Kortárs

Ambrus Lajos

Lugas

Hattyúkép, poézis, stilizáció

Lugas: fákkal vagy bokrokkal, cserjékkel vagy ágakkal bővelkedő. Ágas. Vesszős. Lombos. Lugas szőlő – amelyet „lugasra” metszenek, hosszú csapra; venyigéjét alakítják, nőni hagyják. Lugas fa – lombos, sűrű hajtású erdei fa. Lugas szín – lugas út, melyet fölnövő s összehajló ágak képeznek. A lugasban peripatetikusan sétálni. Lugas alatt, mint valami paradicsomian marasztaló helyen: üldögélni.

Lugas: boltosan összehajtott faágakból vagy szőlővesszőkből alakított ernyős hely. Általában a szőlő vagy a kert közepén vonul végig. „E nevet Lugos alakban sok helyiségek viselik Magyarországban, hihetőleg a határaikban létező, vagy egykor létezett ligetekből. Legközelebb áll hozzá a latin: lucus” – írja a Czuczor–Fogarasi Nagyszótár 1865-ben. Azóta minden maradt a régiben, legfeljebb Alsó- és Felsőlugos a valahai Bihar vármegyéből, aztán Lugoshely Krassó-Szörényből változott át valami mássá, netán nyom nélkül tűnt el mindörökre, mint két Lugos nevű puszta is Vasból.

Lugas. Liget. Liget! „Hervad már ligetünk” – mondja az éji poéta, a lélek homályainak nagy tudósa, Berzsenyi. „Hervad már ligetünk ’s díszei hullanak. Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. / Nincs rózsás labyrinth ’s balzsamos illatok / Közt nem lengedez a’ Zephyr.” Aszklepiadészi sor, egy intenzív, ideális jelenlét verse ez – hol is? A ligetben. De nem valami álomban vizionált helyen, nem „városligetben”, nem a természet utánzására létesített közparkban, hanem az én falum valóságos múltjában, múltbeli határában – ahol eleink az irtáserdőket ligetcsoportszerűen, szisztematikus gondossággal meghagyták. Mert ez az igazi liget: a ligetes legelőerdő. Úgy 60-80 méternyire egymástól az őserdők legterebélyesebb, legjobb makkszóró bükkjei és tölgyei, mézelő hársai, a juharok, berkenyék, vackorfák, a gesztenyék. Körülöttük kökény, cseregalagonya, gyalogbodza és vadrózsabokor virágzott. Alattuk, köztük, mellettük állatok százai találtak remek élőhelyet – alig van szebb kép, ó görögség, ó pásztori múzsa, ó Horác!, mint az illatos hársak alatt legelésző marhacsorda, a tölgyest túró mangalica és a legelőn tartott fekete rackanyáj látványa. Ide lovagoltak ki az ifjak Hetyéről – lovas csapat vágtázik a ligetek közt; a legények versenyeznek, birkóznak, megismerik a harcot, a virtust, az egyéb közhasznú erényeket és persze minden titkok legédesebbikét: a szerelmet. „Hervad már ligetünk.”

