BEKE GYÖRGY

Beke György

Lenauheim

Nemzethalál! A fogalom a magyarokban Vörösmarty költői vízióját idézi. A megrázó költemény mindig azt az érzést váltja ki bennem, hogy a költő valójában nem a magyarság eltűnését jósolja, hanem a veszély rémével a hűségre akar figyelmeztetni. Légy híve rendületlenül…

Szemünk előtt tűnt el egy nemzet Erdélyben és a Bánságban. Fogalmazzak pontosabban: egy nemzeti közösség. Habár hét-nyolcszázezer ember beillik nemzetnek is; hány független államnak nincs ennyi lakosa. Az erdélyi szászok és a bánsági svábok külön jegyeket viselő nemzeti közösségek voltak, előbbiek nyolcszáz, utóbbiak is jó háromszáz év saját történelemmel, kultúrával és civilizációval. Olyan civilizációval, amelyből bőven juttattak a velük élő magyaroknak és románoknak is. Olyan tehetséggel, amellyel a Kárpát-medence leggazdagabb termőföldjévé tették a törökök kivonulása után itt hagyott elvadult, mocsaras, terméketlen bánsági tájat. Olyan műszaki tudással, hogy az ipar központjaivá tették az általuk lakott városokat…

Hosszú, több évtizedes haldoklás után viharosan gyors volt a német nemzethalál Romániában. Az 1989-es változás után alig néhány év alatt kiürültek a bánsági sváb falvak, a német iskolák, intézmények, családi otthonok. A megnyílt határokon át Nyugatra özönlő svábok – és szászok – fejvesztett menekülése mutatta meg, hogy ezt a közösséget lelkileg már teljesen felőrölte a diktatúra, a jogfosztottság, az örökös megaláztatás: távozásával történelmi ítéletet teljesített be.

Lenauheim a svábok jelkép-faluja volt. Itt született legnagyobb nemzeti költőjük, az egész német irodalomban méltóképpen számon tartott Nikolaus Lenau, akiről 1926-ban az akkori Csatád új nevét kapta. Itt állították fel a romániai németek egyetlen saját múzeumát, a bánsági tájak sváb népviseleteit bemutató állandó kiállítást. Messze országokból érkező látogatók ezt a nevet ismerik, a költő utóéletének vizsgálatára tartott értekezletet Temesvárott 1991-ben a Nemzetközi Lenau Társaság. És illik Lenau költészetének sötét tónusa, melankóliája azoknak a bánsági sváboknak a lelki hangulatához, akik talán éppen akkor vettek örök búcsút ettől a tájtól, és indultak a német óhazába, mikor a világ minden tájáról összegyűlt irodalomtudósok a bánsági táj megtartó csodáját kutatták.

Kora ősz, 1985-ben…

Lenauheimba igyekeztem. A falut Temesvárról két irányból lehet megközelíteni. Mind a két út átszállást ír elő, Lovrinban vagy Zsombolyán.

Zsombolyától Lenauheimig már csak tizennégy kilométer a távolság. Hangosan számítgattam, hogy mikor érkezhetünk meg. Az ablakhoz álltam, onnan néztem a caplató vonatból a mozdulatlan tájat. A forróság, a tűző nap mintha szerette volna megemelni a sík vidéket, de mindegyre visszaejtette…

Itt és később majd a hasonló hangulatú alföldi síkságon szívta magába Lenau azokat az élményeket, amelyek egész költészetében oly érzékennyé tették a természeti szépségekre. Számára a bánsági, illetve az alföldi táj, Tokaj, a Hortobágy örökre elveszített idilli világ, amely ifjúságát körülölelte, szemben, mondjuk, az amerikai életmód örökös rohanásával, amit 1832-ben ismert meg, alig egyéves „amerikás” múltjában, Ohio állam telepeseként.

„Testvér, ezek az amerikaiak égbekiáltó kalmár lelkek. Teljesen közömbösek a lelki élet iránt. Igaza van a csalogánynak, hogy elkerüli őket.”

Egy évig bírja ki Amerikában, pedig örökségéből 162 holdas birtok megvásárlására tellett, s biztos egzisztenciát teremthetett volna magának. Lenau azonban a csalogányokkal tart, a szabadság énekese. Ezt a szabadságot a Nagy Magyar Alföldön ismerte és szerette meg. Az Alföld megnyugtató magány, az emberi szabadság végtelen tere: a táj beláthatatlan, korláttalan, szinte időtlen… Csak dobogó ménes, csak szilaj csikós, csak dübörgő ég… A Die Heideschenke (A pusztai csárda) soraiban a síkságtól búcsúzik, költői víziójában a csendes pusztaságot egyszerre a ménes vad zaja veri fel, száguldva, zúgva tombol feléje lovak csapata, fekete mének, gyors paták rúgják hátra a földet, majd eltűnnek a végtelenségben, hogy vihar hadai jöjjenek a nyomukban, mintha – Szabó Lőrinc magyar fogantatásában –

felhőkké váltak a lovak,
fent, gyors gomolyba gyűrten,
a visszhangzó mennybolt alatt
kavarogtak az űrben,

míg a szél, fújva förgeteg
csikósként a danáját,
bontogatta fejük felett
a villám karikását.

Vagy százan kászálódtunk le Lenauheim vasútállomásán. Néhány asszony szatyra elárulta, hogy bevásárolni járt Zsombolyán. Csak azon csodálkozhattam el, hogy ezek a parasztaszszonyok miért nem maguk termesztik meg kertjükben a zöldséget, miért vásárolják a legközelebbi város piacán.

A leszállók nagy többsége férfi volt. Például az a fiatalember, aki előttem haladt az úton befelé az állomásról, majd befordult egy hatalmas ház jókora udvarára. A ház mögött nagy kert, de nem láttam benne zöldségágyásokat, csak a laboda virított kevélyen, mint a hanyag gazda virága. Megjegyeztem a házszámot, és a községházán megkérdeztem a tanácstitkártól: miért ingázik ez a fiatal férfi, és közben a kertjét felverte a gaz, itthon nem lenne megélhetése? Vagy járhatna munkára a gépállomásra, a garabosi nagy műmalomba, lenne hová…

– Lakatos Zsombolyán. Azt hallom róla, hogy nagyon szorgalmas ember – felelte Ioan To†á tanácstitkár, vagyis községi jegyző.

– Éppen azért maradhatna itthon is…

– Csakhogy, tudja… Az az ember telepes.

