Pék Zoltán

Mindazok, akik szárnyakkal születnek

Prózai kalapemelés Géher tanár úr előtt

– Azon a hegyen? De hát hogyhogy?

– Ott laknak mindazok, akik szárnyakkal születnek.

– Ezt ki mondta? Lukatitosz? – nézett rá Delia.

– Igen – ismerte el Piranosz, majd gyorsan hozzátette –, de már másoktól is hallottam. Amikor felesége erre nem felelt, csak dörgölte tovább a ruhát a vízben, a férfi meglobogtatta a tollat. – Látod? Ilyen nagy madár nem létezik.

– Hadd lám közelebbről – nyúlt érte Delia, aki élt a gyanúpörrel, hogy a szavahihetőség terén igencsak kétes hírben álló vadász kihasználta, hogy férje azt látta, amit látni akart. A toll óriási volt, majdnem mint a tenyere, és fekete, már-már gyanúsan fekete, meg valahogy túlságosan selymes is.

– Ne! – kiáltott rá Piranosz, amint látta, felesége mire készül, de már elkésett. Az asszony gyakorlott keze hamar megtalálta a pontot, ahol a szálakat megcsomózták, s a nagy madárember-toll egy csapásra visszaalakult egy marék ügyesen összekötött varjútollá.

– Mennyit adtál érte? – kérdezte Delia, majd látva a férfi sápadt arcát, fáradtan legyintett. – Tudod mit? Nem is akarom tudni. – Azzal Piranosz kezébe nyomta a tollcsomót, s folytatta a mosást.

 

Piranosz, a halász háza a tengerhez vezető gyalogút mellett állt a többi halászéval egyetemben, s nem volt sem jobb, sem rosszabb azokénál, eltekintve attól a rozoga kis kamrától, mely a hátsó fal mellett szomorkodott. A szomszédolástól és rokonlátogatástól lopott órák alatt tákolta össze, de felesége nem csupán ezért tett úgy, mintha nem is létezne.

Az udvaron száradó hálókat kikerülve Piranosz most egyenesen ehhez a kamrához tartott. Mivel az asszony a pataknál volt, nyitva hagyta az ajtót, s odatérdelt a ládához. A hamis tollat letette az egyik oldalra, a másikra pedig egyenként kirakta a ládából féltve őrzött kincseit. Egy kő az Olümposzról, mely Prométheusz lába alatt lazult ki; Heléna keze által érintett korsónak a füle; egy kagyló, amellyel Perszephoné hívta a sziréneket egy alkonyon – megannyi felbecsülhetetlen érték, amit felesége egyszerűen kacatnak tartott.

A fogyatkozó délutánban sorra kezébe fogta szerzeményeit, felidézte a hozzájuk kapcsolódó történeteket, s újra megtapasztalta azt a békét, melyet leginkább Delia közelsége idézett elő bensőjében. Nem érzett haragot, inkább szomorú volt, amiért feleségét ennyire hidegen hagyják ezek a dolgok.

– Ó, ezzel nincs egyedül – árulta el gyermekkori barátja, Aisztiphosz nemrégiben, amikor Delia annyira megharagudott Piranoszra legutóbbi szerzeménye miatt, hogy egy álló napig nem szólt hozzá. A halász még sosem látta ilyennek, s megrökönyödésében barátjához fordult tanácsért.

Aisztiphosz földműves volt, a falu túlfelén lakott, és Piranosz néha besegített neki a mezei munkákban, amikor a makrancos Zephürosz úgy felkorbácsolta a hullámokat, hogy vízre sem lehetett szállni.

Esteledett már, a szántással épp végeztek, és az állatokat kicsapták, hadd legeljenek kicsit kedvükre. Valahogy egyiküknek sem akaródzott indulni. Egyre ritkábban tudtak magukban beszélgetni, és noha mindkettőjük felesége a jobbak közül való volt, a gyermekkori barátság, a közös mókák, civakodások felemlegetése nem kívánt társaságot.

– Az asszonyokból, úgy veszem észre, általában hiányzik az istenek iránti feltétlen odaadás – jelentette ki Aisztiphosz, és messzire hajított egy kődarabot.

– De ez miért lehet? – kérdezte Piranosz, a halász, s ő is kő után kutatott tekintetével a szántásban.