Lugas-liget. Lugas-pergola. Filagória – turriculum voluptarium, gyönyörűségek tornyocskája. Kicsiny vagy emelkedett helyen álló, fából is készített kerti mulató hajlék. Néhol egy-két emeletes épület, melynek oszlopaira borágat futtattak. (Borág: szőlő.) Egy szemtanú így emlegeti némileg lefitymálva, ma úgy mondanánk, ironikusan, megmosolyogva a költőgazda Berzsenyi házát és kertjét: „Lyrische Unordnung (költői rendetlenség) kertben állottak még sínor egyenességben néhány vén jegenyék… és minden fára felmászva egy szőlő tő magosra futott borágakkal, de meg tetszik, hogy mind a Kertész, mind a Vinczellér – poéta”. Filagória – a régi magyar kert ékessége. A mára már szinte nyomtalanul eltűnt udvarház-építészet kedvelt formáját jól illusztrálja az alábbi inventárium-részlet, amely a Teleki Mihály uram uzdiszentpéteri udvarházához tartozó ingó és ingatlan javak leltárát tartalmazza, 1679-ből. Különösen Erdélyben sokszor színesre festették a csipkés mellvédű, lépcsős építményt. „Kert közepin levő nyolcszegletű filegória: alsó contignatiója (= emelete), ajtaja félszer (= fele akkora), vassarkas, hevederes, reteszes, reteszfejes. Oldala mind körülgyalult fenyődeszkával borított. Az alja téglábul rakott pádimentumos (= padlós). Az feli gerendés, deszkapadlásos. Tolyó deszkatáblás, reteszes, reteszfejes ablaka nro. 6. Vagyon itt úr háza kemencéje eleiben való, cifráson járatott, vasrámás, vaslábas, ónas pléhtábla (:egyiknek lába eltörött:) nro. 2.

Felső contignatio. Erre járó grádics fából építtetett, oldala mindkét felől deszkás, feli laposan zsindelyeztetett. Ajtaja félszer, vassarkas, hevederes, reteszfejes nro. 1.

Filegória. Ajtaja félszer, vassarkas, hevederes, pléhes, kocsos, ütközős, vas fordétós, bevonós, reteszes, reteszfejes nro. 1. Oldalán mind körül gyalult deszkával pártázatosan burított. Az alja deszkával padlott. Feli gerendás, gyalult deszkamennyezetes. Felvonó vashorgos, vaskarikás, deszkatáblás ablaka nro. 7. Vagyon itt:

Alól veresen festett, kerekded deszkára csinált, 12 festett oszlopokon álló, zöldfestékes, nagy kerekded asztal nro. 1. Ehhez zölden festett egyesszék nro. 18. Ajtóhoz való ütközővas nro. 1. Kolcshoz s fordétóhoz való vért nro. 1. Pohárszékecske nro. 1. ennek alsó részének ajtaja csuklós hevedéres, pléhes nro.1. (:most be van zárva:), felső részének vagyon három polca.

Padlása ezen filegóriának. Itt  semmi sincs. Hegyesen való zsindelyezése jó Bádogos gombja, vitorlája mind jó.” – És így tovább, még oldalakon át, akár izgató nyelvemlékként is olvashatom ezeket az inventáriumokat. – Íme, rekonstruálható a kerti csodaépítmény. Tetején öles szélcsapások idején egy golyóbison ülő aranyos pléhvitorla nyikorog – a zászló, amelyet szélfogónak mondtak. Az épület egyik oldalán árnyékóra, másképp a napóra díszelgett. Az emelet orsófákkal övezett virágerkélyéről fejedelmi kilátás nyílt a kies vagy kevésbé fennkölt vidékre. Keringő, ugye: orsógrádics, húzott fel ide; a faragott korlátok ügyesen kiszórva virágmintákkal s egyéb ékekkel; ezt viszont hímesháznak is mondták. Apafi Mihály, az akaratgyenge erdélyi fejedelem ebesfalvi kertjében (nála kortus voluptarius, kéjkert) a filegória címerekkel volt kipingálva. A filegóriák előtt, néha alatta, kis halastavat ástak, éneklő és néma hattyúkkal, sétáló darvakkal. Benne fürödtek a főurak a nyári hévséges napokban.

