Kolozsvári Papp László

Elnökfelhozatal

A miniszter úr bejelentése akkor is szíven ütötte?, kupán vágta? az embert, ha a helyzettel, maga erejéből is több mint untig tisztában van. Mármint hogy a kormány azért nem tudja teljesíteni a lakosság minden jogos elvárását, mert a kicsiny hazánkban működő világtőke mozgása ellenőrizhetetlen. Úgy jön be, de főleg úgy megy ki, ahogy neki tetszik. Stumpf István újfent arra a történelmi leosztásra emlékeztet, amelyet levezetni a huszadik század szinte bármelyik magyar történelmi eseményéből lehet Trianontól a szovjet érdekszféráig. S ha összességében kifelé tartunk is abból, amit fátumos huszadik századunknak keresztelhetnénk el, a magamfajta értelmiségi nem tud megtagadni magától egy langy moralizálást. Hogyaszongya, azt az irdatlan államadósságot, ami még napjainkban is laposra keféli nemesebb próbálkozásainkat, a szocializmus sárga földig való továbbéltetésére vették fel szinte személy szerint ugyanazok, akik aztán beengedték-hívták a világtőkét, a nevezett adósságból való szabadulás végett. És – ismerjük el – nem volt más választás… Csak hát ugyanazok délamerikanizálják (nyersebb megfogalmazók szerint) az országot, akik szovjetizálták volt – nem sok ez egy magyarnak?

És nincs más választás, hiszen azt, amit mégiscsak annak kell neveznünk, tálcán kínálja – nemzeti sajátosságokkal jól felpitykézve, sujtásozva – a posztkommunista zóna keleti fele. Hozzánk aztán nem jön be a világtőke, az angyalát!, nemzeti karrrrakterünket (= szocialista vívmányainkat!) megőrizzük. A hemzsegő többség hangzavarában aztán meddig hatol el – hogy tényleg tegnapi eseményt idézzünk – a román miniszterelnök sürgetése, miszerint Bill Clinton vegye már komolyan a Balkán gazdasági feltámogatását? Szegény Isarescu!, egy letűnőben lévő amerikai elnöktől! Mellesleg a mentalitás a régi: segítsetek meg minket, mi pedig egy jottányit sem engedünk a magunkéból…

Ha már erre a csapásra tévedtünk rá – akarva, akaratlan –, ismerjük csak el, hogy államelnökváltásunkban van valamiféle pannon szelídség. (Hogy a pannon táj miért szelíd, azt a jó ég tudja, de most már hagyjuk így.) Drakulai ádázságot ígér ezzel szemben egy másik elnökváltozás. A román választások esélyeit élesen jellemzi Németh Zsolt államtitkár úrnak az a megállapítása, hogy ezzel a román kormánnyal nem lehet tárgyalni, mely megjegyzés lehet politikai nyelvbotlás, na de hogy mennyire igaz…! Mellesleg az érvényes román külügyminiszter, volt miniszterelnök, Petre Roman kijelenti, hogy a rendszerváltozás óta első ízben nem játszik szerepet a romániai választásokban a magyar kártya, hogy aztán szinte ugyanazzal a szájmozdulattal azt nyilatkozza, hogy a csíkszeredai magyar konzulátus megnyitása most épp nem aktuális. A román politika régi trükkjét ismerjük fel ebben a piruettben – virágjában a Gondolkodás Dunájának korában gyönyörködhettünk benne (azért is van virágba borult piruett!) –: beadni a sok brüsszeli balfácánnak, hogy minden jó úton haladt, sőt, ha lehet, már meg is tette a minden a jó utat, s rátért a még jobb útra; helyi szinten pedig – függőleges mosoly (szájból segg) – tenni az ellenkezőjét. A Trianont ránk verő nagyhatalmak épp nyolcvan esztendeje nem tudnak mit kezdeni ezzel a román áttűnési politikával, nem mintha kijött volna a sérvük a nagy igyekezettől. Igazán szép volt a miniszterelnök úrtól, hogy elment Romániába, azt az érzést keltve – már ha volt kiben kelteni –, hogy ez a román kormány még többre is képes, mint hogy felvegye a fizetését, s abban is biztosak vagyunk, hogy nem a minden bágyadt labdát leütő ellenzéki sajtóból tudta meg, hogy az ördögnek tartozott ezzel az úttal (a legtöbb diplomáciai küldetés ilyen). El kellett mennie, ez a legkevesebb (és sajnos a legtöbb), amit a magyar miniszterelnök megtehet, amikor küszöbön áll egy szomszédos országnak a történelemből még nem ismert posványos mélységekbe való lecsavarodása.

