Czigány Lóránt

A központozás ars poeticája

Csúf csuhában hajlott hátú szerzetes lépett a pulpitusra; Xavér atya túl volt már a hetvenen. Így szólította meg a köré gyűlt fiatal novíciusokat, kik tonzúrás fejüket felé fordították:

– Ma az írásjelekről beszélek néktek, rátok akarom testálni mindazt, amit a párizsi skólák nagy tudományú és nagy hírű mestereitől tanultam két emberöltővel ezelőtt. A betűvetésre már megtanítottalak benneteket, díszes iniciálét is tudtok rajzolni, most tehát ne lúdtollatokat hegyezzétek, inkább a fületeket.

– Az írásjelek fontosak, mert nélkülük összefolyik a szöveg, túlárad, kilép a medréből, mint a Tibiscus vagy a Danubius a tavaszi esőzések után; parttalanul zuhog a mondandó, sodrása, mint uszadékot, ismeretlen vagy nemkívánatos irányba rántja a gondolatot; beletipor, megszaggatja, felduzzasztja, szétteríti. Ez pedig nem kedves a Teremtőnek, aki megszabta a csillagok járását, a madarak röptét, az imádság menetét.

– Ezért mondom tinéktek, az első és legfontosabb parancsolat: bátran használjátok a pontot, és tiszteljétek, ám féljetek is tőle, mert a pont a leghatalmasabb az írásjelek között: gátat emel a szavak torlódásának, a lelkünkből buzgárként feltörő mondandónak, egyszóval véglegesíti a mondottakat, formát ad a formátlannak, befejezi a befejezhetetlent. Minden egyes alkalommal, ha pennát ragadtok, arra gondoljatok, hogy az Úr még nem tett pontot életetek folyására, s adjatok hálát, hogy engedi: az elfojtott, eltitkolt mondandó testet öltsön a pergamenten. Arra is gondoljatok, hogy a világ végét is egy nagy pont fogja jelezni, mikor az Úr az ő végtelen bölcsességében pontot tesz mindenek után. Megállítja a Föld forgását, a rügyek kipattanását, a tenger hullámzását, az üstökösök útját.

– Mondom tehát néktek, tiszteljétek a pontot, s örüljetek, hogy az Úr az ő végtelen kegyelmével, megengedte tinéktek, hogy birtokoljátok a végső megoldást. De óvatosan bánjatok vele, mert a pont nem a teremtés eszköze, hanem a végé, az elmúlásé, a megsemmisülésé. Ha pont került a mondandó végére, befejeztétek, nincs mit tenni, nem lehet visszacsinálni azt, ami a pont elé került. De mint ahogy az éjszakát a nappal követi, úgy a befejezett mondatot is új mondat követheti és követi, habár amit rosszul mondtatok az előző mondatban, az már jóvátehetetlen az új mondatban. Ezért vigyázzatok!

– Mindennap életünk új mondatát kezdjük, s nem tudjuk, mikor írjuk le az utolsót: ezért aggódva tegyünk pontot minden mondat után; mérlegeljük, elmondtuk-e azt, amit akartunk, megformáztuk-e a megformálhatatlant. Mert azt is tudnotok kell, életünk mondatának végére nem mi teszünk pontot, még akkor sem, ha badar módon, engedve az ördög incselkedésének, ez állna szándékunkban. Életünk mondatát ilyenkor is az fejezi be, aki Mindenek Tudója, s aki a végső írásjelet addig tartogatja, amíg jónak látja. Kiteheti egyetlen szó után. Vége. De megengedheti, hogy életünk mondata kacskaringózzék, cikornyás mellékszárakat eresszen, hivalkodóan buja és – hadd tegyem hozzá azonnal – fölösleges mellékutakra tévedjen, kerülgesse, késleltesse, takargassa az igazi mondandót; kifogásokkal éljen, hamis és álságos irányba tévelyegjen. De eljön a pillanat – és nem tudjuk, hogy mikor –, midőn a mondvacsinált kifogások, az átlátszó mellébeszélések, fölösleges cicomák, bonyodalmas útvesztők ingoványos ösvényeinek az ideje lejár, nincs mit tennetek, rádöbbentek, hogy a mondandó végére pont kívánkozik. Mert rosszul mondtam fentebb: a pont nemcsak a vég, hanem a bizonyosság írásjele is, a bizonyítéké, hogy lám, képesek voltunk valamit véghezvinni az Úr engedelmével.

