Lajta Erika

Sztrájk a szocializmusban

Idézzük fel újra a szocialista társadalmi berendezkedés retorikáját, ízlelgessük néhány furcsa szóösszetétel megejtő báját – s aztán fordítsuk le magyarról magyarra.

Azt a fogalmat, hogy sztrájk, a szocializmus is ismerte, sőt komoly mozgósító erőt tulajdonított neki, már persze csak akkor, hogyha a munkabeszüntetés egy kapitalista országban történt.

Sztrájk a szocializmusban?! Ez önellentmondás lett volna! Az uralkodó osztály, a munkásosztály önmaga ellen ugyan minek sztrájkolt volna?

Egy, azaz egyetlenegy sztrájk mégis történt a szocialista érában. És azt az akkoriban nyomdászként tevékenykedő ifjabb Tegzes Ede szervezte.

A nyomdában éppen Engels Anti-Dühring című művét készültek kinyomni, ötvenezer példányban. A nyersszínű borítóba öltöztetett, vászon kötésű kötetnek heteken belül meg kellett jelennie, valamilyen évfordulóra.

Amint ifjabb Tegzes Ede tudomást szerzett a tervről, sztrájkra felhívó röpcédulákat szórt szét az üzemben. Becsempészte őket az öltözőszekrényekbe, az asztalfiókokba, de még a mellékhelyiségekből is kilopta az összes vécépapírt, így a helyükbe tett röpcédulákkal mindenki a legnyitottabb, legfogékonyabb pillanatában találkozott.

Az üzem vezetősége jelentést kapott a röpcédulákról. Az igazgató, a párttitkár és a személyzetis öltözőről öltözőre, klozettról klozettra futkosott, hogy összeszedje a felforgató írásokat.

Utána mindhárman lementek a munkatermekbe, s ultimátumot intéztek a dolgozókhoz:

– Akinél röpcédula van, azonnal szolgáltassa be! Ne várják meg, míg mi találjuk meg!

Senki nem mozdult. Se a gépszedő-, se az öntőterem, se pedig a rotációs gépek egyetlenegy munkása sem.

Az igazgató minden részlegben magához hívatta a brigádvezetőket, s megparancsolta nekik, hogy hirdessék ki: aki tud valamit a röpcédula terjesztőiről, jelentkezzék az igazgatóságon.

Minthogy a felhívás eredménytelen maradt, a munkaidő végén minden dolgozót megmotoztak, mielőtt elhagyta volna az épületet. A leggyanúsabbaknak még a ruhájukat meg a cipőjüket is le kellett venniük.

Másnap több gépszedőnél nem olvadt meg kellően az ólom az öntőszekrényben. Emiatt történt az első késés.

Hamarosan újabb problémák jelentkeztek.

Tudvalevő, hogy a szedésnél egy puha masszát használnak, a betűk belenyomódnak, és ebbe a negatívba öntik aztán az ólmot. Ezt egészen egyszerű műveletnek tartják, alig néhány másodpercet vesz igénybe – ám nem mindig sikerül tökéletesen.

Ezen a napon aztán végképp nem sikerült.

Az igazgató többször is letelefonált:

– Siessenek, emberek! Tudják, hogy szoros a határidő: nemsokára az üzletekben kell lennie a könyvnek!

Mikor végre kijavították a hibát, s a lecsiszolt ólom félhengereket leküldték a rotációsterembe, beállították a hengert, bekapcsolták az áramot, és a hatalmas gép kattogva mozgásba lendült.

Hanem ekkor az egyik munkás, ifjabb Tegzes Ede felkiáltott a forgó papírhenger mellett:

– Állj! Állj!

Elszakadt a papír.

Az ilyesmit könnyen helyre lehet hozni. Ámbár a lehet feltételes mód, nem mindig érik kijelentő módba.

A brigádvezető meghallotta a kiáltást. Odasietett ifjabb Tegzeshez.

– Mi történt? Az atyaúristenit, mi történt már megint?

– Mi történt volna? Nem látja, hogy elszakadt a papír?

Mindketten a papírhengerre meredtek. A papírfoszlányok olyan gusztustalanul lógtak le róla, mint a tábori bordélyok ágyairól a tönkregyűrt, széjjelszaggatott lepedők.

– Az isten verje meg! Már késésben vagyunk, s még ez is…! No, de nem véletlen ez! Nem lehet véletlen!… Ahogy én magát ismerem, Tegzes, nekem van egy gyanúm, hogy kinek köszönhetjük ezt!

