Csorba Győző hagyatékából

[Elmúlik egyik nap…]

Elmúlik egyik nap a másik után
és már olyan napok
hogy nem tudom: az-e a több amit
hoznak vagy amit visznek

Hideg van ágyba bújtam
dunna rajtam vánkos fejem alatt
körülöttem szolgáló tárgyaim
a szék-szolga az asztal-szolga
a könyv-szolgák a papír-szolgák
az írógép-szolga a ruha-szolgák
ezek ringyó szolgák mindahányan
kik most hűséggel engedékenyen
alkalmazkodnak ízlésem dühöm
hanyagságom kedvem kanyargó
igényeihez
de éppúgy megtennék akárkinek

A legjobb volna szétperzselni őket
a féltékenység-irigység jegyében
a közelgő próbáltatás jegyében
amikor majd nem borul föl a szék
ruha és szőnyeg nem gubancolódik
a papírok se gyűrődnek azok elé
akik engem kihordanak
könyveim meg bizalmasaim
bizalmaskodnak bizalmatlanul
hozzájuk érőkkel s talán
a kettőnk titkait is kibeszélik

1964. VI. 22.

A költő Hátrahagyott versek című, a Pro Pannónia Kiadónál megjelenő kötetéből.

Vers 1951-ből

A sóhaj csöndben száll tova,
nyögés és jaj se ér eget,
de elcsepeg, bár csak csepeg,
bár lassan csepeg csak a vér.

A piacaink hangosak,
hangos a szó, hangos a toll.
Írják, mondják, ahogy szabály,
ahogy a Nagy-Nagy Könyvben áll.

Fölkél az ember, hunyorog,
nyújtózik, szíve megdobog.
Jeges szél csap be ablakán,
összegörnyed és fázni kezd.

Indul az ember, fúr, farag,
ás, épít, ócskát földre dönt.
Karjába zsibbadás ömöl,
erein végig ón-közöny.

Ölel az ember, mindene
gyöngéd-lágy öllé válni kész.
Pénz csörren, megbénul szeme,
s magán kívül senkit se lát.

A sóhaj csöndben száll tova,
nyögés és jaj se ér eget.
A piacaink hangosak,
hallani csak hurrát lehet.

Írják, mondják, ahogy szabály,
ahogy a Nagy-Nagy Könyvben áll.
A vér lassan csepeg, csepeg
s megalvad sűrűn, feketén.

1965. I. 25.

[Cigányul rendelésre…]

Cigányul rendelésre
a dalt! S teljes jogod
hogy megkopaszthatod
vagy hogy cifrázhatod

Szemed mivégre jó
Kivájhatod szemed
Lát más helyette lát majd
más szem szemed helyett

S mikor már semmi jussod
a költő névre nincs
trónt kapsz és koszorút csak
fogadd el szép szerint

1966

[Veszendőknek…]

Veszendőknek – mert hogy hány évre mindegy –
rakom rakjuk gyülekvő rímeinket
ahány csak készül: romló gyönge vége
a semmiség lúgjába ér be

Mi ellen harc ez? És mi haszna látszik?
Ámít hitet talán egy szemhunyásnyit
De alóla s mögüle követelve
gázol ki az élet való szerelme

s belénk vagdossa és eszünkbe vési
a legnagyobbik törvény rendelésit:
hogy nem lehet csodásabb költeményünk
mint amit – nyögve sírva bár – megélünk

1981. VIII. 24.

Egy új versírófüzetre

Folytatván az irkafirkát
kezdem ezt a tiszta irkát.
S míg a tollam kanyargatom,
eső kopog az ablakon.

82 május vége,
életem kétszer hat éve,
pontosabban: hat s hatodfél,
bár e fél már a nagyobb fél.

Isten tudja: ez az irka
tele lesz-e egyszer írva?
Ha nem: üres mennyi marad,
s mennyi lesz majd a teli lap?

S mi ér többet: az a része
amit beírtam egészen?
Vagy ami még üres, fehér? –
Alighanem ez többet ér.

1982. V. 25.

Beszélgetőfüzet

Messze messze sík terül, hol a káplár sort hív,
messze fontos négy torony, minaret és boltív,
messze füstölgő Mecsek zöld teteje újít,
szemnek nyújtva legalább üde koszorúit.

                                               (Emléksorok egy régi pécsi uszodára –
                                               A „Beszélgetőfüzetek”-ből)

Kettő között az át… az út… Hova?
Van még füstölgő Mecsek áll  nagy uszoda
De innen oda biztosan hogy nem volt látható
onnan meg vissza az csupán csak fájható
csak fájható volt és fájó bizony
hogy lemarkolt öklébe az Iszony

Ó mester költő ó bátyám öcsém
zavarban az utód s a költemény
Száz év: sok de itt-ott van példa rá
esetleg élhetnél is még talán
és amit eddig én te azt velem
s plusz több mint harminc évet nélkülem
Ahogy most meg már több mint negyven év
nélküled tárta s zárta is szemét

1983