Gereben Ágnes

Ilja Ehrenburg és a szovjet állami antiszemitizmus

A bolsevik párt főideológusa, Andrej Zsdanov 1948 augusztusában bekövetkezett halála után alig néhány nappal világossá vált, hogy a hírhedt „zsdanovi párthatározatok” – a leningrádi irodalmi folyóiratok, rajtuk keresztül elsősorban az Anna Ahmatova és Mihail Zoscsenko elleni útszéli támadás –, majd a „kozmopolitizmus” elleni kampány hónapjai után a szovjet szellemi életben nem remélhetők az értelmiség számára kedvező változások. A hidegháború közepette a Szovjetunióban hivatalos irányvonallá vált Nyugat-gyűlölet ekkor egészült ki minden érdekelt számára nyilvánvaló módon az újonnan megalakult Izrael állam iránti gyűlölettel. Ez pedig a „cionizmus elleni harc” égisze alatt – amely már az 1930-as évek közepétől jelen volt – egészen 1991 végéig, a rendszer összeomlásáig az egykor nemzetköziséget hirdető bolsevik ideológia legfontosabb alkotórészét jelentő nagyorosz, birodalmi sovinizmus újabb keletű támasza s talpköve lett. A kultúrában az elzárkózás és a felsőbbrendűség diktátummá vált elvét erősítette, a szovjet zsidóság számára pedig a holokauszt után remélt újjászületés helyett az állami antiszemitizmus beköszöntét jelentette.1

A „cionizmus” elleni, az átlagember számára váratlan hevességgel kibontakozó sajtókampányban részt vállalt Ilja Ehrenburg is. A sztálini rendszernek külföldön évtizedeken át rendkívül nagy propagandaszolgálatot tevő író egészen a világháborúig – mind neveltetéséből, mind az orosz értelmiségi közegében, főleg pedig a nyugat-európai művészvilág valóban nemzetközi légkörében töltött ifjúkora élményeiből fakadóan – az asszimiláció őszinte, meggyőződéses híve volt, s csupán a népét ért tragédia nyomán ébredt rá igazán, milyen mély elkötelezettséget jelent számára a zsidósága. A Szovjetunió elleni német támadás után Moszkvában létrejött Zsidó Antifasiszta Bizottság 1941. augusztusi alakuló nagygyűlésén tett, később oly gyakran idézett, szenvedélyes kijelentése szerint: „Én orosz író vagyok. Mint minden orosz, most én is a hazámat védem. De a nácik emlékeztettek valami másra is: az anyámat Hanának hívták. Én zsidó vagyok.”2

A zsidóság képviselőjének számító (valójában azonban a politikai rendőrség által irányított és mindenekelőtt a háborús szövetségesektől való pénzszerzésre felhasznált) Zsidó Antifasiszta Bizottság és Ilja Ehrenburg közötti harmonikus együttműködés nem tartott soká. Konfliktusuk akkor vált visszafordíthatatlanná, amikor napirendre került a nácizmus szovjet földön elkövetett bűneiről tett tanúságtételeket tartalmazó Fekete könyv kiadása. Ez valóban nemzetközi kezdeményezés volt, eredetileg Albert Einstein ötlete, amelynek nyomán mintegy negyven szovjet zsidó értelmiségi a Szovjetunió legkülönbözőbb pontjain összegyűjtötte a túlélők vallomásait. A sokféle válogatás rostáján túljutott 118 emlékezés egyharmad részét Ilja Ehrenburg szerkesztette meg, óriási munkával. A szöveget eredetileg az Egyesült Államokban akarták kiadni; az amerikai zsidóság százezer dollárt gyűjtött össze erre a célra.

A vita elsősorban akörül forgott, hogy az emlékezésekből mi és milyen nyelven jelenjék meg. A Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetésének „megbízható” szárnya igyekezett kivédeni a politikai rendőrség részéről a színfalak mögött mind gyakrabban elhangzó vádat, hogy a szovjet zsidóság, túlságosan előtérbe állítván saját áldozatvállalását, lekicsinyli a többi szovjet nép szenvedéseit. (Erre hivatkoztak Moszkvában akkor is, amikor az ország nyugati határszélén, a gettók és megsemmisítőtáborok helyén emelt mártíremlékművekről sorra letöröltették a megölt zsidókról szóló jiddis nyelvű feliratot, és azt a nácizmus szovjet áldozatairól hírt adó, orosz nyelvű emléktáblákra cserélték ki.)

A bizottság egyes vezetői ezért szerették volna, ha a Fekete könyv visszafogottabb hangon idézi fel a zsidósággal szemben elkövetett atrocitásokat. Az olyan memoárok közzétételéről pedig szó sem lehetett, amelyekben a túlélők a szovjet lakosság és a náci német megszállók gyakori kollaborálásáról vallottak. A hatalom hasonló okokból nem járult hozzá, hogy a Fekete könyv az angol nyelven és bizonyos részletek jiddis nyelvű publikálásán kívül oroszul is megjelenjék. Ezzel a Szovjetunió lakosságát, beleértve a jiddisül már nem tudó zsidókat is, elzárták a holokausztról szóló információtól (ne feledjük, hogy a televízió kora előtti, zárt szovjet társadalomban elszigetelten élő lakosság minderről alig tudott valamit, hiszen a sajtóban is csak a szovjet emberek – s nem a zsidók – szenvedéseiről eshetett szó). Hasonló politikai és ideológiai okokból Ehrenburgnak és a szerkesztés munkájába hamarosan szintén bekapcsolódó Vaszilij Grosszmannak sok mindent egyszerűen át kellett írni a holokauszt-túlélők emlékezéseiben.3

1944 őszén a Zsidó Antifasiszta Bizottság végül a kapott utasításnak megfelelően összegyűjtött anyagot – immár az orosz nyelvű kiadás reménye nélkül – eljuttatta az Egyesült Államokba. Ehrenburg felháborodott, hogy erről még csak nem is értesítették őt. Néhány hónap múlva azonban minden erőfeszítése, a párt Központi Bizottságához írt levelei ellenére véglegessé vált, hogy a szovjet olvasóközönséghez az eredeti vallomások nem juthatnak el, minthogy a legjobb esetben is csak néhány tanúságtétel belletrizált változatának közreadásához járultak hozzá.4  Ehrenburg, aki súlyosan kifogásolta a szenvedéstörténet efféle „merkantilista” célú felhasználását, ekkor lemondott a Fekete könyv publikálására alakult irodalmi bizottság vezetéséről, és belevetette magát a hidegháborúval párhuzamosan kibontakozó, Moszkvából irányított nemzetközi békemozgalomba, amely lehetővé tette a számára létfontosságú külföldi utazásokat.

Az ezekről szóló, metszően éles hangú Ehrenburg-publicisztikák sorában robbant az az irodalmi bomba, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott az író renoméján. A Pravda 1948. szeptember 21-i száma közölte a békemozgalom wroc©awi kongresszusáról visszatérő Ilja Ehrenburg válaszát egy Alexandr R. nevű müncheni zsidó fiú levelére. A hazájában tapasztalható antiszemitizmusra, a németországi egyetemeken alkalmazott numerus claususra panaszkodván, a fiatalember azt a következtetést vonta le a világhírű írónak küldött soraiban, hogy a zsidókérdés egyetlen igazi megoldása az Izraelbe település. Mint írta, antiszemita megjegyzések kíséretében, „Takarodj a Palesztinádba!” felkiáltással maguk a németek is erre ösztönzik őt. Egy levél kapcsán című cikkében Ilja Ehrenburg – korabeli publikációi nyomatékos, demonstratívan durva agresszivitásától némileg eltérő hangnemben – igyekezett lebeszélni Alexandr R.-t elkeseredett lépéséről. Fő érve az volt, hogy a zsidók összetartozása a német fasiszták kegyetlenkedésén és általában az antiszemitizmuson alapszik. „Csak a népbutítók mondják, hogy a világ zsidóságát valamiféle misztikus kapcsolat köti össze. Valójában kevés a közös vonás egy tuniszi meg egy amerikaiul beszélő és amerikaiul gondolkodó chicagói zsidó között. Ha pedig valóban van kapcsolat, az korántsem misztikus: azt az antiszemitizmus hozza létre. S ha holnap előállna valami eszement, s kijelentené, hogy valamennyi vörös hajú vagy pisze embert üldözni fognak, s megsemmisítik őket, mindenki meglátná, hogy miféle természetes szolidaritás van a vörösök vagy a piszék között.” Ha pedig ez így van, akkor a szovjetek országából senki nem kívánkozhat a zsidó államba. Hiszen a Szovjetunióban nincs antiszemitizmus. A lenini–sztálini nemzeti politikát megvalósító proletárállamban Ehrenburg cikke szerint nem üldözik a zsidókat. Ez a probléma egyszerűen nem létezik. Éppen ezért a szovjet zsidók „nem a Közel-Keletre, hanem a jövőbe tekintenek”.5 

