Zemlényi Attila

Lóbőr

Mindig ejtőernyős zuhanópózban alszom,
szétvetett tagokkal bele a semmibe,
akkor is, ha délutáni az álom.
Elhelyezkedem a szamárfészkembe és
megállíthatatlanul utazom a föld középpontja felé.
Áttörök a humuszon, sárgásvörös agyagon,
az arany-, ezüst-, nikkelteléreken, bányalabirintusokon.
Mint egy nyitott borotva a teavajban,
metszem a rétegeket, kéreg, köpeny,
szivacsos bazaltkéreg, tömör gránitköpeny,
jóformán zavartalanul merülök az egyre
sűrűbb és melegebb közegbe.
Változó a testhőmérsékletem, lassan fölforrósodom.
Tüzelek, és repesztek át a bugyrokon,
miként egy dühös, boldog meteor,
s hatalmas toccsanással, csillagszórózással
csapódom be a narancssárga magmába.
Biztosan tudom, hogy a mézszerű,
lángoló plazma az, amit pokolnak hívunk,
s a fénysziget közepén áll tótágast,
jégbe fagyva valami, és működik.
Az az álom a jó álom, amikor az ő magzatvizével
csak horzsolópontjaim akadnak.

Hámló aranyrámában

Kissé úgy élünk, mint azok a régi oláhok
romantikus filmeken, vásári festményeken.
Valószínűtlen zöld és kék ölel bennünket
vagy melodramatikus hófehér, bogárfekete.
Asszonyom a cigánylány, fantasztikus kendőben,
szoknyában, rózsára harap, cseresznye-fülbevalók
ékítik. Luca, delfinpurdé, porcelánhangon
visszhangzik, bukdácsol körülöttünk.
Zsebemben bicska, hamar berúgok,
csúnya szájjal esküdözöm, berzenkedem.
Hol agyonbecézzük, majd’ megesszük egymást,
máskor üvöltözünk, majd’ megesszük egymást,
klopfolt hússzeletek édes-savanyú szószban.
Házunk az ekhósszekér, vörösfenyők lovaink,
mókus a kockacukor, kuvik a démon.
Hámló aranyrámás napjaink csillagszeplős
éjjelek keresztezik. Félünk Istentől,
ördögtől, szorosan összebújunk, ha
vastagszik mögöttünk az erdő kontúrja.
Megrökönyödve bámuljuk tenyérredőinket,
jósszót nem ejtve. Egyre kevesebbet
kérdezősködnek rólunk, mi ugyan
hepiendet szeretnénk, de a végén
egész biztosan meghalunk.