Megjátszottam a naivat:

– Hiszen itt, a Bánságban mindenki telepes…

A jegyző nem válaszolt, de beszélgetésünk végén, terveik felvázolásakor azt kezdte fejtegetni, hogy céljuk a település kétszáz év alatt kialakult jó hagyományainak megőrzése és továbbfejlesztése. Eszményük az önként vállalt közösségi fegyelem, a családias faluhangulat, az a tisztaságigény, amely egyképpen gondoskodik a házak belsejéről, az udvarokról, a „házak elejéről”, a szépen kiépített járdákról, a község széles, kényelmes utcáiról. Ebből nem engednek.

Válasz volt ez is, különösen, hogy előtte arról beszélt: a Moldvából érkező új telepesek más élethez voltak szokva, fegyelmezetlenek, nem tisztelik a másét, vagyis lopnak, ha tudnak, és mindegyre áskálódnak egymás ellen…

Egy új telepessel egyszerre érkeztem volt a községházára. Félvállról köszönt a jegyzőnek, engem levegőnek nézett, zsíros, fekete kalapját le sem vette a fejéről. Összehajtogatott papírlapot húzott elő a zsebéből, kibontotta, mutatta a jegyzőnek, aztán türelmesen várt. A családja egyelőre Temesvárott maradt, folytatta, ő előrejött, terepszemlére. Meg akarja ismerni azt a helyet, ahová otthon irányították. És főleg: szeretné felvenni, most azonnal, a pénzt, ami jár neki mint újonnan jött telepesnek. Így mondták neki ezt abban a moldvai faluban, ahonnan felkerekedett.

– Megkap mindent. Sorjában. Megmutatjuk a házat, a kertet, a bútorokat…

– A pénz lenne a legsürgősebb, titkár elvtárs. Elfogyott a pénzünk, vár az asszony Temesvárott…

Egy papírt nyomott a kezébe a jegyző, és mutatta, hogy hol jelentkezzék a pénzért.

Visszatértünk a gondokhoz. Nagy akadálya a moldvaiak beilleszkedésének, hogy Moldvában egyszobás lakásban éltek, itt tízszobás, hatalmas sváb házak vannak, óriási kertekkel. Megrettennek a rájuk váró munkától, a bérleti díjtól. Előfordult, hogy az új jelentkező felvette a telepítési díjat, és soha többé nem jött vissza.

– Nézze, bármennyire kényelmetlen, de meg kell mondanom: a könnyelműeket, a tekergőket nem szeretjük. Ha lehet, nem engedjük meg, hogy letelepedjenek nálunk. Szeretnénk válogatni közöttük, noha ez nem tőlünk függ. A telepítés állami ügy, nemzeti érdek… De a teljesen alkalmatlanokat végül mégis elküldjük: menjenek isten hírével. A városokban nincsenek ennyire szem előtt… Ezért aztán mindig akad nálunk üres lakás, elhagyott udvar, kert, úgy, ahogy a sváb gazda hagyta.

Lenauheim helyi vezetői arra gondoltak, hogy a nagyobb sváb házakat kisebb lakrészekre osztják fel, és egy-egy udvarra két-három telepescsaládot költöztetnek be. Persze az új lakók nehezen tudnák elkülöníteni az udvaron a maguk baromfinépségét, állatait, az egyetlen kapuval rendelkező telket nem lehet udvari kerítésekkel szétszabdalni.

– A telepesek bért fizetnek a házért, a kertért?

– Természetesen. A letelepedési pénzt tőlünk kapják, a bért ők fizetik nekünk. Hiszen a községnek éppen elég sok saját kiadása van: útjavítások, középületek karbantartása, ezekből több is van, mint kellene, a vízvezeték, a csatornázás továbbépítése…

Megyei feletteseik megígérték, hogy az állami tulajdonba kerülő házak bérének egy részét a község fejlesztésére fordíthatják. (Jogilag minden kitelepülő sváb vagyona állami tulajdonba került.) Szép összeg gyűlhet össze a bérekből, hiszen az utóbbi években 43o lakóház ürült ki, lett az államé Lenauheimben és a két másik, hozzá tartozó faluban…

– Valamikor tiszta német település volt Lenauheim, Garabos és Bogáros – mondtam, az 1910-es magyar népszámlálásra hivatkozva.

A jegyző bólintott. Tényeket tisztelő ember, a községvezetést sem a jelszavak felől közelíti meg, hanem az adottságok és a lehetőségek oldaláról.

– Most, 1985-ben mekkora a svábok aránya?

– Nagyjából harminc százalék. Ennyien maradtak szüleik, nagyszüleik lakóhelyén, saját szülőhelyükön.

A törökök kiűzése óta a legnagyobb néprajzi átalakulás megy végbe a Maros, a Duna és a Kárpátok háromszögében.

– Hazalátogatnak-e néha a tovamentek?

Most eszmélek arra, hogy a szó nem illik ide, hamis vagy inkább üres. „Hazájuk”-e továbbra is a bánsági táj? Hol is érzik hazának maguk körül az otthont, a várost, a tájat, a vizeket és a sík mezőket? Mit visznek magukkal a Bánságból, mit őriznek tovább?

Stuttgartban, Baden-Württemberg tartomány székvárosában jártam 2000 tavaszán. Az Erdélyi Világszövetség helyi tagozata hívott meg – immár másodszor – baráti beszélgetésre. A hajdani királyi város egyébként „rokoni kapcsolatban” áll a székelyföldi Erdőszentgyörgy falujával, mivel Sándor württembergi herceg innen választott feleséget magának 1835-ben, Rhédey Claudia grófnőt, és e frigy révén a székely Claudia egyik ősévé vált a mai angol dinasztiának. Württemberget „sváb országnak” is nevezhetnők, onnan települtek legtöbben Mária Terézia idejében a Bánságba és Szatmárnémeti környékére, és most, a visszaáramlásban, két és fél század múltán, a visszatérők legtöbbje itt kíván újra gyökeret verni.

Jó szokás a stuttgarti magyarok között, hogy évente kétszer, tavasszal és télen, társas vacsorán adnak találkozót egymásnak. Eljönnek Erdély szülöttei a tartomány távolabbi városaiból is. Egy kolozsvári ismerős családot üdvözölhettem, Karlsruhe környékéről autóztak ide a székely káposztáért – az volt vacsorára –, még inkább a társalgásért, a hazai hírekért, az együttlét élményéért. Konthur Bertalan sebészorvos, akit a Hargita aljából hozott Stuttgartba nem annyira a hajdani történelem hídja – amelyen az erdőszentgyörgyi grófnő érkezett volt –, hanem a Ceaułescu-diktatúra taszító önkénye, a magyar összejövetelen német vendégeket is bemutatott nekem. Erdélyi németeket, svábokat, akik néhány éve vagy akár évtizede vándoroltak ki Németországba, de itt, „kinn” érezték meg a szükségét annak, hogy otthoni „magyar kapcsolataikat” felújítsák. Filipp László, aki egyik főszereplője volt Boltívek teherbírása című barangolókönyvemnek mint a szatmárnémeti Unió szerszámgépgyár kereskedelmi igazgatója, a társas vacsorán odaült mellém, és elmondta, hogy milyen meghurcoltatásban, mellőzésekben volt része a könyvem miatt. Többé nem kapott útlevelet, pedig addig rendszeresen őt küldték külföldre szerződéseket kötni a gyár nevében. Újra meg újra beidézték az állambiztonságra, és faggatták, hogy miért beszélt nekem a gyár magyar munkásainak gondjairól, keserűségeiről, egyáltalán, miért beszélt velem.

