Tárgyalás

A könyvfesztiválon találkozunk, barátságosan csevegünk, kedvel az okos szerkesztő asszony, tavaly megjelent könyvem sikeres, az utolsó példányig elfogyott. Ha igaz, ősszel kiadják újra. Szerzőre nem tartoznak a kiadó belső ügyei, így nem tudom, könyvem pénzügyi mérlege merre billent. A hangsúlyokból úgy érzem, maradt valami a kaszszában. Nekem sincs okom panaszra, méltányosan megállapított tiszteletdíjamat már a kézirat elfogadásakor kifizették.

Napjainkban ritka eset: szerző, kiadó egyaránt elégedett.

Csevegünk, mosolygunk: úgy érzem, ez az a pillanat, amikor az álmaiban élő íróember támadásba lendülhet. Van ám egy ötletem – kezdem nagyon messziről, mint aki épp csak úgy mondana valamit, talán nem is fontos, de ha már így véletlenül összefutottunk, éppen csak megemlítem, ne is vegye nagyon komolyan, csak elültetem a gondolatot, hátha kicsírázik, majd beszélgessünk róla, de ha nem, hát nem, már visszakozom, érezze úgy a szerkesztő asszony, hogy a kiadónak lenne valójában fontos az általam írott könyv, nem nekem.

Igen? – finoman érdeklődő a szerkesztő asszony hangsúlya. Hallgatom, de semmivel sem fogom biztatni – valami ilyesmit vélek kihallani a dallamosan muzsikáló kérdő hangsúlyból.

Hát – jaj de jó, épp most ér oda a pulthoz Kányádi Sándor, köszönök, köszön, kézmozdulattal jelezzük egymásnak: mindjárt, egy pillanat – közben szemem sarkából figyelem a szerkesztő asszonyt, merre kószál a tekintete, ha nem engem néz, kár most előhozakodni a nagy ötlettel, de látom, hogy figyel, egy pillanat – mondom költő barátomnak (jó lenne tudni, vajon szerkesztőm kedveli-e a költőt, tehát erősíti-e tárgyalási helyzetemet ismeretségem Kányádi Sándorral, vagy nem, és akkor…), Sándor barátságosan mosolyog, barátságosan mosolygok én is ( tíz perc múlva, négyszemközt, öldöklő vitába kezdünk a magyar irodalom mai helyzetéről, de ezt ebben a pillanatban még nem tudom, Kányádi sem tudja, szerkesztő asszonyom pedig csak akkor fogja megtudni, ha netán – de már a történtek után hetekkel – véletlenül elolvassa ezt a szösszenetet), szóval mindhárman mosolygunk, így nem tudhatom, ha most folytatom a megkezdett mondatot, s előhozakodom nagy írói ötletemmel, azt jókor vagy rosszkor teszem-e.

Szeretnék egy könyvet írni – író szájából is ostobán hangzik ez a mondat, de valahogy el kell kezdeni, egy könyvet – ismétlem (bizonytalanságom rejtem határozottságba, vagy céltudatosságom álcázom tétovaságnak? – nincs időm eldönteni), néhány oldalt már megírtam, de valójában csak a címében vagyok biztos…

Mint ökörnyál úszik a levegőben a mondat vége: tudatos hatásszünet. A címet alig hallhatóan suttogom: Mezei Márai szerelme.

Érdeklődő, fáradt mosoly.

Mezei Mária szerelme… – szünetet tart, hallgatok én is, figyelek, most kell türelmesnek lenni – érdekes, de az az igazság… – nem fejezi be a mondatot ő sem. Mezei Mária szerelme? – ismétli meg a címet, most már kérdőjellel a végén. Nagyon finoman, tapintatosan jelzi: nem igazán érdekes a téma. Nem Mezei Mária – szólalok meg hirtelen, Mezei Márai szerelme, hadd higgyék azt, hogy sajtóhiba!

Úgy érti, Márai Sándor? – a kérdő hangsúly most érdeklődő, nem elutasító.

Igen, Márai Sándor – igyekszem olyan egyszerűen mondani az egyszerű mondatot, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne Mezei Mária és Márai Sándor szerelme, hétköznapi eset, amiről mindenki tudott, mindenki tud, én csupán megírni szeretném a régi történetet – igen, van néhány levél, a Sirály korrektúrája, Márai Sándor javításaival – annyi szünetet tartok, hogy a szerkesztő asszony úgy érezze: meg kell szólalnia, de amikor mozdul az ajka, már folytatom –, kihúzta azokat a részeket a regényből, amelyek nagyon hasonlítottak a színésznőre, merthogy közben vége lett a szerelemnek vagy kapcsolatnak, nehéz pontosan meghatározni, mi játszódott le a két különleges ember között…

– Látja, ez érdekes, a Márai érdekes, most benne van a levegőben, a Márai igen… Szünet. Csend. Mezei Mária? (Megint az a picit irritáló, ám üzletileg tárgyszerű kérdő hangsúly.) Márai Sándor, az határozottan érdekes…

Hallgat. Hallgatok.

Majd beszélek az igazgatóval. Tétova pont a mondat végén. Mosolygok, hallgatok. Valami okosat kellene mondani, de nem jut semmi az eszembe. Az jár a fejemben, hogy most semmit sem szabad mondani.

Nem vagyok okos, megszólalok.

Természetesen akkor is megírom, ha most nem időszerű a kiadása…

Érzem a gyomromban, hogy kár volt kinyitni a szám, de most már mindegy…

Mosolygunk. Nem állapodunk meg semmiben.

A többit majd meglátjuk.

(Tíz perc múlva összevesztem Kányádi Sándorral.

Félóra múlva kibékültünk.

Most már csak meg kellene írnom a könyvet: Mezei Márai szerelme.)

 

Szigethy Gábor