Fekete J. József

Bálint Péter: Alföldi portrék

Múlt és Jövő Kiadó, 1999

Bálint Péter – két sikeres regényének megírása után – mintha csak egyszerűen megnyitotta volna történeteinek csapját, mintha szabadjára engedte volna fegyelmezett mesélőkedvét, hogy a történetmondás búvópatakját létrehozó elbeszélésének egyre öblösödő folyama a morotvák sorát vájva ugyan, végül mégis egy, az elszámoló leszámolás szándéka által mélyített mederbe fusson. Látszólagos azonban könyvében a történetalakítás spontaneitása; a fabula lomha kanyarulatait és csillogó örvényeit mégis az előző kötetekből ismert alkotói fegyelem szabályozza.

A szerző számára a legjobb elsőkötetes írónak ítélt díjat hozó Örvény és Fúga (1990) „vallomásos összegzése”, majd az 1998-ban megjelent Búvópatak XVI. századba vezető konfessziós áltörténetisége, Debrecen-központúsága – s ebből adódóan a „kálomista Róma” meghatározó szellemi kisugárzásának szinte tapintható megjelenítése – azok a szálak, amelyek az előbbiekhez fűzik az Alföldi portrék kötetét. Ugyanilyen összekötő szerepű a történet megírásának idejébe megtért narrátor: az első regény „fiatal festője”, a második „festője” a harmadik regényben gimnáziumi – művészettörténeti jegyzeteket is készítő – művészettörténet- és rajztanár, a XX. század második felének szülötte, a történelem egy mikroközösségben tapasztalható lecsapódásának krónikás szemtanúja, egyben a történelem által maga is formálódó figurája. Az egyes szám első személyben megszólaló mesélő, aki az élőbeszéd és a különböző alkalmi közlések ritmusát, pátoszát, retorikai fordulatait és csavaros konfabulációit felhasználva szerkeszti és építi gyermekkora, valamint felnőttkorának jelene között ívelő történetét, amelynek időbeli elhelyezését a regény nyolcadik fejezetében feltűnő dátum, 1991. július vége, illetve az ezt követő tegnap este időhatározó pontosítja. Végtére tehát a történelmi jelen idő, egyéni, emberi mércénk szerint pedig a közelmúlt a regény tárgya, tere és szélesebb értelemben vett helyszíne. A regény beszélője tanúja volt a rendszerváltozásnak, megtapasztalhatta, hogy valami megszűnt, de arról még nincs tudomása, hogy valami új, valami pozitív született-e helyébe. Annak bizonyítására azonban, hogy a parancsuralmi rendszer honi viszonyok közé szelídített módszerei nem csupán embereket nyomorítottak meg, sorsokat térítettek el pályájukról, hanem egész közösségeket taszítottak létbizonytalanságba, kényszerítettek erkölcsük föladására, a választást ellehetetlenítő senkiföldjére, annál szemléletesebb gyűjtemény áll rendelkezésére.

„…»bennszülöttként« is idegen maradtam szülővárosomban; talán ezért is tudtam elfogulatlanul látni és maliciózusan megcsipkedni minden hibáját és hiányosságát. Nem szeretetből vagy jókedvből teszem, minden fricskáért és elmarasztaló jelzőért, mellyel illetem e várost, nagy árat fizettem egykoron, most csak törlesztek valamelyest az adósságomból. […] Nem, nem bosszúállás részemről ez a krónikaírás, hanem magamon végzett operáció; igyekszem kivágni múltamból azokat a fekélyes részeket, amelyek működési zavart okoznak töprengéseimben. Az öncsonkítás az ára a cenzúrázatlan vallomásnak” – szögezi le a narrátor, akinek hangjából a kiváló esszéíró Bálint Péter szavai is kivehetők. Az esszéíró mondatait azonban ebben a kötetben elnyomja a kedélyes fabulázó hol kacagó, hol együttérző, az irónia és a líra között vibráló szövegfolyama, az ábrázolást teljességgel kiszorító mesélése, ami éppen az ábrázolás és a megjelenítés, a dramatizálás (Bálint Péter előző könyvében is tapasztalt) hiányában számos novella- és regényötletet, illetve témát olvaszt és hígít fel. Nem is csoda, hiszen a megszenvedett múlt nem kézzelfoghatóságában van jelen, hanem láthatatlan és megfejthetetlen történetként, aminek a hátterében a közös történelmi emlékezetkihagyást előidéző, illetve megkövetelő állam- és pártrendszer áll. A beszélő – aki mellesleg képzőművész – nem a múlt rendszer működésének ered a nyomába, s nem a működtetőit vizsgálja, hanem a működés következményeit veszi lajstromba, sorsgalériát állít kalauzul a szocialista nómenklatúra történelmében való felderítőútra.