– Nem téved! – mosolygott rá pimaszul a brigádvezetőre ifjabb Tegzes Ede. – Valóban én kezdeményeztem ezt a progresszív, a szocialista viszonyokra adaptált sztrájkot: ezt a selejtgyártással kombinált munkalassítást. És ha nem biztosítanak lehetőséget arra, hogy tárgyaljak a vezetőséggel, erősen valószínűsíthető, hogy még további hibák is elő fognak fordulni.

A brigádvezető a telefonhoz rohant. Mentegetőzve jelentette a felsőbbségnek a hallottakat.

Néhány perc várakozás következett. A gépek álltak.

Aztán az igazgató leüzent ifjabb Tegzes Edéért, hogy lenne szíves fölfáradni hozzá.

Arra lépett be, hogy az igazgató a szíve tájékát dörzsölgeti. A korrektúrateremből már jelentették neki, hogy a mintapéldány szinte használhatatlan. Egészen megdöbbentő hibák vannak benne, érthetetlen, hogy ilyen hosszú szakmai tapasztalattal rendelkező szedők egyszerre csak elfeledkeztek a helyesírási szabályokról.

– Hallom, maga a főkolompos! – döfött vádlóan az igazgató mutatóujja ifjabb Tegzes felé. – Gondolom, béremelést akar! Pár rongyos forintért képes tönkretenni a tervet, megölni engem… Ha ez így megy, nem leszünk meg az évfordulóra! Az anyagi kárt ott egye meg a rosseb, de nekem végem!

– Sokkal komolyabb ügyért sztrájkolunk, mint egy koszos kis béremelés. Mi elvi alapon ellenezzük, hogy az Anti-Dühring, legalábbis az eredeti formájában, megjelenjen.

– Szent ég! Mi baja magának Engelsszel?… Tudomásom szerint a múlt században élt. Hát nem mindegy magának, miket írt össze?

– Egyáltalán nem mindegy! Az Anti-Dühring leghíresebb része az állam elhalásáról szól, és bár én egyébként roppant tisztelem Engelst, lelkiismereti okokból nem engedhetem, hogy evvel a téveszméjével megmételyezze a ma emberét is.

Az igazgató egy pohár tiszta, se nem hideg, se nem meleg vizet kért a titkárnőjétől, hogy bevehesse a gyógyszerét. Egy fehér és egy enciánkék pirulát kapott be gyors egymásutánban.

– Szóval az állam elhalásáról van szó… – nyögte. – Igen. Igen. Éreztem, hogy ebből baj lesz…

Az az állam ugyanis, melynek ifjabb Tegzes Ede a polgára volt, a nevéhez híven szilárdan állt, ugyanakkor azzal dicsekedett, hogy halad is, mégpedig az emberiség legmagasztosabb céljai felé – mégis, valamilyen csel, talán éppen az ész csele folytán ugyanez az állam kilátásba helyezte, hogy ő a nem is olyan távoli jövőben, el fog halni.

A nyomda igazgatója képtelen volt ezt a paradoxont akár csak megérteni, nemhogy feloldani.

– Istenem, de hát mit érdekli magát, hogy elhal-e az állam, vagy sem? Rokona talán magának?

Tetőtől talpig, majd vissza: a lába hegyétől a feje búbjáig jól megnézte magának ifjabb Tegzes Ede az igazgatót. Úgy, mintha valami különleges, az ember és az állat közötti fajt kívánna beazonosítani.

– Természetesen érdekel, hogy elhal-e az állam! Azt hiszi, olyan hitvány fickó vagyok, akinek édes mindegy, hogy van-e állam, vagy nincs? Isten nélkül egészen jól elvagyunk – de állam nélkül?!

Az igazgató csitította ifjabb Tegzest. Ő megérti, teljes mértékben megérti az aggodalmait, mert hát mi is lenne állam nélkül: anarchia, mindenki harca mindenki ellen. De lássa be, hogy ha már ki kell adniuk az Anti-Dühringet, akkor nem hagyhatják ki belőle éppen az állam elhalására vonatkozó tanokat.

– Ugyan miért ne hagyhatnánk ki? Hiszen pontosan ezért indítottuk a sztrájkot, pontosan ezt követeljük!

– Ember! Maga megőrült?! Kihagyni az állam elhalását az Anti-Dühringből?! Az olyan, mintha a Bibliából kihagyná Jézus Krisztus feltámadását!