Lugas tehát: ahol a keményfa asztalnál üldögélhetünk, és tisztázó, önmegismerő sétákra indulhatunk. Lugas: a meditációs gyakorlataim terepe – közben bámulhatom a diófát, melyet szívós kitartással mentettem meg a korai fagyhaláltól, azután a meggyvágót, a csélcsap atalanta-lepkét. Vagy a napozó gyíkcsaládot – a létezés e bámulatos archaikus szépségeit. A pók és a légy csatáját. A vadont, a békét. Lugas: „Nézdelhessem mit az óra ád: / pici háznak piros taraját / s hogy cikáz fölötte két galamb! / Szilaj idill, fehér ditiramb… / Ditiramb vagy idill, bánom én! / Míg célom nincs, a világ enyém” – ahogy Babits írja. Lugas: annak a felismerésnek a helye, hogy innét minden közelebb van; Ég is, Föld is, a fent és a lent is; mintha hegytetőn ülnénk, és könynyed mozdulattal befognánk és besöpörnénk a horizontokat. Lugas: a szemérmetlen fény. A Nap. A csorgó nyár. Lugas: élet-muzsika. Miként írja Ady? „Az élet szép: zengte a szent kert, / Khiron kertjében zene zengett. / Nem hallott Athén arany-ifja / Soha szebbet.” Lugas: köldöknézésem és önelemzésem; gondolatok, képek és álmok paradicsoma. Lugas: a sajgó kíváncsiság: „Fügefa, mily régóta lesem figyelemmel, / mint feded el virágaidat már szinte egészen, / s jókor eltökélt gyümölcseidbe / csendben mint gyűjtöd bele tiszta titkod. / Mint a szökőkút-cső viszi horgatag ágad / nedvedet le s fel, s az az álmából egyenesen, / bár nem is ébred, a legszebb mű gyönyörébe szökik be. / Lám: mint isten a hattyú-képbe…” – írja Rilke a hatodik Duinói elégiában. Mert a lugas: hattyú-kép, poézis, stilizáció. Lugas: a nemes, a szép lélek jobbik bugyra – semmi setét árny, köd és kínlódás. Pedig a lugas a kevésbé fennkölt szöszmötöléseim, sőt tökölődéseim színhelye is – amikor úgy látom, hogy nem megy, hogy nincs tovább, hogy az ember valóban „sárkányfog-vetemény”. Vagyis a lugas: miniatürizált univerzum; absztrakció. A Minden és a Semmi – a fontos és a lényegtelen. Lugas: sorolhatnám napestig, mi még és miféle nem, mert egy, a „valóságban” való ideális, csábító jelenléttől az öncélú prédikálásig rettentő a távolság.

Hetyei anziksz

Az én falum! Amilyennek látom és láttatom; nem az „emberről”, nem „a” természetről és nem a „nagy” összefüggésekről szólnék. Nem szédülnék a falusi lélek bugyraiba se (amennyiben volnának ilyenek); nem keresnék hősöket, dicső erényeket, létbölcseleteket és tapasztalatokat se, mint azt például egykönyves íróm, Montaigne tette. Ez a példátlanul bátor és mindmáig fontos manierista sztoikus, aki jó okkal a legtöbbre az élet természetességét tartotta, saját falujában efféle ég fölötti-föld alatti gondolatokat csiszolgatott: „Azt akarom, hogy a halál kertem gondozása közben találjon reám, s ne törődjék vele, s még kevesebbet törődjék azzal, hogy kertem tökéletlen marad.” Nem – mindössze némely személyes megfigyelésekről beszélnék, és saját kamerámmal pásztáznám körbe. Egyszerű gyorsfotókat gyártanék – az „én falumról”.