– Megmondjam? Mert… – barátja ösztönösen lehalkította hangját, noha egyedül voltak kint a földeken, közel s távol sehol egy lélek – mert ők maguk is hasonlatosak az istenekhez!

Erre Piranosz gyorsan körülkémlelt, majd suttogva kérdezte:

– Ezt honnét veszed?

– Ugyan már, még mindig nem nőttél fel? – nevetett Aisztiphosz, mire a halász elpirult, s zavarában az elhajított kaviccsal majdnem eltalálta az egyik békésen kérődző állatot. Kiskorukban is barátja volt az okosabb, aki mindig tudta a választ, s úgy látszott, ez az évek haladtával sem változott. Aisztiphosz azonban most nem kezdett bele a szokásos ugratásba, hanem komoly arccal annyit mondott: – Gondold csak el, hát nem nekik van meg a képességük, hogy gyereket szüljenek? S mi más ez, ha nem teremtés?

Piranoszéknak nem volt még szerencséjük gyermekáldásban, és úgy tudta, barátjánál is hasonló a helyzet, s bár ez a megjegyzés bizonyos gyanút ébresztett benne, Aisztiphosz szokatlan komorsága visszatartotta attól, hogy rákérdezzen.

Több szó nem is esett köztük, csak dobálták a kavicsokat a néptelen tájon, mígnem az Éj rájuk borította palástját.

 

A pirkadat már kint találta Piranoszt a tengeren. A nap igen reménykeltően indult, szép nagy halak akadtak hálójába, s úgy látta, hazaindulhat, még mielőtt az égen Héliosz szekere lefelé veszi útját. Ritkán töltötték együtt az estét, de ma Deliának sem kell mennie sehova, így kapóra jönne, ha ő is idejében otthon lenne. Mintegy engesztelésül. No nem mintha Delia amolyan házsártos feleség lett volna – hisz éppen ezért lepte meg a múltkori sértődöttsége. Igaz, tegnap meg hogy megjárta a tollal, és mégsem szólt utána egy rossz szót se.

Kezével beárnyékolta szemét, úgy fürkészte az eget, mely már jobban vakított, mint a tenger. A szikrázó kékségben mintha valami mozgást vélt volna látni, de akárcsak az előbb, ahogy hunyorogva erőltette szemét, feje egykettőre belefájdult a szilaj szikrázásba. Különben is, a tenger nyugodt volt, tehát az égben is csöndnek kellett lennie.

Aztán meghallotta a hangot. Először nem is tudta mire vélni, körbekémlelt, de csak méla vizet látott, majd fölkapta a fejét, és megértette: a hang az égből jött. Mint ahogy az égből jött az is, amihez a hang tartozott. A furcsa teremtmény sebesen zuhant, s mivel közben pörgött is, Piranosz nemigen tudta kivenni a formáját; egyszer mintha emberre hasonlított volna, rögtön utána szárnyakat vélt látni, óriási szárnyakat. A jelenés sikolya egyre hangosabb lett, éles, vijjogó hang, akár a sasé, míg végül oly hasogató nem lett, hogy a halász ijedtében befogta fülét, mert úgy érezte, menten megsüketül. Aztán a tenger megnyílt, és kegyesen befogadta a hívatlan vendéget.

Az egész olyan gyorsan játszódott le, Piranosznak csak most jutott eszébe levegőt venni. Rémülten pislogva nézett körül, de a víz nem adta jelét, hogy őt is el akarná nyelni. Elmormogott egy imát Poszeidónnak, majd az evező után nyúlt, hogy odébbálljon, amikor is azt látta, hogy valami a csónak orrába hull, szép lassan, akár a falevél. Nagyot nyelt, és közelebb hajolt. Nem falevél, egy toll volt az. Gyönyörű szép toll, akkora, mint a tenyere, az ezüstszín pihepárnán kék erek futottak. A halász leesett állal bámulta. Hanem amidőn megütötte fülét az újabb hang, immár nem késlekedett. A távoli, panaszos suhogást már ismerte: az ég sóhajtott a feje fölött. Piranosz föl sem mert pillantani, tekintetét mereven előreszegezte, megmarkolta a lapátokat, és húzta, húzta, ahogy erejéből telt.