– Öregkorára vett vándorbotot a kezébe, kedves Fillipp László?

– Nem vándorbot, ha itt újra hazát teremtettem magamnak, erdélyi sorstársaim között. Elegem volt a szatmári hajszából, bizonytalanságból. Egyszerű stressz, mondta az orvosunk. Sellye János ezt a nevet adta neki. Igen, ő nevet adott, mi a vérünket. Emlékszik, hogy tizenegy alapemberem esett ki, infarktus, agyvérzés, idegkimerülés… Nem vártam meg, amíg rám kerül a sor…

Egyenesen anekdotikus annak a budakeszi sváb polgárnak az esete, akit 1946-ban kitelepítettek Magyarországról, ennek ellenére magyar érzelmű maradt Németországban is. Olyan próbákon, mint a magyar–német világbajnoki mérkőzés bizonyította ezt, mikor a magyar csapatnak szurkolt. Pedig „ellenségének” kellett volna tekintenie. Fiát, az 1948-ban született Józsefet – Joschka Fischernek keresztelte el. Ő pedig ezzel a névvel lett világszerte ismert politikussá, német szövetségi alkancellárrá és külügyminiszterré. Vállalja kiüldözött édesapja „magyarságát”.

Nikolaus Lenaut csecsemőként viszik magukkal a szülei, és soha többé nem látja bánsági szülőhelyét. Pedig bolyongásai során messzire eljut az osztrák birodalomban, Németországban és Amerikában. Fiatal emberként pozsonyi, magyaróvári és bécsi iskolákban tanul, bécsi kávéházak törzsvendége, családi örökségéből elutazik Stuttgartba, hosszasan időzik Württembergben, a svábok ősi földjén, majd nyugtalan természete Amerika felé hajtja, Amszterdamban hajóra száll, Baltimore-nál partot ér, Ohio államban – említettem már – földbirtokot vásárol, de hamar felhagy a gazdálkodással, vissza Európába, ami most már Svábországgal azonos számára, ahol Alexander württembergi herceg, a király unokatestvére hódoló verssel köszönti viszszatértét: Az én szeretett Nikolaus Lenaumhoz…

Csatád, a mai Lenauheim, a szülőhely soha nem esik az útvonalába. Igaz, nem él ott senki rokona, akihez mehetett volna. Nem vágyódott Csatád után? Vagy annyira az idegei mélyén, a zsigereiben élt az első – öntudatlan – élmény, hogy táplálta egész életében? Negyvenkét esztendős korában a költő elméje megbomlott, még hat évet élt, Döbling foglyaként. Úgy tartják, hogy egyik barátjának a felesége iránt érzett szenvedélyes szerelem borította el az agyát. Ez a szerelem bizonyosan nagyon megviselte túlérzékeny idegrendszerét, egyensúlyának elvesztését azonban – erről vallanak a versei – siettette vagy éppen kiválthatta az alföldi nyugalom, a végtelenség elvesztése.

Mert ez a végtelenség a szabadság volt számára. Egyik értelmezője, Jiří Altman művelődéstörténész tanulmányában azt mondja, Lenau tulajdonképpen nem volt forradalmár. De hát abban a viszonylag „nyugalmas” időszakban, amelyre az élete esett – Magyarországon reformkor volt a neve – alighanem lázító tett volt megírni az Am Grabe eines Ministers (Egy miniszter sírjánál) című verset, amelyben felismerhetően Metternich herceg kényuralmát vádolja, és az a költői üzenete, hogy a zsarnokság csak a zsarnok halálával ér véget…

Amerikai tartózkodása idején megtekinti a csodálatos vízesést, a Niagarát, de a természet szépségének ábrázolása helyett költői víziója három indiánt lát, amint csónakukkal a víz ijesztő sodrába állnak, hogy halálra zúzzák magukat. Az apa súlyos átkot szór a fehér betolakodókra, majd két fiával együtt a pusztulást választja, mert nem tudják elviselni a szolgaságot…Die drei Indianer (A három indián). Ezzel az életérzéssel a magyar reformkor lázadó költője is lehetett volna.

A román jegyző válasza kérdésemre, hogy visszajárnak-e az innen távozottak:

– Évente jönnek. Rokonokhoz, barátokhoz, vagy csak úgy, a faluhoz, a temetőben hagyott sírokhoz. Leginkább nyáron jelennek meg, többségük idős ember, olyankor könnyebben viselik az utazást, meg hát akkor van nálunk a kirvei, augusztus 25-én. Úgy mondják, hogy azt csak itt tudják igazán megünnepelni. Kacagni itt tudnak istenigazából, sírni is…

Láttam egy kivándorlásra készülő öreg házaspárt a községházán. Férj és feleség akkor vették kezükbe a papírjaikat. Mintha addig csak játék lett volna az egész, kísértés, packázás a sorssal, az emlékekkel.

– Nem mennénk, eszünkbe se jutott volna, de egyetlen fiam maradt csak, az pedig Németországban él. Mit várhat egy öregember az élettől? Mit ér az élete, ha nem láthatja a folytatását, nem szeme előtt növekszik a családi jövő? Milyen az öreg? Attól fél, hogy az unokái nem is fognak emlékezni rá. Nem lesz több számukra puszta anyakönyvi adatnál…

Mikor kezdődött a német romlás a Bánságban? A második világháborúban? Hitlerrel? De hiszen éppen a második világháborúban egy bátor antifasiszta tettet vittek végbe itt bánsági sváb fiatalok és öregebbek.