– Márpedig így, az eredeti szöveggel nem nyomjuk ki!

– Az évforduló!… Ember, az évfordulóra mindenképpen meg kell jelennie!… De lássa… Lássa, milyen rugalmas vagyok… Mit szólna ahhoz, ha lábjegyzetet csinálnánk az állam elhalásából?

– Szó se lehet róla! Manapság a lábjegyzeteket olvassák a legtöbben!

– Hát akkor mit akar? Üresen fehérlő lapokat?

Ifjabb Tegzes Ede az üres lapokat megfelelő tárgyalási alapnak tekintette. Ez jól jelezné, hogy a szóban forgó tételek már elavultak, túlhaladt rajtuk az idő.

Végül mégsem az üresen hagyott lapok kissé feltűnő megoldása mellett döntöttek. Hanem amellett, hogy a kérdéses fejezeteket eleve kihagyják a könyvből. Így az olyan vevő, aki csak végiglapozza vagy átfutja a könyvet, szinte biztos, hogy nem veszi észre a hiányt.

Valószínűleg ez volt a legbölcsebb, minden szempontból legkielégítőbb megoldás. Bár az ötvenezer példányban eladott könyv három olvasója ingerülten telefonált be emiatt a nyomdába.

 

 

 

Két és feledik világháború

 

A katonaság veszélyes üzem.

Ennek megfelelően kezelik az olyan haláleseteket, amikor a halál nem felsőbb parancsra, hanem véletlenül, „csak úgy” következik be.

Fegyverek, lőszerek között elkerülhetetlen, hogy ilyesmi elő ne forduljon, s mivel elkerülhetetlen, az efféle balesetek előidézőit nem büntetik meg túlságosan: kijár nekik ugyan néhány hónap katonai fogda, de ennél komolyabb felelősségre vonás nem.

Ifjabb Tegzes Edét sem amiatt szerelték le, mert egy katonai parádé alkalmával három civil halálának akaratlan okozója lett.

Százszorta nagyobb bűn miatt kellett megválnia az egyenruhától – ám mielőtt ennek a bűnnek a taglalásába belekezdünk, azt az ősi igazságot kell elfogadnunk kiindulópontul, hogy a tökéletes és a csapnivaló katona nem sokban különbözik egymástól. Az igazán jó katona mintegy az ellentétébe fordul, és akadályává válik az egységnek. Zavart okoz, hiszen a közös nevező a kiváló sohasem lehet, csak a közepes.

Meg lehet-e tűrni a honvédség kötelékében azt, aki, mikor még ki sem adták a parancsot, már végre is hajtotta? Akinek mindene: csatja, bakancsa olyan kihívóan ragyog, hogy porosnak mutatja a bajtársai felszerelését, akinek példásan bevetett ágya gyűrődéseket vet a többiek takarójára, aki magasra emelt puskájával akkorákat ugrik, hogy mások már a puszta láttára megbotlanak?

Nem! – foglalta össze véleményét egy tagadószóban a legfelsőbb hadvezetés. A seregben nem lehet megtűrni olyan személyt, ki permanensen megbontja az átlag szép összhangját, a középszer feszes, katonás rendjét.

Szörnyű traumaként élte meg ifjabb Tegzes, hogy leszerelték. Hosszú ideig gyászruhát viselt: fekete öltönyben, fekete ingben és ugyancsak szurokfekete zokniban járt. (Pedig az utóbbit szerfelett nehéz volt beszereznie!)

Először azt fontolgatta, hogy magánhadsereget szervez, de mert efféle konkurenciát az állam aligha engedélyezett volna, úgy döntött, hogy az elméjével küzd ezután hazánk stratégiai céljaiért: olyan nagyszabású koncepciót dolgoz ki, ami előtt még az ellenségei is fejet kell hajtsanak.

Bár jómaga nem vett részt a második világháborúban, közvetetten tudomást szerzett arról, hogy Magyarország elvesztette e háborút.

Miután gondosan tanulmányozta ennek, a sorrendben egyelőre legutolsó világháborúnak a történetét, s alapos hadtudományi ismeretekre tett szert, az a nagyvonalú elképzelés körvonalazódott a fejében, hogy megkezdi a két és feledik világháború előkészítését.

