BÁLINT PÉTER

Bálint Péter

Menedék a magány ellen

leuveni naplórészlet

1996. szeptember 18.

Későn ébredek, fektemben kinézek az ablakon, szomorúan veszem tudomásul, hogy megérkezett az ősz; borongós, nyomott idő van, ettől mindig leesik a vérnyomásom. Mivel jól ismerem ezt az egész napos kábaságot és depressziót, egy kis henyéléssel és olvasgatással igyekszem kitolni a felkelés idejét. Ahhoz sincs kedvem és erőm, hogy a kávémat megfőzzem, az előző napi maradékot iszom, hidegen, s visszabújok a hálózsákomba Alain-Fournier és Jacques Rivičre levelezését, illetve a Magazin littéraire-ben található Mann-cikkeket olvasni.

A nap hozzám hasonlóan későn és bágyadtan kelt, tizenegy óra felé; egy felhő mögül kíváncsian dugja ki az orrát, s ez nekem épp elég ahhoz, hogy összekapjam magam, és elinduljak a postára. A Bankstraat sarki újságosnál megveszem a Le Soiromat és egy doboz Willem szivart; az újságos azzal kedveskedik, hogy franciául beszél hozzám, én pedig flamandul köszönöm meg a kiszolgálást: ezen jót mosolyog. Ennyi erőfeszítést teszek a flamandok kegyének elnyeréséért, többre se kedvem, se időm nincsen.

A Dijle fölött átívelő hídon jut eszembe, hogy otthon hagytam a leveleket; feledékenységemet korholva baktatok haza, „legalább egy pulóvert vehetek a zakóm alá”, mondom magamnak, mert a nap eltűnt, és újra hideg lett.

A postán végezve elsétálok a Bondgenotenlaan állomáshoz közeli újságoshoz, akinek mindenféle irodalmi és művészeti folyóiratai vannak, s egy The Times Literary Supplementet veszek angol szakos feleségemnek, akit legalább arra az időre magam mellé képzelek, amíg forgatom az újságot: olvasást színlelve. Mester vagyok a káprázatteremtésben, szívesen élek azzal a képességemmel, hogy élénk képzeletemet a magam javára fordítsam sivár környezetem benépesítésére. Visszafelé nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy be ne nézzek a könyvesboltba (ahol már oly sok pénzt hagytam az elmúlt napokban), elfojthatatlan mohósággal, afféle „vizslaszimattal” kutatok újabb zsákmányok után, míg végül Max Jacob verseskötete: a Poemes de Morven le Gaelique, egy Valéryről szóló könyvecske: Paul Valéry l’ aventure d’ une oeuvre s az egyetemista koromból oly jól ismert Wellek and Warren Theory of Literature-je mellett döntök. Úristen, megint odavan hatszázötven frankom, milyen jó, hogy hétfőn nem adtam postára lányomnak a csomagot, pontosan ennyibe került volna.

Itthon anyám levele várt, és a jó meleg szoba, amelyben a szivarfüst és a régi könyvek sajátos szaga csapta meg az orromat, amint beléptem az ajtón (mennyire szerettem otthoni szobámban és valamennyi antikváriumban is ezt a kicsit dohos szagot). Az előző napról maradt zúzapörköltömmel és két őszibarackkal eltelve újból eldőlök a fekhelyemen, és egész délután olvasok.

Időnként elszundítok, nem túl mélyen – erre abból következtetek, hogy ébredés után pontosan emlékszem, hogy álmomban régi szeretőim szólongattak, akár Krúdy Szinbádjában hívta Majmunka, a szép patikusné és a többi csalfa asszonyság a megfáradt utast, aki az utolsó és végleges nagy utazás előtt még egyszer meglátogatja kedveseit, némelyiket valóságosan, némelyiket csak képzeletben. Színes fényképfelvételek, villanásnyi mozzanatok (egy ölelésre lendülő kar, kigombolt ing alól előbuggyanó mell, erdei tisztáson mezítelenül fekvő női test, csókra nyíló száj) jelennek meg lelki szemeim előtt, s egy ismeretlen hegedűverseny akkordjai és néhány ismerős zsoltár dallama kíséri ezt a különös anzikszot. Ébredés után azon merengek, vajon mi válthatta ki erotikus álmomat. Netán a kioszkban megpillantott pornóújság címlapján lévő mezítelen női test látványa? Esetleg az elfojtott vágyak, amelyek három hét után követelik a jussukat?

Szeptember 19.

Fournier és Rivičre levelezését olvasom egész délelőtt. A két kamasz levelezése elbűvöl és lebilincsel. A kezdő író Fournier szemérmes irodalmi álmodozásairól, a varázslatos vidéken töltött gyermekkori élményeiről, egy-egy felejthetetlen s a baráttal megosztani vágyott Francis Jammes-verssor zenéjéről, a hályog hulltával körvonalazódó regény műhelytitkairól igyekszik beszámolni az egyre „kritikusabb” (a szó mindkét értelmében kritikusabb: egyfelől szüntelenül tanácsokat osztogató és kíméletlenül bíráló, másfelől a kritikusi mesterséget mindinkább magáénak valló) Rivičre-nek. Ez utóbbi pedig baráti jó tanácsait, az irodalom világába igyekvők előtt álló feladatokról szóló okfejtéseit, hosszas műelemzéseit (amelyek eleinte inkább csak egy-egy mű keltette erős érzelmekről: rokonszenvről vagy éppen heves elutasításról tesznek tanúbizonyságot) ajánlja a fegyvertárs figyelmébe: „a mi elsődleges kötelességünk, azt hiszem, az, hogy ne irodalmárkodjunk az életünkben. És ez főleg azért kötelesség a mi számunkra, mert a műveltség szinte a mesterségünk. Igyekezzünk lelkünk minden erejével egyszerűek és őszinték maradni magunkkal szemben is...”

