Kolozsvári Papp László

Brebódán bácsi meghalt

Volt is nagy temetés. Mind ott voltak. A főhelyen maga Brebódán Lajos. Ott feküdt. Elégedetten legeltette a szemét. Mondta volna is, hogy ilyen szépet ő még nem látott. Ezért érdemes volt élni. De nem mondta. Ő volt a halott.

A halottas ágyon, ott mondta:

– Fiam, Lajos – mert a fiát is úgy hívták, ahogyan őt: Lajos. – Fiam, Lajos.

Többet nem mondott. Már csak egy mozdulatra futotta. Ott volt a hotelportás és Maraszkínó is. Jók, megbízhatók. Hogy régiek, az túlzás. Réginek újak voltak, s újnak régiek. Brebódán Lajos nem hagyta el magát. A szemét legeltette. Még egy kis legeltetés, és kész, gondolta magában, és legeltetett.

– Ritka szép temetést akarok – mondta még a halottas ágy előtti időkben.

– Ritka lesz – mondta Maraszkínó, s melegen hunyorított a szemével.

– Ritka, mint árvaházban a szülői értekezlet – mondta az ifjú Brebódán Lajos. Senki se mondta volna róla, hogy már betöltötte a hetvenet.

Brebódán Lajos elégedetten bólogatott. Ez biztosíték volt. Tudta ő. Most már nyugodt vagyok, gondolta magában, most már visszatekinthetek. S lefeküdt, hogy kényelmesebben tekintsen vissza. A halottas ágyra.

Maraszkínó azonban egyre csak törte. Jelentőséget tulajdonított neki. Emlékezetessé akarta tenni.

– Talán kinevezhetnénk még valaminek – tűnődött.

Az utolsó szavakra lépett be a hotelportás, aki még nem volt ott. Ezzel ő is ott lett.

– Nevezzük ki Brebódán Lajosnak – javasolta. Nagyon tudott javasolni.

– Miért éppen Brebódán Lajosnak, amikor maga a megtestesült Brebódán Lajos? – kérdezte az ifjabb Brebódán Lajos, akiről a legélesebb szemű megfigyelő sem mondta volna, hogy már a hetvenediket tapossa.

Gondolkoztak. A kérdés fogas volt. Melegük lett. Mondták is, hogy ablakot kéne nyitni. De merre? Ez volt a másik fogas kérdés.

– Azért, mert meghatározó egyéniség volt – jelentette ki a hotelportás.

– Igaza van – mondta ünnepélyesen Maraszkínó –, most hagyományt kell teremtenünk. Eddig Brebódán Lajos csak úgy egyszerűen Brebódán Lajos volt. De a megbecsülés szempontjából még…

Ebben aztán egyetértettek. Csak mást gondoltak. Melegen hunyorító szemüket elfutotta a könny. De még hátravolt a beteg. Brebódán Lajos, aki rendületlenül tekintett vissza az ágyról. Őt is meg kellett kérdezni. Mert csak együtt, közös akarattal. Összefogva. Mindenkit, aki csak úgy szabadon.

– Lajos bácsi – fordult a visszatekintő Brebódán bácsihoz Maraszkínó. – Lajos bácsi.

– Mi van no? – kérdezte nemes egyszerűséggel Brebódán Lajos, s fölegyenesedett a halottas ágyon. Valami nem hagyta nyugodni. Fölkelt, lement az udvarra, lekaszálta a füvet, zsebre vágta a kaszakövet, aztán visszafeküdt az ágyra, s folytatta a visszanézést.

Az egybegyűltek, akik közben éveket öregedtek, egyetértően vették tudomásul. Mindig is ilyen volt. Kellett neki a tevékenység.

Maraszkínó elvette tőle a köszörűkövet, minek vinné magával a sírba, s újra belefogott.

– Lajos bácsi! Hallasz engem, Lajos bácsi?

Brebódán Lajos hallotta. Tudta, hogy hívják. S azt is, hogy halaszthatatlan. Sietett. Le a műtőbe. Az orvosok bólogattak. Melegen hunyorítottak a szemükkel. S integettek a kezükkel. De Brebódán Lajos nem állhatta az egy helyben toporgást. Lázas sietséggel befejezte helyettük a műtétet, a hullát kiskocsira tette, s kitolta a folyosóra. Most már megpihenhetett.