Nem harmadik világháborúban gondolkodott. A két és feledik világháború már elnevezésében is tükrözte terve lényegét: az egész világra kiterjedő, de azért korlátozott számú haderőt igénylő háború megvalósítására törekedett.

– A háborút mint egy állam és egy másik állam között igénybe vehető legvégső eszközt, feltétlenül meg kell reformálni: igazságosabbá kell tenni! – hangoztatta ifjabb Tegzes eztán minden hazai és nemzetközi fórumon.

Ezek az első szavai még nem keltettek feltűnést. Az igazságos háború vágya éppen olyan régi, mint amilyen régen vannak legyőzött államok, amelyek valamilyen ideológiai alapot keresnek a revánshoz.

A folytatás azonban a többi, a béke- és a leszerelési konferenciákon elhangzó beszédhez képest kevésbé volt szokványos.

– Vitathatatlan realitás, hogy az egyik állam nagy, a másik pedig kicsi, az egyik állam gazdag, a másik meg szegény – de vajon nem az következik-e ebből, hogy új alapokra kell helyezzük a hadijogot?… Elő kell írnunk, hogy ezentúl lélekszámtól s katonai potenciáltól függetlenül minden állam azonos haderőt állíthat csak ki! A hétszázötvennyolcezer fős népességű Fidzsi-szigetek és a nyolcvanmillió lakost számláló Németország között, hitem szerint, csakis akkor beszélhetünk igazságos háborúról, hogyha mondjuk százötvenöt fidzsi és ugyanannyi német áll ki egymás ellen!

Amikor megkérdezték tőle, hogy végül is mi a célja a két és feledik világháborúval: határkorrekció, vagy az emberiség erőforrásainak új, méltányosabb elosztása, ifjabb Tegzes felnevetett, mint aki rendkívül mulatságosnak tartja ezeket a feltételezéseket.

– Sem ez, sem az. Én amellett, hogy a háborút esztétizálni, értsd miniatürizálni akarom, meg szeretném szabadítani az eddig hozzátapadt érdekek mocskától: nem támogatom sem a terjeszkedést, sem az anyagi javak újraelosztását. Ars poeticám: háborút a háborúért!

Sokat dolgozott azon, hogy a háborúból kiiktassa a fegyverek nagy részét (atombomba, hidrogénbomba, pisztoly, kard, ágyú, nyíl stb.), síkraszállt a barátságos, vér- és szenvedésmentes háborúk joga mellett, az meg aztán csak természetes, hogy kizárólag olyan háborúkhoz volt hajlandó a nevét – a szakmai körökben egyre jobban csengő nevét! – adni, melyek elősegítik a társadalmi haladást.

Érvelését egyes országokban Clausewitz gyakori emlegetésével támasztotta alá, míg más államokban Engels, Lenin és Frunze eszmei örökösének állította be magát.

Az ENSZ egyik szakosított szervezetében elmondott utolsó nagy beszédét ifjabb Tegzes a következő szavakkal zárta:

– Én nem hiszem, hogy a háború az emberek létért folytatott harcának elkerülhetetlen folyománya lenne – de hiszem, hogy az államok fennmaradásához elengedhetetlen. Én nem hiszem, hogy a háború az ember agresszív ösztöneinek szükségszerű terméke volna – de hiszem, hogy az állami erőszak levezetésének hatékony szelepe. Én nem hiszem, hogy az emberi fajta fejlődik a háborúkban végbemenő szelekció révén – de hiszem, hogy az állam aktivitásának csúcsát éri el egy másik állammal való fegyveres összeütközésben.

A hallgatóság kezdetben nyugtalanul fészkelődött. Némelyek hüledező pillantásokat váltottak egymással.

Amikor azonban eszükbe jutott, hogy a beszéd elején ifjabb Tegzes Ede egyszerre hivatkozott Clausewitzre és Leninre, azaz minden esetleges vitának elejét vette, munkába állították a tenyereiket.

A tapsvihar, mely beszédét fogadta, azt a reményt keltette ifajbb Tegzesben, hogy a két és feledik világháborúért vívott, megfeszített harca hamarosan eredményre vezet. Eljön a morál és a praktikum kettős talapzatán álló háborúk kora!

Ekkor azonban, sajnos, bekövetkezett egy ifjabb Tegzes Ede által előre semmiképpen sem látható fordulat. Az eszméire leginkább fogékonynak mutatkozó Szovjetunió egyik napról a másikra felbomlott.