Közel Lenauheimhoz, Zsombolyán 1944 kora őszén hét helybeli német antifasisztát lőttek agyon a hitleristák. Volt köztük öregedő férfi, régi szociáldemokrata – a Bánságban Resicán és Zsombolyán alakult ki erős központja a szociáldemokrata munkásmozgalomnak –, voltak fiatalemberek, akik megtagadták az engedelmességet Hitlernek. Rögtönítélő bíróság mondta ki fejükre a halált, annál kíméletlenebb halált, mivelhogy németként mertek lázadni a németséget katasztrófába döntő, földönfutóvá tevő nemzetiszocializmus ellen. Gyakran idézett hagyománya lett ez a bánsági svábságnak; Franz Liebhard versben énekelte meg…

Liebhard maga is Temesvár szülötte, költészetét a harcos baloldaliság és egyben a német nemzeti sors, a sváb élet drámáinak átélése jellemzi. Főiskolásként a budapesti Eötvös Collegium ösztöndíjasa, első verseit magyarul írja, és 1917-ben Kassák Lajos lapja, a Ma közli. Egészen 1926-ig párhuzamosan publikált németül és magyarul. Német szerzőket fordított magyarra. A második világháború után egyik nagy hatású versében két bánsági sváb fiatalember drámáját írta meg; Németországba menekültek, ott beálltak az idegenlégióba, és bérgyilkosokká lettek Vietnamban.

Nem csak 1944-ben, a hitlerizmus nyilvánvaló bukása idején támadt ellenzéke a fasizmusnak a romániai németség körében; jelentkezett ez már 1940-ben, Hitler győzelmei idején is. „A Romániai Német Népcsoport hivatalos álláspontja szerint – írja Balázs Sándor kolozsvári művelődéstörténész – az itt lakó németek közjogi elismerésével e közösség tagjai önműködően a nagy német népközösség részévé – tehát kitelepítés nélkül is birodalmi németekké – váltak, s ennek következtében csatlakozniuk kell a nemzetiszocialista párthoz, amit egyebek között a horogkeresztes zászló kitűzésével is kifejezésre kell juttatniuk. Voltak német újságok, így az Aradon megjelenő Volksblatt és az Arader Zeitung, amelyek nem értettek egyet ezzel, s emiatt kitagadták őket, a fasizálódó német rétegek nem tekintették saját újságjaiknak, s megtiltották az olvasásukat.”

Kegyetlenség lett volna az elmenő öreg házaspárnak a hét zsombolyai antifasiszta sváb áldozatát emlegetnem. Fájdalmukat csak fokozná, életük értelmetlenné válására döbbentené rá őket. Ez a hét áldozat nem váltotta meg az ő egyetlen fiuk jogát arra, hogy ősei bánsági szülőhelyén maradjon, itt járassa gyermekeit német iskolába, itt teremtsen életlehetőséget magának és családjának?

Akkor még, 1985-ös látogatásom idején, volt német nyelvű iskola Lenauheimban, egytől nyolc osztályig tanultak benne a sváb gyermekek. Noha nagyon meggyérült a tanulók serege. Volt Garaboson is nyolcosztályos német általános iskola, Bogároson pedig – amelyik a legkisebb település a három közül – négyosztályos német tagozat működött.

Más oka is kell hogy legyen ennek az exodusnak, a bánsági svábok kálváriájának. Nem bennük lakozó ok, hanem rajtuk kívüli, a hatalom magas berkeiben élő szándékok, elvek vagy éppen elvtelenségek…

Közel a községházához, a művelődési otthon előtt, piros-sárga-kék román nemzeti színekkel körbefuttatott magas oszlop; eköré gyűlnek ünnepi alkalmakkor a kisiskolások. A német diákok is. De a tetején most szokatlan jelkép: egy virágcsokor. Augusztus 25-től, a kirvei napjától maradt ott erre a kora őszre. Az oszlop, illetve a virágcsokor nélkülözhetetlen eleme a kirveinek, amelyen az idén is százával vettek részt még itthon élők és hazatértek.

Czirbusz Géza professzor, a néprajz tudósa híven leírta a maga korában zajló német népünnepet, amelyet az ógermán Chlipe-kilbéből eredeztetett.

„Kitombolja akkor magát még a legszegényebbje is egész évre… Szombat délután négy órakor zenekar járja be a falut (Réthát), mozsárdurrogatás adja tudtul a holnapi ünnepet. Kiássák a tavalyi kirvei borospalackját (Temesújfalu). Előkerítik az ünnepfát, és tetejébe egy bokor forgácsot, selyemkendőt, kalapot és borosüveget kötnek. Betérnek a paphoz, bíróhoz, jegyzőhöz – az ünnepet bejelenteni –, azután egy előre megbeszélt magánházban vagy a községi kocsmában megvacsoráznak és táncolnak… Vasárnap újból mozsárlövések riogatják az ünneplőbe öltözött községet. Zeneszóval mennek az ünnepfáért, s azt a főtéren vagy a kocsma előtt zöcskölik a földbe, s boroshordót gurítanak a tövébe… Mise végével a fiatalság zeneszóval kivonul a plébánoshoz, jegyzőhöz, kóstolja meg a tavaly elásott kirveinek és az újnak a borát, mi újabb titulus a költségek beteremtésére, utána mennek az ünnepfához. A főrendező vagy a kisbíró a hordó tetejéről kihirdeti az ünnep kezdetét, harsány hangon elmondván, hogy beütött a jó termés, jó bor termett, hajrá, örüljön mindenki a kirveinek! Utána elárverezik az ünnepi rozmaringbokrétát, Újaradon szalagos bárányt. Akin rajta marad, az a főtáncos, a két kevesebbet ígérő társával, egész farsangon át. Az előtáncos és utótáncosai azonnal kezdik párbajukkal a hordó körüli hármas táncot (Reigen), három különböző nótára… Délután kisorsolják a selyemkendőt s a kalapot. A nyerőszám kihirdetésekor, ami a csapra vert hordó tetején történik, közbedörren egyet-kettőt a mozsár. Estefelé újra zeneszóval mennek a falusi honoráciorokhoz, egyet fordulnak a házuk előtt, akik a megtiszteltetésért néhány koronát adnak a rozmaringos citromot vagy birsalmát tartó rendezőnek. Este újra tánc van a kijelölt helyen, amely szakadatlanul tart szerda reggelig. A legények hazakísérik választottjaikat, und tauschen Küsse ohne Zahl (számlálatlan csókot váltva). Majd elássák az ünnepi fán volt borosüveget a következő kirveiig, és ingadozó léptekkel hazabotorkálva mondják egymásnak: Des war a schenene’s Fressen! (Ez aztán jó lakmározás volt!)”

Sok minden változott, egyszerűsödött a kirvei szokásaiból, már nem három, csak egy napig tart, kevesebb a csók, a rikkantás, több az elmélázó emlékezés a hajdani sváb életről, de a népviselet megmaradt. Nélküle a kirvei elképzelhetetlen lenne.