Az én falum 2000 márciusában elöregedett és rosszkedvű falu, mondhatni: kihaló. Sok benne az özvegyasszony. Bő száz éve, 1898-ban 746 r. kath. és ág. ev. vallású személyt számlált – most 450-en vagyunk. Kilenc halálesetre öt születés jutott ’99-ben, s ez még szerencsés átlag; azonban rosszabb évjáratokban a tendencia azt mutatja, hogy viszonylag hamar kiradírozhatjuk magunkat a térképről. Különben is, már korábban városra költözött, aki tehette – például a közeli Celldömölkre, amely pár évtizede városi stallummal bír, noha szerény történelme során soha nem volt klasszikus urbs, de még oppidum (mezőváros) se nagyon. Ha Cell irányából gurulunk az én falum felé (13 km), a bobai út felől a szántásokon műanyag cafatokat görget maga előtt a szél – egyáltalán nem az a mitológiai Boreas, amely a fennköltebb Berzsenyi-versekben szokott elzúgni. Átmeneti, falusi szeméttelep és brutális ezredvégi apokalipszis: mindenütt röpködő-csapkodó reklámszatyor-maradványok, venyige-, rőzse-, építésitörmelékhalmazok, eltaposott patkányok, turkáló szakférfiak. Az önkormányzat épp tizenöt éve szemez a világvégi infernóval – legújabban szerencsére kukákba gyűjthetjük saját szemetünket. De a helyzet továbbra is vigasztalan, noha ebben nem az én falum lakói a ludasak, inkább a környező települések okádják magukból a komposztálhatatlan hulladékot, főleg a szomszédos Borgátafürdő késő kádári üdülőbarakkjainak magukból önfeledten kivetkőzött lakói. Utunk a faluközpontnak szalad – szemben papkert, ahol egy régi gyümölcsös helyén kukoricatábla virít; hiába műemlék az emeletes paplak, évek óta nincs gazdája, és a szebb napokat látott papi kertben kukoricát termel a hízóknak az egyik egyházfi. Kivételes szépségű barokk-klasszicista, bástyás rendszerű faluközpont, iszonyatos beton villanyoszlopokkal dúsítva – a Berzsenyi-szülőház környékén viszont fehérre meszelt és példásan helyrehozott falusi házak.

Amikor idetelepedtünk, az én falumba, világos volt, hogy a romos, törpeoszlopos, vagy kétszáz éves nyugat-dunántúli házat olyannak kell „visszaépíteni”, amilyen volt. Vagyis az épületben nem megbontani struktúrákat, felrúgni rendszereket, beleavatkozni mások következetesen végiggondolt, statikailag bizonyára túlméretezett, de nagy ügyszerelemmel elvégzett munkájába. Világos volt, hogy radikális nemet kell mondanunk mindenféle álkorszerűség divatozó idiotizmusára: nem kell emeletráépítés, nem kellenek nagyméretű utcai ablakok, nem kell tetőt emelni, alpesi utcaerkélyt, üvegezett verandát építeni, netán az egészet eldózerolni. A legegyszerűbb, bár sokszor a legnehezebben kivitelezhető megoldást kell választani: megóvni a népi-kisnemesi építészet e ragyogó gyöngyszemét, amely az arányok és a méretek ösztönösen fenséges harmóniája révén vált azzá, ami – élhető, lakható, hagyományos rendszerű térré. Az építés személyes gondjai nem érdekesek (ki ne tudna rémregényeket mesélni, aki az elmúlt húsz évben építésre adta a fejét?) – s ha rosszabb pillanataimban perelek is önmagammal az elvesztegetettnek látszó hat-hét év miatt, közben mennyi mindent tanulhattam! És különben is, nem a külső történet az érdekes, sokkal inkább a fények és az árnyak aritmiája, játéka, a lélek belső élete, a „láthatatlan” történet.