Lassan, az olvasó szeme láttára válik íróvá az álmait formába öntő, saját, képzeletben megsokszorozott énjeivel viaskodó Fournier; s éppily fokozatosan válik kritikussá a megformázatlan gondolataival, a sokáig kísértő Barres-hatással s az egyre markánsabbá váló ízlésvilágával számot vető Rivičre. Olykor Fournier lázas beszámolói, a baráti kritika nyomán éledt heves tiltakozásai ejtik ámulatba az olvasót; máskor pedig Rivičre, a gyakorlatlan kritikus igéz meg bennünket, aki eleinte bizonytalanul kapkod, állít valamit, amit néhány héttel később visszavon vagy módosít, viszont arra törekszik, hogy a gondolatot pontosan és szabatosan formálja meg. A lapok százait átböngésző olvasó hol egyikük, hol másikuk pártjára áll. Nem hűtlenségből, nem is érzelmei változékonysága okán válik pártütővé, sokkal inkább a személyiségüket, hivatásukat és boldogságukat kereső kamaszok iránt táplált rokonszenv, szeretet és tisztelet fordítja valamelyikük oldalára, hogy a kötet végére mindkettejük titkába beavatottnak s a folyamatos párbeszéd részesének érezze magát.

Mily elbűvölő tud lenni Alain-Fournier, amikor tisztelete ellenére is feltör belőle a lázadó szenvedély, és kamaszos hetykeséggel veti barátja szemére: „Én, uram, nem gyártok elméleteket... és fellázadok, amikor bármilyen szempontból is besorolni igyekszel engem, legyen az mégoly éleslátásról tanúskodó vagy kellemes is…”; vagy amikor az érett lírikus rezignáltságával írja: „szerettem volna beszélni neked arról a nagy szomorúságról, amely egy szép képben vész el”. Nemde ugyanazt a megrendülést és csodálatot érezzük e levelek olvastán, mint amit Az ismeretlen birtok című regényben való elmerülés alatt is? S bár maga Rivičre vádolja gyakorta barátját érzelgősséggel, lelkesültséggel, megragadottsággal, képzelgéssel, mégis, az elméletek és ítéletek formázása közben ő maga is hányszor, de hányszor esik a kamaszokra oly jellemző ábrándozás, fellegjárás, hetyke és dacos „filozofálás” nagyon is lázas állapotába.

Vajon nem úgy élnek-e mindketten, egyikük a szülővidék iránt ragaszkodó „paraszt” természetcsodálatában, másikuk a könyvekből épített szellemvilágban, mint két rajongó és „ördögűzéssel” foglalkozó kamasz, akikről Novalistól Nervalon át, Gide-től Martin du Gard-ig oly sokan írtak regényt?

Rezignáltan állapítom meg: bár egészen mostanáig kerestem egy hűséges és bensőséges levelezőtársat, akinek éppoly őszintén, fenntartás és kertelés nélkül megnyílhatnék, akárcsak Alain-Fournier kritikus barátjának; akinek meghitt vallomásaim és dacos ellenkezéseim megfogalmazása révén éppúgy megrajzolhatnám arcképemet, akár a tündérmesék kitalálója tette leveleiben – mégsem találtam ilyen szellemi fegyvertársat. Az én „nemzedékemhez” tartozóknak, talán véd- és dacszövetségből, talán egy nagyon is szűk kör irodalmi ízlésének kielégítésére való törekvésből inkább csak „falkaszelleme” van, semmint lélekben kihordott, nyelvi éberségre és igényességre alapozott minőségeszménye. Autonóm lényként sosem vágytam együtt vonyítani a szürke farkasokkal, inkább maradtam fekete, de nem áldozati bárány, aki egy keskeny pallón egyensúlyozva nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy lankadjon ébersége.

Egy hete nem kaptam levelet otthonról; az ablakban könyökölve lesem a postás érkeztét, s amikor feltűnik kerékpárjával, reménység tölt el, de hiába sietek le elé, csak a két földszinti lakónak szóló leveleket nyomja a kezembe, s látva, hogy izgatottan várok még egyet, kurtán-furcsán jegyzi meg: „c’est tout!” Ez a saját körzetét naponta körbekerekező postás el sem tudja képzelni, miért is szeretem a leveleket. A belőlük kihüvelyezhető boldogság vagy vigasztalanság, a soraikból életre kelő személy arcképe, a távollévő egy-egy véletlenül elejtett megjegyzése másokkal történt súrlódásáról, hétköznapi élete feszültségéről engem ugyanazzal a megrendüléssel tölt el, mint az élet, melynek csak számunkra, halandóknak van kezdete és vége, s mindaz, ami a két sarkalatos pont közötti intervallumban történik, megkezdett és befejezetlenül maradt levélként olvasható, s annak a látszatát kelti bennünk, hogy egy élet történetét olvashattuk.

Mennyire a szívemből szólt Madeleine Gide egy naplójegyzetében:

Elég jól berendezkedem egy világban, ahol nem fogok látni senkit, de ahol írok majd mindenkinek. Utazgatni fogok, lesznek könyveim, és Cuverville-be, ó, az ország kicsiny szegletébe, belegyökerezek szívemmel és eszemmel, akár egy fa.

Miért is nem szerettem annyira az embereket, miért is nem tudom megértetni velük magam úgy, mint a levelekben?

Mert a levelek a valóságos jelenlét természetéből: az ezernyi észrevehetetlen gyűrődésből egyáltalán nem érzékeltetnek semmit – mert levélírás közben érzem, hogy ez még én vagyok, magamat vetítem ki mások számára, hogy önmagamat találjam meg bennük, ösztönösen megvilágítva gondolataimból mindazt, ami belőlük nem hasonlít rám. (1891. március 19.)

Leverten baktatok fel a falépcsőn szobámba, hogy folytassam az írást, ám egyre inkább az a végtelenül mély depresszió tör rám, amit a katonai szolgálatom idején is éreztem, mert úgy véltem, miközben én be vagyok zárva a kaszárnyába, történik valami „odakint”, amit nem tudok sem követni, sem befolyásolni, egyszóval kiszolgáltatott és sebezhető vagyok.