A képlet teljesen egyedi lesz a posztszocialista zónában. Romániában már eleve a volt kommunisták vették kézhez (!) az országot, miután a Kárpátok Géniuszát, egyszersmind az Agrárforradalom hősét – Antall József szavaival élve – lelőtték, mint a kutyát. Az eseményt aztán, amit tulajdonképpen egy televíziós szerkesztő celebrált a képernyőn (emlékszik még valaki rá?, nekem megvan videoszalagon), forradalomnak nevezték el. Madarat tolláról, népet forradalmáról! Sőt: a stílus maga az ember! Élen jártam azok közt, akik egy vak hangot sem értettek a román álforradalomból, az esemény azonban – szó szerint – olyan elragadó volt, a Gondolkodás Dunájának olyan megnyerően sárga a koponyája, s a torkolattüzek füstje is új tavaszt ígérően szálldosott a sortűz nyomán, hogy tisztánlátásomat elfelhősítő repesésem igazán érthető és bocsánatos.

A különös román képlet pediglen az, hogy a posztkommunista győzelmet felváltó (minek nevezzem?) reformista? modernizáló? politikát és gárdát újfent a posztkommunisták teszik talonba. (Más sorrendben lényegében ez történne, ha 2002-ben az üres duma, link hadova nagymesterének, Kovács Lászlónak a pártvezérkara kerülne hatalomra, késleltetve az igazi szociáldemokrácia honi sarjadzását.) S hogy lelket is vigyünk a dologba, ne csak álmélkodástól le-leeső állunk feltámasztásával foglalkozzunk (hogy mik tudnak lenni a történelemben!), tegyük hozzá, a román posztkomcsikkal a tényleg xenofób, rasszista és a többista pártindázmányok is bekerülnek a kormányba. (Bekerülnek! fogadjunk!, hátha elvesztem!) A mostani elnök, Constantinescu és kormánykoalíciója az égvilágon semmit sem ért el; a gazdaság dögrováson, a működő tőke, már amennyi bement, most inkább kifelé tart, az infrastruktúra a bénultság határán. Az ország kezd több millió magántúlélőre szétszitálódni. Hogy ne mindig csak Kolozsvárt emlegessem, Nagybányáról érkezett szakértőm (víz- és gázszerelő, nem a honi kontár fajtából) meséli, hogy a több lakótelepnyi város (hol van már ott a Nagybányai Festőiskola színtere?!) mintegy negyven százaléka már lekötötte magát a központi fűtéshálózatról, féllegálisan vagy még úgy sem, nincs jobb üzlet, mint gázkonvektort guberálni valahonnan (többnyire magyarországi szeméttelepekről), veszik, mint a cukrot, ők meg addig verik, dikicselik, amíg működni nem kezd. És ha elromlik?, kérdem. Na bumm!, mondja, és mutatja, elszáll a muki, mint a sóhaj! A lassacskán húszmillió reménytelenre és kétségbeesőre szétbomló országot egyetlen eszme cementezi még össze úgy-ahogy, a nacionalizmus, s mivel a káb-adagot növelni kell, ha érezni is akar valamit az istenadta: a sovinizmus. Tessék belegondolni, egy olyan országban, ahol fel sem fogják a tiszai ciánszennyezést, de még azt sem, hogy a folyók odaeső részét aztán szikláig pusztították, az embereket csak a csodavárás révülete élteti, mint pusztuló testet a hasfalon át bevezetett tápcső (kivezetés pedig nincs – ez a helyzet legförtelmesebb csiki-csukija; hál’ istennek, benne vagyunk a NATO-ban, ebben az első megpendítőnek, Horn Gyulának szakadt egy igaza volt). Ezt a csak befelé vezető csövet nevezik Nagy-Románia Pártnak. Annyi bizonyos, hogy ők és hasonszőreik jönnek.