– Éppen ezért mondom megint, immár sokadszor, hogy tisztelettel vegyes félelemmel bánjatok a ponttal. Mert zsenge ifjúságtokban nem gondoltok erre. Még abban a korban vagytok, amikor leginkább az égnek meredő, ágaskodó felkiáltójellel gyűlik meg a bajotok. Bevallhatom, én is így voltam hajdanában, párizsi tanulóéveim alatt. Esendő tudatlanságomban szerettem volna világgá kürtölni: „Élek! Szeretek! Mily kék az ég! Mily csodálatos a természet!” Ilyeneket akartam volt izgatottan, felkiáltójeles mondatokban közölni a világgal a felfedezés lázában, mint aki megvilágosodott, megismerte az igazságot, és éppen ezért kötelességének érzi, hogy ezt harsogva közölje a világgal. Ám a világot nem érdekelték felkiáltójeles mondataim. Hiába ordítottam torkom szakadtából. Hiába! A világ és elöljáróim rövid, felkiáltójeles mondatokban tudatták velem, hogy mit kívánnak tőlem. Nagyon sok mindent követeltek tőlem, egymásnak ellentmondó dolgokat, szemenszedett hazugságokat, hogy itt vár rám a boldogság, hogy ott lesz jobb az életem, ide álljak és ne oda, hogy azt hangoztassam, amit nem hiszek, és amit gondolok, azt pedig elhallgassam. Meggyűlöltem a felkiáltójelet. Örökre. Ezért is hagytam oda a világot, és választottam a szemlélődést. Megfogadtam, hogy soha többet nem teszek a mondat végére felkiáltójelet. Most beszélek erről először, s lám, megszegtem szavam, magam is dobtam felétek felkiáltójelet. Pedig ma is úgy vélem, az erőszakos emberek írásjele a felkiáltójel.

– Nem mondhatok tehát mást tinéktek: kerüljétek a felkiáltójelet, és ha felkiáltójellel dobnak meg benneteket, ne dobjátok vissza. Kérdőjelet szegezzetek szembe vele. Mert a kérdőjeltől a felkiáltójelek kunkorodni kezdenek, elgörbülnek. A kérdőjel visszavág, a megingathatatlannak vélt igazságokba kételyt csepegtet, kétségbe vonja a kétségbevonhatatlant. Megint csak vallomással tartozom tinéktek: azt hittem, az a bölcsesség netovábbja, ha minden felkiáltójel ellen tarsolyomban a kérdőjel, mellyel elgörbíthetem az égnek meredő egyenest, hogy összegörnyedve maga is kérdőjellé legyen.

– Mint ahogy elmondtam tinéktek összetűzésemet a felkiáltójellel, most öregkorom tapasztalatát is megosztom véletek: ne higgyetek a kérdőjelnek sem, mert az pedig a vallatás eszköze, választ akar kicsikarni belőletek akkor is, ha inkább hallgatnátok. Olyanról is faggat a kínpadon, a gyóntatószékben vagy családi körben, amiről jobb csak módjával szót ejteni, esetleg teljesen hallgatásba burkolódzni. Ráadásul a kérdőjel a belső kétkedés jele, mely a bizonytalanság útvesztőibe terel benneteket, s éppen ezért az ördögtől vagyon. Bizony! A lelketekben öröktől fogva létező felkiáltójeleket akarja mindörökre meggörbíteni a kétkedés kérdőjele. Értelmeteket henyévé teszi, mert mindent elintéz a legmakacsabb szócskával: miért? miért? miért? S erre nem tudjátok a választ. Miért születtem, hiszen nem léteztem, tehát nem akarhattam megszületni, s miért halok meg, hiszen nem akarok meghalni? Erre majd költők keresik a választ, mint ahogy arra is, hogy miért nő a fű, ha leszárad, s miért szárad le, ha újra nő. De a költők is csak a kínzó kérdésig jutnak majd el. Azért veszélyes a miért, mert nem tudunk választ adni rá. E szócska után áll a legveszélyesebb kérdőjel. Már a pogány Arisztotelész is rádöbbent, hogy a miértekre nem tudunk választ adni véges elménkkel. A ki? mi? hol? mikor? kérdésekre megkereshetjük a választ, olykor hosszadalmas, fáradságos munkával, másszor könnyedén ölünkbe hullik a válasz, de a miértre, a dolgok végső miértjére bölcselmünk nem tud érdemleges választ adni, még ha néhányotok meglepő érzékenységgel közelíti is meg emberi nyomorúságunk végső miértjeit.