Sartre néhány régen olvasott mondata jut eszembe: „mindenütt falak vesznek körül. Kiút nincs, a kiutat kitalálni kell.” Szomorúan kérdezem magamtól, vajon csak arra lennének-e jók az efféle szorongást keltő körülmények (mint az olyannyira várt otthoni hírek elmaradása, a „saját szoba” nyújtotta magányosság), hogy az ember önhergelő és önkínzó módon egyfajta felfokozott lelki állapotba juttassa önmagát, s szorongásairól, látomásairól, illékony természetű gondolatairól beszámoljon.

Az írás (s mindaz a zavartalanságot biztosító körülmény, mely az íráshoz elengedhetetlenül szükséges), a szüntelen lélekbe fordulás, kegyetlenül őszinte emlékfaggatás, jegyzetelésre való készenlét teljes mértékben felemészti az életemet és az erőmet. Ki tudja, azért adjuk-e át magunkat az írásnak, mert végső soron képtelenek vagyunk élni, vagy éppen az örökös írásnak szentelt életmódunk emészti-e el a bennünk szunnyadó életkedvet? Éppen arról az élet szempontjából tevékeny, illetve halott énünkről van szó, amelyet Blanchot is említett.

Gide megújuló szorongásai amiatt, hogy miként vallja meg szörnyű bűneit a szeretett, ám oly sokszor méltánytalanul megalázott és megsebzett hitvesnek (akinek sem boldogságot, sem testi szerelmet, sem gyermeket nem tudott adni, hiszen mindvégig a „szentség”, a mártíromság falai közé zárta, s akit fiatal arab fiúkkal csalt meg, s más nőnek nemzett gyereket), sokáig engem is tűnődésre késztettek saját bevallatlan „bűneim” felett.

Miként is tudja elszánni magát a bűnt elkövető arra, hogy feltáró vallomásával megsebezze lelkében és elgyöngítse ragaszkodásában azt a lényt, aki sajátos belső hitével, vonzalmával, tiszteletével egészen neki szánta életét, boldogságát? Semmi esetre sem egykönnyen. A csalása, hűtlensége tényéből fakadó szorongás kétszer tölti el lényét: először azután érez szégyent és kifosztottságot, hogy a kéjvágyó test csillapította éhségét, másodszor pedig amikor az elhalványult örömérzet tudatával s a bűntudat erősödésével kellene feszélyezetten és kerteléstől sem mentesen megvallania tette indokát. S miképpen adjon számot arról a közönségessége ellenére is újra és újra kívánatos érintésőrületéről, amely olykor már nem is a hús birtoklásából ered, hanem abból a szellemi gyönyörűségből, amit az önkínzás jelent a számvetés óráján? Képmutatás volna? Szemforgatás? Esetleg önsanyargatásra való hajlandóság? Felnőttként, a mesterségemet gyakorolva megtanultam, hogy némelykor nem is maga a bűn, mint inkább a bűn tudata kívánatos írói énem számára; s gyakorta pusztán csak azért követtem el a mások szemében megvetésre méltó csalás bűnét, hogy magamat töprengésre, vallomásra kényszerítsem. Noha tudom jól, hogy ezen gyakorlatom túllépi a megbocsátható bűn körét, mégsem óhajtom megfékezni magamban a „fausti kíváncsiságot”.

Ma már tudom, egyetlen lehetőség kínálkozik a túlélésre és a „vezeklésre” (bár a protestánsok nem szívesen használják ezt a kifejezést), a bocsánatszerzésre és az Isten előtti őszinte feltárulkozásra, mégpedig az a nagyon is önző módon megragadható alkalom, amit egy mű nyújthat, pontosan abban az értelemben, ahogyan Gide gondolja: beleveszni egy műbe, hogy megmenthessük önmagunkat.

S vajon hányan kapnak efféle megbocsátó levelet, mint amilyet kapott Gide a húsz éven át rejtegetett „vonzalma” napvilágra kerülése után? (Schlumbergernek a könyvtári gondolán fölfedezett Madeleine et André Gide kötetéből másolom ide a levelet, amely arra ösztönöz, hogy valamiképpen megszerezzem magamnak ezt a szellemi kincsesbányát további kíváncsiságom csillapítására.)

André, kedvesem,

tévedésben vagy. Nincsenek kételyeim szereteted felől. És amikor még voltak, akkor sem helytelenítettem. Nagyon szép volt az én szerepem. Lelked legjavát birtokoltam: gyermekkorod és ifjúságod gyengédségét. És azt is tudom, életemben, vagy akár holtomban is, az enyém lesz öregséged lelke is.

Mindig megértettem, hogy szükséged van az utazásra és szabadságra. Azokban a pillanataidban, amikor idegi szenvedések kínoztak, ami géniuszod váltságdíja, hányszor volt ajkamon, hogy azt mondjam: „De hát utazz el, menj, szabad vagy, semmiféle ajtó nincs a kalitkán, melybe bezárva lennél.” (Nem mondtam el, de attól való félelmemben, hogy esetleg gyötörlek, fogadtam el oly hamar hiányodat.)

Ami aggaszt (és anélkül is tudod ezt, hogy megvallanám neked), az út, amire ráléptél, s amely önmagad és a többiek elvesztéséhez vezetett. Ebben az esetben se hidd, hogy a kárhoztatás érzésével mondom mindezt neked. Legalább annyira sajnállak, mint amennyire szeretlek. Ez egy szörnyű kísértés, mely hirtelen támadt előtted, és felfegyverkezett a csábítás minden trükkjével. Ellenállni!

Az ég áldjon, viszontlátásra:

A Te Madeleine-ed (1918. június)

Fél négykor kedvem támad sétálni egyet a városban, hogy kiszellőztessem a fejem az egész napos olvasás, írás, fordítás és füstölés után. Milyen jó fiú vagyok, egyetlen fillért sem költöttem ma még! – de az örömet üröm vagy még nagyobb öröm tetézi, mert hazafelé nem bírom megállni, hogy be ne kukkantsak a Muntstraaton lévő antikváriumba, ahol két Maurice Blanchot-kötet: a Le livre ŕ venir és a L’espace littéraire, ezenfelül Todorov Introduction ŕ la littérature fantastique-ja lesz a tulajdonom potom négyszáz frankért. Már nem is kommentálom saját könnyelműségemet; tudom, hogy a jövő héten a vésztartalékomhoz kell nyúlnom, nehogy felkopjon az állam, mert annyira takarékos és aszkéta természet azért mégsem vagyok, hogy a könyvek miatt le tudnék mondani a szivarjaimról és a söreimről. Ez van, hiába is szabadkoznék.