Ioan To†á jegyző mondotta:

– Az idős sváb asszonyok is letették a népviseletet. De a kirvei napjára előkerülnek a ládafiából a bársonypruszlikok, a virágos selyemkendők, a férfiak ünnepi kalapjai, acélgombos mellényei, ujjasai. Olyan a felvonuló menet, mintha a helytörténeti múzeumunkban kiállított játékbabák elevenednének meg, életnagyságban.

Helytörténeti múzeum, Lenau-emlékkiállítás a hajdani királyi kamarai épület emeletén. Az első emléktáblát 1876-ban tették fel az épület falára, huszonhat esztendővel Lenau halála után. Nem hivatalos megemlékezés volt, egy helybeli kerekesmester, Mathias Gehl ajándéka, ékes tanúságaként annak, hogy a csatádiak szívében mindig élt a nagy osztrák-német költő tisztelete. A községháza előtt álló Lenau-szobrot később, 1903-ban állították fel. Radnai-Rausch Béla szoborkompozícióján a költő padon ül, föléje hajol és fülébe súg a Múzsa. A szobor felavatásakor német nyelvű Lenau-idézet került a talapzatra:

Möchte wieder in die Gegend,
Wo ich einst so selig war,
Wo ich lebte, wo ich träumte
Meiner Jugend schönstes Jahr.

Később, a húszas években román fordítással egészült ki a talapzat német versidézete:

Dacá m-ał mai întoarce-odatá
Acolo unde-am tráit
Anii tineri, altádatá,
visátor łi fericit!

További évtizedek teltek, újabb nemzedékek váltották egymást, míg 1944 után a magyar változat is megjelent a talapzaton:

Ó, mint vágyom a vidékre,
Hol boldog valék s vidám.
S ifjúságom legszebb évét
Átéltem s átálmodám.

Illett is, hogy végre, megkésve bár, magyarul is megszólaljon szülőfalujában a költő, akinek szülőföldélménye – mivel csecsemőkorában elkerült innen, és soha nem tért vissza ide – a Nagy Magyar Alföld hangulatából táplálkozott.

Ezt írta Lenau 1844-ben:

„A szülőföld emlékei nem mosódnak el soha. Barangoltam Amerika erdőségeiben, és nem tudták bennem az otthonosság érzését felkelteni. Ott is tölgyek voltak – de idegenek voltak, valahogy nem igaziak. Még ha Németországban utazom is, és erdőkön visz át az út, akkor sem tudom azt érezni, amit odahaza. Bécsben, ha magyar paraszttal találkozom, aki szénát hoz be kocsiján, mindig örvendezem. Magamba szívom az illatát, és ismét ifjúságom virányait járom.”

Lenau csatádi szobránál elém idéződik magyar kortársa, legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor, akiről szintén Radnai-Rausch Béla készített szobrot, 1911-ben, szülővárosának, Pozsonynak. Az a szobor nem vészelte át olyan könnyen a nacionalista tobzódásokat, mint Lenaué ebben a bánsági faluban: ledöntötték, átköltöztették, új helyen, Pozsony-Ligetben állították fel újra, hogy itt barbár kezek letépjék a költő karját…

Nyolc évvel Csatád megalapítása után, 1775-ben megyei hivatal épül a településen. Mivel 1778-tól a Bánságot többé nem közvetlenül Bécsből irányítják, hanem betagolják a történelmi Magyarország igazgatási rendjébe, a megyei hivatal helyébe a temesvári kamara igazgatóságának kincstári hivatala lép. (Ez gyakorolja a földesúri jogokat 1848-ig.) Ide nevezik ki kamarai írnoknak Lenau apját; itt születik meg 1802. augusztus 13-án a költő. Az írnok úr csecsemő fiának nincs ideje megismerni a faluját, mert apja kártyacsatáinak, italozásainak híre megy, még inkább 17 ezer arany adósságának, és egy eldugott bánsági falucskába helyezik át. Oda, ahol nincs fogadó A trombitáshoz, nincs kártyázó társaság, s amit a költő apja nem is fogad el, hanem Óbudára költözik, családjával együtt.

De az emlékezet testetlen, és Csatád sváb lakói szellemi ősüket találták meg a Leanu-örökségben. Éppen annyira kell ez a gyökéreresztéshez, mint felmenőik sírjai Lenauheim temetőjében.

A falu 1931-ben Lenau-szobát hoz létre a kamarai épületben, majd a második világháború viszontagságai után – mikor egy időre tilossá válik Lenaunak még az emlegetése is –, 1949-ben újra megnyitják az emlékszobát. Újabb húsz esztendővel később, 1969-ben többtermessé bővítették az emlékházat, nagyrészt adományozott relikviákkal. A mostani múzeum eligazított az életút állomásain, noha nagy léptekkel mérte a pályát és az időt. Nikolaus Franz Nimschbach Edler von Strehlenau – ez volt a költő teljes neve, amiből a Nikolaus Lenaut alkotta – lázadó indulatai kaptak hangsúlyt ebben a múzeumban, a magát forradalminak tartó korszak jegyében. Olvashattam Lenau versét, az An einen Tyrannen (Egy zsarnokhoz) címűt, nyilván ez is Metternichről szólt.

Zsarnok! csatáid vére, s a vér, amely
hóhérbárdodról párolog, és amit
       – halálba futni kínjainktól –
       rabjaid ontanak önkezükkel:

dagadjon égig s csöppjei büntető
öröklétével töltse riadt szemed,
       forrjon, lobogjon, s zárjon el, mint
       tűzhegy, a boldogok otthonától.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Elisabeth Brach volt a múzeumőr neve. Mint mondotta, másfél évtizede tölti be házigazdai tisztét – Lenau szolgálatában. A költő műveinek romániai kiadásait tette elém. Gedichte, lyrisch-epische Dichtung címmel válogatott lírai és epikus költeményeit 1972-ben 56oo példányban jelentette meg a Kriterion Könyvkiadó a romániai német diákifjúság számára, ami ebben a népszerű sorozatban is igen nagy példányszám, csak Goethe versei előzték meg. Román fordításban 1957-ben jelentek meg legszebb versei, Lazár Iliescu tolmácsolásában, majd 1967-ben Victor Tulbure mutatta be román olvasóinak Lenau verses elbeszélését, fő költői művét, a Die Albigensert (Az albigensek), valamint a huszita háborúból ihletődött Zsiska Jánost. Legújabb romániai Lenau-kötet az 1975-ben, a temesvári Faclánál megjelent német és román nyelvű Stimme des Windes – Glasul vântului.

– Magyar nyelvű Lenau?

Brach asszony a vállát vonogatja. Senki sem küldött nekik magyar-Lenaut. Megjelent egyáltalán magyarul mostanában?

Ez a mostanában igen szigorú időhatár: 1944 előtti kiadások nem szerepelhetnek egy mai múzeumban Romániában!