– Mondom tehát, így ábrándultam ki ifjúságom ideáljából, a kérdőjelből, melyet egy életen át nagy becsben tartottam. Ma már a kérdőjellel is csínján bánok, módjával használom. De nem félek tőle, mint a felkiáltójeltől, mely teli torokból harsogta az egyedül üdvözítő igazságot, amit a kérdőjellel sikerült megrendítenem, legalábbis magamban. Meggátolt abban, hogy életem boldogan adjam hazug eszmékért, hogy itt, a siralom völgyében keressek földi paradicsomot. Ezért vagyok hálás a kérdőjelnek, új távlatokat nyitott meg. A kérdőjel a belénk oltott természetes kíváncsiság eszköze és jele (bár elismerem, az ördögtől vagyon). Végső soron áldom a sorsomat, hogy megismerkedhettem vele, de ma már nem vagyok a rabja.

– Joggal kérdezhetitek, és kérdezzétek is, melyik akkor az igazi írásjel, melyet bátran követhetünk, mert az igaz útra tereli feltoluló mondanivalónkat. Bizony, ma sem tudom, illetve ma már megint nem tudom. Ezt nem illenék bevallanom, hiszen akkor minek éltem, ha még erre sem tudok válaszolni. Ráadásul csupán a másodlagos értékű írásjelek maradtak hátra: a kettőspont, a pontosvessző és a szürke kis veréb, a vessző. A kettőspont csalóka, hitvány írásjel, a rákövetkező magyarázatra hívja fel a figyelmünket ott, ahol legtöbbször nincs magyarázat, mert nem lehet, nem tudunk magyarázatot adni. Olyat ígér hivalkodó, talmi csillogással, amire nem biztos, hogy képes. Ami a kettőspont után következik, kézenfekvőnek tűnik, az előzőkből következik, kristálytiszta logika által vezettetve. A kettőspont is a Sátán ivadéka, el vele!

– Arisztokratikus párja a pontosvessző; elismerem, elegáns írásjel, bár sokan leélik az életüket anélkül, hogy egyszer is leírták volna. Még többen vannak, akik ismerik ugyan, de nem tudnak mit kezdeni vele. Pedig hiába ócsárolják, hogy öszvér: a vessző meg a kettőspont keveréke, összevegyítése – mégiscsak választékos modorban különíti el az elkülönítendőket, de nem oly mértékű végérvényességgel, mint a pont, az írásjelek királya. Utána még következhetnek dolgok ugyanabban a mondatban. Mégis jobban elválaszt, mint az igénytelen vessző, melyet figyelmetlenül használunk: elakad a mondandó, s vesszőt teszünk. Pedig semmit sem kellett elkülönítenünk, elválasztanunk, csak másképp alakult a mondanivaló…

Xavér atya is elakadt, nem tudta, hogyan folytassa exhortatióját. Magának motyogott, összefüggéstelenül és értelmetlenül. Az élesebb fülűek azt vélték hallani, hogy a paráznaságról, a fertelmes bujaságról beszél, arról, hogy nem lett volna szabad a vesszőt és a hímvesszőt összetévesztenie, már legalábbis a használatukat: a vessző helye a scriptoriumban van, a hímvesszőé cubiculumban, bár mindkettő a mondandót szolgálja, hogy az ige testet öltsön… Hirtelen összeszedte magát. Szikár, de görnyedt testét kiegyenesítette, eleven felkiáltójelként tornyosodott hallgatósága elé, és szokatlanul érces hangon folytatta:

– Amikor a pontról beszéltem, elfelejtettem a hármas pont említését. A három pont a legnagyobb gyarlóság, a bűn melegágya. Sunyi és alattomos módon arra utalunk vele, amiről egyébként hallgatunk, azokra a gondolatfoszlányokra, melyeket nem engedünk előtüremkedni, de a belső késztetés miatt valami jelét kell adnunk, hogy ott lappanganak, ólálkodnak, settenkednek a fejünkben, de vagy nem tudjuk, vagy nem akarjuk megfogalmazni őket. Nem akarjuk szabadon engedni őket, hiába csörtetnek a fejünkben, hiába készülnek kitörni, rázzák a rácsokat, döngetik a falat. Fiatal testvéreim az Úrban! Ha három pontot akartok tenni a szövegbe, azonnal vonuljatok vissza cellátokba, zúdítsatok a nyakatokba egy kupa hideg vizet, vegyétek elő a korbácsot, s azzal addig ütlegeljétek magatokat, amíg a három pont utáni vágy le nem csillapodik lelketekben. Csak utána ragadjatok ismét pennát…

A hajlott korú szerzetes, aki több mint hetven tavaszt látott, ernyedten lelépni készült a pulpitusról, ám egy pirospozsgás arcú novícius kérdésre emelkedett:

– Domine! Nem feledkeztél meg a gondolatjelről és a kötőjelről?