A Kremlhez éveken át közel álló író óriási vihart kavart cikke érthetetlen, erkölcsileg is megmagyarázhatatlan, primitív hazugságsorozatnak látszik. Hiszen a „Takarodj a Palesztinádba!” típusú kirohanások a háború után éppen a Szovjetunióban váltak igazán gyakorivá. Ilyen jeleneteket egyébként Ilja Ehrenburg maga is ábrázolt A kilencedik hullám című, Sztálin-díjas regényében. 1948 őszén pedig, amikor a Pravda-cikk megjelent, az író címére Odesszából, Vlagyivosztokból, Alma Atából, Leningrádból, a távoli Altajból stb. már évek óta folyamatosan, százával érkeztek a zsidók faji diszkriminációjának, szervezett, adminisztratív elnyomatásának eseteit soroló, kétségbeesett levelek. (Egy részüket ötven évvel később, az Ehrenburg lánya által Izraelbe kimenekített archívumból válogatva, félezer oldalas kötetben adták ki Jeruzsálemben, orosz nyelven.6)

Ehrenburg 1948 ősze előtt publikált cikkei sem arra utaltak, hogy az antifasiszta küzdelemben szerzett tekintélyét, a Kreml bonyolult nemzetközi játszmáiban való részvételét és abból fakadó ritka politikai lehetőségeit az író lényegében az antiszemitizmus tagadására használja fel. Sőt, a formális államfőnek, Mihail Kalinyin „összorosz sztarosztának” – aki e tisztében több mint két évtizeden át sokszor, ha nem is mindig taktikus módon, igyekezett segíteni a zsidóság beillesztését a szovjet társadalomba – 1945 januárjában külön cikkben kellett megvédenie Ehrenburgot az amerikai sajtó támadásaitól. A tengerentúli lapok ugyanis egyre nagyobb viszolygással kommentálták a fasizmusellenességét mindinkább németellenességgé változtató író szenvedélyes publicisztikáit. Igaz, Hitler éppen ezekben a napokban, 1945. újévi beszédében nevezte őt mocskos zsidó kutyának. A már ellenséges területen harcoló szövetséges csapatok etnikai természetű bosszújának azonban – mind rövid távon, mind a háború utáni Európa status quója szempontjából – valóban óriási veszélyei voltak. És Ehrenburg cikkei a klasszikus marxi értelemben is „anyagi erővé váltak”. A második világháború legfőbb áldozatává lett zsidóság és a náci Németország által megszállt országok lakosságának szenvedése miatt erről még több mint fél évszázaddal a világégés után is nehéz beszélni.

De azért ma már sok mindent lehet tudni arról, amit a jogos és kevésbé jogos revánsvágytól hajtott, a kortársak szerint nem utolsósorban éppen Ilja Ehrenburg írásaitól feltüzelt szovjet katonák a német polgári lakosság vétlen tagjai ellen elkövettek. Sőt, az író lángoló gyűlölete a Szovjetunióban elfogott német hadifoglyok több százezres tömegén kívül a Gulag szinte minden külföldi rabja, köztük a háborúban részt sem vevő, elhurcolt civilek sorsán is nyomot hagyott. Még 1999 tavaszán, a budapesti Gulag-kiállítás megnyitóján nyilatkozó Keményfi Béla egykori Gulag-fogoly arca is eltorzult a szenvedés feltoluló emlékétől, amikor ezekre az Ehrenburg-cikkekre emlékezett. A tizenhét évesen Kaposvárról „malenkij robotra” vitt, törött gerincével járni nem, csak hason kúszni képes fiút ugyanis szovjet rabtársai az írótól kapott ideológiai munícióval felvértezve ütlegelték a lágerben.

Ehrenburg hevületét ekkor mégsem az amerikai sajtóval szemben őt nyilvánosan megvédő Kalinyin államelnök hűtötte le, aki a nácizmus elleni gyűlöletet a Bolsevik című lap 1945. januári számában a legnemesebb érzésnek nevezte.7 Hanem az, hogy a szovjet–német szembenállásnak ez a par excellence emocionális formája már nem illett bele a németországi pozícióit óriási véráldozattal megszerzett Kreml további külpolitikai elképzeléseibe. 1945. április 20-án, történetesen Hitler születésnapján a Vörös Hadsereg főparancsnoksága parancsot adott ki a német hadifoglyokkal, illetve a polgári lakossággal való bánásmód javítására. A Pravda két nappal Roosevelt elnök halála után, Ehrenburg elvtárs leegyszerűsít címmel közölte Grigorij Alekszandrov agitprop osztályvezető cikkét az „új vonal” szellemében. A befolyásos ideológus – az 1937/1939-es „nagy tisztogatások” nyomán a szó szoros értelmében az első bolsevik nemzedék holttestén a hatalom csúcsaira felkapaszkodó ifjú, nagyorosz soviniszta pártapparatcsikok egyik legbefolyásosabb képviselője8 – ebben az írásában szemrehányást tett Ehrenburgnak, hogy az egész német nép iránti gyűlölet szításával politikai kárt okoz, mert figyelmen kívül hagyja a német társadalom „progresszív elemeit”.

Memoárjában az író később megemlítette a neki „annyi nehéz órát okozó” ügyet: „Április 17-én részt vettem a Szláv Bizottság által Tito marsall tiszteletére rendezett vacsorán. G. F. Alekszandrov mellém ült, megkérdezte, nem vagyok-e fáradt, és hízelgőn nyilatkozott újságírói munkámról.9 Másnap reggel kinyitom a Pravdát, és szemembe ötlik ez a nagybetűs cikk: »Ehrenburg elvtárs leegyszerűsít«. A cikk alatt Alekszandrov neve. […] azt vetette szememre, hogy nem veszem figyelembe a német nép rétegződését, azt állítom, hogy Németországban nincs senki, aki kapitulálhasson, s a németek mind egy szálig felelősek a bűnös háborúért, végül pedig azzal magyarázom a német hadosztályoknak nyugatról keletre való átirányítását, hogy a németek félnek a Vörös Hadseregtől, és nem látom, hogy ez csupán provokáció, Hitler manőverezése, azon igyekezete, hogy bizalmatlanságot hintsen el a Hitler-ellenes koalíció tagjai között. […] Értettem én, miért jelent meg Alekszandrov cikke: azzal kellett megkísérelni a német ellenállás letörését, hogy büntetlenséget ígérünk a hitleri parancsok egyszerű végrehajtóinak, no meg szövetségeseinket is emlékeztetnünk kellett, mennyire drága nekünk a koalíció egysége…”10

Ehrenburg nem volt gyáva – éppen ekkoriban „Drága Lavrentyij Pavlovics!” megszólítással Nyikolaj Tyihonov és Szamuil Marsak társaságában levélben kérte Beriját, hogy „a leningrádi trockista írók” sorában 1938-ban letartóztatott nagyszerű költőt, Nyikolaj Zabolockijt karagandai száműzetéséből engedje vissza szülővárosába.11 A belügyminiszternél – még Malenkov kegyenceként is – sokkal kisebb hatalommal rendelkező Alekszandrovval szemben Ehrenburg mégis nyomban visszakozott. Magyarázkodó levélben közölte vele, hogy ő egyáltalán nem a német nép teljes kiirtására akarta biztatni a szovjet embereket. Akiktől egyébként az ellene publikált Pravda-cikket követően csak úgy áradt felé a rokonszenv. A németekkel szembeni bosszúvágy ugyanis olyan heves volt a Szovjetunióban, hogy sokan még a hivatalos „vonallal” szembeni fellépést is vállalva, levelekkel, ajándékokkal vagy a véletlen utcai találkozások során néma kézszorítással fejezték ki szolidaritásukat. Ehrenburgot ez annyira megijesztette, hogy igyekezett minél kevesebbet mutatkozni Moszkvában. Egészen május tizedikéig, amikor – a Győzelem napja után – a cenzúra újra engedélyezte cikkei közlését.

