször is írt, ő a „nemzedék” tagja volt, így különösen sokszor került Németh látókörébe, sajátos módon vele kapcsolatban is költészetének funkcióját kereste. József Attila költészetének jellegzetességeit, nagyságát – nem volt ezzel egyedül – nem ismerte fel, bár írt róla, a maga viszonyulását az ő költészetéhez mégis akkor fejezte ki pontosan, amikor megemlítette, hogy a „jelentkező József Attilát például, aki az apostoli izgalmakat már a következő nemzedék játékosságával ötvényezte, e komolyság vélt hiánya miatt nem ismertük fel”. Ám ha ezt a maguk nemzedéki feladatvállalásából eredeztetett „apostoli komolyságot” rávetítjük József Attila költészetére, akkor is azt látjuk, hogy egyfajta közösségi funkciót hiányolt nála, s költészetének egzisztenciális mélységeire nem figyelt fel. József Attilához, illetve a költészetéhez való viszonyát egy 1938 júniusában, tehát már József Attila halála után Gulyás Pálnak írott levelében feltárta: „József Attila. Én elég kevéssé ismerem, első kötetét olvastam s egy későbbi proletárfüzetét. Úgy hallom, szkizofréniában halt meg, elolvastam, amikor a Tanúban írtam róla, éreztem ezt a bajt rajt. Nincs igazi költősorsa, ezt mondtam én is róla, de azóta a Szép Szó s a sín csinált neki. Szegény Bányai, alighanem különb költő volt, a kutya sem említi, igaz, nem tolta a zsidók szekerét. Mégis szeretném elolvasni a művet, hátha jobb véleményem alakulna erről a szerencsétlen csodagyerekről [mert azoknak a fényével-árnyékával tűnt fel ŕ la Bóka, Jékely, Weöres]. Ha a könyvet elküldenéd kölcsön, a Jelleg számára írnék is róla. Mulattam Féján, az Est-lapokban antoniusi vádbeszédet tart koporsója fölött, pedig amíg élt, nem emlékszem, hogy zseni-katalógusába valaha is belefoglalta volna. Én, ha írok, becsületesen megmondom, hogy nem szerettem. Füzetkéjét a Tanú megjelenése után különben ezzel az ajánlással küldte meg: »hamis tanúsághoz igaz tanulságul«. Erre céloz bírálatomban a »tanulság« s a tréfás pontok. Hozzád különben egyben-másban közelebb állhat, mint hozzám, ő is varázsige-mormoló volt.” A költői világ egyes elemeit látta csak Németh, József Attila költészetének mélységét még csak nem is érzékelte, s nyilvánvalóan József Attilának sem volt igaza akkor, amikor a Tanúban a „hamis tanúságot” vette észre; de nem a kettejük viszonyának tisztázása kedvéért tettem ezt a kitérőt, hanem azért, hogy érzékeltessem: az önálló költői világok nem nagyon foglalkoztatták Némethet, s ebben az is közrejátszhatott, hogy a maga művét a költészeten kívül teremtette meg.)

Mindezek után nem kerülhető meg a kérdés: vajon mennyire tervezte meg Németh az életművét, a fentebb jelzett teljesség mennyiben viseli magán a megtervezettség jegyeit? Ha a megvalósult életművet, összetevőit, részterületeit, motívumrendszerét tekintjük, akkor nem állíthatjuk, hogy Németh teljes egészében, rendszerszerűségében megtervezte azt, amit létrehozott, hiszen ezzel kizárnánk a mű formálásból annak egyik legfőbb szervezőjét, az időt, márpedig a huszadikszázadiság Németh életművében leginkább az idővel való együttélésben és a neki való kiszolgáltatottságban mutatkozott meg. Ám az sem állítható, hogy nem építkezett tudatosan, már Oszoly Kálmánnak írott levelében jelezte, még a forradalmak előtt, hogy foglalkoztatta ez a jelenségkör: „A mi jellemvonásainkból, a bennünk élő erőkből levezethető logikus gondolkozással egy új egyén, akit soha nem láttunk, és akik mégis mi vagyunk. Az igazi én. A legtöbb ember sohasem találja meg. Pedig könnyű. Csak merni kell gondolkodni. Néha egy elejtett szó, a leendő énünktől távol eső gondolatvilág egy-két megnyilatkozása is elég. Megindul bennünk egy titkos folyamat, amely végül is a mi rejtett énünkhöz ér.” Ahogy az ember önmagában, belső monológjaiban, csak magának megfogalmazott ítéleteiben felépíti a belső ént, az igazi ént, úgy építette fel Németh a műveiben megmutatkozó, a szerepekből s a szerepváltozatokból összeálló, a műveket