Kemsei István

Don Juan énekei

Goliard-dalok

[1]

Csapda minden szó: póz a tettnek, nem több ennél.
Csak hangzásban él, bevált szerep szerint eszmél,
rabja a mért időnek, éltetője rest vér,
s nem tudja még, hogy nincs szebb értelem a testnél.

[2]

Szenvedély nincs harc nélkül, és győztes sincs soha,
át a gáton özönlik a vesztesek sora.
Szerelmünk úgy örök, mint halálunk egy oka,
életünk más, fesztelen, felégető csoda.

[3]

Asszonyarcot nézz: szenved az elfáradt redő,
szíve tükre sivatag, ne mondd neki: ez ő,
semmit ne szólj, ne kacagd, hogy sorstalan erő,
kiben másért szakadt meg a kiszáradt idő.

[4]

Vágy, gyöngédség, értelem: ennyit fog fel az ész,
a többi kába álom csak, végtelennek kevés,
hisz mindegyik esetben más: örökös evés,
éhség és új falás, mit a józan lét lenéz.

[5]

Dolgok mélyebb értelme – ugyan! Ebben ki hitt?
Szent az, kinek minőség kell: ész ellen a hit,
de nekem a szerelem, a csöppet sem szelíd
áldozat vagy áldozás volt hitemhez a híd.

[6]

Akkor legyen sokszoros, ha már egy nem lehet,
ha hiába üldözöm a számtalan helyett
egy élten át, kábultan, az eszmélet felett,
egyedül az úton, mi a pokolba vezet.

[7]

Szabadságra gondolok. Ha pusztulás: legyen,
megteszem így is azt, mi az élvezet nekem,
és mindig azt, de másképp, hisz én vagyok: s velem…
én: magamért, más értem: így rendezett egem.

[8]

Betartom a szavamat, hiszen lovag vagyok.
Többet ne várj. Becsület oszt ki minden lapot,
hol hűség nem ismerős, puszta adok-kapok
elve dönt, és a másik birtoklása az ok.

[9]

Választani? A semmit. Régóta ezt tudom.
Mindig velük pusztulok, sorsuk ki sem nyitom,
hiszen adtam, s elvenni: nem volna rá okom,
étkük vagyok, veszendő, halállal-egy rokon.

[10]

Kolostorban! De úgy, mint aki semmit se bán,
impotensen tűnődni a rengeteg csodán,
Isten szemét lebukva látni a hegy fokán,
Múlt nélkül és jövőtlen, egy rettentő talán.

Vén tanár mondja

Hát ezért küzdöttem, ezért?
A sok hülye mind belőlem fakadt?
Az én óráimból termett virágszálaim
mind e rothadó rózsa, kankalin
s az őket elverő csácsogó verébhad?
Azért küzdöttem, hogy erre öregedjem,
s most, hogy már tényleg vénülök,
valóban hülyének nézzenek?

Lámpás Diogenész ha volnék,
pilácsom meg se gyújtanám. Minek?
Csupán a sötétség nő a bárgyú fénytől,
kúsznának hasmánt a porban,
öngyújtóm szikrája lenne tűz, cigarettám
parazsa fárosz, ezeknek. De ők még
ezt se látnák. Másra gondoltak, és most
     vaksin másfelé tévelyegnek.

Nem értem. Tereltem nyájam legjobb
tudásom szerint, nekik a legszebb legelőt
mutattam, s ők ördögszekér után
kergetőznek. Kacajuk elűzi fáimról
a madarakat, gilisztáim az anyaföldbe
visszatiporja. Szentélyem padlatát gyomuk
fölveri. Mindent betölt az ordító
szívdobogás. Éhínség tör ki nyomukban.

Hogyan is írt erről a régi költő: mindegy.
Támadj föl, férfiszivű Szappho! Vagy más
ideál legalább! Micsoda lomokat őriztem!
Valamit másképp akartam mondani. Az idő
közhelye óvja. Por magam is, velük.
Játszom a lábaik fölverte homokban.
Közben gyűlölöm őket. Ők a kudarcaim,
     egész hiábavaló életem.