Az író ez idő tájt ismét szembekerült a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetésével, pontosabban annak a szovjet politikai rendőrség utasításait végrehajtó tagjaival. Feltételezhetően éppen egyikük, Sahno Epstejn írta azt a jelentést, amelyben az utókorra maradt Ehrenburg egyik szenvedélyes kirohanása, minden érvnél pontosabban cáfolva az imént idézett 1948-as cikk állítását a Szovjetunióban nem létező antiszemitizmusról. „…Bizottságunk tagja, I. Ehrenburg ezzel szemben azt fejtegette, hogy a külföldi zsidók közötti propaganda kedvéért felesleges volt létrehozni a Zsidó Antifasiszta Bizottságot, mivel a zsidóknak a legkevésbé van szükségük antifasiszta propagandára. A Bizottság fő feladata a nálunk, az országban tapasztalható antiszemitizmus elleni harc kell hogy legyen.”12

1948 szeptemberében, amikor Ehrenburg újra megszólalt a zsidókérdésben, és Alexandr R.-t a Pravdában igyekezett lebeszélni az izraeli kivándorlásról, a bel- és külpolitikai helyzet ismeretében attól tartott, hogy elmélyül a szovjet zsidóság és a bolsevik hatalom egyre nyilvánvalóbb szembenállása.13  Ezt a célját azonban biztosan nem érte el: a zsidó állam létrejötte nyomán érzett büszkeség sok honfitársát tiltakozó levél írására késztette. „Ki adott jogot Ehrenburgnak, hogy a szovjet zsidók nevében szóljon?” – kérdezte a Pravda jiddis nyelvű mutációjaként megjelenő Einikait egyik olvasója. „Mint ismeretes – folytatta –, Ehrenburgot soha nem érdekelte a zsidók mindennapi élete. Érdekes, látott-e egyáltalán zsidókat. Ehrenburg […] a párizsi szovjet patrióták közül való, és soha nem jutott volna eszébe, hogy az anyját Hanának hívták, ha Hitler nem taszította volna ki onnan. […] Meglehet, Ehrenburgot nem köti több a zsidókhoz, mint a piszét a piszékhez, vöröst a vörösökhöz, amikor érzi, hogy üldözik őket. […] Ehrenburg Izraelt egy hajóhoz hasonlítja, amelyen a Majdaneket túlélt zsidók utaznak. Ha egy francia így beszélne Franciaországról, a francia nép darabokra tépné. Sajnos, a zsidók ezt nem engedhetik meg maguknak, ők csak haragot és gyűlöletet táplálnak iránta. Ehrenburgnak tudnia kell, hogy a [zsidó] nép átka utoléri, és soha nem szabadul meg tőle.” Egy másik – természetesen nem publikált – olvasói levél szerint a tíz hónapja halott Mihoelsz forog a sírjában Ehrenburg cikke miatt, akinek tanácsaiból „nem kér a zsidó nép”. Verses válasz is érkezett a cikkre. A poéta az írót „a zsidó Quislingnek” nevezte. „Térjen magához, író! »A világ becsülete!« Zsidó maga? Eszénél van? […] Nem maga, hazátlan, idegen író fogja vezetni a zsidó népet az ellenség ellen!”14

Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy Alexandr R. levele nem is létezett. Ezt vallotta a Zsidó Antifasiszta Bizottság 1948 végén és 1949 elején letartóztatott vezetői ellen folytatott nyomozás során a politikai rendőrséggel korábban szoros kapcsolatban állt Iszaak Fefer is. A fogoly szerint a Központi Bizottságban Mihail Szuszlov kijelentette: „Senki semmilyen levelet nem küldött Ehrenburgnak, ez egy politikai lépés volt.”15 A Pravda jiddis nyelvű mutációja, az Einikait helyettes szerkesztője, Szemjon Rabinovics pedig egyenesen az írótól hallotta, hogy a Központi Bizottság javasolta neki a cikk megírását. Ezzel igyekeztek ellensúlyozni a moszkvai zsinagógánál néhány nappal korábban Golda Méirt, Izrael állam első moszkvai nagykövetét egy vallási ünnep alkalmával tombolva ünneplő tömeg, köztük a Vörös Hadsereg egyenruháját viselő zsidó férfiak „méltatlan viselkedését”. Ehrenburg azzal a feltétellel vállalta a feladat teljesítését, hogy a cikkben megengedik neki az antiszemitizmus elítélését; ezt ugyanis a központi szovjet lapokban már jó ideje megtiltották neki.

Az Ehrenburg-cikk megítélését tovább bonyolítja, hogy az éppen a zsidóság elleni frontális támadás kezdetekor jelent meg. Alig három nappal azután, hogy Kijevben 1948. szeptember 21-én letartóztatták David Gofstejn költőt, akit Sztálin 1932-ben öngyilkossá lett felesége, Nagyezsda Allilujeva rokonaival folytatott beszélgetései nyomán „a szovjet állam vezetőjéről terjesztett koholmányok” kiagyalásával vádoltak.

Elképzelhető, hogy Ehrenburgnak még nem volt tudomása erről, vagy ha igen, egyéni tragédiának tekintette az ügyet. Két hónappal később azonban – amikorra Gofstejn és a Zsidó Antifasiszta Bizottság egy aktivistája közötti felületes ismeretségből, valamint a Sztálinról feltehetőleg elmondott, közelebbről nem ismeretes családi pletykák létéből már a nemzetközi összeesküvés, no meg az idegen titkosszolgálatoknak végzett munka vádja is kirajzolódott, és ennek nyomán betiltották a Zsidó Antifasiszta Bizottságot – az írónak már pontosan fel kellett mérnie, mi történik körülötte. Egy héttel azután, hogy a bizottság moszkvai székházából teherautókon elhordták az iratokat, és lepecsételték az épületet, Ehrenburg az albán nemzeti ünnep alkalmából rendezett moszkvai fogadáson találkozott Mordehai Namirral, az izraeli követség másodtitkárával. Dühös beszélgetésüket a diplomata – aki egyébként Oroszországban született, és 1917 előtt az odesszai jobboldali cionista szocialisták élén állt – később közzétette memoárjában.

A vitát akaratlanul a szintén jelen lévő neves filmrendező, Mark Donszkoj robbantotta ki egy óvatlan kijelentésével, miszerint Izrael állam megalakulása nyomán korlátozott számban talán lehetővé válik majd a szovjet zsidók ottani letelepedése. Ehrenburg felcsattant. Ő „se a fasiszták, se a cionisták” (!) előtt nem titkolta a zsidóságát, mondta. De „a szovjet zsidók nem csak azért harcoltak Hitler ellen, mert antiszemita volt. Azért is ontották a vérüket, hogy megvédjék hazájukat és rendszerüket, amely iránt egész lelkükkel elkötelezettek. És soha nem fognak lemondani a szovjet állampolgárságukról.” Az író ezt már az izraeli diplomatának címezte (akit egyébként a félelem általánossá váló légkörében ekkor már a saját, szovjet állampolgárságú anyja sem mert felkeresni Moszkvában). A lassan botrányba fulladó párbeszédet Ehrenburg így folytatta: „Ha Izrael állam nem érti meg, hogy itt [a Szovjetunióban – G. Á.] semmiféle »zsidóprobléma« nem létezik, hogy a szovjet zsidókat békén kell hagyni, és le kell mondani a próbálkozásokról, hogy a cionizmussal és az emigrációval csábítsa őket – ez ellenállást vált ki a hatalomból és magukból a zsidókból is. Izrael állam ezen csak veszíthet.”16

Nem ez volt az egyetlen eset, amikor Ilja Ehrenburg nyilvánosan exponálta magát Izraellel és a cionizmussal szemben. Három héttel korábban, egy másik moszkvai követségi fogadáson, ezúttal csehszlovák „felségterületen”, hasonló botrány során ismerkedett meg Golda Méirrel. „Nagyon részeg volt… és nagyon agresszív”, mondta később az izraeli nagykövet asszony.17 Ehrenburg oroszul szólt hozzá, de a családjával együtt még gyermekként Palesztinába kivándorolt asszony angolul válaszolt, mivel Mordehai Namirral ellentétben nem beszélte jól a nyelvet. Ehrenburg dühösen ránézett, és azt mondta:

– Gyűlölöm az Oroszországban született zsidókat, akik angolul beszélnek!