Utánanézek a bibliográfiákban. Lenau Romániában magyarul 1944 óta csak másokkal együtt, Franyó Zoltán 1976-os Bécsi látomás című antológiájában szerepelt…

Szomorú.

Nyolcvan esztendővel Lenau után, ugyanabban az épületben, ugyanabban a szobában született Járosy Dezső magyar zenekritikus, lapszerkesztő. A volt kamarai tisztviselő egykori otthonában a XIX. század végén a csatádi községi jegyző élt a családjával. Ennyi a véletlen. A bánsági igény jelét láthatjuk abban, hogy Járosy Dezső korának legszínvonalasabb zenei közlönyét alapította 1917-ben Temesvárott, a kéthetente megjelenő Zenei Szemlét, majd 1922-től az Egyházi Zeneművészet című folyóiratot. S az mindenképpen a bánsági szellem érvényesülése kritikusi, szerkesztői munkásságában, hogy kitartóan ismertette, népszerűsítette Bartók és Kodály muzsikáját; az 1929-ig fennálló Zenei Szemlében első közlésben jelentetett meg Bartók- és Kodály-írásokat, és László Ferenc jellemzése szerint: „több korszakos cikkben köszöntötte a művészt, magyarázta Bartók zenéjét”.

Lenau emlékházának bejárati táblájánál tisztelettel hajtok fejet Járosy Dezső nem létező emlékeztetője előtt.

Pusztán az, hogy Nikolaus Lenau itt született, egyféle bánsági sváb kulturális központtá tette a falut. Másként aligha itt hozzák létre – lényegében félreeső helységben – a sváb népismereti múzeumot. Jellegzetes bánsági sváb bútorokkal, házi edényekkel berendezett szobák a kamarai épület emeletén, hálószoba, konyha, kamra. A falumúzeum legnagyobb termében a bánsági sváb férfi- és női viseletek hiteles panorámája.

Ez az állandó népművészeti kiállítás annak köszönhette létét, hogy a bánsági sváb vezetők – tanárok, tanítók, újságírók – okosan kihasználták a romániai kisebbségi politika hullámzását. Mikor Bukarestben szükségét látták, hogy a nagyvilág előtt a nemzetiségek „szabad” művelődését igazolják, engedett a szorítás. Ilyenkor születtek meg a német – és magyar – kezdeményezések, amelyeket később már nehezen lehetett eltüntetni szem elől. A svábok is, akárcsak a magyarok, folklórjuk forrásaihoz nyúltak vissza. Temesvárott 1969-ben önálló német kórust szerveztek a népdalkultúra ápolására. A következő években a nyolcvantagú énekkar együttműködést épített ki a temesvári Állami Román Opera művészeivel, szerepelt a bukaresti televízióban. Temes megye sváb falvaiban felelevenítették a hagyományos aratóünnepségeket, amelyek néha napokig eltartottak, városi vendégek is részt vettek rajtuk… 1971-ben a Neue Banater Zeitung népviseleti gyűjtésre szólította fel a diákokat, tanárokat. Ötvenegy bánsági falu viseletét készítették el a babák méreteire, és hol helyezhették volna el jobb helyen a különös gyűjteményt, mint a Lenau-emlékházban?

– Figyelje meg, hogy mind az ötvennégy pár viselete különbözik egymástól. Nincs két egyforma – mutatta Elisabeth Brach. – Ugyanis minden bánsági faluba más-más néprajzi tájról érkeztek volt a telepítettek, és magukkal hozták az óhazából a népviseletüket. És itt kétszáz esztendőn át megőrizték az eredeti színeket, mintákat.

Hátul, a terem végében hatalmas méretű tabló: A németek letelepedése. A festmény egy triptichon első része, a következő kép házépítéseket, majd a megkapaszkodás jegyeit örökítette meg. Jäger bánsági német festő alkotása, a művész itt született, a közeli Csenén, 1877-ben, munkái közül Aradon is láthatunk… Sváb népi öltözetű férfiak és nők a végtelen mezőben, a síkság fás szigete mellett, a friss érkezés hangulatában, fáradtságával.

Ötvenegy fiatal pár a tabló előtt, a terem közepén, háttal a megpihent érkezőknek, lépésre, táncra, vonulásra készen, de a babák merev arckifejezésével.

Elisabeth Brach beindít egy ötletes gépezetet, lágy muzsika dallamára egy csoport fiatal táncba kezd. Mintha kezdődnék a kirvei… Lejár a gépezet rugója, a babák újra megmerevednek, beléjük fagy mozgás, szokás, hagyomány, élet.

E panoráma láttán hogyne jutott volna eszembe a mi magyar Zsuzsi-babáink gyűjteménye. A bukaresti magyar gyermeklap, a Jóbarát 1971-ben versenyt indított kicsi olvasói között játékbabákra szabott népviselet varrására. Az volt a feladat, hogy minden településen a gyermekek kutassák fel a helyi, hiteles népviseletet, és a játékbabákat ebbe öltöztessék. A babák a Zsuzsi nevet kapták. A szülők mindenütt szívesen pártfogolták a kezdeményezést, és irányították a gyermekek munkáját. Ezek pedig nagy buzgalommal keresték fel a falvak legidősebb szövőasszonyait, akik annak idején a székely rokolyákat szőtték, a csizmadiákat, akik értettek a hajdani csizmák készítéséhez, mindenkit, aki tudott mondani valamit a falu élő vagy már csak emlékezetben őrzött néprajzi hagyományairól. Szentimrei Judit néprajzkutató, a szakma legnagyobb tekintélye úgy találta, hogy mindezek eredményeképpen az erdélyi magyar diákok európai viszonylatban is érdekes, példás gyűjteményt hordtak össze. Eközben megtanulták elválasztani a színpadról ismert műmagyar, operettmagyar ruhát az igazi népviselettől. Ez a mű-népviselet első látásra talán csillogóbb, tetszetősebb, de a szervezők óvni akarták a gyermekeket tőle, hiszen esztétikailag is nevelni kívánták őket, arra ösztökélni, hogy mindenütt keressék meg az ősi, eredeti viselet nyomait.

Bukarestben van egy híres falumúzeum, ennek az igazgatója, Gheorghe Focła a gyűjtemény láttán kijelentette, hogy ez egyedülálló az országban, talán a világon is.

Lenauheimban könnyen cáfolhatom az igazgató állítását. Ez a sváb babagyűjtemény ikertestvére a Zsuzsi-babák családjának, amely egyébként állandó otthont a kézdivásárhelyi múzeumban talált, csak ezek a bánsági babák életnagyságúak, de kevesebb van belőlük. Miként az erdélyi magyarság lélekszáma is jóval nagyobb volt mindig a németekénél.