Hogy a legdurvább végükön kezdjem, nem is tudom, talán azt kell felidéznem a sajtójukból, amikor magyar koncentrációs táborok felállítását dobták be a köztudatba. Ott álltam Kolozsváron, a Deák Ferenc utcai templomnál (még csak egy van, de már épül a régi házak közé, a házsort szétverve, az ortodox – vajon miért nem szeretik az európai utcák vonalzatát?, miért építenek úgy, mint ahogy kecskebogyó szóródik szét az ugaron?, tűnődtem el néha), néztem az ötletet előterjesztő újság súlyos halmát a standon, s néztem, ahogy vették, ütemesen, folyamatosan. S miközben találgattam: ez tanító lehet, ez szakmunkás, ez friss munkanélküli, ez alkoholista, ez orvosprofesszor – arra gondoltam, ez most várrá válik (elírás, szerkesztő úr, azt akartam írni, hogy vérré). Ha pedig nem sikerült ellátni a popórt (= nép, ahogy az erdélyiek ironizálnak, inkább fanyaran, mint borízűen; román szó, nincs köze a magyar popóhoz), ha nem tudják betemetni elektronikus csicsergőkkel (csak mint a magyar popórt idehaza), beterelni a fogyasztás aranyketrecébe azt a tömeget – amelyre a gazdátlan jelző azért nem illik, mert egy gazdátlanság előtti gazdátlanság állapotát éli –, ha ez nem megy, akkor a gyűlölet tanítása tettekre válhat. Nos, a szárba szökkenésre már csak alig egypár hónapot kell várni.

