Somos Béla

Szépanyám

Az arcomat elrejtem
ne lássa többé senki
Kőmíves Kelemenné
Milyen volt, súgd meg, lenni

Milyen volt, szőke, barna
Milyen volt arca, ráncos
Mi köze volt a kinti
építkező világhoz

Volt-e kérdőjel benne
Vagy csak fekete pontok
Volt-e igaz szerelme
Ki mindent összerontott

Kőmíves Kelemenné
Szépanyám, mai társam
Hogyhogy nem volt helyünk
az otthonos világban

Miért falakká lennünk
Miért szavakká válnunk
S akárki öl meg, mindig
önkezű a halálunk

A kő nem tudja

A kő nem tudja: súlya van
és súlya vész; mi sejtjük
a parton állók, a maradók
a követ a vízbe ejtők

A víz, az ég sodor tovább
hajót, emléket, gallyat
de a vízbe hullt szeretők
egymáséi maradnak

Tétova, fájó szeretők
szótlanok és kiáltók
súlyosak, súlytalanok
hullók s a hídon állók