Csak akkor állt meg, amikor a csónak orra homokra futott. Kezéből kiesett az evező, karja remegett, egész teste verítékben fürdött. Miközben lihegve próbálta magát összeszedni, a tollra esett a pillantása. Mintha világított volna a sziklafal vetette árnyékban. Lassan odanyúlt, és úgy vette a kezébe, mint a tavaszodó erdőben talált első, igen törékeny tojást. A toll langymeleget árasztott. A halász ösztönösen orrához emelte, s amit érzett, az a fanyar, mégis jóleső illat nem lehetett más, mint a szél illata.

Arra eszmélt föl, hogy léptek zaját hallja. Gyorsan, de vigyázva eltette a tollat tarisznyájába, a csónakot kijjebb húzta, és kikötötte egy kőhöz, nehogy elvigye a dagály, majd futásnak eredt. Már a sziklák között járt, amikor eszébe jutott a mai fogás, de már nem jutott ideje, hogy visszamenjen. Épp akkor bukott le az árnyékba, amikor a sziklafal tetején feltűntek az első alakok. Katonák. Hamarosan meg is ütötte fülét a fegyverek csörgése, mire még jobban odasimult a szikla oldalához. A nap már elég alacsonyan járt, hogy az árnyékok benyúljanak a fövenyre, de a csónak így is látható volt. Piranosz arra gondolt, elkúszik a barlangig, de valami mintha azt súgta volna neki, hogy ez rossz ötlet. Úgyis ott keresik először.

– Hahó! Te halász! – hallotta, s már majdnem fölállt, hogy megmutassa magát, amikor bensőjében az a hang újfent ráparancsolt, hogy maradjon nyugton, s a halálra rémült férfi engedelmeskedett.

Ahogy a katonák leereszkedtek, egyik a másik után, megértette, hogy nem biztosak benne, hol van, hogy egyáltalán itt van-e, csak megpróbálták előcsalni. Hatan voltak, s egyenesen a csónakhoz mentek. Idáig nem ért el a hangjuk, de Piranosz látta, a barlang felé mutogatnak, s hárman oda is indultak. A többiek a csónakban kutattak, majd leemelték a kis hálót az aznapi zsákmánnyal, és magukhoz vették. A halász dobogó szívvel figyelte, ahogy a különítmény visszatér a barlangból. Rövid szóváltás után a csapat egyöntetűen a sziklafalat kezdte fürkészni, de láthatóan nem fűlött hozzá a foguk, hogy végigkutassák a baljós árnyakkal teli meredélyt. A szirttetőre felvezető, dél fele vivő ösvényen indultak el, s így pár lépésre trappoltak csak el a halász rejtekhelye mellett.

– Lehet, hogy nem is látott semmit – mondta egyikük éppen.

– Ez nem a te dolgod – dörrent rá az elöl menetelő. – Minósz parancsba adta…

Piranosz hálát adott az isteneknek, hogy itt kiértek hallótávolából; nagyon is jól el tudta képzelni, mit takar az a bizonyos parancs.

 

Öreg este lett, mire hazaért. Úgy lopakodott saját házához, akár egy tolvaj, bár a napi munkából hazatért halászok már mind nyugovóra tértek, katonáknak pedig nyomát se látta. A sötét házak közül egyedül az övéből szűrődött ki világosság.

Mindazonáltal ahogy belépett hajlékába, Piranosz szíve csak elszorult; igaz, nem a félelemtől, hanem a szeretettől. Az asztalon az ő számára kitett tányér a kevéske tegnapi maradékkal, a félig leégett gyertya mellett Delia, aki az asztalra dőlve az igazak álmát aludta.

A halász lassan ült le, vigyázva, nehogy felébressze az asszonyt. Elővette a tollakat, és egymás mellé tartva vizsgálgatni kezdte őket a gyertya fényénél. Eszébe jutott, hogy Lukatitosz mit mondott a hegyről és azokról, akik szárnyakkal születnek. Noha a vadász maga sem hitte, és be is csapta őt ezzel a varjútollal, valami igazság mégis lehet a dologban, hiszen itt volt az a másik toll… Talán ő is valaki mástól hallotta, aki viszont maga…

Felesége hirtelen megszólalt álmában. A férfi közelebb hajolt, hogy jobban hallja, ám Delia homlokán már el is simultak a ráncok, s szuszogása Piranosz fülének hajszálra úgy hangzott, mint a tenger finom surrogása, épp mielőtt megajándékozza őt a hallal.