Márpedig ezen államalakulat nélkül, ahogyan a második, úgy a két és feledik világháborút sem lehetett győzedelmesen végigvinni.

 

 

 

Melltartógyűjtemény

 

A vécé volt az egyetlen hely, ahol ifjabb Tegzes Ede teljes biztonságban érezhette magát a nőismerőseitől.

E helyet kizárólag a saját használatára tartotta fenn. Olyannyira, hogy ha egy-egy asszony, ki látogatást tett nála, a mellékhelyiséget kereste, ifjabb Tegzes – a dolog finanszírozását magára vállalva – inkább a szomszédos parkban lévő nyilvános illemhelyet ajánlotta figyelmébe.

Körülbelül ötven nő élt Európában, akivel ifjabb Tegzes Ede szorosabb-lazább, a hallgatólagos megállapodásra épülő szabályok szerint többnyire átéléssel lefolytatott szerelmi kapcsolatba bonyolódott.

Ennek folytán egyszerre legalább négy-öt helyen várták, még akkor is, hogyha a randevú nem volt pozitívan megállapítva.

„Szétszednek a nők!” – gondolt magára őszinte sajnálattal ifjabb Tegzes, és mikor nem is annyira fizikailag, mint inkább érzelmileg már egészen kimerültnek érezte magát, lábait szétvetve hosszas tartózkodásra rendezkedett be házi vécéjében.

Persze még ezen az igazán intim, a legbensőségesebb lelki élet folytatására is kiválóan alkalmas helyen sem szabadulhatott a nőktől. Hiszen ide, a falba vert rézszögecskékre ki voltak akasztva a jelenlegi és a volt barátnői által rátukmált melltartók: valóságos kis melltartógyűjtemény!

Ahogy rájuk nézett, nemegyszer megrettent saját feledékenységétől.

Mikor és hol szedte össze őket? Kié volt ez a hetyke, baszk stílusú melltartó, matt csipkemintázattal? Kitől kapta azt a szaténból készült, betétes melltartót? Ki is ajándékozta meg ezzel az elöl kapcsos, merevítős darabbal? S honnan való ez a lágy ívben dekoltált, mikroszálas, hímzett melltartó?

Igazából csak két melltartó eredeti tulajdonosát tudta pontosan beazonosítani. Birtokában volt Lajta Erika, az írónő ocelotmintás, fekete fodrokkal szegélyezett, pánt nélküli melltartója és volt feleségének, a legendás birkózóbajnoknő Biplatter Nusinak egyik pamut alapanyagú, lyukacsos melltartója.

Biplatter Nusinak kétféle mellmérete volt. Mérkőzésein a tornadresszéből vállizmai sokkal erősebben domborodtak ki, mint a mellizmai… A tiszteletére adott fogadásokon viszont szivacsos melltartói impozánsan kiemelték és feltöltötték azt, ami bizony a kiemelés és a feltöltés nélkül igencsak szerény dekoltázst mutatott volna.

Ifjabb Tegzes értékelte Nusi harcát a monotónia ellen. S egyáltalán, imponált neki a nőknek az a tulajdonsága, hogy nem rémülnek meg attól, amit a természet nyújt nekik, hanem bátran felülvizsgálják, furfangosan helyreigazítják a természetet.

– Istenem! – sóhajtott fel néha. – Ugyan melyik férfinak jutna eszébe, hogy vattát vagy szivacsot dugjon oda, ahol nem érzi magát elég méretesnek?

Akármilyen felvilágosultnak ismerte is meg Biplatter Nusi az exférjét testkorrekciós ügyekben, akármennyire a nőkével rokon lelket sejtett meg benne, az asszony egy úgynevezett „push-up” melltartó megvásárlásával túllépte ifjabb Tegzes Ede korlátlannak hitt türelme határait.

A férfi hazánk sportéletének fejlesztése céljából a válásuk után is meg-meglátogatta Nusit, s amikor egy alkalommal alig tíz percen belül jelentős méretváltozást tapasztalt volt neje keblén, felhorkant:

– Ez meg mi?! Ilyet még nem pipáltam!… Az előbb, mikor megsimogattalak, még 75 B voltál, most hogyan lettél egyszeriben ugyanabban a melltartóban 90 C?

– Ó, Edém! Kicsi bolondom! Hát nem látod, hogy ez egy push-up melltartó? Olyan fazon, hogy a bélésébe be van helyezve egy kicsiny párnácska, s azt szükség szerint az ember kiveheti vagy éppen visszateszi. Ötletes, ugye?