Golda Méir még élesebben válaszolt.

– Én meg sajnálom azokat a zsidókat, akik nem beszélnek héberül vagy legalább jiddisül!18 

A kínos jelenet szemtanúi szerint Ehrenburg erre valami olyasmit dadogott, hogy „maga az Egyesült Államok lakája”, és tántorogva odébbállt.

Golda Méir a róla szóló könyvek egybehangzó tanúsága szerint soha nem bocsátotta meg Ehrenburgnak az Izrael-ellenes kirohanásokat. Politikai szempontból valószínűleg túlértékelte a szovjet kormány részéről hazájával szemben megnyilvánuló rokonszenv kétségtelenül megható jeleit és a lakosság eufóriáját. A moszkvai zsinagógában átélt szenvedélyes jeleneteken kívül bizonyára hatott rá Molotov felesége, a Nagyezsda Allilujeva halála után időnként a szovjet First Lady szerepét betöltő Polina Zsemcsuzsina viselkedése. A saját jogán is nagy karriert befutott asszony ugyanis a zsidó állam képviselőjét az Ich bin a yiddishe tochter, vagyis „a zsidó nép lánya vagyok” szavakkal fogadta.19

Zsemcsuzsinát röviddel ezután letartóztatták. A Politikai Bizottság még 1948 utolsó napjaiban kizárta a pártból. Egyebek mellett amiért „a párttag viselkedésének elemi normáit semmibe véve” részt vett a holokauszt hatmillió áldozatának emlékére rendezett gyászistentiszteleten, s „ez a rá nézve szégyenletes tény széles körben a zsidó vallásos körök tudomására jutott”20. Zsemcsuzsinának még azt is felrótták, hogy a Zsidó Antifasiszta Bizottság elnöke a kérésére 1943-ban New Yorkban találkozott a testvérbátyjával, az 1911-ben Oroszországból kivándorolt és Sam Karp néven Connecticutban jómódú üzletemberré lett Szemjon Karpoviccsal.

A kihallgatások során vallatói rettenetesen megalázták az asszonyt. Sokáig tartotta magát. Amikor azonban két volt beosztottja kényszer hatására azt vallotta, hogy szerelmi szolgáltatásokra kötelezte őket, összeomlott, és mindent aláírt. A foglyot öt év kazahsztáni száműzetésre ítélték, ahol a „12. számú titkos objektum” egy ideig alkohollal próbálta feledtetni az elszenvedett sérelmeket. Férjét pedig, aki Sztálin szerint Zsemcsuzsina mellett a cionista világ-összeesküvés célpontja lett, 1949 márciusában menesztették a külügy éléről. A következő hónapban Golda Méirt visszahívták Izraelbe, hogy a kormányban átvegye a munkaügyi tárcát.

Mindennek fényében el kell ismerni, hogy Ehrenburg ideges agresszivitása az izraeli diplomatákkal való találkozások alkalmával – éppúgy, mint a Pravda-beli cikk – a tévedhetetlen veszélyérzet megnyilvánulása volt. (Röviddel korábban, a Zsdanov-korszakban ez annyira eluralkodott rajta, hogy megsemmisítette egyik regénye, a Vihar kéziratát, amiről érdekes módon Nyugaton szinte azonnal tudomást szereztek.21)

A Nagy Túlélő életösztönét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mai tudásunk szerint Ehrenburg ekkor olyan közel volt a letartóztatáshoz, mint még egyszer sem 1939 óta, amikor Iszaak Babelből, Mihail Kolcovból és Vszevolod Mejerholdból a Lubjanka kazamatáiban kiverték az Ehrenburggal szemben egy tervezett kirakatperen hangoztatni kívánt vádakat (amelyeket később éppen a foglyok visszavont vallomásai miatt elvetettek22 ). 1948 októberében ugyanis a Pravda irodalmi és művészeti rovatában működő agitációs-propaganda részleg eljuttatott a pártközpontba egy Ehrenburgnak címzett olvasói levelet. A szerző, Jelena Szotnyik – Donyeck-vidéki komszomolista, Sztalino város pedagógiai főiskolájának hallgatója – soraihoz „Ehrenburgnak és Aligernek tulajdonított” költeményeket mellékelt. A fiatal lányt felháborította, hogy az egyik zsidó évfolyamtársnőjénél másolatban látott versekben „szegény”, „hazátlan”, „mindenki által üldözött” zsidókról olvasott, míg „Alexandr R.”-nek szóló levelében, a Pravdában Ehrenburg a szovjet zsidók végtelen hazaszeretetéről beszélt. A donyecki komszomolista az „egyetlen, testvéri családba forrt, szocalizmust építő szovjet népekről” szóló dagályos mondatok között emiatt kétszínűséggel vádolta meg Ehrenburgot. Az orwelli totális állam feltételrendszerében nehéz lett volna ennél súlyosabb váddal – a Nagy Testvér iránti feltétlen odaadás megszegésével, vagyis potenciális hazaárulással – illetni. Erről tanúskodnak az 1930-as évek nagy szovjet politikai kirakatpereiről fennmaradt jegyzőkönyvek is.

Noha az inkriminált versek körül máig sok a talány,23 ahhoz alig fér kétség, hogy az ügy a szovjet politikai rendőrség provokációja volt. Egyrészt az Izrael kikiáltása után magasba szökő zsidó nemzeti öntudat szellemét akarták visszagyömöszölni a „palackba”, másrészt pedig – az értelmiségi körökben folyó leszámolások részeként – így próbáltak ráijeszteni a két művészre. Az előbbi célt szolgálták az állítólagos Aliger-vers primitív és kihívó módon provokatív sorai. Szabad fordításban: „Az a mi bűnünk, hogy zsidók vagyunk. / Az a mi bűnünk, hogy okosak vagyunk.” Még durvábban: „Nem véletlen, hogy a »zsidrák« szó szinonimája. / A »kommunista« nagy szavának.”24 Nem kevésbé átlátszóak az Ehrenburg nevében írt sorok, köztük a zsidó okosságról szóló passzust megismétlő és letromfoló versszak: „Az a mi bűnünk, hogy a gyermekeink / Tudásra és eleven bölcsességre törekszenek. / Hogy szétszórattunk a világban. / És nincs egyetlen hazánk.” Majd a költemény vége: „És százezernyi új Makkabeust / Teremtünk, példaként az eljövendő világnak. / Én büszke vagyok rá, büszke vagyok rá, s nem sajnálom, / Hogy zsidó vagyok, Aliger elvtársnő.”25 

Akárki állt is a két álvers mögött, az Aligernek és Ehrenburgnak tulajdonított gondolatok valós társadalmi hangulatot jelenítettek meg. Nem véletlen, hogy a szovjet politikai rendőrség azon aktáiban maradtak fenn, amelyek a zsidó diákok egy illegális moszkvai csoportjának összejöveteléről 1948 őszén született titkos jelentéseket tartalmazták. Az Izrael kikiáltása körüli eufória a társasághoz csatlakozott – frontot járt és a jelek szerint másoknál tisztábban látó – fiatalok egy részében ekkorra tehetetlen, dacos keserűséggé vált. Szoros Együttműködés néven megalakított csoportjuk tagjai mindig más lakásban tartották megbeszéléseiket. Alapszabályuk, himnuszuk volt – mindkettőt vezetőjük, egy Edelstejn nevű felsőbb éves diák írta, aki négyéves frontszolgálat után tért vissza az iskolapadba. Rendőrségi aktájukból kitetszően a csoport tagjai egy novemberi összejövetelükön olvasták és kommentálták a két verset. Egészen 1949 nyaráig találkoztak; akkor a rektori hivatalban tudomást szereztek a szervezkedésről. A tucatnyi fiatalt eltávolították az egyetemről, majd letartóztatták őket. Későbbi sorsuk ma még ismeretlen.