Itthon azonnal elolvasom Blanchot írását Proustról, holott a Fournier–Rivičre-levelezés és a könyvtárból hozott Montherlant-monográfiák végigböngészése is vár rám. De miként a könyveknek nem tudok ellenállni, az igazán izgalmas szellemek vonzásának sem tudok nemet mondani. Egyébként is, Proust és Alain-Fournier múltfaggatása, gyermekkori élményekben való elmerülése, időkezelése és éntükrözése között kísérteties hasonlóságok mutathatók ki. Már megint egy esszét tervezgetsz? – fordulok némi iróniával vegyes csodálkozással hasonmásomhoz. Olvasási szokásom, sajnos, nem kedvez a „könyvfaló énemnek”, mivel semmilyen művet sem tudok önmagáért vagy a gondomról elfeledkezés és a történetbe beleveszés élvezetéért olvasni. Olvasás közben mindig megszólal bennem az író, aki rögtön a másik szándékát, műhelyfogásait, nyelvi éberségét kutatja, és tapasztalatait irkájában akarja összegezni; számtalanszor tettem már szemrehányást magamnak e kényszeres írásmániáért, mégsem bírom megfékezni a bennem lakó nótáriust.

Más esetében kevésbé vagyok megbocsátó, ha írásában felfedezem: azért olvasott valamilyen szöveget, hogy általa egy másikat hozzon létre. A „szöveggyártás” inkább kedvez írásmániánk kielégítésének, pénztárcánk gyarapításának, mint tehetségünk kifejtésének. Olykor még az igazán fajsúlyos írónak is inkább kárára, semmint előnyére válik, ha időnként hagyja könynyedén szaladni tollát az irkán, mert boldogság tölti el attól a tudattól, hogy mesterségét gyakorolta, holott mondandójának se füle, se farka, illetve olybá tűnik föl előtte a napi lerótt penzum, mint életművének egy nélkülözhetetlen és a nagy egészbe illeszkedő fragmentuma.

Szeptember 20.

Egész délelőtt a „két kamasz” levelezését, és Maclean Fournier-ről írott monográfiáját olvasom, jegyzetelem, s annyira belemerülök a munkámba, hogy még ebédelni is elfelejtek, csak valamikor fél három felé, gyomrom kínzó jelzésére melegítek meg egy konzervet, s evés után nyomban visszaülök dolgozni. Ez a néhány hónap szabadság, melyet teljes egészében és felelőtlenül a merengésre és írásra fordíthatok (másfél évtizeden át csak a délelőttjeimet emésztette fel az olvasás és az „ábrándkergetés”), olyan létformát biztosít a számomra, amire eddig csak ácsingóztam: karthauzi szerzetesként napi tíz-tizenkét órán át az irodalom „szentélyében” merenghetek, anélkül, hogy gondoskodnom kellene a mindennapi létfenntartásomról. Hány évig vágytam rá, hogy belekóstolhassak abba a független életmódba, ha csak egy rövid időre is, amely egy Gide-nek, Proustnak, Martin du Gard-nak és Yourcenarnak jutott osztályrészül családi örökségük folytán! „Igyekezz hát jól élni a lehetőséggel!”, mondogatom önmagamnak eszelősen, s valósággal kiszipolyozom erőtartalékaimat.

Fél hatkor kinézek az ablakomon, s az autóm szélvédőjén egy kis papírcetlit látok; gyanítom, semmi más sem lehet, mint büntetés. Lesietek a falépcsőn, olykor kihagyva egy-egy fokot, s kezembe veszem a papirost: hétszázötven frank a büntetés, amiért a „kék zónán” belül engedély nélkül parkoltam. Szentségelve csapom az asztalra a kezemben szorongatott könyvet (hát persze, az utolsó fillért is igyekszem jól beosztani, hogy kedvteléseim kielégítésére maradjon pénzem, s egy ilyen „sületlenség” miatt elveszítem négy könyv, másként számolva: kilenc doboz Willem szivar árát). Mérgemben lemegyek az alagsorba zuhanyozni, aztán csak úgy találomra kapom magamra ruháimat, és elindulok felkeresni a házinénit, aki arról biztosított, amikor kibéreltem a szobát, hogy a ház előtt nyugodtan parkolhatok. Azt persze elfelejtette mondani, hogy a körgyűrűn belül csak úgy lehet megállni, ha reggel kilenctől este hatig egy parkolóórát tekerget az ember minden órában, ám még így sem tartózkodhat egész nap egy helyen. A házinéni megszeppen a büntetés láttán, és segítségül hívja a férjét, tárgyaljon ő velem. Ez az egyébként „gentleman”-nek látszó alak, ahelyett, hogy feledékenységüket belátva átvállalná, ha nem is az egész büntetést, de mondjuk az összeg felét, azt ajánlja, külföldi állampolgárságomra hivatkozva magyarázzam ki magam a rendőrségen: hátha elengedik a bírságot, méltányossági alapon. Pontosan tudja a pacák, hogy helyzeti előnyben van velem szemben, s igazam ellenére sem fogok veszekedni, részben mert náluk van hatezer franknyi foglalóm, részben pedig tőlük függ, kapok-e szobát októberben is, amikor szinte már lehetetlenség egy hónapra bérleményt találni. Utálom, ha tehetetlen és kiszolgáltatott vagyok. Ugyan miért is kegyelmezne egy idegennek; abból él, hogy kiadja a házait, a bérlő gondjai nem tartoznak rá. Egyedül e naplójegyzetben állhatok bosszút a kérlelhetetlen háziúron, s nekem ennyi elég is.

