Civil a harcmezőn

A Háború és béke legrokonszenvesebb főszereplője Pierre Bezuhov, ez a fiktív civil, akiben koncentrálódik az a mindenkori történelmi pillanatok titkai iránti vágy, mely szerint igenis be lehet kukkantani a csata közepébe. A „civillé” lefokozott Petőfi a konkrét bizonyíték rá, hogy nem.

Annyiszor merül fel napjainkban a kérdés: hogy is állunk ezzel, mit hozunk át például a Petőfiben megtestesülő viszonyulásból a köz, a nép, a nemzet gondjaihoz egy új, merőben más játékszabályrendszerbe, a XXI. századba?

Segítségül hívhatunk hát az átgondoláshoz olyan modelleket, mint egy időben alig korábbi, megalkotása tekintetében alig későbbi fikciót. Pierre Bezuhov is ott van Borogyinónál, kifogástalan fehér cilinderével, fehér kabátjával, mellyel némelyeket meghökkent, mások megmosolyogják; és ott marad, amíg a lőporfüsttől és a becsapódásoktól felfröccsenő sártól éppolyan felismerhetetlenül elkéményseprősödik rajta a civil gúnya, mint másokon a színes, aranysujtásos egyenruhák.

Bezuhov, a felébredt vagy a sopánkodó humánum bátor kis mozgó célpontja, ahová az előző tízezer év tapasztalatának csúcsaként csap fel az emberiségben a méltatlankodás, a tiltakozás; és meg is ússza, mint egy szárnytollaiban befüstölődő, különben golyó nem fogta angyal, mozgó, de elérhetetlen, furcsa célpont. Ő nem a harag és nem valamelyik fél, oldal, hadsereg exponense, hanem a saját csodálatos terepasztalán játszó Istené. Istent képviseli benne a felháborodás azért, hogy mit művel saját magával, holmi kicsinyes ürügyekkel, a másra, jobb sorsra teremtett emberi világ.

Petőfi hajthatatlan: ugyancsak Isten számadása, kérdése ő, az eredményhez vezető út árát illetően! Ő a világszabadságot keresi, mely éppolyan virtuális és logikus lehetőség, mint a görög oszloprend vagy az etruszk vázaminták, a latin segédigék rendszere a teremtés koronájának útján, és éppolyan reménytelen maximum.

Pierre Petőfi és Sándor Bezuhov más-más okból van hát jelen. Ez, mármint a csatatér az egyetlen Barguzin, melyben, mint eszmék tömegsírjaiban, együvé kerülnek és együtt hatnak, keverednek elszórt csontjaik. A szelídé és a radikálisé, a számonkérőé és a könyörgőé. A jámboré, aki elszántan ugyan, de odatartja a másik arcát is. Meg a zendülőé, aki mindent kockára vet, nem alkuszik még Teremtő Istenével sem bizonyos határon túl. Ez ugyanis a fontos szaggatott vonal: a szent szkizofrénia, az eleve elrendelt tudathasadás határa; kettévágja nem is olyan virtuálisan az emberi lényt nagy megpróbáltatások idején, kegyetlen kihívások és visszavonhatatlan döntések előtt. Ahol az egyénen múlik, a személytől válik függővé, ami aztán az egész közösség sorsa lesz. Ez a szaggatott vonal vágott át Lutheren és Erazmuson, a szándék s a végcél titokzatos kettős sarkantyúja küldte előre vagy szólította, szorította vissza tán Torquemadát és Uljanovot is. Mindenkit, akinek valamilyen értelemben tömegek váltak követőivé. És Petőfi, ma?

Mi néha nyafogásig fokozott áhítattal emeltük magunk fölé szabadságszeretetét, elfogadtuk az általánosítás dicsfényét, mely ránk esetleg átlagunknál jobb fényt vethetett, de mily megkönnyebbüléssel konstatálhatjuk, hogy PETŐFIZMUS nincs! Ő azokat a maximumokat testesíti meg, azokat követelte és képviselte, ahová csak egyszer, az igazi kirobbanások pillanatában szokott felérni, felcsapni az ár hulláma, aztán megnyugszik, lecsillapul, ki lehet mondani: harci kedvét, dühét és erejét veszti. Ezért volt az első, nagyszerű naptól kezdve a továbbiakban a plusz feszültség: másfél éven át mindig máshol tartott március 15-e a maga fejleményeivel, máshol Petőfi. Ezt a kettőt soha többé nem sikerült egymásra vetítenie a történelemnek, a Teremtőnek, aki úgy rendelkezett, hogy el is tünteti, ókori tragédiák receptjére, felhőkbe burkolva elragadja a továbbrobogás útjából kísérleti kedvencét.

Azok is, akik megtaposásáról, megbüntetéséről álmodoztak, azok is, akik apoteózisa körül szorgoskodnak azóta is – csalódtak és tévedtek. Így aztán Petőfi csak megtisztogatva, stilizálva kerülhetett a kiegyezés után arra a helyre, ahol nem a szent borzalom, a vér s a fülsiketítés már úgyis felfoghatatlan tartománya van. Ahonnan Bezuhov Péter tépett cilinderrel ugyan, de még sértetlenül visszaballaghat fejcsóválva a másnaposként ébredő, józan mindennapokba. Egyedül. Társával, az analóg helyzetben ugyancsak fegyvertelen, de indulatos lelkében a legnagyobb emberi bűnt, égi gyártási hibát: az egyáltalán nem „polgári” szabadságvágyat hordozó másik civillel soha nem fog találkozni.

 

Lászlóffy Aladár