Maraszkínó és a többiek, akik mintha éveket öregedtek volna, ott vártak rá a halottas ágynál. Dűlőre akarták vinni a dolgot.

– Lajos bácsi – fogott bele újra Maraszkínó, s óvatosan ráült Lajos bácsi lábára. Ifjabb Brebódán Lajos a kezét fogta. A hotelportás a beteg fejét tartotta. Mind a tíz körmével. – Brebódán Lajos bácsi – fogott bele megkönnyebbülten Maraszkínó. – Akarsz-e igazán Brebódán Lajos lenni?

Brebódán Lajos mérlegelte a dolgokat. Gondolatban lement a pincébe, elemeire szedte, fölhasogatta, majd megfontoltan így válaszolt:

– Miért ne, ha ez a regula.

Ezt szerették benne. Hogy tudja, mi a regula. S ahhoz tartja magát. Munkához láttak. A hotelportás elengedte a fejét. Nagy fejetlenség támadt. De úrrá lettek. A feleségeik meg hölggyé. Közös erővel nekitámasztották Brebódán Lajost az asztal sarkának. Állt feszesen. Egy szó nem sok, annyit sem. A televízió is közvetítette. Mindenki láthatta, akinek volt szeme. Nem volt. Kicsit megroggyant. De ez most nem számított. A hotelportás tartotta.

Aztán elvették az asztalt Brebódán Lajos mellől, s várták, hogy ágynak essék. Nem sokáig váratott magára. Előbb azonban kiment a földekre, elmorzsolt az ujjai közt egy göröngyöt s a szemei közt egy könnycseppet. Fölnézett a napba. Épp felhős volt az ég. Sőt, ahogyan jobban körülnézett, látta, hogy éjszaka van. Nyugat felé fordult, hátha még meglátja a lenyugvó napot, de nem látta meg. Aztán kelet felé fordult, hátha ott látja meg a lenyugvó napot. De ott sem látta meg. El is indult habozás nélkül északnak. Ott találták meg, s hozták vissza. Ismét ágynak esett.

A hotelportás akkor már fölsorakoztatta a gyerekeket. Jobboldalt hatot, baloldalt ötöt. Nem tudta jobban elosztani őket. De aztán eszébe jutott valami. Jobboldalról elvett egyet, s áttette bal oldalra. Most már bal oldalon is hatan voltak. Időbe került, míg észrevették, hogy most jobb oldalon vannak öten. Közben éveket öregedtek.

– Gyereket kell csinálni – mondta Brebódán Lajos, aki egy idő óta különösen Brebódán Lajos volt.

– Nincs más megoldás – jutott eszébe Maraszkínónak is. – Ki kell jöjjön a sorfal.

– Gyereket, de mivel? – legyintett lemondóan a hotelportás.

– Talán Paleontológiával – sugallta a különösen Brebódán Lajos minden érdek nélkül, amint ott feküdt lazán, elszántan a halottas ágyon.

Paleontológiáról egészen megfeledkeztek. Pedig ő volt a hotelportás felesége. Nagy megbecsülésnek örvendett. Egyébnek sem. Fölfogta a pillanatot. Közelebb lépett. Meleg tekintetet vetett a különösen Brebódán Lajosra, fogta és letette az ágy mellé.

– De miért? – csodálkozott a hotelportás.

– A gyerek az ágynál kezdődik – mutatott rá Paleontológia.

– De ki legyen a gyerek apja? – kérdezte Maraszkínó, s közben éveket öregedtek.

– Aki megműveli – mondta ifjabb Brebódán Lajos, akit az utóbbi években kissé háttérbe szorítottak az események s az a hosszabb utazás, melyet azért tett, hogy sírhelyet keressen rég halottnak hitt apjának. S most csodálkozva látta, hogy még a sorfal se telik ki. Hát mi telik ki itten?

Paleontológia egyre megadóbban feküdt. Hosszasan gondolkoztak ezen. Csak akkor hagyták abba, amikor látták, hogy úgy sem jut eszükbe semmi. A csöndet Brebódán Lajos törte meg.

– A gyerek apja nyilvánvalóan csak a gyerek apja lehet. Most már csak az a kérdés, hogy ki legyen az.