Mert hát az én falum adta irodalmunk egyik legnagyobb géniuszát, a költőt, akiben minden idők európai gondolkodói közül a legfelségesebben égett a horatiusi tűz. Akiben, ahogy önmagáról és a szellemi eszményéről Berzsenyi Dániel mondja, „a szeretet csuda két virági: a szent poézis és a dicső erény” virágoztak. De hát költészetének kozmikus harmóniáját fölfedezni ma, amikor szinte szó sem esik az antik-görög műveltségideálokról, nem is olyan egyszerű, aztán magyarsága is „korszerűtlenül” erős, továbbá a hivatalos irodalomtörténet Berzsenyit, az én falum költőjét „a legnagyobb magyar ódaköltő” stemplijével látta el – holott az ódaköltőn kívül még több ismeretlen Berzsenyi is létezik, mert a lángész az egészen más, mindig több és árnyaltabb, mint amennyit a tankönyvekben irkálnak róla. „Philosophusi világnézetéhez” tehát nem is olyan könnyű hozzáférni, sőt igen fáradságos szellemi művelet – kíváncsi voltam hát, miféle Berzsenyi-hagyományok élnek szülőföldjén. Ezerfélék – ez az elegáns és gyors válasz, mert akkor nem kell részletezni tévhiteket, rosszindulatú pletykákat, félreértéseket és félrehallásokat vagy netán jó szándékú tudatlanságokat, végiggondolatlan tiszteletet, olykor a magyar műveltség elemi hiányait. Vagy a közömbösséget, a jámbor középszert és a zűrzavaros előítéleteket. De túl sematikus ez a kép, mert hát akadtak nagyszerű, felemelő pillanatok is. Egy alkalommal, mikor a különben igen szerény hetyei Berzsenyi-múzeum szobányi kiállítását kinyittattuk kezelőjével, egy iskolázatlan, eltűnt katonaférjét negyven-ötven év után is hazaváró idős asszonnyal, egy váratlan pillanatban természetellenes pózba vágta magát, s akár a harmadik elemiben, átmenet nélkül szavalni kezdett: „Messze setétedik már a ’Ság teteje, / Ezentúl elrejti a’ Bakony’ erdeje / Szülőföldem, képedet: / Megállok még egyszer, ’s reád visszanézek. / Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! / vegyétek bús könnyemet.” Elfújta az elégia mind a hat strófáját, hibátlanul, értelmesen és elképesztő-leírhatatlan szépségű kemenesaljai tájnyelven. Megdöbbentő volt a csontsovány madárarcot látni, amint totális odaadással a létezés nagy kérdései iránt – Berzsenyit szaval. És ez mind semmi ahhoz, hogy egészen megrendítően a Nagy Kozmosz, a teljes univerzum tudott megszólalni egy tanulatlan öregasszony szájából – hibátlanul megértett platonizmussal: „Bámulva kergetjük álmunk’ tarka képét, / örökre elvesztjük gyakran éltünk’ szépét / ’S későn hullnak könnyeink”. (Megrendülten is búcsúztattuk a hetyei temetőben tavaly a nyolcvanhat évesen meghalt Pécz Mariska nénénket – a kemenesaljai Pénelopét, akinek versmondására még a finnyás Berzsenyi is elégedetten csettintett volna.)

Aztán, bármily meglepő, a hetyei iskolások Berzsenyi-szavalatai között is akadt egy-két jobb pillanat – főként a megújított Berzsenyi-napok során. Falunapot szervez már vagy tíz éve a Pro Egyházashetye Egyesület, amely helyiekkel, bevándorló „gyüttmentekkel” (amilyen én is vagyok), értelmiségiekkel és téesztagokkal alakult egy idetelepült belsőépítész–zenetanár házaspár példásan felújított lakásán – azóta nyári művészeti tábor is működik, zenészekkel, képzőművészekkel, helyi fiatalokkal, s időközben megszerveződött a falusi turizmus is.

Az én falumban bizony rosszak a mentálhigiénés állapotok – feltűnően sok negyven év körüli férfi halt el az elmúlt években; összefüggésben az önpusztító alkoholizálással. Az én falum kocsmájában, amely különösen ápolatlan, gondozatlan, szellőzetlen, és a legsötétebb kelet-európai hagyományok egyik utolsó követője, bizony hamisított bort mérnek (pontosabban: idegmérget), holott egy kőhajításra, a 3 kilométerre fekvő Kissomlyón szinte francia színvonalú rizling- vagy vegyes bort termelnek a jobb gazdák. Ide viszont nem lehet napszámost kapni, kertásásra sem, favágásra, „udvaros” munkára sem – „nem vagyunk cselédek”. Az én falum különben még ezerféle – így szótlan, bizonyos fokig megközelíthetetlen, mégis működik benne a szolidaritás, bár ez inkább csak a családi összetartozásokban nyilvánul meg. Mégis „gyüttment” lett a polgármestere; nincs papja, mégis sokan járnak templomba. Elöregszik, de élni akar – dalosköre van, nyugdíjasegylete: farsangon, nemzeti ünnepen nagyszerű műsort adtak. Keresi saját önkifejező képességét – csak időközben ki ne haljunk.