– Na, ez már mégiscsak sok! Te tudod a legjobban, hogy nekem semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy szivacsos melltartót hordj, sőt az ellen se, hogy alkalomadtán papírzsebkendővel vagy fonálmaradékkal tömd ki magadat. De ez…! Ebben az egy melltartóba beleügyeskedett két méretben én megbocsáthatatlan cinizmust érzek! A legesleghatározottabban tiltakozom az egyetemes férfitársadalom nevében!

– Edécském, tündérvirágom! Nem mindegy neked, hogy két melltartóval idézem-e elő ugyanazt a hatást, vagy egy is elég nekem ahhoz, hogy két különböző nőt hozzak ki magamból?

Szájából durcás hegyet s még akaratosabb völgyet formázva ifjabb Tegzes kijelentette, hogy a push-up melltartó miatt az egész női nemben csalódott, mert míg a szivacsos típust a szakértők egy pulóver alatt is viszonylag könnyen felismerhették, s ha kerülni akarták, hát elkerülhették, ez a melltartófajta a csalás magasiskolája. Mind a megtervezőit, mind a viselőit szigorúan büntetni kellene!

– No bizony, ha valakit büntetni kéne, akkor azok ti vagytok, férfiak! – vágta rá sértődötten Nusi.

Biplatter Nusi ugyanis szolidaritásból többnyire a nők igazát védte, azon az elvi alapon, mert jómaga is félig-meddig nő volt – eddig legalábbis a nemzetközi találkozókat megelőző szexvizsgálatokon még mindig nőnek sikerült elfogadtatnia magát.

– Ti, férfiak vagytok a felbujtók, ti, férfiak vagytok a lelkünk megrontói! – hadart tovább. – Vajon mi a magunk kedvéért tömjük ki vagy szorítjuk le a mellünket? Merő hóbortból plasztikáztatjuk magunkat…? Egy fityfenét! Ti kényszerítetek bennünket a legvégső eszközök használatára!

Azokat a sikereket, amiket ifjabb Tegzes a nők körében elért, az alapozta meg, hogy rájuk hagyta a szeszélyeiket, a rögeszméiket. Ha valamelyik kedvese, amíg ő aludt, a mellkasára tetoválta a nevét, amint felébredt, lelkesen dicsérte, milyen jó ötlet is volt ez tőle; ha pedig egy másik asszony azzal fenyegetőzött, hogy megfojtja, hogyha nem vezeti rögtön az oltárhoz, ifjabb Tegzes készségesen végrendeletet írt, s ráhagyta örökül az egy plusz két fél szobás zöldövezeti öröklakását.

A push-up melltartó megtévesztő rafinériáját azonban semmiképpen se tudta megemészteni – s mert különösebben, életre-halálra még egyetlen asszony sem csalta meg, ez minden eddiginél jobb okot adott neki arra, hogy legalább ideiglenesen nőgyűlöletbe essen.

Semmikor se érzi át annyira egy férfi, hogy ő férfi, mint amikor nőgyűlölet forr a szívében. Ezek azok a pillanatok, midőn rádöbben, hogy megbocsáthatatlan hibát követett el azzal, hogy akár csak egy fél órát is szentelt a másik, az ellenséges nemnek: együtt nevetett a vidám, kacér természetű nőkkel, meghallgatta a saját lényükbe beleszomorodottak kisebb-nagyobb bajait, kíváncsiságot színlelt a ruhák és a kozmetikumok iránt, ráadásul hajlandó volt még arra is, hogy elkísérje szeretőit moziba, színházba, temetőbe, krematóriumba, vagy oda, ahova azok éppen menni kívántak.

Alighogy hazaért e kínos affér után Biplatter Nusitól, ifjabb Tegzes rögtön berontott a vécébe, s lerángatta a rézszögekről a rájuk aggatott melltartókat. Felnyalábolta mindet, és a hálószobájába sietve feltépte az ablakot, aztán szisztematikus kegyetlenséggel, egytől egyig kihajigálta őket az utcára.

Az egy, Lajta Erika-féle melltartón kívül a többi ötven fehéren, puhán kacskaringózva ereszkedett le a járdára. Olyan hatást keltettek, mintha hatalmas selyempelyhekben hó hullana.

Ifjabb Tegzes Ede lecsillapodott. A tél, a maga csinálta műtél után a tavasznak már közelednie kellett!