A rendőrség épületében az ügyeletes egy nő; kezdek reménykedni, hiszen mindig is tudtam a nők nyelvén beszélni. Amint elkezdem franciául magyarázni a kérésemet, hogy nem tudván a szabályról (amit egyébként a flamand hivatal idegenrendészeti előadója sem közölt velem, amikor bejelentkeztem), méltányossági szempontból engedjék el a büntetést, arrogáns hangnemben küld „melegebb éghajlatra”. Még azt a kérésemet is kereken elutasítja, hogy egy tiszttel beszélhessek, cinikusan csak annyit jegyez meg, ha kifogásom van, írjak a procureur du roi-nak, vagyis a kapitányság vezetőjének, ami egyáltalán nem segítene rajtam, ugyanis a büntetést két napon belül be kell fizetnem. Vigasztalhatatlanul kullogok ki a rendőrség épületéből, zsebemben lapuló pénztárcámat máris könnyebbnek érzem.

Szeptember 21.

A büntetés még mindig megviseli lelkemet, nyomottan ébredek, s miután megiszom a kávémat, azonnal elhajtok autómmal a körgyűrűn kívüli parkolóba; ám annak ellenére is kétségeim vannak amiatt, vajon nem lopják-e el az autómat, hogy a nagyáruház előtt alakították ki a parkolót. Hogy feledjem bosszúságom, és újra átéljem a szerzetesi cella áhítatos csöndjét, az íráshoz szükséges magányt, belevetem magam az asztalomon tornyosuló könyvekbe, s délután négyig olvasom Todorov „fantasztikus irodalomról” szóló könyvét, Blanchot esszéit, Maclean „strukturalista képzelgéseit”, amelyek olykor (s ebben igaza van Todorovnak) rettentően szánalmasak.

Este hat óra felé átmegyek a nagyáruházba, s elképedek a tömeg láttán; csak a gondolák közt bóklászva rémlik föl, hogy itt mindenki szombaton ejti meg a nagybevásárlást. A cégek persze minden lehetőséget megragadnak, hogy minél hamarabb megszabaduljanak raktáron levő árukészleteiktől, ezért nincs olyan nap (különösen hétvégén), amikor a bejárat előtt ne kínálnának valamit eredeti árának egyharmadáért. Magam is gyakorta engedek a csábításnak, sorra veszek olyan dolgokat, amiket nélkülözhetetlennek vélek egy háztartásban – csak győzzem hazavinni zsákmányomat.

Miután otthon mindent a helyére pakolok, elugrom az újságárushoz egy tekergethető parkolóóráért, s autómmal visszaállok a ház elé: reggel kilencig megváltom a gondtalanságot. Hogy feldobjam magamat, angolos steaket sütök vacsorára, aztán önfeledten pipázgatok, és Maurice Blanchot Le journal intime et le récit írását olvasom, ami nincs híján tanulságnak e napló számára sem:

Az állandóan gyötrő gondolat, mely egy kiváltságos témához köti [az írót], arra kényszeríti, hogy újra elmondja, olykor a gazdagabbá vált tehetség erejével, olykor viszont a rendkívül elszegényedett ismétlés terjengősségével, egyre kevesebb erővel, ám mindig több és több egyhangúsággal, amit egyszer már elmondott; mindez jól megvilágítja, hogy miért kényszerül látszólag mindig ugyanahhoz a ponthoz visszatérni, ugyanazokra az utakra újra meg újra rálépni, makacsul újrakezdeni azt, aminek az ő szempontjából nincs is kezdete, az események árnyékához s nem valóságukhoz, a képhez s nem a tárgyhoz tartozni, aminek révén maguk a szavak válnak képpé, látszattá, nem pedig jellé, értékké, igazságot teremtővé.

szeptember 22. Vasárnap

„Hinni kell az ima erejében”, mondogatta anyai nagyapám, s én máig sem állok ellent intésének; amikor szükségét érzem, hogy gondjaimat megosszam az Úrral, habozás nélkül fordulok Hozzá, akiről azt hiszem, valóban meghallgat engem. Bár olykor magam is elbizonytalanodtam és feszengtem némelyik lelkipásztor szemforgató áldáskérése vagy épületes bizonyságtétele hallatán, a kétségeim és félelmeim legyűrése céljából ilyenkor őseim áldozatára emlékeztem vissza, hogy értelmet adjak további hitemnek.

Egész délelőtt Blanchot írásait olvasom, s az első pillanatban bármennyire könnyen érthetőnek tűnnek is szövegei, inkább képzeletem formálja a magyar mondatokat, mint nyelvi éberségem; ennek persze megvan az a hátránya, hogy az összetartozó tagmondatok sehogyan sem akarnak illeszkedni, némelykor a szavak szednek rá, máskor pedig a „habarcs” mineműségét vétem el. Szavak és szókapcsolatok halmaza áll előttem, amelyből, a fordítás természete szerint, nem lehet tetszőlegesen vagy önkényesen válogatni – miként mesemondó teszi a mesei elemekkel –, hogy összeillesztésük és újramondásuk során létrejöjjön egyfajta rend; bizonyos tisztelettel mégiscsak tartozunk az írónak, aki megírta a szöveget, s nekünk éppen azt kell visszaadnunk.

Megdöbbenéssel veszem tudomásul, hogy a korábban itt lakók nem hazamentek ezen a hétvégén, hanem végleg máshová költöztek; üresen kong a ház, egyedül én járkálok a lépcsőkön le s fel kávét főzni vagy ebédet melegíteni, akár egy szellemkastélyban. Nyomasztó és félelmetes is a csend; jól emlékszem, amikor gyerekkoromban, de még később is, amikor kettesben voltunk otthon anyámmal, s apám csak késő este érkezett haza a munkából, mindig bekapcsoltuk a rádiót, felerősítettük, nehogy azt higgye az ajtó előtt settenkedő hitvány betörő, hogy egyedül vagyunk.

Úristen, még az a csekély emberi melegség is szertefoszlott egyszeriben, amit az „ismerős idegenek” fizikai jelenléte keltett. Hogy elköltözésük visszafordíthatatlan tény, s nem csupán én képzeltem távozásukat, a házinéni serénykedése erősíti meg, már délután beköltöztet két egyetemistát, nekem pedig azt ígéri, hogy a házban maradhatok a következő hónapban is, csak a földszintre kell leköltöznöm. Bár így lenne!