Annyi azonban bizonyos, hogy a győztes Vörös Hadsereg soraiból kikerült fiatal holokauszt-túlélők egymástól függetlenül több hasonló csoportot alakítottak a háború utáni Szovjetunióban.26 Később, a Zsidó Antifasiszta Bizottság letartóztatott vezetőinek 1949 és 1952 között folyó kihallgatásai során szóba került a moszkvai Lomonoszov Egyetem egy másik illegális diákcsoportja. Ennek vezetője a Vörös Hadsereg katonájaként hosszú frontszolgálat után német fogságba esett s csodával határos módon életben maradt Leopold Vidrin volt, egy ismert moszkvai hebraisztikatudós fia. 1945-ben az amerikaiak szabadították fel a lágerben, ahonnan nyomban Palesztinába akart menni. Nem merte azonban magukra hagyni idős szüleit, ezért visszatért a Szovjetunióba. Megpróbálta elérni, hogy a moszkvai egyetemen ivrit szakot indítsanak, s 1948 tavaszán társaival együtt felkereste a lakásán Ilja Ehrenburgot, arra kérve őt: a moszkvai lapokban szólítsa fel honfitársait, menjenek önkéntesnek Palesztinába, a fiatal zsidó állam fegyveres védelmére. A helyzetet náluk pontosabban felmérő író azonban – akinek persze több vesztenivalója is volt – elhárította a kérést. Vidrint és társait, köztük Chaim Weizmann izraeli államelnök egykori barátjának, egy rabbinak a fiát és néhány újságírót nemsokára letartóztatták. Ezeknek az illegális csoportoknak a története még csak most kezd napvilágra kerülni annak arányában, ahogyan a Moszkvától távoli orosz városok KGB-levéltárait is feldolgozzák Oroszországban.27 

A „donyecki komszomolista lány” politikai feljelentéssel felérő olvasói levele a szovjet politikai rendőrség korábbi, hasonló provokációira emlékeztet. Ezek során a Lubjankán előszeretettel alkalmazták hisztérikus, fanatikus nők ideológiai lelkesedésbe csomagolt feljelentéseit (miként később a zsidó orvosprofesszorok ellen „a fehér köpenyes gyilkosok” jelszavával elindított kampányban Ligyija Tyimasuk doktornő Sztálinhoz írt folyamodványát). De a donyecki komszomolista patetikus hozzászólásához hasonlóan a Lubjankáról származtak a háború alatt Moszkvában talált röplapok is, amelyek szerint Hitler valójában nem az oroszok, hanem „a világcionizmus” ellen harcol. Márpedig egy ilyen állításért akkoriban gyorsan a Gulagon találta magát a bűnös. Az NKVD terjesztette továbbá a háború alatti és utáni szovjet antiszemitizmus legfőbb érvét, hogy a zsidók „Taskentben”, vagyis az evakuációban, sőt „a boltokban” vettek részt a Szovjetunió antifasiszta küzdelmében.28 

Ehrenburg pontosan tudta, hogy a „zsidó nacionalizmussal” való leszámolásban a Kreml számára ő lehet az egyik kulcsfigura: egy hasonló sajtókampány egyes számú célpontja vagy akár az újabb kirakatper fővádlottja. Nem voltak illúziói, hogy ettől esetleg mentesítik a szovjet ideológiai és külpolitikai kurzusnak, nem utolsósorban pedig a politikai rendőrségnek tett szolgálatai. Hiszen még tíz év sem választotta el a spanyolországi polgárháborúban nála semmivel sem kisebb szerepet játszó „Don Miguel” barátja, vagyis Mihail Kolcov „likvidálásától”. Valószínűleg ennek tudatában viselkedett egész másképpen Izrael állam moszkvai képviselőivel, mint az eredendően rátarti, de ezúttal a naivitásig gyanútlan Zsemcsuzsina. 1948 vészterhes őszén Molotov feleségének megmagyarázhatatlan módon nem működött a veszélyérzete, noha Sztálin már az év tavaszán leváltatta tisztségéről.

A Zsemcsuzsina elleni hajszába a „párton belüli harc” fejleményei is belejátszottak. A politikai rendőrség éléről a gyanakvó diktátor által ekkor eltávolított, ám változatlanul rendkívül befolyásos Lavrentyij Berijának kapóra jött az asszonnyal szembeni nacionalizmus vádja. A kulisszák mögött ugyanis a már Joszif Sztálin utódlásáért folyó küzdelemben ezáltal meggyengíthette régi riválisát, Vjacseszlav Molotovot. A két politikus kapcsolata látszólag távol áll Ehrenburg sorsától – ám éppen az írónak egy orosz archívumból származó, mindmáig publikálatlan levele mutatja, hogy ez mennyire nem így van. 1948. április elsején az író alázatos kérelemmel fordult Molotovhoz: „Kedves Vjacseszlav Mihajlovics! Kérem, ne haragudjon, hogy zavarom. Szeretném újra végiglátogatni azokat az országokat, az új demokráciákat, ahol 1945 őszén jártam, és egy könyvet írni az azóta végbement változásokról, valamint a két világ, az USA vazallusai és az irántunk baráti népek közötti szembenállásról. Ha lehetségesnek tartja, kérem, segítsen, hogy egy ilyen utat megtehessek. Azért merek Önhöz fordulni, mert emlékszem, hogy segített nekem a Vihar megalkotásában. Még egyszer bocsásson meg az alkalmatlankodásért. Mély tisztelettel, I. Ehrenburg.” A címzett a Tito Jugoszláviájával kirobbant konfliktus mellett valószínűleg a „párton belüli harc” ütésváltásait, többek között Lavrentyij Berija ellene intézett támadását is ki akarta védeni, amikor feljegyezte a kérvényre: „Jobb, ha Ehrenburg elhalasztja ezt a dolgot. V. Molotov.”29 

Az író helyzete csaknem reménytelennek látszott. Mint megtudta, a pártközpontban már befejezett ténynek tekintik, hogy „a nép ellenségének” nyilvánították, és már le is tartóztatták. Ekkor Ehrenburg hallatlan merészséggel, mindent egy lapra feltéve írt Sztálinnak, hogy tisztázza helyzetét. A levélre Malenkov válaszolt: hívatta Ehrenburgot, és homályos szavakkal ugyan, de biztosította, hogy nincs ellene kifogás. 1948 őszén Ehrenburg megmenekülésében az is közrejátszott, hogy a nemzetközi helyzet kedvezően alakult számára: a szovjet zsidóság vezetőivel, intézményeivel való leszámolás első évében ő maga újra felszínre került a gyorsan elsajátított Amerika-ellenesség, valamint a „békeharc” hullámain. Sőt, a jaltai egyezménynek megfelelően létrejött szatellitállamokban, így Magyarországon tett propagandaútjain, a szovjet politikai rendőrség által szervezett és pénzelt békekonferenciákon való felszólalásai nyomán a legnagyobb szovjetunióbeli antiszemita sajtókapányok közepette Sztálin-díjat kapott. 1950 nyarán pedig a Kremlben „Az ÖKP(b) KB Politikai Bizottságának határozata I. G. Ehrenburg munkájáról” címmel külön dokumentum született arról, hogy a magas grémium „I. G. Ehrenburg et.-at a Szovjet Békebizottság helyettes elnökének nevezi ki, megbízván a béke híveinek mozgalmában folytatott propaganda irányításával és propagandistafelszólalások szervezésével a sajtóban”. Egyidejűleg Alexandr Fagyejevet megbízták, hogy kooptáltassa az írót a „független” Békevilágtanács vezetésébe. A párt Központi Bizottsága mellett működő Külpolitikai Bizottságnak kellett instruálnia őt a további feladatokról. Utazások hosszú sora következett: Svédország, Belgium, Németország, Csehszlovákia, Nagy-Britannia…