Huzat libbentette meg a gyertya lángját, s a falánk tűzkígyó a drága toll felé nyújtózkodott. Piranosz nem húzta el. A szikláknál megtapasztalt zsibbadtság ismét erőt vett rajta, s merev tekintettel figyelte, ahogy a gyönyörű toll egykettőre elparázslik, szinte hamu sem maradt utána. A levegőnek, ami a levegőé. A vége ráégett a halász ujjára, aki ezt inkább látta, semmint érezte, mint ahogy már nem érezte a szél illatát sem, csupán felesége testének ismerős, nehéz, de édes illatát.

Piranosz, a halász nem égette el a varjútollat, de ennek már nem volt jelentősége, mert már amúgy is megváltozott minden. Lelki szemei előtt egy pillanatra még felrémlett az égből lehulló teremtmény, aztán már csak azt figyelte, ahogy az álom fodrot vet felesége arcán.

Kárpitférgek

Ha az ember egyszer s mindenkorra végezni akar velük, felülről kell kezdeni. Valahol ott lesz a fészkük. Tudvalévő, hogy a meleg levegő felfelé száll, ezek pedig megvesznek a melegért. Mindig a legmelegebb zugot keresik. Olyan nekik a legfelső emelet, akár egy Melegház Mennyország. Nekünk pedig fel kell kutatnunk és szétverni ezt a Melegház Mennyországot, lefejezni a szörnyet. Ezután, és csakis ezután lehet elindulni lefelé. Lassan és gondosan.

Nem véletlenül használom ám a „lefejezni” szót. Ezek a dögök néha mintha egy nagy Egészet alkotnának. Úgy hangzik, mint valami elszállt szektás duma, hm? Igazából egy röplapon olvastam épp a minap, amit a szélvédő alá dugtak. Olyan szavak voltak még rajta, hogy „Reinkarnáció” meg „Megvilágosodás”, meg ilyesmi. Pedig van ebben valami, mármint ezekre a dögökre gondolok. Ha az ember elég régóta van a szakmában, jobban átlátja a dolgokat, és néha még nekem is nehezemre esik elhinni, amit látok. Megérzik a jöttünket, és úgy viselkednek, mint egy óriási lény, aminek sok ezer lába meg nyálkás teste meg csápjai, meg mifenéi vannak. Mint a filmeken, csak ez korántsem legyőzhetetlen; már ha az ember tudja, mitől döglik a légy – pontosabban a féreg. Le kell fejezni.

Berobogunk, csikorognak a kerekek. Nemhiába én vezetek. A ház első látásra a szokásos téglarettenet, még a boldogabb napokból. Öt emelet, a kéményeket csak a szentlélek tartja. Ha agyonütnek se tudnám megmondani, milyen színű lehetett a ház fénykorában, mert tenyérnyi vakolat nem sok, annyit se látok rajta.

Már épp akarom mondani, hogy ez nem lehet az, mert nincs itt egy lélek se, amikor balról megremeg a fal, mintha pont most akarna összedőlni a ház. Pedig nem. Csak a házmester az, már várt ránk. Úgy beleolvadt a háttérbe, észre se vettük, de ahogy közelebb jön, már látom, ez nem a mi hibánk. Szakasztott olyan, mint a ház: öreg, roskatag, és nincs semmilyen színe. Nem is láttam még ilyet. Olyat már láttam, hogy a kutya meg a gazdája egy idő után hasonlít egymásra, de ilyet még nem.

De azért meg kell adni, ő se panaszkodhat, mert – és ezt is többen mondták már – mi se vagyunk egy utolsó látvány így ketten. Kiszőkített és lófarokba fogott hajam meg Dodi tetkói megadják az alapot. Az öreg papa leesett állal figyeli, ahogy kikászálódunk a kocsiból. Nem csodálkoznék, ha az járna a fejében, hogy rendőrért kiált. Talán meg kéne neki mutatnom a karikát a köldökömben.

– Ma… maguk…? – kérdezi még reménykedve, de Dodi gyorsan lehűti.