Este egy korty whiskyt iszom, hogy az egész napos munka feszültsége és a nyelvi éberséget próbára tevő fordítások után ellazuljak valamelyest. A magányt csak írásrobottal vagy borozással tudom elviselhetővé tenni: e kettőt kedvem szerint váltogatom.

Most, ha behunyom a szemem, megszűnök magányos lenni, lányaimmal és feleségemmel együtt újra ott vagyok, ahova öt hete, egy hirtelen döntés értelmében, áttettük a székhelyünket, és a szemerkélő esőben velük sétálok a parton, irigykedve nézzük a horgászokat és lovasokat, műanyag játékvederbe kagylót gyűjtünk, nyomon követjük a hullámokkal együtt ringó halászbárkákat, s áldjuk jó sorunkat. Rányitom a szemem szobám meszelt falára, és időbe telik, míg felfogom a szellemkastélyban létezésem vigasztalhatatlanságát. Megpróbálom utánozni Proustot; megint becsukom a szemem, és lányaimat látom: igen ám, de otthon, bérházi piciny szobájukban, piciny kagylóikat fűzik föl éppen egy cérnaszálra, piciny történeteket mesélnek egymásnak a nyaralásról őrzött emlékeiket kicserélve. Erőszakot kell tennem emlékezetemen, hogy visszavarázsoljam őket az álmomban megjelenő francia tengerpartra, hogy minden éppolyan tágas és végtelen legyen, mint a hánykolódó tenger látványa volt a fövenyről.

A többszöri próbálkozás után úgy döntök, most rögtön telefonoznom kell nekik.

Szeptember 23.

A reggeli ébredés után elindulok a büntetésemet intézni, már kilenc előtt tíz perccel ott toporgok a Munstraat „idegenrendészeti” hivatala előtt, egyre több ember gyűrűjében várva a kapunyitást. A hivatalban hiába is kérek segítséget attól a fiatal alkalmazottól, akinél néhány hete bejelentkeztem, tehetetlenül tárja szét kezét, és jobb híján azt tanácsolja, hogy a rendőrségen próbáljam meg kimagyarázni magam, bár szerinte a „zsaruk” úgysem engednek, örülnek, ha hozzám hasonló balekokat találnak.

Pénzt váltok egy utazási irodában (örömmel tapasztalom, hogy az eltelt három hét alatt csaknem háromszáz frankot nyertem a francia frankomon, ez némi elégtétellel tölt el, mégiscsak faragtam valamicskét a büntetésből, nemde?), majd a könyvtárba sietek meghosszabbítani a Fournier-monográfiák kölcsönzési idejét. A japán könyvtároslány elbűvölő, örökké mosolyog, miként a keleti emberekről készített filmeken megszokhattuk, éppen csak nem hajlong. Talán éppolyan magányos, mint én, s mivel kívül rekedt a flamandok körén, megérti idegenségérzetemet és elesettségemet, ezért is ily segítőkész – gondolom, és végtelenül hálás vagyok neki.

Itthon egész délután a francia könyveimet olvasom, és a tervezett esszéimhez szükséges részeket fordítom. Csak itt tanuló honfitársam és barátnőjének váratlan érkezése ragad ki az önfeledt munkából. Milyen aranyosak, kis dobozkába csomagolva hoztak egy kisméretű gyümölcstortát nekem, tetején a sok narancsgerezd és banánszelet megbúvik a zselé alatt. Mennyire szeretem ezt a fajta süteményt; alig várom, hogy elmenjenek, és komótosan, az ízeket élvezve fogyasszam el a tortát, s noha éppen nincs egy kis „teám”, mint Proustnak vagy Fournier-nak, hogy gyermekkorom megannyi emlékét felidézzem segítségével, mégis felrémlenek azok az esték, melyeket az otthoni építész barátomnál töltöttem egykoron, felesége mindig ilyen gyümölcstortával lepett meg bennünket. Magam elé idézve barátomat, vele együtt megjelennek azok a fiúk is, akikkel sörözni szoktunk az „építészműhely” teraszán, kicserélve hajdani diákélményeinket, megosztva egykori szeretőinkről szerzett tapasztalatainkat és kölcsönösen egymást ugratva. Ó, azok a meleg nyári esték, amikor éjjelig is ingujjra vetkőzve ücsöröghettünk a szabadban; az asztal tele volt sok-sok hideg sörrel, kancsó pincehideg borral, középen egy kis tálon különféle szeletelt sajtok, fa alátéten széthasadt virslik és tenyérnyi fűszeres hússzeletek kínálták magukat (kitűnő ízüket a flekkensütő rácsozatán nyerték) – még alig egy hónapja is áldozhattam a kulináris élvezeteknek, viszont hiányoltam a fesztelenséget társalkodásunkból.

Szeptember 24.

Reggeltől estig egyfolytában dolgozom, ebédelni is elfelejtek. Néha már valóban az sem érdekel, hogy mit eszem, csak ne érezzem gyomromban a kínzó éhséget, pedig szeretem a hasamat, de írni és töprengeni jobban szeretek. Tükörbe kéne néznem, hogy meglássam szemforgató lényemet, aki efféle kijelentéseket tesz, ugyanis inkább az felel meg az igazságnak, hogy lusta vagyok főzni magamra, és jólesik sajnáltatni magam elesettségemért.

A szobában vágni lehet a szivar- és pipafüstöt, de az ablakot csak néha nyitom ki, mert az autók folyamatos jövése-menése zavar, és nem szeretnék kiesni a munka ritmusából. Szent meggyőződésem, hogy csak a megszállottak szeretik a „hiábavalónak” tűnő (más szóval közvetlen és túlságosan nagy hasznot nem hozó) munkának azt a fajta intenzitását, amely az önfeledt írás velejárója; de hát évek óta élek így, szeptembertől májusig egyetlen hőfokon emésztve magamat, hogy a három nyári hónapban feloldódjak a természetben: az örökké zöld erdők buja televényében.