Pater Xavér hosszasan hallgatott, mielőtt válaszolt volna:

– Sok mindenről nem beszéltem, és nem tudnám megmondani, feledékenységből-e, avagy más ok miatt. Nem mondtam, hogy a kettősponttal elsősorban idézőjelbe tett idézeteket vezetünk be. Ezt fölöslegesnek tartom, hiszen egész életünkben idézünk, minden szavunk idézet, csak néha nem emlékszünk, kitől származik a citátum. Ezért nem beszéltem az idézőjelről sem. És legtöbbször pontatlanul vagy hiányosan idézünk. Forognak a sírjukban az egyházatyák. És a klasszikusok is. Mert más hangsúllyal, más nyomatékkal ismételjük szavaikat. Nem beszéltem arról sem, hogy az idézőjelet leggyakrabban nem pontos idézetek megjelölésére használjuk, hanem éppen ellenkezőleg, nemtetszésünket fejezzük ki vele, elkülönítjük magunkat egyes szavaktól, egyes kifejezésektől, nem akarunk azonosulni azzal, amit nyelvünkre veszünk.

– Ám nézzük meg, milyen választ érdemel kérdésed. A kötőjel – kezdte a novíciusok gvárdiánja – nem igazi írásjel, bizonytalanságuk leplezésére találták ki a klerikusok és írástudók. Amikor nem tudjuk eldönteni, hogy életünk melyik szavát kell egybe- avagy különírni, akkor kötőjellel összekötjük őket. Nesze-semmi-fogd-meg-jól írásjel, mert a szavakat egybe avagy külön kell írnunk. Tertium non datur. A kötőjel azt akarja elhitetni velünk, hogy igenis van harmadik lehetőség, szemben az igennel és a nemmel. Ez nincs így, a kötőjel egy ortográfiai hazugság, ingadozás a jó és a rossz között, semleges álláspont, pedig amikor a megszámláltatásra kerül majd a sor, el kell döntenetek, hogy ide álltok-e vagy oda – nem mondhatod kötőjellel: „is-is”.

– Fiatal koromban magam is azt hittem, lehet késleltetni, elodázni a választást, a scriptoriumban akkoriban magam is sok kötőjelet vetettem a pergamentre. Ha nem voltam biztos valamiben, kötőjellel írtam, abból nem származhat baj rám nézve. A kötőjelekből mégis több károm származott, mint hasznom. Mert olyan dolgokat akartam összekötni – mára már felismertem, hogy az ördög incselkedett velem –, amikről tudom, hogy nem lehet, és olyan szavakat vágtam szét, melyekről szintén tudom, hogy összetartoznak. Hosszú esztendők során tanultam meg, hogy mit írjak egybe és mit írjak külön. Illetve ha tökéletlenül tanultam is meg, ma már mégis ragaszkodom ahhoz, hogy mit hogyan írjak: már nem tehetek magamnak szemrehányást később, hogy esendő emberként azt is egybeírtam, amit mások felkiáltójelei miatt tettem. Tudom, hogy az én világomban mi tartozik össze és mi nem. Ha a dolgoknak okuk és céljuk van, ez talán elég is egy élet tanulságának. Kései felismerés, bár remélem, nem túl késői…

– A gondolatjel szóra sem érdemes, akkor alkalmazzuk, ha úgy véljük, megállíthatjuk az időt, hogy még van időnk közbevetni ezt vagy azt, némelykor lényeges, de nem odatartozó dolgokat (és ez vonatkozik a zárójelre is), legtöbbször azonban fölösleges locsogást. Erre azonban az Úr nem adott elég időt, ezért csak a lényegesről kell beszélnünk, s ezért mellőzzük a közbevetett mondatokat (ugyanígy a zárójeles közbevetéseket is), hiszen az idő telik, a homokóra szemcséi kérlelhetetlenül peregnek, még arra se jut mindig idő, hogy a lényeges dolgok közül mindent elmondjunk, amire felhatalmazást kaptunk az Úrtól. Mint ahogy az én gyatra és elfecsérelt életem példázza ezt tinéktek, mily könnyű sokat markolni és keveset fogni.

– Menjetek tehát vissza a scriptoriumba, és vakarjátok ki a pergamentről, amit eddig írtatok. Ne tékozoljátok az időt tovább: fogalmazzatok újra minden mondatot az így nyert palimpszeszten. Mert minden mondatot úgy kell papírra vetnetek, mintha az utolsó lenne, s akkor nem érhet csalódás benneteket, nem hagytok hátra befejezetlen mondatot, amikor a Gazda pontot tesz életetek mondatának a végére. Úgy legyen, ámen.