Ha mégsem egyedülálló a Zsuzsi-babák családja, ha kettő van hasonló, akkor felvetődhetik: melyik volt az első, melyiknek a készítői tanultak másoktól? Eltanulták egymástól, versenyeztek ebben, vagy egymástól függetlenül született meg az ötlet?

Egyáltalán nem hiba, ha a kisebbségi nemzeti közösségek az önépítésben, a hagyományőrzésben versenyeznek vagy éppen vetélkednének egymással. A jogvédő küzdelemben érhetnek be ennek a kapcsolatnak a gyümölcsei. Óbesenyői látogatásom kapcsán, a bolgárok sorsát vizsgálva említettem, hogy még a félezer esztendeig egymással szemben állott bolgárok és törökök is megtalálták a „közös nyelvet” kisebbségi önvédelmükben a két világháború között. A romániai magyarokat és németeket (szászokat, svábokat) nem is választották el olyan mély szakadékok, mint Dobrudzsában a muszlim törököket és az ortodox keresztény bolgárokat. Igaz, hogy súlyos csapást mért az együttélésük harmóniájára a szászok Medgyesen tartott, 1918-as gyűlése, amelyen Erdély Romániához csatolása mellett nyilatkoztak. Önnön érdeküket nézték csupán? De hiszen az 1989 után fellépett szász politikus, dr. Thomas Nägler, a Német Demokratikus Fórum elnöke nyíltan elismerte, hogy ez a csatlakozás milyen nagy tévedés volt részükről, mivel nyomban Trianon után történelmük legnagyobb csalódásait élték át. „A magyarok tőlünk egyetlen hold földet, egyetlen aranytallért sem tulajdonítottak el.” Ezzel szemben a román hatalom ellenségesen lépett fel ellenük, kirabolta őket, és a nagyon gyors ocsúdás jeleként „a szász parasztok, hivatalnokok, kézművesek és mások hevesen bírálták a medgyesi szász népgyűlés képviselőit, akik önkéntesen csatlakoztak Romániához”.

Magyar írók, szellemi emberek nyújtottak először kezet Trianon után szász kollégáiknak, és az egyazon kisebbségi sorsban viszonzást kerestek barátságukra. Kós Károly – hiányos német nyelvtudása ellenére – lefordította Meschendörfer Keleti város című regényét. A magyar Erdélyi Helikon és a német Klingsor folyóiratok munkatársai 1928-ban közös tanácskozást tartottak Nagyenyeden a magyar–német fordítások ügyében. Közös irodalmi estek Kolozsvárott és Brassóban. Otto Folberth Ausztriában letelepedett szász író így jellemezte a marosvécsi írói összejöveteleket: „Vécsen elsőrendű kultúrfeladatnak tartották ápolni a művelődési kapcsolatokat az erdélyi románokkal és szászokkal.”

Tolmács nélkül című, 1972-es kötetemben, amely ötvenhat kortárs magyar és román író vallomásait tartalmazza a két irodalom kapcsolatairól, ahol erre mód nyílott, igyekeztem figyelni a magyar–szász írói barátságokra is, meg a közös kisebbségi küzdelmeikre. Úgy gondoltam, hasznos lesz, ha ezeket az epizódokat a mai romániai német olvasók is megismerik. Csokorba kötöttem őket, és elküldtem a bukaresti német napilapnak, a Neuer Wegnek. Hónapok múltán sem kaptam semmi választ. Megkerestem a számomra legismertebb kollégámat, Hugo Hauslot.

– Megkaptuk az írást, hogyne. Mit válaszolhattunk volna?

– Például megjelentethettétek volna a lapban.

– Hová gondolsz? Neked is jobb, ha elfelejted.

– Nem értelek. Két nép íróinak barátsága…

– Két kisebbség! – jött ki a sodrából. – Mit szólnának a román elvtársak, ha mi a hátuk mögött német–magyar összefogást hirdetnénk?! Ez már-már összeesküvés!

Nem ez volt a legcinikusabb és legrosszabb német magatartás. A Neuer Weg legalább nem bélyegezte meg az erdélyi és bánsági magyarságot azzal, hogy mindenkor elnyomta, nemzeti mivoltából kivetkőztette a németeket. De a temesvári német lapban, a Neue Banater Zeitungban a főszerkesztő, Nikolaus Berwanger költő és kisebbségi vezér sűrűn emlegette, hogy a svábok igazi ellenségei a magyarok voltak mindig, és ma is azok, mivel nem tűrnek meg maguk mellett más népet, más nyelvet. Berwanger 1935-ben született, soha nem élt magyar főhatalom alatt, semmilyen fogalma nem lehetett az „asszimiláló” magyarokról. Egyszerűen túllihegte Ceaułescu jelszavait, a román nacionalizmus vádjait a biztosabb érvényesülése érdekében. Nem találta elegendő biztosítéknak naponként ismételt ódáit az új embert alakító, a világon páratlanul humánus romániai kommunista rendszerről.

Majd a diktátortól kapott útlevéllel úgy elment az országból, hogy bottal üthették a nyomát. „Elnyomott német kisebbségiként” menedéket kért Németországtól.

A legképtelenebb vád még Berwangert is túllicitálta. Sütő András jegyezte be naplójába 1987. március 3-án:

„Szigorú utasítás a KB sajtóosztályának magyar felelősétől: lapunknak teljes egészében közölnie kell a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának közleményét. Borzasztó dolgok hangzottak el újból a sebtiben összetrombitált tanácskozáson. H. magyar nemzetiségű román írónak nevezte magát, egy német felszólaló pedig – a Német Tanács ülésén – ezt mondta: ha a trianoni döntéssel Erdélyt nem ítélik oda Romániának, akkor 1944-ben nem csupán az észak-erdélyi zsidóságot, hanem ennek a területnek a német lakosságát is, tehát a szászokat, svábokat is Auschwitzba deportálták volna! Gázkamra áldozatai lettek volna.

S amikor egy ilyen négykézláb járó, oligofrén német-román hazafi ekkora ostobaságokat beszél, senki sem kérdi meg tőle: mégis, mennyit ivott a pártbüfében, hány hónapos korában ejtették a fejére, és merre van jelenleg az anyukája?”

Tavasz, 1991.

Filmezünk Erdélyben. Kísérlet volt a magam számára, bizonyosság Böjte Józsefnek, történelmet és mai valóságot idéző megannyi kiváló dokumentumfilm rendezőjének és Kiss Róbert operatőrnek: egy táj lelkét meg lehet-e szólaltatni úgy, hogy egyetlen élő embert sem kérünk mikrofon elé, nem keresünk hősöket és áldozatokat, hanem hagyjuk beszélni a hegyeket, vizeket, mezőket, várakat, templomokat, temetőket, évszázados vagy évezredes köveket?