Londonban az újságírók megkérdezték, miért nem hallani már egy éve a Zsidó Antifasiszta Bizottság tagjairól. Mi van Perec Markissal, Iszaak Feferrel, David Bergelszonnal és a többiekkel? Ezt a kérdést természetesen nem csak neki tették fel. A szovjetbarát amerikai művészek egyik leghíresebbike, Paul Robeson egy szovjetunióbeli hangversenykörútján például olyan hevesen érdeklődött a barátjának tekintett Iszak Fefer iránt, hogy a Lubjanka kénytelen megrendezni egy találkozót a színes bőrű énekes és az akkor már régóta börtönben sínylődő Fefer között. A rabságban csonttá-bőrré fogyott, sorstársaival ellentétben azonban a kihallgatások során soha nem bántalmazott foglyot felöltöztették, kisminkelték, majd elvitték a moszkvai Metropol Szállóba, ahol rövid időre beengedték hozzá Paul Robesont. Az énekes érzékelte a helyzet furcsaságát, végső soron azonban megnyugtatta a találkozó.30 

A nyugati újságírók hasonló kérdezősködései elől a tucatnyi országban megforduló Ilja Ehrenburg igyekezett kitérni. Természetesen tudta, hogy a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetőit 1948/1949 fordulóján egymás után letartóztatták. Hogyne tudta volna, hiszen 1949 februárjában felkereste Markis elárvult, nagy családját. Ehhez – noha sokat kockáztatott vele – volt bátorsága. A külföldi újságírók kérdését azonban idegesen elhárította. Párizsban a lapok tudósítása szerint azt mondta: „Nem vagyok velük kapcsolatban, és nem tudok semmit.”31

Otthon kitüntetések, lelkes sajtóvisszhangok, óriási példányszámú publikációk, életműkiadások várták – no meg folyamatos lelki válságok, alku a cenzúrával, pimasz párthivatalnokoktól kapott kioktatások, kínos egyensúlyozás a színfalak mögött, egyre újabb és újabb kompromisszumok. S közben újabb utak is, hónapokig tartó felfedező körút Kínában meg Indiában. Hatvankettedik születésnapja előtt néhány nappal pedig Ehrenburgnak szembe kellett néznie népét a holokauszt óta érő legnagyobb tragédiával. 1953. január 13-án a moszkvai lapokban a TASzSZ jelentése nyomán a következő közlemény jelent meg:

 

„KÁRTEVŐ ORVOSOK LETARTÓZTATÁSA

 

Az állambiztonsági szervek bizonyos idővel ezelőtt terrorista orvoscsoportot lepleztek le, amely azt a célt állította maga elé, hogy kártékony gyógyítómunkával megrövidítse a szovjet állam vezetőinek életét. A terrorista csoport tagjai voltak: M. Sz. Vovszi belgyógyász orvosprofesszor, V. Ny. Vinogradov belgyógyász orvosprofesszor, M. B. Kogan belgyógyász orvosprofesszor, B. B. Kogan orvosprofesszor, P. I. Jegorov orvosprofesszor, A. I. Feldman fül-orr-gégész orvosprofesszor, J. G. Etinger orvosprofesszor, A. M. Grinstejn ideggyógyász professzor, G. I. Majorov belgyógyász orvosprofesszor.

Dokumentumok adatai, tanulmányok, orvosszakértői vélemények és a letartóztatottak vallomásai alapján megállapítást nyert, hogy a tettesek, a nép titkos ellenségei károkozó gyógyítást végeztek, és aláásták a betegek egészségét.

A vizsgálat megállapította, hogy a terrorista csoport résztvevői, kihasználva orvosi helyzetüket és előre megfontolt, bűnös módon visszaélve a betegek bizalmával, aláásták az utóbbiak egészségét, tudatosan figyelmen kívül hagyták a betegek objektív kivizsgálási adatait, helytelen diagnózist állítottak fel, amely nem felelt meg valóságos betegségüknek, azután pedig helytelen gyógykezeléssel tönkretették őket. […] A bűnös orvosok elsősorban a vezető szovjet katonai káderek egészségét igyekeztek megrendíteni, harcképtelenné tenni őket, és ezzel meggyengíteni az ország védelmét. Arra törekedtek, hogy munkaképtelenné tegyék Vasziljevszkij A. M. marsallt, Govorov L. A. marsallt, Konyev I. Sz. marsallt, Stemenko Sz. M. hadseregtábornokot, Levcsenko L. I. admirálist és másokat. A letartóztatás azonban meghiúsította bűnös terveiket, és a tetteseknek nem sikerült elérni céljukat.

Megállapítást nyert, hogy ezen gyilkos orvosok, az emberiség söpredéke, akik sárba taposták a tudomány szent zászlaját, és bemocskolták a tudósok becsületét, külföldi titkosszolgálatok zsoldjában álló ügynökök voltak.

A terrorista csoport tagjainak többsége, Vovszi M. Sz., Kogan B. B., Feldman A. I., Grinstejn A. M., Etinger J. G. és mások kapcsolatban álltak a »Joint« nemzetközi zsidó burzsoá nacionalista szervezettel, amelyet az amerikai felderítés a más országokban élő zsidóknak nyújtott állítólagos anyagi segítség végett hozott létre. Valójában azonban ez a szervezet az amerikai felderítés vezetésével széles körű kém- és terroristatevékenységet, valamint más aknamunkát folytat számos országban, többek között a Szovjetunióban. A letartóztatott Vovszi a vizsgálat során közölte, hogy Amerikából, a »Joint« szervezettől, a moszkvai Simeliovics orvostól és az ismert zsidó burzsoá nacionalista Mihoelsztől utasítást kapott »szovjet vezető káderek megsemmisítésére«.

A terrorista csoport más tagjai (Vinogradov V. Ny., Kogan M. B., Jegorov P. I.) pedig a brit felderítés réges-régi ügynökeinek bizonyultak. A vizsgálat a legközelebbi jövőben befejeződik. (TASZSZ)”32 

 

Két héttel a szovjet zsidókkal szembeni leszámolás kezdetét jelző közlemény után a rendszernek tett politikai szolgálataiért Ilja Ehrenburgnak odaítélték az 1950-ben megalapított Sztálin-békedíjat. A ceremónia előtt hívatták a Központi Bizottságba, s egy Grigorjan nevű csinovnyik megkérte, hogy köszönőbeszédében ítélje el a letartóztatott zsidó orvosokat. Ehrenburg erre felcsattant, és kijelentette, hogy inkább lemond a díjról, de nem hajlandó teljesíteni a kérést. Az ellenálláshoz nem szokott párttisztviselő visszakozott, s a díjátadási ünnepség résztvevői dermedt csendben hallgatták Ehrenburg beszédét „a békeharcosokról, akiket üldöznek, kínoznak, halálra gyötörnek […] a börtönök éjszakájáról, a vallatásokról, a vésztörvényszékekről – sok-sok társunk bátorságáról”.33 

A „fehér köpenyes gyilkosok” perét Sztálin állítólag előhangnak szánta a kétmilliós szovjet zsidóság deportálásához. A módszer nem volt új, hiszen a „kollektív bűnösség” elve alapján a bolsevik uralom évtizedei alatt a kozákságtól a koreaiakon és a volgai németeken át a csecsenekig már több népet hajtottak a csecsemőktől az aggastyánokig távoli szibériai és kazahsztáni kényszerlakhelyekre, lágerekbe. A testi-lelki bajok közepette józan ítélőképességét már teljesen elveszített, félelmei fogságában vergődő Sztálin azonban most először folyamodott ilyen nyilvános, teátrális aktushoz. Híre járt, hogy 1952 őszén a kínai határ közelében már épülnek a zsidóknak szánt koncentrációs táborok; a barakkokat még jóval később is látni vélték a távoli, kietlen tájra vetődő kortársak.34  A forgatókönyv szerint, miután a nagyobb szovjet városok főterén – állítólag nyilvánosan – kivégezték volna a Szovjetunió vezetőit meggyilkoló orvosokat, a hatalmas országban a lakosság pogromokat kezdeményezett volna szeretett vezérei védelmében. Az első ilyen népgyűlést a sztálingrádi traktorgyárban akarták megtartani.35  A Pravda pedig közzétette volna a szovjet zsidóság neves képviselőinek kollektív levelét, amelynek aláírói arra kérik az ország vezetését, hogy „védje meg a zsidókat az orosz nép jogos dühétől”.36  Vagyis deportálja őket a birodalom egy távoli helyére.