Mielőtt kibeszélném, hogy épp ennek a megvalósulásában miért nem hiszek, másban viszont, ami semmivel sem jobb, miért igen, még néhány könnyed példa. A Romániai Magyar Demokrata Szövetséget be kell tiltani – írják az újságok –, vezetőit be kell börtönözni, az ősromán városok (Kolozsvár stb.) belső negyedeiből a túlnyomóan magyar (ős)lakosságot ki kell telepíteni, ecetet rá!, ecetet rá!, oldalak százait lehetne megtölteni vele, amiképpen újságlapok százait-ezreit meg is töltötték, üdítő fontosságtudatot csurrantva a divatos zsugorított fejet viselő lakosságba. A legvadabb változat megvalósulásában még csak nem is azért nem hiszek, mert majd jön a szúrós szemű EU, meg Strasbourg a maga francia konyhán finnyuló hivatalnokaival (tudom, miről beszélek, ha azon a koszton élnék egypár évig, amit az Európa Parlament konyháján főznek, úgy bedugulnék minden iránt, ami attól ezer kilométerre van, mint zsíros szappanlétől a lefolyó), hanem azért, mert a fél-ősállat (vagy tán egészen az) más rugóra jár. A módszer gyakorlatilag kezelhetetlen, az eljárás kivédhetetlen. Fennen hirdetni a kókadt, félsüket s önmagukon kívül mást csak sárga kabátjáról ismerő (Megyeri!, van-e, ki e nevet nem ismeri?) hatalmak elvárt igéit, s odabent, valamiféle ősnépi cinkosságban hajtani végre mindent, amit az ösztön felfröcsög, lehetőleg valami másnak nevezve el (gyilkosságot öngyilkosságnak; világgá menekülést turisztikai kedvnek, a kisebbségi intézmények elsorvasztását a többségi intézmények iránt feltámadó olthatatlan lelkesedésnek). Azt hittük, a tényleg szabad és demokratikus sajtó eljövetelével ez nem lesz lehetséges. Amióta a tényleg szabad sajtó immár tizedik esztendeje tudósít a volt jugoszláviai népek etnikai háborúiról, a csecsenirtásról, kezdünk kételkedni az eszköz hatékonyságában. Apropó Csecsenföld, Anne Applebaum írja (Nagyvilág, 1999. 7–8. szám): ha az orosz vezetésben legalábbis megütközést keltenének a kommunizmus rémtettei, akkor „tényleg eszükbe jutna – zsigereikben, érzelmeikben fölidéződne –, hogy Sztálin a kommunizmus és a nagyorosz imperializmus nevében csecsenek tízezreit deportálta Szibériába, s akkor a Kreml urai képtelenek volnának vidáman bombázgatni ma csecsen civileket, negyvenezer áldozatot produkálva, vagy arra, hogy – mint az egyik legutóbbi csecsen túszejtést követően Borisz Jelcin tette – megengedjenek maguknak olyan kijelentést, hogy »eltapossuk a csecseneket, mint a kutyákat«”. Pedig hol van már a tavalyi hó és a tavalyi Jelcin! Azóta a kis menyétarcú újabb csecsen hekatombán állva várja a hatalomtechnikus Bill Clinton látogatását, és volt már az angol miniszterelnöknél, ott rázták egymás kezét (ráznának már egyszer más testrészt, hogy élvezzük mi is) a Downing Street 10. előtt – hírhedt kalandorról nevezték volt el az utcát. Ha rövid a tested, toldd meg egy népirtással! Csak azt tudnám, miért félnek ezek az urak annyira a havasilegelő-birtokos Jörg Haidertől.

Na de vissza oda – hol is tartottam? –, oda, hogy a valóban szélsőséges, kommunisztiko-fasisztoid (fasírtoid?) erők hatalomba kerülése abból is kivehető, hogy az RMDSZ megpróbálja beásni magát az önkormányzatokban. Kemény tél jön. Nagy idő lágy embernek, ahogy nagyanyám mondta. Másra, mint az intézmény, a párt átmentésére, aligha lehet berendezkedni. Igaz, Földes György, magyar szoci és teoretici azt mondta egy régi kolozsvári konferencián, hogy ugyan mire való etnikai alapon pártot szervezni, be kell, ugyebár, kapcsolódni az ország politikai mozgalmaiba, kinek-kinek gusztusa szerint, mert ha van is probléma, azt majd megoldja az általános demokratizálódás (szadis elmenyökkentés); nos, épp látandók vagyunk, ahogy a problémákat, például Szerbiában, a NATO tudja a fene, hány napos bombázása után már oldja, oldja, oldogatja a demokratizálódás cudarul. De vajon mi a túróba – hacsak nem éppen abba – lépjen be az a romániai magyar polgár, akinek az a vágya, hogy magyarként éljen, gondolkozzék, taníttassa szerelme zöld gyümölcsét… Hogy ez viszont politikai hiba, mármint hogy ilyen ember létezzék? Értettem, pardon. Föl, föl, ti rabjai a Földesnek, föld, föld, te kétes proletár!

A világmegváltó, népboldogító őstípusát épp most figyelem meg Háy Gyulában, akinek emlékezéseiben H. Gy. 19, ahogyan magát nevezi, hosszasan ecsetelgeti a futurisztikus világboldogítást, minek nevében kommunista lett, viszont eszébe sem jut – legalább utólag – alászállni a trianoni bugyrokba; ott szájaskodik 1919-ben, amikor házigazdája átengedi a szobáját eszéki magyar menekülteknek (az eszme irgalmatlansága); hogy aztán, történelmi önkielégítés fogyatkozván (említsük meg mi, ha már ő nem teszi: és a haza feldarabolása után), emigráljon. Antall József egyszerű igazsága jut eszébe az embernek: a szélsőségesek emigrálnak, a mérsékelteket felakasztják.