Az én falumban néha, méla nyári délutánokon, a lugasban, a kertben, amikor ihletett csönd van, legföljebb madárfütty és szárnysuhogás, mintha fölragyogni látszana a józan és jótékony pannon derű. És akkor bízni is lehet a túlélés évszázados tradícióinak felhalmozott erejében. Mintha megerősödni látszana az a tudat, hogy az én falumat derék, szorgalmas, és ha ők is így akarják, igen megbízható népek lakják. A lugasban, a kertben, az augusztusi tündöklésben, ha absztrakciókon töröm a fejem, vagy a fügefa misztikus leveleit bámulom, netán a bárányfelhőket, amint a Ság felől húznak délre, szóval a lugasban néha bizony enyhén patetikus gondolat jár át; az, hogy az én falumat szeretem a világon a legjobban. És ezen még az az alig mellőzhető tény sem képes jelentősen változtatni, hogy az én falum nagyjából-egészéből pontosan olyan, mint a többi hasonló, háromezer magyarországi falucska.

Ég és Föld között – Babó Bandi halálára

Ha rágondolok 1999 végén meghalt barátomra, Babó Antalra, akit majd mindenki csak Bandinak hívott, és mindössze ötvenhét évet élt, s aki nagyszerű faműves volt és nagyszerű ember, s aki családjával fönt lakott az erdőben Velem és Cák között, abban a gyönyörűen rendbe hozott majorban, amelynek verandája előtt hatalmas atlaszcédrus áll (cedrus atlantica), akkora, amilyet legutóbb Rómában láttam, és úgy bámultam, mint a császárkori pompa felejthetetlenül illatos díszét – szóval ha Babó Bandira gondolok, akkor bizony elő kell venni az igazi életről szóló tudások könyvét, a Tao te kinget, és felütni azon a helyen, ahol a 8-dik versben Lao-ce azt mondja:

 

mert lakni jó ez a Föld, mert
mély a szíved, mert
mindenki aki összefügg, szeret is már, mert
szólsz s az már maga a hit, mert
a derekasság rendbe is teszi ha mit intéz…

 

(Karátson Gábor fordítása)

 

Akkor: ha lassan kortyolgatva magunkhoz engedjük mindezt, és azt is engedjük, hogy átjárjon bennünket mindenféle bizonyosság – akkor arra lehet jutni, hogy a fenti sorok állításai vele kapcsolatban is értelmezhetők. Nem a régi Kína szól csupán, nem görög-római, nem kultúrtörténeti, hanem egyszerűen univerzális emberi Erények vannak itt előszámlálva. „Lakni jó” föld. Barátság. Nyíltszívűség. Szeretet. Férfiasság. Hit. És így tovább. Mert hát mindez benne is volt, körülötte is volt.