– Mi bizony! – azzal én nekiállok kirakodni, Dodi pedig megint eljátssza kedvenc belépőjét. Van egy névjegykártyánk, elég dögös. „Í-RT-ás”, nagybetűkkel. Alatta egy undorító bogárféle, amire éppen rátapos egy cipőtalp. Alatta: „Intsen pá-pát kárpitférgeinek! Mi kiradírozzuk őket!” Dodi imádja, osztogatja boldog-boldogtalannak. Tényleg klassz, de nekem elég a tudat, hogy én terveztem.

Szóval Dodi egy laza csuklómozdulattal a házmester orra alá dugja, s az öregúrnak beletelik pár percbe, mire magához tér. Látom rajta, nem loptuk be magunkat a szívébe ezzel a stílussal, csakhogy az előleg már a zsebünkben van. Ha valaki itt veszt valamit, az nem mi leszünk. Egykettőre lezavarjuk a kérdéseit, s már robogunk is felfelé.

A liftben először is jól kiröhögjük magunkat. Én a papa beijedt arcát utánzom, Dodi meg az eldadogott kérdéseit. Azért több ez, mint móka. A röhögés egyfajta felkészülés nekünk; így eresztünk le, kiadunk magunkból minden nyűgöt. Mint amikor a CIA-ügynökök a Pentagon egy különösen titkos részébe lépnek be, és le kell adniuk mindent, a tolltól a zsebkendőig. Mi is valahogy így rakunk félre mindent, ami nem ide való. Ebben a melóban nincs mismásolás, koncentrálni kell, semmi sem hátráltathat: ez itt élethalálharc, és a kérdés, hogy mi vagy ők.

Az út csak öt emelet, de mire felérünk, arcunkról mintha letörölték volna a vigyort. Dodi lóarca mogorva, mint rendesen, és szórakozottan rágcsálja amúgy is gyér bajuszát. Nem is bajusz az, hanem a bajuszok szégyene, de hiába húzom vele, nem hajlandó levágni. Az asszony odavan érte, azt mondja. Hát csak legyen. A lift régimódi, van benne egy homályos tükör, s Dodi válla fölött éppen belelátok. Kezdem megérteni az öreget ott lent. Tök borostás vagyok, a bal szemem alatt meg, ahol egyik este az a barom eltalált, még mindig tiszta lila. Gondolom, ha most választhatna, inkább maradna a férgeknél. Na ja, csakhogy most már nincs választása.

Felvesszük a védőruhát, egy speciális ólombélésű ruhát. Dodié piros, az enyém kék, hogy mindig lássuk, hol a másik. Maszkunk is van. A vegyszer, amit használunk, nem veszélyes, de a cucc is része az imázsnak. Márpedig az üzleti életben az imázs a minden.

Fönt legelőször is megkeressük a fészket. Lakásról lakásra, szobáról szobára járunk, átfésülünk minden talpalatnyi helyet. A leggyakoribb a fürdőszoba, de az ember sose tudhatja. A bútorokat persze középre tolták, helyükön nagy világos foltok a tapétán, a padlón. Előkerülnek az évek óta hízó pormacskák, a megállíthatatlanul terpeszkedő penészfoltok. Az ilyen vén házakat kismillió fene eszi, amin már semmilyen takarítás nem segít. Gusztustalan, nem mondom, de tapasztalatból tudjuk, ez semmi ahhoz képest, ami jön.

Aztán a IV/6/b-ben megtaláljuk. Persze a fürdőben, a kád alatt. Szerencsére van elég hely, mert a háziak kihordtak mindent a nagyszobába, és pokróccal le is takarták. Jól tették. A vegyszer teljesen ártalmatlan, mind emberre, mind a bútorokra, de büdös. Úgy értem, igazán büdös. Még a szkafanderünk – mert így hívjuk – se sokat segít. A szag már beleivódott, kimosni meg eleve nem lehet, egyszóval bűzlünk mi is. És Liát ez egyre inkább zavarja.

– Mit tudsz csinálni? – ismétli Dodi, ahogy nekikészülünk. – Semmit. Ez már csak ilyen meló. Az asszony is így volt vele. Egyszer csak besokallt.

– És mit csináltál?

Felcsatoljuk a palackokat. A kád oldalsó borítását már lecsavaroztuk, hogy alatta mi van, az hihetetlen.