Úgy is lett. A hotelportás nekifogott gyereket csinálni. Hátha ő lesz az. De egy idő után belefáradt.

Vajon jó úton járunk? – tűnődött Maraszkínó, s szemét kérdőn függesztette. A sorfalat álló tizenegy gyerek közben éveket öregedett.

A hotelportás minden eszközzel megpróbálkozott. De a gyerek sehogy sem alakult.

Csak Paleontológia várt türelmesen. Régi asszony volt. Néha már a saját anyjának érezte magát. De lélekben fiatal maradt. El is határozta, hogy örökbe fogadja magát. Legyen hivatalos a dolog. Most már a forma szempontjából sem.

– Nem lesz ebből a gyerekből semmi – mutatott rá Brebódán Lajos az ágy mellől, s már-már az örök álom fényeskedett neki. A sorfal közben a fehér szakállát kezdte borotválni.

– Ne hagyj itt minket, Lajos bácsi! Még nincs ki a sorfal – tűnődött Maraszkínó.

Brebódán bácsi nem is hagyta ott őket. Szinte már aggasztóan maradt. Feladatok tornyosultak. Be is ment a gyárba. Gyártott egy kicsit. Ez jellemezte. Az elpusztíthatatlan tevékenység. Aztán csinált egy gyereket Paleontológiának, s letette melléje az ágyra. Paleontológia hunyorított a szemével, s intett a kezével. S nem mulasztott el a lábával lépni. Ki.

– Minden együtt van – jelentette ki diadalmasan Maraszkínó, és beállította a csecsemőt a sorfalba. Ment a pelenka a fehér szakállakhoz. S jött vissza a hotelportás a kőbányából, ahol hiába próbált gyereket faragni.

– Már nem is kell – mutatott rá Maraszkínó. – A mi Lajos bácsink ott segített, ahol tudott.

Akkor már ráértek. Csak a szertartást kellett megbeszélni. Hogy hogy s mint.

– Én mondom a búcsúztatót – mondta Brebódán bácsi.

– Te a halott leszel – morzsolt el egy könnycseppet a hotelportás.

– Igaz, igaz. Akkor talán én lapátolom a földet.

– Az jó lesz – tűnődött Maraszkínó. Lapátolni egyikük sem szeretett. Belátták ezt a kis hibát. Nem győztek rámutatni.

– Zene is legyen. Talán fúvósok – tépelődött ifjú Brebódán Lajos.

– De ki fújja? – tűnődött Paleontológia, aki mégsem ment ki. Fújni mind szerettek. Ezt is tudták magukról. De mindig kijavították.

– Fújjuk mind – tanácsolta Brebódán bácsi, s kiment a telepre. Telepített egy kicsit, aztán visszajött. Egy darab telepet hozott magával emlékbe.

– De mit? – kérdezte Maraszkínó, s a szemét elfutotta a verejték.

– Az egy követ – mondták egyszerre, nem magukért, másokért. Ebben aztán megegyeztek.

Fölvirradt végre a temetés napja. Ott volt a ravatal, ott volt a koporsó. Csak Brebódán bácsi nem akart belenyugodni. Eljöttek mind. Ifjú Brebódán Lajos tiszta feketében. Szakasztott az apja. A hotelportás kicsit elkésett. Maraszkínó szeme-szája könnybe lábadt. És elkezdett kalapot viselni. Paleontológia göröngyöt hozott. Hogy legyen mit utánadobni. A sorfal már régebben kihalt. Csak az újszülött állt ott fehér pelenkában, minden érdek nélkül. Egyedül volt. De igyekezett többnek látszani. Sorba állt. Csak Brebódán bácsi késett.

És jöttek mind. Akik a földekről jöttek, azok földet hoztak, akik a gyárakból, azok gyárat. Voltak, akik hivatalból jöttek. Nem maradtak el az óvodások sem. Ott óvtak sorban. Kedves meglepetés volt a nyugdíjasok rézszívós zenekara. Szívták már vissza, de azért maradt elegendő. Egy egész életen át fújni, s gyönge nyugdíjasként szívni. Csak Brebódán bácsi késedelmeskedett.