Művész volt – noha szerette magát egyszerű „faművesnek” nevezni. „Iparművész” – ha ennek a tradicionális elnevezésnek az ő esetében volna valami értelme. Fával dolgozott – szoborszerű, artisztikus használati tárgyakat készített: padot, asztalt, széket, szekrényt, kaput, kerítést. Ezt-azt, mindent, ami kell az embernek. Főleg annak, aki hajlandó megsüvegelni az anyag természetességét és a megmunkálás középkori szigorát. Nem használt gépet (csak a legszükségesebb műveletekhez), nem használt vasszöget (csak kovácsolt vasalásokat, ahová kell), ismerte-tudta a legrégebbi akháj csapolási módokat is – órákig tudott mesélni a legnemesebb fák szerkezetéről és mozgásaikról. Eladdig, míg őt nem hallgattam, némi családi legendáriumokból tudni véltem ezt-azt a színvonalasabb és összetettebb famunkákról: dédapám bazini, Pozsony megyei műbútorasztalosként vagy százötven éve Bécsbe is szállított, másik öregapám faszobrász volt, és főként félbemaradt vagy tán el se kezdett művész, és azt is tudtam, hogy a haza bölcse, Deák Ferenc az Angol Királyné szállóban faesztergát állíttatott egyik szobájába, hogy az államügyek mellett valami hasznosabb időtöltéssel foglalja el magát, a költő Nagy László faszobrászkodása pedig közismert – szóval hallottam már közelebbről is harangozni a fával való foglalatosság csudáiról, de Babó Bandi minden képzeletet felülmúlt. Egyszerűen művész volt, a fa művésze. Tudta, mint minden poétaszellem, aki hallgat a teremtő daimón szavára, hogy az élet: titok, és a munkában e titkokat kell körbejárnia. Pedig ha leírom a szavakat, amelyeket Babó munkáiban a legfontosabbnak látok, nyoma sincs semmiféle titoknak. Csupa evidencia van itt megfogalmazva a közértelem számára. Olyanok, mint: szépség. Finomság. Természeti erő. Az anyag egyszerűsége és csodája. Modernség és hagyomány. Magyar anyag – görög intelligencia. Semmi trükk, semmi fölösleges mozdulat. Ő sorsot vitt bele a famunkákba – az egyszerű székben (a székei a legjobb munkái) a teremtés kifogyhatatlan gazdagsága látszik, a mégoly egyszerű formai megoldásain is. Olyan tisztára érett formák ezek, mint egy-egy Bach-fúga, és ezzel csak annyit mondok: amíg vannak ilyen csodák, addig bizony érdemes művészetnek lennie. Minden munkája más és más – így nyomatékosítja a formaalakítás szabadságát és az anyagszerűség elvét. Hagyta, hogy a mű egészen modern formában „írja önmagát” – ami annyit jelent, hogy az anyag struktúrája és metafizikája legyen a legfőbb szervezőerő. Kései, letisztultabb műveiben titáni öröm-szenvedély érezhető: éppen azért, mert úgy tisztelte a fát mint szuverén személyiséget és egzisztenciát – közléseiben pedig egyszerűen hagyta kifejezésre jutni ezt a hódolatot. Középkori mester módjára hallatlan szívóssággal és odaadással dolgozott meg minden eldugott csapolást, zugolyt, apró kis részletet – „édesméz-szeretet van bennem a tárgyaim iránt”, nyilatkozta egy interjúban. Művei, sajnos, egyben talán sohasem láthatók: végtére is használati tárgyak formájában kapuja ott áll Cákon és otthon, az Eresztény-majorban, padjainak sora a Csete-féle kőszegi református templomban, egyéb tárgyai lakásokban, konyhákban, kertekben, Olaszországtól Csíkszeredáig. (Nekem is készített a hetyei sütőházba egy nagyobb asztalt hársfából; e nem is főbb mű sikeréből nem nehéz következtetni, miféle „hozadéka” lenne egy efféle kiállításnak – ha más nem, de annyi biztos, hogy volna bennük erő vigasztalni bennünket az elveszett paradicsomért.)