Szeptember 25. Szerda

Fáradtan, másnaposan ébredek, a fejem is fáj, a ködös-nyirkos időjárás is elszomorít, úgyhogy a kávé előtt egy tablettát veszek be. A kávémat kortyolgatva a szövegszerkesztőhöz ülök a Fournier–Rivičre-levelezésről megkezdett esszémet folytatni, de talán egy félórányi munka után szédülni kezdek. Ismerem, a kelleténél is jobban, ezt a deprimált állapotot, ilyenkor „fékezni” kell a tempót, és pihenni egy fél napot vagy akár egy egészet is.

Lezuhanyzom, majd a szokásos útvonalamon elindulok a városba kószálni, a járókelőket és a kirakatokat nézegetni; élvezem az erősödő napsütést, amely megszabadít a nyomasztó lelki tehertől és ólmos fáradtságtól. Olykor, akárcsak a ráérősen sétálgató dámák szokták, komoly szándék nélkül térek be egy üzletbe, mert a vitrinben megpillantott ruhadarab, pár cipő jutányos árán felbuzdulok, de nyomban lelohad érdeklődésem, amint kiderül, hogy egy eladhatatlan, méreten felüli árut tettek ki mustrára. „Hál’ istennek, megint spóroltam”, nyugtatom magam.

Egész este a naplómat „csinosítgatom”, pedig korábban nem hittem a naplóírás jelentőségében, most viszont beláttam Blanchot igazát: menedéket találok benne magányosságom ellen. Sőt, általa létezem, kettős értelemben is. Először is oldalakon át fesztelenül trécselek hasonmásommal, aki rendre megszólít, s arra buzdít, legalább neki nyilvánuljak meg őszintén, s arról is biztosít, hogy türelmesen meghallgat, és mélyen magába zárja titkaimat; másodszor az esetemben is igaz a megállapítás, hogy a dolgok azáltal válnak valóságossá és megtörténtté, hogy számot adok róluk írásban, s évek múltán is szembesülhetek egykori önmagammal, még ha olykor kínos is a tükörbe nézés.

Szeptember 26.

Éjjel különöset álmodtam. Még ébredés után is jól emlékszem arra, hogy az autósztrádán vezettem hazafelé, s megérkezésem után azon nyomban horgászni mentem vidékre, nem a zsákmányszerzés reményében, a kanálisparton óhajtottam pihenni, a tehenek és vadkacsák, a búbos bankák és törpeharcsák társaságában. Álmomban megjelent a valóságos kanálispart, az őszi bágyadt napsütéssel, a megsárgult és erős szélben hajladozó nádassal, a sárban hagyott keréknyomokkal, s láttam a hullámzó vízfelszínt, az egybefüggő békalencsével, a gyakorta alábukó kapásjelzőmmel. Ittlétem alatt még nem éreztem olyan nyugalmat, mint amilyen álmomban szállt rám.

Hétkor már teljesen éber vagyok, de még a fekhelyemen nyújtózok egy kicsit, mígnem talpra ugrok, és lebotorkálok a földszintre kávét főzni. Ajzószeremet kavargatva olvasom Fournier-esszémet, de a méregerős kávétól és az éhgyomorra elszívott cigarettáktól kisvártatva szédülés vesz erőt rajtam. Az előző napi fáradtság és fizikai gyengeség hatványozottan jelentkezik. Otthon is gyakorta elfog a „gyengeség” a több hónapos megfeszített munka után, de nem tör rám ilyen hevesen, vagy csak nem veszem ennyire komolyan. Azon merengek, vajon mi okozza ezt a hirtelen elgyengülést. Az áttörhetetlen és feloldhatatlan magány? a tizenkét-tizennégy órás önemésztő munka? a francia könyvek és monográfiák böngészése? a rendszeres szexuális élet hiánya?

A zuhanyozás, mint mindig, most is megnyugtat, sokáig engedem magamra a meleg vizet; bár szeretnék már egyszer kádban, de még inkább egy termálfürdő meleg vizes medencéjében elnyúlni.

Mivel szépen süt a nap (ki tudja, nem utoljára-e ezen az őszön, nem ismerem az itteni időjárást), átváltozom turistává, vagyis azzá a gondtalanul és felelőtlenül szemlélődő valakivé, akinek nincsenek kötelességei, mert az „időn kívül áll”. Városnézésre indulok, de nem a gyanútlan és a dolgokra frissen rácsodálkozó turista szemével nézelődöm, ugyanis szinte már mindent láttam az elmúlt egy hónap alatt, a „varázslatos” részletekre vagyok kíváncsi, ezért úgy döntök, hogy a fényképezés közben újra megszemlélem azokat a dolgokat, melyeket első idejövetelemkor szerettem volna alaposabban szemügyre venni.

Ma éppen négy hete érkeztem; szobám ugyanolyan sivár és idegen volt, mint amilyenné azután vált, hogy bőröndjeimbe és kartondobozokba pakoltam össze holmijaimat, s elkezdtem a költözködést az egyik földszinti szobába, melyben egyelőre még könyvespolc és íróasztal sincs, csak egy kis étkezőasztal, épphogy elfér rajta a komputerem.

Eszembe jut Jean Genet, a betörhetetlen és megzabolázhatatlan fenegyerek, a lázadó, aki bárhol és bármilyen körülmények között képes volt lakni, csak a garniszállókat, az állomás melletti bérlakásokat, a nyomornegyedeket szerette, és sohasem vitt magával egy kis batyunál nagyobb csomagot, mert az életben mindent átmenetinek tartott.

Különösebben nem háborodom fel a sötét „lyuk” miatt (melynek méretes ablaka az utcára néz, s az utca élete a szemem előtt zajlik, miként az enyém is a járókelők előtt), örülök, hogy a házban maradhatok, nem messze a parkolótól, ugyanis hétfőtől beindul az akadémiai év, s egyáltalán nem biztos, hogy találnék egy kedvemre való szállást. Három hetet itt is ki lehet bírni, csitítom magam. Egyébként a munka nélküli és kicsit közönséges kinézetű lány, akinek a helyére megyek, tisztességgel kitakarította a szobát, még ha iszonyatos bűz maradt is utána: gyanítom, ritkán nyitotta ki az ablakot.