Nehéz idő jön (lágy embernek!), hiszen az erdélyi magyarságnak és pártjának nem messze hangzó-morajló csatákban, hanem vízi birkózásokban, rúgásokban, tökszorongatásban kell tartania magát, s felkészülnie arra, hogy amint a bíró nem néz oda, víz alá nyomják a fejét, gólszerzésre pedig – hogy a vízipólónál maradjunk – nincs esélye. A bíró meg – bocsátkozzunk csak ismétlésbe – parolázni fog a menyétarcú kágébéssel, s elhatárolja magát Jörg Haidertől. Ez lesz a legfőbb gondja! Hogy is jutna ideje két albán–szerb mészárlás, csecsen merénylet fölötti cöcögés közt erdélyi magyar ügyek szálait szőrözgetni és szőreit szálazgatni?! ’Sze az erdélyi magyar katolikusokra még a lengyel pápának sem jutott ideje a globalista világegyház-építésben. A román politika pedig röhöghetett megint a markába: volt náluk a pápa?, volt!, vallás és egyéb szabadság van-e az országban?, dögivel!, a szentatyai adu ász után ki meri ezt kétségbe vonni? Magyar kártya pediglen nincs, mondja a román külügyér, miközben pártja – na fogadjunk! – titokban már az új hatalmi koalícióban való részvételről tárgyal.

Persze, igaza volt Markó Bélának Csíkszeredában, a 6. Kongresszuson, amikor hosszan sorolta az RMDSZ (tíz év után még mindig Demokratikusnak mondja a D-t A Hét műsorvezetője, május 14-én, Demokrata, fiúk, Demokrata!) kormányzati eredményeit. Épp csak azt mulasztotta el hozzáfűzni, hogy a megőrző, az önbecsülést adó, hadd mondjuk: emblematikus célok közül semmi sem valósult meg. Nem lett magyar egyetem, még a beteg Petőfi–Schiller mű-sziámiiker alakzatban sem. Elbögyörészgetett vele a politika – a kolozsvári egyetem rektorából kreált miniszter atyamesterkedése mellett –, s na mit mondott a világ: hogy hűha, de akarják a kisebbségi egyetemet a fickók, s hogy ez az általános demokratizálódás végéről oberfasza! Nem kaptak vissza az egyházak egy sírhantnyi földet sem – épp napjainkban ígérik meg újra (hányadszor is?), de most már tuti!, mondják, hogy kurvára elkezdik osztani azt a földet, aminek a hozadékából egyházi iskolák, netán egyetem működtethető! (A trükk ismerős: ez a kormány megígéri, ideje már nincs; tehet róla, hogy a következő nem hajtja végre?) És még egy lankadt példa, mely mint kipukkadt gumilabda száll! Az autonómia! A kisebbségi! Olyan vörös posztó, ami még a döglött bikát is feltámasztja. De fölcsicserészi például a francia bikát is, hiszen a nagy és demokrata és ilyen és olyan honban a bretonok jobbra autonomizálódnának, a korzikaiak balra függetlenednének, a provanszál önállásulásról nem is beszélve. Autonómiáról szólni Franciaországban vaskos blasszfémiával ér föl. Romániában pedig… de hagyjuk!