Addig a ravatalt díszítgették. Kettő is kitelt volna belőle. De örvendtek, hogy már ekkora. Mondták is, hogy milyen kicsi telt volna, ha visszagondolnak. Aztán vissza is gondoltak. Így követte a gondolatot a tett. Csak a tetem, az nem volt sehol.

– Hol tevékenykedhet még mindig a mi szeretett, öreg Brebódán Lajosunk? – tépelődött Maraszkínó, s meghatottan felvonta az egyik szemhéját.

– A tevékenykedés az ő igazi eleme – mondta a hotelportás még meghatódottabban, s fölvonta a másik szemhéját.

Ifjú Brebódán Lajos csak a vállát vonta föl. Különben lent marad. Mosolyogtak is rajta mind, meleg egyetértésben.

Csak Brebódán bácsi ásta a sírt. De ők ezt nem tudták.

Paleontológia is szeretett volna felvonni valamit. De neki már csak a zászló jutott. A gyászlobogó. Lobogott is a szélcsendben, már ahogyan a zászlók szoktak, maguk között, bensőséges egyetértésben.

Már csak az újszülött volt hátra. Neki is kellett csinálnia valamit. Mindenki felvont. Ő egyéniség akart lenni. És levont. Következtetéseket. Ő volt a legfiatalabb. Nemhiába volt újszülött. Még a hatvanat sem töltötte be. S ott állt sorfalat egyedül. És gondolkozott.

Aztán megérkezett végre Brebódán bácsi is. Kezdődhetett a temetés. Pont olyan szép volt, mint akarta. Ritka szép. Ott feküdt. Ő volt a halott. És hallgatta, hogy ő most ott fekszik. Aztán betette a sírba, s rálapátolta a földet. Mindenkire. Nagy hant kerekedett. Alatta volt Maraszkínó, a hotelportás, Paleontológia és a tizenegy tagú sorfal. Csak az újszülött állt mozdulatlanul. S ott nyugodott végre a halott is, a jól megérdemelt Brebódán Lajos. Mintha hangokat hallott volna.

– Ki beszél? – kérdezte.

– Te – mondta az újszülött.

– Mit mondtam? – kérdezte a sírba szállt Brebódán Lajos.

– Azt mondtad, hogy én a te fiad vagyok.

– S hogy hívnak?

– Péternek.

– Engem hogy hívnak!

– Brebódán Lajosnak.

– És téged?

– Azt már mondtam.

– Nem számít. Ismétlés a tudás apja.

– Anyja.

– Az anyja Paleontológia.

– Kinek?

– Nekem.

– Az ki?

– Én.

Így beszélgetett Brebódán Lajos a temetés után Péterrel, az újszülöttel. Megszólalásig ugyanolyanok voltak. Ezért aztán sokáig meg sem szólaltak. De aztán beszélni kezdtek, s egy szó nem sok, annyi sem hagyta el az ajkukat. Tudták, hogy vigyázni kell. A stílusra. Mert egészen másnak kell kezdődnie. Verejtékező homlokkal megsejtették, hogy elég volt a sok fából vaskarikából. Most egy ideig vasból fakarika kell. Az elhunyt Brebódán Lajos csak bólogatott, az újszülött pedig csak csinálta.

Változtattak a formán is. Előbb csak minden ötödik karikát csinálták szögletesre. Senki sem szólt. Úgyhogy később már minden másodikat. Látták, hogy megy. Csak nem gurul. De ezen is segítettek.

– Ha a karika nem gurul, guruljon a karikahajtó – állapította meg az újszülött. És Brebódán Lajos melegen üdvözölte az ötletet a hideg sírból.

– A szögletes karikán éppúgy át lehet ugrani, mint a kereken – tűnődött az újszülött.

– Fején találtad a szögletes karikát – mondta a rég halott Brebódán Lajos.

– Különben is, kerek az – szögezte le az újszülött.

– Aki azt mondja, hogy kerekebb is lehetne, az csal – helyeselt a rég elporladt Brebódán Lajos.

Az újszülöttet ettől nagy melegség árasztotta el. De akkor már nem volt, aki tisztába tegye.

– Így múlik el az életünk – kiáltotta csillogó szemmel az újszülött, s kitörölte Brebódán Lajos porát a szeméből.

– De sajnos a mienk is – hallatszott egy kéretlen hang.