Jakov Havinszon, a TASZSZ igazgatója, Iszaak Minc akadémikus, a neves történész és kollégája, Mihail Mityin fogalmazta meg ezt a szégyenletes levelet. Ők keresték fel a szovjet zsidóság neves képviselőit, hogy összegyűjtsék a kívánt aláírásokat. A pogromoktól való, genetikailag kódolt rettegés, a holokauszt még friss élménye nyomán a szovjet totális állam akaratuktól megfosztott polgárai közül szinte mindenki a nevét adta ehhez a borzalomhoz. Öt kivétellel: Mark Rejzen operaénekes, Jakov Krejzer tábornok, Venyjamin Kaverin író, a germanista Arkagyij Jeruszalimszkij, Sztálin lányának professzora a moszkvai egyetemen és Ilja Ehrenburg.

Az író kirúgta az aláírásáért hisztériás rohamban rimánkodó Minc akadémikust és az őrjöngve fel-alá rohangáló Havinszont. Majd elrohant Dmitrij Sepilovhoz, a Pravda főszerkesztőjéhez. Közölte vele, hogy írni akar Sztálinnak. Az ország egyik főideológusának számító Sepilov beleegyezett, csak arra kérte Ehrenburgot, hogy az ő szobájában fogalmazza meg, amit mondani akar.37  Rajta keresztül a levél eljutott Sztálin egyik titkárához, aki letette a diktátor asztalára. Ehrenburg tiszteletteljes, óvatos formában közölte Minc és Havinszon látogatásának tényét (az utóbbit a vele erőszakkal felvétetett oroszos hangzású Marinyin néven említve), majd „kétségeit” fejezte ki a zsidókérdés ilyen megoldása kapcsán. Annak egyetlen „radikális” módját „a szocialista államban” Ehrenburg „a teljes asszimilációban” jelölte meg, amelynek során „a zsidó származású emberek összeolvadnak azokkal a népekkel, amelyekkel együtt élnek. Tartok tőle – folytatta Ehrenburg –, hogy a szovjet kultúra csupán származásuk folytán együvé tartozó képviselőinek kollektív levele a nacionalista tendenciákat erősítheti. A levél szövegében megtalálható a »zsidó nép« kifejezés, amely felbátoríthatja a nacionalistákat és mindazokat, akik nem értették meg, hogy zsidó nemzet nincs. Különösen aggasztó egy ilyen kollektív levél hatása a világ békemozgalmának kibővítése és megerősödése szempontjából. Amikor különböző bizottsági üléseken, sajtókonferenciákon feltették a kérdést, hogy miért nincsenek már zsidó nyelvű iskolák vagy újságok a Szovjetunióban, mindig azt feleltem, hogy a háború után nem maradtak meg az egykori letelepedési övezet maradványai, és a zsidó származású szovjet emberek új nemzedékei nem kívánnak elkülönülni a népektől, amelyek között élnek. A szovjet zsidók bizonyos fokú közösségéről árulkodó, tudósok, írók, zeneszerzők által aláírt levél visszataszító szovjetellenes propagandát kelthet, amelyet a cionisták, a bundisták és hazánk más ellenségei folytatnak most.”38 

A burkolt fenyegetés után Ehrenburg sietve visszavonult, és biztosította a „drága Joszif Visszarionovicsot”, hogy ha mindennek ellenére kívánatosnak tartaná a levél aláírását. Ha ez „hasznos lehet hazánk védelme és a békemozgalom számára, akkor én azon nyomban aláírom”.39 

A levélre reagálva Malenkov „elbeszélgetésre” hívatta Ilja Ehrenburgot a párt központi bizottsági székházába, de az író – saját bevallása szerint – nem kapott érdemi választ a kérdéseire. Sztálin öt héttel később meghalt. A bűnbaknak kiszemelt zsidókat szinte órák múlva hazaengedték a börtönből. A diktátor utódai között kitört hatalmi harc folytán háttérbe szorult a deportálás veszélye, és a szovjet zsidók átmenetileg fellélegezhettek. Ehrenburg a cikkeiben, sőt szépprózájában – igen óvatosan – kísérletet tett rá, hogy megpendítse a „kozmopolitizmus elleni harc”, sőt a készülő orvosper témáját. Az átmeneti desztalinizáció jelképévé vált Olvadás című regényének egyik jelenetében például egy zsidó orvosnő fájdalmas döbbenetét ábrázolja: kis betegének anyja „a közlemény” [értsd: a „fehér köpenyes gyilkosokról” szóló TASZSZ-közlemény] nyomán „félrekezeléssel” gyanúsítja őt. Az ilyen irodalom azonban Sztálin halála után sem kellett a szovjet vezetésnek. Konsztantyin Szimonov és Mihail Solohov durva támadásait követően Ehrenburg megértette, hogy a zsidóság sorsa számára örökre tabu marad. Még sok tekintetben torzóban maradt Emberek, évek, életem című híres memoárjában is főleg csak utalásokkal és féligazságokkal szólt róla.

 

 

 

JEGYZETEK

 

1Máig kevesen mérik fel annak jelentőségét, hogy a holokauszt hatmillióra becsült áldozatából minden negyedik szovjet állampolgár volt. Közülük sokan túlélhették volna a háborút, ha a várható támadással szemben a Kreml nem hagyja védtelenül az ország nyugati határait. Vagy ha legalább a kezdeti német lerohanás után megkísérli kimenekíteni a veszélyeztetett lakosságot, s az 1942. június 4-én Lazar Kaganovics vezetésével Moszkvában megalakult Legfelső Evakuációs Tanács még csaknem egy álló hónapig nem az anyagi értékek kimenekítésén fáradozik, fejvesztés terhe mellett maradásra kötelezve a civil lakosságot, hogy „az ellenségnek ne maradjon egyetlen kiló gabona vagy egyetlen csepp üzemanyag se”. (Resenyija partyii i pravityelsztva po hozjajsztvennim voproszam. Moszkva, 1968. III. köt., 39.) Így Lettország 80 ezer fős zsidó közösségéből alig 15 ezer tudott egyáltalán elindulni kelet felé, a Besszarábiában és Bukovinában élő 300 ezerből pedig mintegy csak 30 ezer. Az erre vonatkozó többi adatot lásd Mordechai Altshuller: Escape and Evacuation of Soviet Jews at the Time of Nazi Invasion, in: Lucjan Dobroszycki–Jeffrey S. Gurock (szerk.): The Holocaust in the Soviet Union. M. E. Sharp, New York, 1993; Itzhak Arad szerk.: Unyicstozsenyije jevrejev SZSZSZR v godi nyemeckoj okkupacii 1941–1944. Szbornyik dokumentov i matyerialov. Jad Vasem, Jeruzsálem, 1991.

2Simon Redlic (szerk.): Jevrejszkij Antyifasisztszkij Komityet v SzSzSzR 1941–1948. Dokumentyirovannaja isztorija. Mezsdunarodnije otnosenyija, Moszkva, 1996. 46.

3Ez elterjedt szokás volt a szovjet irodalmi gyakorlatban. Grigorij Frid zeneszerzőtől, az Anna Frank tragédiájáról írt opera szerzőjétől 1970-ben a pártközpont egyenesen azt követelte, hogy a zsidó lányt egy vietnami szabadságharcossal „helyettesítse be”. Grigorij Frid: Dorogony ranyenoj pamjatyi. Proszvescsenyije, Moszkva, 1994. 280–285.

4Ilja Altman: Szugyba „Csornoj knyigi”, in: Nyeizvesztnaja Csornaja knyiga. Jad Vasem–GA RF, Jeruzsálem–Moszkva, 1993. 18–21.

5Pravda, 1948. szeptember 21.

6Mordehai Altshuller et al. (szerk.): Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Erenburgu 1943–1966, Jeruzsálem, Jad Vasem, 1993.

7Mihail Kalinyin: Sztatyi i recsi (1941–1946). Moszkva, 1975. 435.

8Goebbels szellemét idéző elemzéseit a szovjet művészeti élet szereplőinek faji megoszlásáról idézi Gennagyij Kosztircsenko: V plenu u krasznogo faraona. Mezsdunarodnije otnosenyija, Moszkva, 1994. 9–16.