Az anyagon, a famegmunkáláson, a művészeten túl Babó Bandi megszerzett még egy talán nagyobb tudást is: az idő kezelését. Ötvenegy éves korában ezt nyilatkozta Kapiller Ferencnek a szombathelyi Életünkben (az interjút az 1993-as évfolyamból minden érdeklődőnek melegen ajánlom): „Türelmes lettem az anyaghoz. Nem kapkodok, nem akarom ripsz-ropsz rögtön megcsinálni. Nem puffantom össze. Rengeteg rissz-rossz munkám született éppen azért, mert siettem.” Vagyis azt mondja, és ezt meg is valósította, hogy a jó mű – az érett mű. A művészt exhibicionizmusa sok mindenre kényszerítheti, így például fokozott és intenzív jelenlétekre, állandó produkciókra, „nyomulásokra”, a visszajelzések erőszakos bezsebelésére, aztán a meg- és végiggondolatlan művek vállalására, külső kényszerek és kívánalmak teljesítésére stb. De Babó Bandi már élete végén minden fontosat tudott. Így azt, hogy az idő helyes kezelése: annak a tudása, hogy a jó mű nem inog meg. Megvan benne arányosan minden, ami éretté teszi: hangsúly, fokozás, lankadás, kitörés, áradás, erő, akár a legfenségesebb földi zenékben. Mert ezekben minden motívum kiérlelt és varázslatos, mint a mélyről felhozott opálkő. Ezért is dolgozott viszonylag keveset – vagy látszólag keveset: egészen más törvények működtek benne, időkezelése is eltért a megszokottól. Ehhez a tudáshoz jelentősen hozzásegített, hogy családjával együtt meg is találta azt a helyet és közösséget, ahol mindezt végiggondolva be is teljesíthette – így kerülnek Istentől látszólag elhagyatott helyre, Velem és Cák közé, magányosan a hegyre, az erdő közepére, az atlaszcédrus mellé, ahol kapcsolatba léphetett Éggel és Földdel, a természet vadságával és lírájával: az élet valóban fontosabb összefüggéseivel. Húsz-egynehány éve hagyta ott a fővárost, a művészeti életet, a nyűgöt, a belakhatatlan helyet, a zűrzavart, a „fogyasztói társadalmat”, a tömegkultúrát – amelyek számára kiüresedtek és lényegtelenné váltak. Elvonulása nem volt demonstráció, miként ő sem vált köldöknéző buddhistává, igazságosztó remetévé vagy életfilozófiákat szajkózó dervissé – ne féljünk a szótól, magyar maradt, a legjobb múlt századi heroikus fajtából. Ahogy dolgozott és viszonyult környezetéhez, abban is volt valami múlt századi – azt azért ő is tudta, miként Baudelaire, hogy a valódi művésznek távol, egyedül, magányosan, titokban, dicsőség nélkül, a tömegeket távol tartva, tettének mélyebb érzelmét magába rejtve, személyének jelentése felől egy szót sem ejtve kell élnie és alkotnia. De Szent Ferenc-i bölcsességgel élt családjával együtt a természettel is: a heggyel, erdővel, fűvel, fával, gyógynövénnyel, virággal, régi magyar gyümölcsökkel, kutyákkal, lovakkal, mindenféle jószágokkal – a szép nyarakon pompás és hatalmas kertjében egy sétáló páva illegette magát.

Babó Bandi faműves barátom 1999. december 29-én halt meg rákban. 2000. január 3-án temettük Cákon, csikorgó hidegben, nagy hóban. Olyan tiszta volt minden a csodálatos téli cáki temetőben, ahogy ezt Dragomán Pali barátunk búcsúbeszédében meg is említette, mint Szőnyi István híres festményén, a Zebegényi temetésen. Sokan voltunk, együtt voltunk a szeretetben – a kőszegi református pap temette, egy hamisciprus tövébe. „Akit az Ég meg akar menteni / azt átöleli szeretetével” – mondja Lao-ce. Azon az estén egyedül utaztam családomhoz: robogott az esti vonat Pest felé, és én bámultam a nagy ablakon át a sötét, havas éjszakába – suhanunk, visszük a halált, gondoltam, s aztán, ahogy felidéztem barátom ködalakját, aki a becsület és a hűség megtestesülése volt, s akitől elfogadtam az állításokat: „lakni jó” föld, nyíltszívűség, barátság, férfiasság, egyebek, akkor azt is gondoltam, néha vihetjük a reményt is, hogy érdemes élni.