„Mesterember nem bír sokáig meglenni a műhelye nélkül” – olvassuk a regényben, s tudjuk, ismét vallomással találkoztunk. Az írónak a francia íróelődökre, mesterekre vonatkozó hivatkozásai a konfesszió nyelvi modelljén belül azonban meg-megzökkentik a történetmondást; mégis, a meg nem nevezett, Debrecen közelében fekvő kisváros paraszti és polgári hagyományaival szembeállított személyes erudíciós többlete arányosan villan föl, amikor a klasszikus műveltségre való visszautalás révén az élőbeszéd stilizálásával idézi fel azokat az időket, midőn a nyelvi kommunikáció nem csupán a megértést és a megértetést szolgálta, hanem az árnyalt, a választékos önkifejezést is jelentette, amelyből kristályhangon csendül vissza tudás, ismeret, tehetség.

Debrecen, az előkelő város, díszes épületeivel, aszfaltútjaival, gázvilágításával, élénk üzleti életével, gőz- és lóvasútjával már a múlt század végén is az Alföld létbirodalma jelentős toposzának számított, amely egyfelől a keresztyénség szellemiségének adott tovább éltető otthont, és ez határozta meg kulturális miliőjét, másfelől pedig a kelet-közép-európai polgári hagyományokat is magába szívta. Ezen túl a környező kistelepülések paraszti kultúrája is beszivárgott a városba, aminek révén egészséges ozmózis alakult ki az európai hagyományokra, a paraszti tradícióra és a vallásgyakorlás meghatározó szerepére épülő cívis és a rurális életforma között. Az új világrend és helytartói erre az olajozottan működő, etikailag megalapozott, erkölcsösen gyümölcsöző kelet-közép-európai polgári képződményre is lecsaptak, mint mindenre, ami polgári és nem anyagelvű, hogy javait és előnyeit magukéinak tudhassák, hibáikat, tévedéseiket és mulasztásaikat rá hárítsák, a keresztyénség össze- és megtartó erejét – annak kigyomlálásával – egy új kollektivizmus eszméjével behelyettesítsék. Ekkor kezdett más nyelven beszélni a világ: a proletárdiktatúra szakszótára kivetette magából mind a polgár, mind a paraszt beszédmódját, az új idióma nem ismerte saját többes számát sem, hiszen kényes volt az ilyen fogalmak használata. (A szó többes alakján: idiomatán a katolikus dogmatikában Jézus Krisztus isteni és emberi természetének tulajdonságait értik.) Aki ezt a nyelvet nem beszéli, jóllehet a hatalom nyelvét gyakorlók számszerűen kevesebben vannak, mégis maga marad kisebbségben. És a kisebbségi ember mindig idegen, hontalan, gyenge, a gyengébbet pedig mindig gyűlölik a hatalmasok. Ráadásul paradox módon félnek tőle, ezért agresszívak vele szemben.