Szeptember 27. Péntek

Egészen délig rendezgetem holmijaimat; nagyobb dobozokba rakom a könyveket és a maradék konzerveket, kisebb nejlonzsákokba a leveleimet, pipáimat, illatszereimet és egyéb apróságokat, s mindent leviszek a földszinti szobámba. Legalább két tucatszor járom meg a lépcsőt, mire teljesen kiürül a szoba. Megállapodás szerint alaposan kitakarítok magam után, s ahogy az üresen maradt, tiszta szobát nézem, végleg elbúcsúzom tőle, fáradtan törölgetem verejtékemet, eszembe jut az intés: „a te munkádnak verejtékével keresd meg a kenyeredet!”

Elfoglalom az „új” szobát, mégsem találok benne örömet, egész délelőtt fekszem, s várom, hogy megérkezzen az ígért íróasztal és könyvespolc, amire égetően nagy szükségem van megsokasodott jegyzeteim és könyveim miatt.

Szeptember 28.

Olvasok, hol a Van Gogh venyigeszékére emlékeztető ülőalkalmatosságon kucorogva, hol a földre terített filcemen fekve, mert nincsen helyem, ahol írhatnék. Magamról megfeledkezve egészen öt óráig várom a házinénim férjét, hogy az építészek irodájában szokásos „bakon álló” íróasztalomat meghozza, melyre végre feltehetem a szövegszerkesztőmet, s hozzákezdhetek időközben hevenyészetten papírra vetett gondolataim tisztázásához és végleges rögzítéséhez.

Kétségek és indulatok közt vergődik a lelkem, szitkozódom és rimánkodom olykor fennhangon is, s egyvégtében azért fohászkodom magamban, hogy „Monsieur Profiteren” minél előbb érkezzen meg az íróasztalommal és könyvespolcommal, mert elviselhetetlen a rendetlenség, a dobozok „hatalma” a szobámban. Ám az órák csigalassúsággal vánszorognak. Egyik szivart szívom a másik után, megvisel a semmittevés: lassan már olvasni sincs kedvem, ugyanis minden zajra felrebbenek, akár a velem szemközti parkban kenyérmaradékra gyülekező galambok. Megvallom őszintén, miközben céltalanul heverészek a helyemen, egyszerre mehetnékem is támad, de kedvem is lenne dolgozni, ha lenne hol: ez a kettős érzés felkavarja lelki nyugalmamat, s alig bírom megfékezni magam, nehogy beüljek az autómba, és elinduljak valamerre: akár haza is.

Amint megérkezik a háziúr, szinte egy óra leforgása alatt olyan otthonossá varázsolom a kis „lyukat”, ahol még három hétig lakom, amilyenné csak lehet és érdemes ennyi időre. Mindig megéri a fáradságot az otthonosságra törekvés. Végre dolgozhatom; s ez a lehetőség úgy fellelkesít, hogy egy csapásra elfelejtem haragomat, ami az otthoniakkal való telefonálásom után sarjadt bennem, mivelhogy nem bírtam felfogni, miként ünnepelhetnek békésen nélkülem is, protestáns családi szokás szerint, az egész nagycsaládot összetrombitálva.

Este fél tizenkettőkor sörre szomjazom, és bemegyek a Városháza mögötti térre, ahol valósággal felpezsdült az élet, miután az egyetemisták java része megérkezett. A kávéházak és kocsmák telve vannak egymással derűsen évődő diákokkal, a teraszokon is minden asztal foglalt, némelyek hátradőlve, lábukat a szemközti székre téve, mások a baráti társaság asztalának sarkához kucorodva hallgatják a nyári élménybeszámolókat. Bárhová térnék be, mindenütt hangosan szól a zene, átláthatatlan ködként kavarog a füst, és a söröspoharak itt is, ott is összekoccannak, de hely sehol sincs: az utcára szorulok. A „kermesse” valóban csak búcsú volt, sok-sok hűhóval és csinnadrattával, de ez a diákok által teremtett hangulat igazi „dzsembori”, melyben a helybeliek is szívesen részt vesznek.

Az utcákon egyre több helyen kezdődik a „gólyák” felavatása és próbatétele, mely olykor morbid, frivol csínytevés, és máskor átlépi a szemérem határait is (melyikét is?, kérdezhetném azonnal, a kispolgárokét? a javakorabeli emberekét, akik egykoron maguk is önfeledten áldoztak bizonyos diákmókáknak? a bigott erénycsőszökét?), ám a járókelők figyelmesen, érdeklődéssel veszik tudomásul az évente megismétlődő tréfákat, vaskos humorral megfűszerezett élceket, s arra kíváncsiak, hogy képesek-e még a diákok új mókát kitalálni, vagy csak az előző évieket ismétlik meg.

Az egyik kocsmában végre találok egy szabad széket, hajnal kettőig iddogálok, majd elunva a társtalanságot, elindulok haza lefeküdni, a lelkemben telve irigységgel, féltékenységgel a fiatal szerelmesek iránt, és persze édesbús emlékekkel, melyeket saját diákéveimből idézek föl.

Néha persze (őszinteségi rohamaim egyikében) bevallom, hogy egyáltalán nem vágyom újra diák lenni, nagyon is jól érzem magam a mostani bőrömben, ma már nem jelent kínt és szörnyű vajúdást kifejezni gondolataimat, az eltelt évtizedek alatt megismertem írói alkatomat és hangom természetes fekvését, s egyre nagyobb élvezetet jelent számomra az írás, a szüntelen kéziratjavítás és korrektúrázás. Egy idősebb író mondta egyszer, egy regényt nem megírni művészet, hanem újraírni, javítani, és addig-addig törekedni a fércelések, toldozgatások eltüntetésére, míg a regény nem tűnik olyannak az olvasó számára, mintha egy lendületből lenne megírva.