– Hát abbahagytam.

– Mi?

– Jól hallottad – von vállat. A maszkot már feltette, amitől olyan a hangja, mint Darth Vadernek. Azért tette fel, hogy ne lássam, hogy elpirul, pedig én látom. A füle, ami kikandikál a maszk alól, az is cékla lett. – Ja – bólint. – Átálltam fuvarozásra. A pékségnek szállítottam ki, tudod, az utcánk végén. Három rohadt hónapig bírtam. Nem is bűzlöttem, az már igaz. Sőt, ha már valami, akkor illatoztam. Zsömlye- meg kenyérillatom volt. De a pénz aztán nudli volt. Amellett, hogy hajnalban mentem és éjjel jöttem, alig jöttünk ki a pénzből, csak úgy egyik napról a másikra. Egyik éjjel aztán azt mondja az asszony: „Ne haragudj.” És most itt vagyok.

Azzal a szórófejet csutkára állítva nekikezd.

 

A fészek aztán tényleg kemény dió. Azt nem lehet csak úgy félbehagyni, hogy majd másnap folytatjuk. Ezek a szívós dögök pontosan tudják, mire megy ki a játék, s minden erőt bevetve sereglenek fel, hogy megvédjék fészküket. A legjobb, ha az ember még annyi időre se teszi ki a lábát, hogy elmenjen ebédelni. Egyszer megjártuk, de meg is tanultuk a leckét. Nem is beszélve arról, hogy a megbízókat (a házmestert vagy közös képviselőt, vagy akárkit) csöppet se érdeklik a kifogások, és egy fillérrel se lehet többet kipréselni belőlük, hiába fogy több vegyszer.

Így aztán nyomjuk, mint süket a csengőt, meg se állunk. A kaja is csak annyi, hogy amíg egyikünk bekapja a maga szendvicsét, addig a másik tartja a frontot. Azzal szuggeráljuk magunkat, hogy a többi emelet összesen nem lesz fele ilyen kemény se. Mire végzünk, négy tartályt elhasználunk, többet, mint eddig bármikor. A lakásban térdmagasságban gomolyog a piszkosfehér füst, a fürdőkád alatti rész akár egy dögtemető.

– Áááá! – veszi le maszkját Dodi, és akkorát szippant, mintha egy hegyi vityilló teraszán állnánk. – Hát ez az. Nem vagyok egy kibaszott buddhista, de ez megvilágosodás!

Mára már nem maradt itt sok dolgunk. Hamarjában elhelyezünk pár méregpatront, ha netalántán egy-két vagány visszamerészkedne, aztán uzsgyi. Irány a kocsma, megérdemlünk pár pohárral. Nem vagyunk iszákosok, Dodit különben is várja az asszony, engem meg Lia, de egy új meló első napján mindig legurítunk pár pohárral. Babonából.

 

Lia a tévé előtt ül, amikor végre hazaérek. Valami szappanopera lehet, vagy egy olyan sorozat. Tisztára odavan értük. Veszek egy üveg sört – csak úgy fojtásnak, meg hát otthon más íze van a sörnek is –, és lecsüccsenek mellé.

– Szia, szivi – csókot nyomok a hajára. – El se hinnéd, milyen napom volt. Legalább egy mázsányi dögöt kifektettünk ma. Komolyan. Csurig volt a zsák, tudod, a nagyobbik, a fekete. Csóró Dodi alig bírta el. Minden lépés után le kellett tennünk, azt hittem, sose érünk el a liftig. Egy mázsányi hízott kárpitféreg…

– Te rohadt állat! Te dög! Te! Te! – veti rám magát, és üt-ver, ahol ér. A támadás teljesen váratlanul ér, még fel sem ocsúdok, a sör máris rám ömlött. – Te piszok! Te!

Már több mint egy éve, hogy fitness-szalonba jár, és most a bőrömön érzem az eredményt. Ökle kicsi, de kemény. Aztán véletlen a szemembe csap. A fájdalomtól elejtem az üveget, az egyik kezemmel a szememhez kapok, a másikkal meg átölelem, hogy moccanni sem tud.

– Kivered a szememet, te hülye picsa! – ripakodok rá. – Megvesztél? Kivered a szememet?