A vallomástevő monológjában – a monológ jellegzetesen kisebbségi műfaj, a meg nem hallgatottak, a párbeszédre nem érdemesítettek helyzetdala – magánszférájára utalván nem titkolja, hogy nem a megnevezetlen alföldi városkát tartja világbeli otthonának; attól a pesti albérlet is belakhatóbbnak tetszik, ha már nem lehet Párizs polgára, ahol elevenen élnek azok a tradíciók, amelyektől őt születésétől kezdve megfosztották; ugyanis a művészi hajlammal megvert és a nagyvilági bohémság felé vonzódó elbeszélőben a fővárosi körülmények valamelyest mégis kompenzálták a Szajna-partra épült szellemi környezet hiányát. A francia kultúra és művészet iránti vonzódás folytonosan átüt a regény szövetén, s az segíti a regény tárgyával szembeni látszólagos távolságtartást s a kívülállás illúziójának megteremtését. Alkalmanként ugyan arányt téveszt a szerző az ábrándképek hitelesítésében, egy-egy idegen nyelvű sorával, bekezdésével csorbítja az elvágyódó nosztalgia aprólékosan felépített lírai alakzatát. S amikor a nyelvi vitára a szerelmes ágyban kerül sor, óhatatlanul is mesterkéltté válik a szöveg. A történetek regénnyé komponálásának alkotói kételyeiről egyébként, ha áttételesen is, de magára is vonatkoztathatóan számol be a szerző: „Mármost ki tudja, hogy törvényszerű-e ez is egy »mesemondó« életében, vagyishogy amíg természetes közegében, amúgy öntudatlanul és ösztönösen mesél, megzabolázhatatlan képzeletére és saját kútfőjére hagyatkozva, mit sem törődve avval, hogy mások örömére is szolgál-e, avagy csak magának okoz gyönyörűséget, addig elementáris erővel ömlik belőle a mondanivaló, ám amint arról győzködik, hogy vérbeli mesélő, s rámutatnak arra, miben is rejlik az erőssége, egyszerre elbizonytalanodik, »gondolkozni« kezd azon, amit csinál, kicsit mesterkéltté és modorossá válik, mert nem akar többé naivnak és gyanútlannak látszani a céhbeliek között…”

Bálint Péter a hagyományos nagyregény nyomdokait követve és a regényírás korszerű módszereit ötvözve ügyesen szerkesztett, arányos műveket tett olvasóinak asztalára, nyelvi készségét és invencióját a történetmondás illuminációjában teljesítette ki. Jelen regényében a remekbe szabott portrék, egy-egy típus személyes jellegzetességekkel való felruházása, illetve fordítva, az egyéni sorsok színes mozaikjából a típusra való következtetések között burjánzó narratív elágazások, az asszociatív történetek a mű igazi jelességei, amelyek természetesen csak a szöveg egészével alkotnak egységet, folytonos visszacsatolást teremtvén a regény két folyama, a beszélő által elmondott és a narrátorról szóló történet között.

Az elbeszélő ritkán zökkenti meg a történetmondást a „ne siessünk előre a történetben”-féle metatextusokkal. Különös, hogy egy éppen ilyen, közvetlenül az olvasóhoz szóló szöveg mennyire tartózkodik az önreflexióktól, mennyire puritánul zárkózik el az olvasóval való lehetséges összekacsintástól. A szöveg a mű keletkezéstörténetének irányából ilyen alkalmakkor a narrátor felé fordul, és ebben minden esetben a szerző kiváló (képzőművészi ismeretekre utaló) arányérzéke érvényesül. A szenvedélyes, pátosszal teli retorikus bekezdésekkel, hitszólamokkal gazdagított, életességet, bölcsességet, tapasztalatot, emelkedettséget és túlzást görgető történetmondás a regény végén Jánossy Gáspárnak, a kálvinista gyülekezet új lelkészének színreléptével még feszesebb, még erőteljesebb lesz.