Ebből az utazásból született meg az Erdély egymásra szakadt századai.

Már az országhatáron meg kellett szegnünk fogadalmunkat. Ugyanis a nagylaki román határőrsön a vámos hívatlanul belépett a képbe. Stábunk egyik tagja gyakorlatlanságában a vámos faggatására elgagyogta, hogy Erdélybe igyekszünk.

– Erdély nem létezik – paprikázódott fel a vám ura, reám öntve egész haragját, mivel egyedül én tudtam románul.

– Én azért mégiscsak Erdélyben születtem – szóltam szelíden. – Bizonyára látta már az útlevelemben.

– Ez nem Erdély, hanem Románia északnyugati tartománya!

Helyben vagyunk! A nagylaki vámnál még mindig a diktatúra nyelvi törvényei vannak érvényben, Ceaułescu megdöntése után több mint egy évvel. Bukarest fura ura úgy akarta gyarapítani birodalmát, hogy eltörölte az évszázados elnevezéseket.

– Hát akkor Románia északnyugati tartományában fogunk filmezni.

– De hol? Milyen helységekben?

– Látja, ezt nem tudjuk előre. Forgatás közben derül ki.

Ennek a váratlan összezördülésnek az lett a folytatása, hogy egy időre kísérőket kaptunk. Egy kiskocsit, amelyben civilek ültek, négyen, de a kocsin három antennát számolhattunk meg. Hűségesen követtek, míg a második este véletlenül le nem ráztuk őket magunkról. Vaksötétségben, kátyús utakon, mint egy holdbéli tájon, Lenauheim felé igyekeztünk. Meséltem Böjte Jóskának a német néprajzi múzeumnak beillő babagyűjteményről, amely egyetlen kísérő szó nélkül bemutatja a svábok életét, táncait, viseletét, még azt is elárulja, hogy Württemberg mely tájairól települtek volt ide. „Ez éppen nekünk való” – vidámodott fel rendező barátom, s hajtotta a csapatot, hogy még késő este előtt odaérjünk.

Egyetlen fény az autónk lámpája. Körülöttünk néma falu. Emlékezetemre hagyatkozva elvergődtünk a kamarai épülethez. A kapu nyitva, de a semmibe nyílott. Kísérteteknek tűnhettünk volna, ha valaki hirtelen elénk áll és megkérdezi, kik vagyunk, mit keresünk ott. „Most még elmaradt kísérőink is hasznosak lennének – dünnyögjük. – Útbaigazíthatnának.”

Végre egy halványan világoló ablak. Bekopogunk.

– Ki az? Mit akar?

– Jó emberek vagyunk. Keresünk valakit.

– Kicsodát?

Eszembe jut a neve:

– Elisabeth Brach asszonyt.

Erre nyílik az ajtó. Ha tudjuk a gondnoknő nevét, akkor nem lehetünk vadidegenek. Idősebb hölgy áll a küszöbön, vállán sebtében felkapott kabátféle. A sűrű homályban megnéz:

– Elisabeth Brach nem lakik már itt. Nem tudják?

– Legutóbb még…

– Legutóbb? Már egy fél éve elköltözött.

– Itthagyta a múzeumot?

– Itthagyott mindent. Németországban keressék.

Mintha üres őrhelynél állnánk, ahonnan megszökött a strázsáló katona.

– Akkor most ki a gondnok itt?

– Én vagyok. Miért?

Elmagyarázzuk. A hölgy nehezen érti meg. Böjte Jóska hiába próbálkozik németül. Az új gondnoknő csak románul tud. A múzeumot úgy kapta, „ráadásként” a lakóházzal. Telepes, aki két éve érkezett Moldvából.

– És a babák?

– Megvannak – feleli egykedvűen a hölgy. – Porosodnak. Eleinte még letöröltem őket. De minek? Fél éve nem nyitotta reám senki az ajtó… De maguk… Németországból jöttek?

Fél szájjal felelünk; bizonytalanságban hagyjuk. Így legalább nem csapja be orrunk előtt az ajtót, hanem felkapja a viharlámpást, és velünk jön a múzeumba. Közben elmondja, hogy egy szál német sem él már Lenauheimban, nincs többé német iskola, óvoda, üres a templom.

Dohos levegő a babák termében. Mikor szellőztethettek itt utoljára? Filmes barátaim előre örülnek, milyen pompás felvételeket fognak készíteni, mikor megindul a babák tánca. Haláltánc lesz, temetői hangulat, egy hajdanán virágzó falu végzetének forgása.

– Nem gyújtaná fel a villanykapcsolót, asszonyom?

– Nincs áram. Levágták.

– Akkor az elosztó sem működik? – néz rám kétségbeesetten Kiss Róbert.

Mintha nem hinné el, ellenőrzi. Aztán legyint.

Ilyen a nemzethalál? Könnyező népek helyett por, piszok, dohos levegő és közöny veszi körül.

Mennyire naiv volt a mi szegény Vörösmartynk!

Temesvár, 1999 januárja.

Szomorú jelentés a temesvári magyar lapban, a Heti Új Szóban: „Január 9-én, a németországi Darmstadtban elhunyt Hans Mokka temesvári író, aki 1912. május 16-án született Temesváron. Kötetei német, magyar és román nyelven jelentek meg. Első verseskötetét 1938-ban, német nyelven adta ki.”

– A repatriált német írók, művészek elbúcsúznak Temesvártól, a Bánságtól?

– Azok igen, akik úgy érzik: méltóképpen éltek, tisztességben haltak meg.

Nikolaus Berwanger jutott eszembe. Nincs „felejthetetlenebb” fájdalom, mint ha egy kisebbségit egy másik kisebbségi vádol be, igaztalanul, haszonlesésből, a közös elnyomónak.

Barátomat kérdeztem:

– És a mi Berwangerünk? Hallani róla valamit? Miként találta fel magát Németországban?

Romániában nemcsak főszerkesztő volt, de az Írószövetség egyik vezetője is.

– Úgy mondják, hogy meghalt. Már van néhány esztendeje.

– Hiszen alig múlt hatvanéves.

– Kétszer is meghalt. Előbb németként, aztán emberként.

– Ezt hogyan értsem?

– Beszélték itthon, Temesváron, hogy kezdte hirdetni magáról, ő tulajdonképpen a sváb népet védelmezte a diktatúra kiszolgálásával. Valaki, kitelepült sváb megállította az utcán: „Te védted meg a svábokat, bitang?! Úgy megvédted, hogy maholnap egy se marad közülük!” És ott, a nyílt utcán felpofozta. Ez volt a halála, az első, németként.