– Megérdemled! – megpróbál kiszabadulni, de csak még jobban szorítom. – Le se szarod, mi van velem! – sziszegi. – Le se szarod, hogy főzök rád, hogy várlak. Le se szarod, hogy egyedül vagyok itthon. Le se szarod, hogy megtámadnak…

– Na, álljon meg a menet! Mi van?

Teste hirtelen elernyed.

– Jól hallottad – mondja. Aztán elhallgat.

– Mondjad már, ne kelljen minden szót harapófogóval kihúzni belőled!

– Minek mondjam? Le se szarod… – A végét elharapja, biztos, mert látja rajtam, hogy tényleg lilul a fejem. – Kopogtattak – mondja félrenézve. – Kérdeztem, ki az, mire egy hang azt mondta, a kárpitférgek miatt jött. Azt hittem, hogy te vagy az. Kinyitottam.

– Csak így? Megvesztél?

– Mondom, hogy azt hittem, hogy te vagy! Hogy meg akarsz viccelni. Máskor is csináltad már, nem?

– Jó, oké. De azért a láncot…

– A lánc fent volt! Nem vagyok hülye!

Tisztára kicsavarja a testét, hogy ne kelljen rám néznie. Kicsit engedek a szorításon, mert attól félek, hogy mindjárt eltörik a nyaka vagy a gerince.

– Ne haragudj – mondom. – Én csak…

– Csak résnyire nyitottam – vág a szavamba. – Egy kéz nyúlt be egy névjegykártyával. A tiétekkel. „Kárpitférgek.” Azt persze azonnal láttam, hogy nem a te kezed, de azt hittem, elhoztad azt az idióta Dodit is. Vagy mit tudom én. Hanem akkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel: nem éreztem a bűzt. – Elneveti magát, de ez nem az ő izgató nevetése, hanem valami ideges, kislányos viháncolás. – Vicces, nem? Nagyon jól tudom, mennyit szekáltalak miatta, most meg az életemet mentette meg… Ráütöttem a kezére, és becsaptam az ajtót, de a keze ott maradt… azt hiszem, eltört, mert mintha reccsenést hallottam volna… Igen, fel is üvöltött, erre biztosan emlékszem, és nyomta az ajtót kívülről…

Zihál, érzem, ahogy melle szaporán föl-le jár. Olyan hideg a teste, a mellbimbói meg kemények. Ezt is érzem.

– Nem is tudom, hogy történt – szólal meg. – Egyszerűen fel nem foghatom. Fogtam magam, és beleharaptam a kezébe… még mindig itt a vér íze a számban… a bőréé…

Kiszakítja magát az ölelésemből, felpattan, és kirohan a vécébe. Hallom, ahogy öklendezik. Felállok, utánaindulok.

– Lia, én…

– Hagyjál! Hagyj békén!

Nem kér. Üvölt.

Nem tudom, a lábam mikor kezdett el remegni, de hogy most remeg, mint a kocsonya, az fix. Le kell ülnöm, mielőtt összecsuklok. Ahogy az ágy felé botorkálok, szemembe ötlik valami a földön, az ajtó mellett. „Kárpitférgek.” Igen, ez bizony a mi névjegykártyánk.

Úgy zuhanok az ágyra, mint egy rönk. Mondanom kell Liának valamit. Behunyom a szemem, úgy próbálok kitalálni valamit. Igen ám, de Lia egyre csak késik. Legalábbis nem hallom, hogy jönne. Valami nesz ugyan megüti a fülemet, de ez nem ő. Ezek a kárpitférgek. Álmomban is megismerném.

Először a konyha felől hallom őket, ott spuriznak az elmosott tálakon meg poharakon. Hallom, ahogy surrog a lábuk. Hallom, ahogy összeérnek csápjaik. A konyha után lerohanják a fürdőt, majd a vécét. Ott másznak a vécéláncon, a kád szélén. Te jó ég, Lia mindjárt torkaszakadtából sikoltani fog! Várom, várom, de a sikoly csak nem jön.

A kárpitférgek elözönlik a szobát, a mi szobánkat. Minden irányból egyszerre támadnak, szabályos invázió. Hallom őket a plafonon, a falakban, az ágy alatt. Lia félig szívott cigarettáin a hamutartóban. Kárpitférgek mellettem az ágyban. Végig a testemen.