Viszont lesz szórakozás! (Móka, kacagás!) Eléggé megerősített (dögerős!) francia hírforrásom szerint nagy gazdasági visszaélések, lopások botrányát fogja kirobbantani a francia sajtó, hogy ezzel támogassa az erőtlenségben őszi szitakötő Constantinescu választási kampányát. Úgyhogy amikor Moldovában a bivalyok hazahajtása után Ion felüti a Liberationt vagy a Le Monde-ot – jó, jó, a világsajtószemlét! –, azt fogja mondani, most már tisztán látok, anyjuk, s megigazítja a lépten-nyomon valamivel kiszúrt szeme helyén viselt csiszolt sörösüveget. És nem fog másképpen tenni a kolozsvári polgár sem – pardon, lakos! –, amikor az utcai padokat is piros-sárga-kékre festető, a Deák Ferenc utcába ősi és zsigeri román fát – fenyőt! (biztos szégyenében égett le a Los Alamos-i fenyves, merthogy nem román!) – telepítő Funar Gyuri pártjára, a naci-sovira kell adja vagy ne adja a szavazatát.

Újra elolvasva az eddigieket, senki sem állíthatja, hogy humorérzékemnél voltam ebben a hónapban. Gondoltam, írok még a darázsölyvről, mely madárka arról nevezetes, hogy az elcsípett darázsnak előbb kitépi a fullánkját, mielőtt megeszi, mert különben megmérgezné magát vele… Talán efféle bölcs attitűd jellemzi a Nagyvilág kiadványát, A kommunizmus fekete könyvét. Csak hát, és már megint… Én, aki alig várom, hogy túl legyünk a kommunizmus véres rémtetteinek, tömeggyilkosságainak, heregolyó-szétveréseinek mérsékelten poétikus történeti feldolgozásán, s nekifoghassunk, ne csupán szépirodalmi formákban, annak a lélekgyilkosságnak, kettőstudat-kényszernek, ami a túlélés feltétele még Magyarországon is volt, hogy az NDK-ról és a SZU-ról ne is beszéljünk, a történelmi megrögzítéséhez, ami ahhoz kell például, hogy a volt KISZ-titkárok pártjának vezérkara meglássa (ha belátni nem fogja is soha), miért erkölcstelen, hogy uralomra tör. Miért árt ösztönmozdulataiban is az országnak; elég volna, ha csak széttekintene a félvad individualizmus, a könyörtelenség és animális durvaság, a közbudik mellé is biztonsági őrt állító társadalmon, mely az ő KISZ-titkárként épített rendszerükből fodrozódott elő, mint az említett közintézmény terméke.

Nos, én, aki vágyaimban ott járok, ahová testi valómban már aligha jutok el, még azt a békát is le kell nyeljem, hogy eme törekvések, ha mégoly nemesek is, kivitelezésükben amatúrók (így!). Összecsődíti a kiadó és a XX. Századi Intézet A kommunizmus fekete könyvének szerzőit, Stéphane Courtois-t, Nicolas Werthet, Jean-Louis Pannét, Andrzej Paczkowskit, jelen van a könyv fordítója, a kiváló Benyhe János, előadást tart Vlagyimir Bukovszkij, a magyarok közül pedig Schmidt Mária és Kun Miklós, jelen van Gáspár-Menyhért-Boldozsár, Sándor-József-Benedek, s jönnek a nagy melegek is!, épp egyvalami nincsen ott (én is ott vagyok!), a könyv. Nem készült el a nagyzetközi (elírás volt, szerkesztő úr, de hagyjuk így) könyvbemutatóra (sajtó, rádió, tévé!), amit nem jelentéktelenebb helyen tartottak, mint a Gellért. Ugye, van egy olyan regény, hogy Dilettánsok utazása?, mert ha nincs, megírhatná valaki…

Hát ez volt, drága szerkesztő úr! De mit hallanak szemérmes pírban jóformán folyamatosan égő füleim, szerkesztő úr?! Hogy ön holmi szívpanaszokkal kórházban?! Az író persze őrült, miért épp én volnék kivétel, s előírja – az író egy előíró! – a világnak, hogy őt kövesse, tűzön, szennyvízen át! Na de ennyire, Zolikám, ennyire?!

 

Budapest, 2000. május 13–23.