9Ehrenburg téved: a találkozó április 13-án zajlott le. A Szláv Bizottság a Zsidó Antifasiszta Bizottsággal egy időben, 1941 augusztusában a legfelső pártszervek utasítására létrehozott, hivatalosan azonban „alulról” kezdeményezett mozgalom volt. A Kreml a háború utáni status quo kialakulásában, különösen a szövetségesek Lengyelország „megkaparintásáért” folytatott küzdelmében hosszabb szünet után 1945-ben egy ideig újra komoly propagandaszerepet szánt a testületnek. Erről számos dokumentum olvasható N. K. Petrova mindössze 50 példányban megjelent forráskiadványában: Antyifasisztszkije Komityeti v SZSZSZR: 1945–1945 gg. (Insztyitut Rosszijszkoj Isztorii, Moszkva, 1999. 218–291.). A kampány része volt az említett fogadás is, amelyre Milovan Gyilasz később így emlékezett: „[Moszkvában. – G. Á.] a háború idején létrehozott pánszláv bizottság rendezett tiszteletünkre elsőként bankettet és fogadást. Nem kellett kommunistának lennünk, hogy meglássuk, mennyire mesterkélt, sőt mennyire jelentéktelen szervezet ez. Tevékenységét reprezentációs és propagandisztikus megnyilatkozásokra összpontosította, de még ez is szembeszökő korlátok közé szorult. Céljai sem voltak egészen világosak. A bizottságot csaknem kizárólag szláv országokból származó kommunisták alkották, akiktől voltaképpen idegen volt a pánszláv eszme. Hallgatólagosan tudomásul vették azonban, hogy valami régen elavultat kell feltámasztaniuk, átmeneti formaként, azzal a céllal, hogy támogatókat toborozzanak a kommunista Oroszországnak, de legalábbis semlegesítsék a szovjetellenes pánszláv áramlatokat.” (Milovan Gyilasz: Találkozások Sztálinnal. Magvető, Budapest, 1989. 27–28.)

10Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem. Gondolat, Budapest, 1966. 3. köt., 186–187.

11A szép levél szövegét lásd Andrej Artyizov–Oleg Naumov (szerk.): Vlaszty i hudozsesztvennaja intyelligencija. Dokumenti 1917–1953. (Mezsdunarodnij fond „Gyemokratyija”, Moszkva, 1999. 534.) A közbenjárás egyébként eredménytelen maradt. A szelíd szavú költőt csak 1946 augusztusában, Fagyejev írószövetségi elnök intenciójára engedték Moszkvába költözni (Nyikolaj Zabolockij: Isztorija mojego zakljucsenyija. „Minuvseje”, 2. köt., Moszkva–Leningrád, 1990. 310–333.).

12Arkagyij Vakszberg: Jevrejszkij Antyifasisztszkij Komityet és M. A. Szuszlov „Zvenyja” (Isztoricseszkij almanah, Moszkva, 1991. I., 550.).

13Ehrenburgtól egyébként csakugyan mélységesen idegen volt a cionizmus. Ez jól látható abból, ahogyan ezt az ideológiát értelmezte: „Senki előtt nem kétséges, hogy az a sok millió zsidó, aki Európa és Amerika országaiban él, nem fér el Izrael területén, meg aztán nem is akar odautazni, mert összeforrott azzal a néppel, amelynek körében él” – írta memoárjában. „Engem a zsidókkal azok a gödrök kötnek össze, ahova a hitleristák az öregasszonyokat és a csecsszopókat lökték…” (Emberek, évek, életem, i. m. 3. köt., 325–326.)

14Az olvasói levelek természetesen sem a Pravda, sem az Einikait lapjain nem láttak napvilágot. Gennagyij Kosztircsenko közölte őket: V plenu u krasznogo faraona. Moszkva, 1994. 122–124.

15Uo. 121.

16Idézi Mordehai Altshuller et al. (szerk.): Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Erenburgu 1943–1966. 75.

17Golda Meir: My Life. Putnam, New York, 1975. 253.

18Uo.

19Marie Syrkin: Golda Meir, Woman with a Cause: An Authorized Biography. Putnam, New York, 1963. 31–231.; Louis Rapoport: Stalin’s War Against the Jews. The Free Press, New York, 1990. 116–107.

20A levéltári forrást idézi Gennagyij Kosztircsenko: V plenu u krasznogo faraona. 135.

21Glev Struve: Soviet-Russian Literature 1917–1950. Oklahoma City, Oklahoma University Press, 1951. 189.

22Lásd erről Művészet és hatalom című könyvem Iszaak Babel börtönvallomásairól szóló fejezetét. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998. 122–147.

23A legújabb adatok szerint Aliger 1944 végén valóban írt ilyen vagy ehhez hasonló verset, s azt 1945-ben megpróbálta közreadni a Znamja című leningrádi folyóiratban; levéltári források szerint ez ellen Jegolin helyettes agitprop osztályvezető Malenkov KB-titkárnak írt jelentésében tiltakozott. Gy. Babicsenko: „Lityeraturnij front.” Isztorija polityicseszkoj cenzuri 1932–1946. Enciklopegyija rosszijszkih gyereveny, Moszkva, 1994. 165–166.; A. Blujm: Otnosenyije szovjetszkoj cenzuri [1940–1946] k probleme Holokoszta. Vesztnyik jevrejszkovo unyiverszityeta v Moszkve, 1995/2. 162–163. Az utóbbi forrás szerint Aliger verse 1946-ban, erősen megcsonkítva ugyan, de mégiscsak megjelent; ez a durva cenzurális átigazításokkal teli változat még egyszer napvilágot látott a költőnő válogatott műveinek háromkötetes kiadásában, 1984-ben.

24Gennagyij Kosztircsenko: V plenu u krasznovo faraona, 119–120.

25Uo.

26Lásd erről pl. M. I-vics: Mologyozsnaja terrorisztyicseszkaja organyizacija. Pamjaty, I. Moszkva, 1976. 19–231. Szugyba „nyiscsih szibaritob”. Uo. 232–268.; Ny. Peszkov: Gyelo „Kolokola”. Uo. 269–284.; Nagyezsda Uljanovszkaja–Maja Uljanovszkaja: Isztorija odnoj szemji. Chalidze Publications, New York, 1982. 301–330.

27L. V. Kaganov: Nyelegalnije jevrejszkije obscsini Kuzbássza. (Konyec 40-h–nacsalo 50-h gg.). Vesztnyik Jevrejszkogo Unyiverszityeta, 1994/2. 46–53.

28G. Sz. Batigin–I. F. Gyevjatko: Jevrejszkij voprosz: hronyika szorokovih godov. Vesztnyik Rosszijszkoj Akagyemii Nauk, 63. köt., 1993/1–2. 144–145.

29RCHIDNI, f. 82. op. 2. d. 1463.

30Alekszandr Borscsagovszkij: Obvinyjajetszja krov. Kultura. Moszkva, 1994. 343–344.

31Mordehai Althsuller et al. (szerk.): Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Erenburgu, i. m. 77.

32Louis Rapoport: Stalin’s War Against the Jews, 223–244.; Gennagyij Kosztircsenko: V plenu u krasznogo faraona. 341–343.

33Emberek, évek, életem, 3. köt., 494. A másnapi Pravdában ez a szöveg apró kiegészítéssel jelent meg, amelyből mindenki megtudhatta, hogy Ehrenburg „a reakció erői” által üldözött emberekről szólt.

34Jurij Borev: Sztalinyiada. Moszkva, 1990. 351.; Anton Antonov-Ovszejenko: Portret tyirana. New York, 1980. 326.

35Roj Medvegyev: K szudu isztorii. New York, 1974. 1001.; Jakov Ajzenstadt: O podgotovke Sztalinim genocida jevrejev. Jeruzsálem, 1994.

36Jakov Ajzenstadt: O podgotovke Sztalinim genocida jevrejev, 72.

37Zinovij Sejnyisz: V duhovnom Oszvencime. Moszkva, 1992. 85–87.

38Sztrana i mir (München), 1984/10. 4.

39Uo.

40Gennagyij Kosztircsenko: V plenu u krasznogo faraona. 122.