összefogó ént. Abban, hogy ezt megtette, közrejátszott rendkívül tudatos építkezése is, pályája minden pontján ügyelt arra, hogy zárt és önmagát teljesnek mutató művet hozzon létre. Láttuk, a Tanú időszakában is foglalkoztatta a zártság kérdése, az induláskor úgy érezte, hogy húsz-huszonöt szám után az életrajzi összefoglalóval az egész életművet lezárhatja. Később ez az elképzelés még jó néhány esetben felsejlett gondolkodásában; hányszor gondolta úgy, hogy utoljára, utolsóként, mintegy lezárásként, zárótételként kell megfogalmaznia valamit. Ez a gondolkodása felfokozottságából következő jellegzetesség nyilvánvalóan segítette abban, hogy zárt életművet, gondolatrendszert, motívumvilágot hozzon létre. Segítette ebben szinte erőszakoltnak tűnő módon való visszatérése élete alapkérdéseihez: olyannyira a maga világában létezett, hogy a számára adott kérdéseket el tudta fogadni a világ legfontosabb megválaszolandó kérdéseinek, ahogyan azt is természetesnek találta, hogy az adott pillanatban a maga művét kell teljessé formálnia, akár egy dráma, egy regény vagy egy önéletrajzi összefoglalás, jegyzet, naplóbejegyzés révén, mert ő ezt teheti hozzá a világhoz. Minden pillanatban érzékelte az általa létrehozott mű egészét, ezért minduntalan annak tágításán, felnövesztésén, kiegészítésén és teljessé tételén dolgozott. Mindazt, amiről itt szó volt, nevezhetjük az önmaga, a műve iránti hűségnek is. A Tanú időszakában írta a következőket: „Lelkem köldökzsinórja kivezet ebből a világból. Leghűbb hűségemmel nem abba a célszerűségbe kapaszkodom, melyet sejtjeim és molekuláim érdeke diktál. Amikor magamhoz ragaszkodom, egy »túlvilág«-hoz ragaszkodom; onnan kapom az erőt és onnan a megnyugvást.” Ez a „túlvilág”, önmaga üdvözülésének az összefogója a mű volt: az élet és a mű sajátos küzdelmében a mű kiteljesítése, önmaga világának a teljes feltárása irányította létének minden mozzanatát. Kritikusként őrizte a véleményalkotás szabadságát; Babits odavetett félmondatában a kritikus szabadságának megsértését látta, ehhez hasonlóan szembefordult minden olyan körülménnyel, amely az általa kialakított, a művészetnek és a gondolkodásnak szentelt világból ragadta volna ki, vagy azzal állította volna szembe. Nem az érvényesülést kereste, vagy ha igen, akkor csak a mű révén, annak segítségével, élete ezért fordult sokszor más irányba, mint ahogy azt sejteni lehetett volna. A második világháború alatt vezetett Naplójába írta: „Megtelt egy füzet; megyek tüzet gyújtani. A rossz tűzhelyen ez is nagy dolog; ősemberi; fölgyújtani a tüzet. Szinte büszke vagyok rá, hogy van külön – nem családi, hanem egyéni, égő tüzem. Tegnap tanultam ki a gyújtás módját. Életemben tegnap gyújtottam be egy tűzhelybe először. Negyvenhárom év alatt vívtam ki – két asszonnyal s a világ minden előítéletével szemben. Ez a tűz most már az enyém. Függetlenségem jelképe. Aki házamba belép: az én tüzemnél kell élnie.” A függetlenség a műnek, a gondolkodásának való elkötelezettségét jelezte. S mivel ezt az elkötelezettséget tartotta élete irányítójának, a háború után Vásárhelyt, ahova családja s a valamennyire is biztosnak tűnő jövő tudata nélkül érkezett meg, a Boldogság szigetének tekintette, ekkor írott Naplójában olvashatjuk: „Utoljára (s először életemben) a Bocskay-kertben voltam ily közel a boldogsághoz. De akkor súlyos feltétele volt a boldogságnak: a családomnak kellett volna beleállnia a játékomba. S a katasztrófa is ott volt a kert fölött, mint le nem szakadt felhő. Most nincs szükségem többé a családomra. Az egész világ a családom; de a világra is csak annyira van szükségem, mint a rádiómnak, hogy sugárzásomat kibocsáthassam belé. Szívembe nézek, s nincs benne cél, törekvés, követelés, csak valami csendes, de állandó izzás – amely még melegíteni sem akar, inkább csak fölös melegétől szabadulni…” Ennyire lecsupaszítottan, ennyire tisztán akart állni a mű előtt, hogy az az időben megtörténhessen vele…