Igaz, innét válik nyilvánvalóvá a gyülekezetben az emberi lelkek majd fél századon át tartó, kívülről ösztökélt, de a megfelelés szándéka által belülről is gerjesztett eróziója, a kisebb-nagyobb látványossággal is szolgáló morális elbizonytalanodás és eltévelyedés, itt bizonyosul be, hogy az egyházellenes politikával szemben felvett sündisznóállás elsősorban erkölcsi tartást jelentett, és midőn az elzárkózó-védekező magatartás egyszeriben feleslegessé vált, ugyanaz az erkölcsi válság szakadt a gyülekezetre, amitől korábban többé-kevésbé sikeresen, vagy csak látszólag, de megvédte magát. A változásnak eme pontjától, az alantasságnak a legszentebb körökben való hirtelen burjánzásától válik gyakorlatilag krónikássá az eddig csak megidéző narrátor. Mint a legtöbb krónikást, őt is becsületes szempontok vezérlik: „…nem lehet olyan világban élni, amelyik újra meg újra megsemmisíti a múltat, tetszése szerint átírja a történelmet, egyes embereket kiradíroz az emlékezetből, másoknak dicsőséget hazudik.” Kertész Dani bácsi, a település korábbi lelkésze megtörve bár, de rendületlenül töltötte be tisztét a gyülekezet hitben való megtartásában, a presbiterek összefogásában, noha a rendszer mindent megtagadott tőle. A rendszerváltozás után azonban még azt is elvették, amije nem volt. Nem más, mint az új lelkész, aki az új körülmények közepette új erkölcsi normákat is beiktatott magatartásának szabályzói közé, és habitusával felmutatja a korábbi rendszer morális talajvesztésének átszüremlését a vallásgyakorlás immár szabad terrénumára. Nem védhette meg Dani bácsi a gyülekezet tagjait sorsuktól, miként azok se tudtak ellenállni egyetlen „felsőbb döntésnek”, de saját sorskihívásuknak se. Kárpáthy Gyula nyugalmazott körorvos a falu és a környező tanyavilág bikájának számított, csak éppen saját feleségét és lányát volt képtelen megzabolázni. Halász András, a fiatalabb körorvos az alkoholizmusával gyógyította rátermetlenségét, szakmai hozzá nem értését és családi gondjait. Katona Elemér gyógyszerészt ugyancsak családi vonalon büntette a sors, amiért nemcsak az orvosságokat, hanem a pletykákat is előszeretettel kevergette, ráadásul a morfinista Halászné halála is jószerével a lelkén száradt. A kis közösségen belüli szerencsétlenségek egyre súlyosbodtak. Csaplár Benjámin fia beteljesületlen szerelme vagy gátlásos impotenciája miatt vízbe ölte magát, Vedres Ica, a nevelőnők gyöngye saját gyermekének gyilkosa lett… emberi tragédiák mind, mondhatnánk, noha tudjuk, a nyomás alatt pattannak el a húrok, a lefojtottság alól szabadulnak fel az indulatok, miként a könyv egyik legmegrázóbb történetében, amelynek hőse azt se érdemelte meg, hogy nevét megőrizze az emlékezet. A beszolgáltatás idején a közeli tanyasi zsellér fia, akit a mezőváros népe nemes egyszerűséggel csak „fattyúnak” tisztelt, vasárnap délelőtt fegyveres kísérettel jelent meg a településen, és a népi demokrácia nevében foglalni kezdett minden mozdíthatót. Az ellenkezőket a templomkertben sorakoztatta fel, a hangosabbaknak a kezét is hátraköttette. A gazdák sejtették, ha a hatalom mámorában úszó fattyú nem löveti őket halomra azonnal, sokévi börtön nélkül aligha ússzák meg. Az emberségéből kivetkezett suhanc pedig teljhatalmának tudatában és az apját nyomorító korábbi rendszer iránti bosszúvágytól sarkallva addig feszítette a húrt, amíg a dulakodás közben ki nem gyulladt a templom. Erre még inkább megmakacsolta magát a népi demokrácia küldönce, és se a templomot oltani, se a közeléből elmenekülni nem engedte a halálra rémült gazdákat és asszonyaikat. A drámai helyzetet a templom harangja oldotta meg, amikor a lángoló toronyból alázuhanva maga alá temette a megkötözött foglyok mellett dölyfösködő fattyút.

Hogy micsoda lelketlen nyomás nehezedett az önmaga gyermekei ellen harcot indító és saját komisszárjait a vérfrissítés érdekében felfaló parancsuralmi rendszerben mindenkire, aki vallása, származása, pártállása vagy miegyéb miatt kisebbségbe szorult, a regény beszélője a következő vallomásában foglalja össze talán a legtömörebben: „De hát nem ezt akarták tőlem? Hogy örökösen bűnösnek érezzem magam valamiért? Hogy a kétely és a bűntudat marcangoljon: hol hibáztam, mit vétettem? Kalapos Vilmos és én, két különböző nemzedék, nem ugyanazt akartuk mi ketten? A művészek alkotói szabadságát magunkba szippantani olyan korban, amikor a szabadságról és istenhitről hallani sem akartak a hatalmasok. Paranoiás korban mindegy, hogy mi vagy: zsidó vagy kálomista. Minden törekvés, mely a gyökerek ápolására és a lélek szabadságára irányul, gyanús. Kalapos és én, két megrekedt polgár, akikre hol a szabadkőművesség, hol a kozmopolitaság, hol pedig a gyűlölni való ellenség billogát sütik. Uram, mikor állapodhatunk már meg mi ketten, egy zsidó és egy kálomista, valahol Európában?”

A regényt a „szentfazék” fogalomköre keretezi be. A fogalom naiv, gyermeki ésszel való értelmezésének taglalásával indul az első fejezet. „Az én képzeletemben például a »szentfazék« rögvest egy női lény alakját ölti, a boszorkány sajátságos változataként jelenik meg előttem. Fekete gyászruhát visel, egészen bokáig érőt, nehogy bárki is megpillantsa lábikráját, s valamiféle rossz gondolatai támadjanak; fejét fekete vászonkendővel borítja, állánál kis csomóra kötve, csak rücskös, tömpe orra látszik, mely alatt néhány szál fekete bajusz mered oldalra, akár a macskáknak, s egyvégtében majszol valamit műfogsorával.” Az utolsó előtti fejezetben a krónikás visszatér hajdani elképzeléséhez, immár a mesék keltette illúziónak szögesen ellentmondó értelmezéshez, amit a tapasztalás keserűsége revelált; s aminek következtében a hőssé előlépett narrátor ráeszmélt magányosságára, arra, hogy amíg ő a közösség szellemi és lelki hagyományaihoz kívánt idomulni és a múltból példát merítve otthonra találni benne, addig az már megváltozott, és kivetette magából a korábbi mércékhez, etikai normákhoz igazodót. Az igazi „szentfazék” – miként azt a proletárhedonizmus oltárán szívesen áldozó Kárpáthy Gyula a kocsmaasztalnál leszögezte – az új, féktelenül törtető lelkipásztor – ripacskodó színész, gátlástalan karrierista, aki kitúrta helyéről a jobb sorsra érdemes, a gyülekezetével még azonos nyelvet, a reformátusság erkölcsiségének nyelvét beszélő lelkipásztort, hogy aztán a templomban magánpurparléjában Krisztust „égi zsűrielnöknek”, önmagát főnöknek és górénak titulálja, és így a szocialista nómenklatúrából átörökített magatartásmodell (beszédmód) vértezetében tetszelegjen, és igyekezzen ahhoz illő módon a maga épülésére és javára cselekedni, kissé átigazítván a keresztyén és a krisztusi erkölcs alapelveit.

Az „alantas ösztönöket felszabadító új világgal” szembeni perlekedés konok indulata, az elszámoló leszámolás szándéka hívta életre az Alföldi portrékat. A történetmondó hős nosztalgiába kénytelen menekülni a magáénak hitt világból, a lelkiismeretét igyekszik rendbe tenni azáltal, hogy őszintén vall – de nem gyón! – gyermek- és ifjúkoráról, szerelmeiről, az apjához való viszonyáról (az idevágó rész a zárófejezetben a mű leghitelesebb oldalai közé tartozik), vágyairól és lehetőségeiről, szigorú erkölcsének alkalmankénti fellazulásáról, presbiteri mivolta ellenére a gyülekezettől való eltávolodásáról. Közben szemléletes tablót készít a XX. század második felének kisvárosi alakjairól, akiknek szellemi és morális magatartását a paraszti vagy polgári múltnak a megnyomorító jelennel való összeütközése határozza meg, és lendíti a lefojtott nihiltudat felszabadításának irányába. Az író végső soron a rendszerváltás előtti évekkel, évtizedekkel szemben a nosztalgiát választja. Ám ennek a nosztalgiának nem lehet a múlt a tárgya, hanem az elérhetetlen, a még meg nem tapasztalt. Az egyéni szembeszegülés a paranoiás hatalommal – amely a maga képére termeli ki a neki tetsző és megtűrt magatartásformákat – eleve kudarcra ítéltetett, és csak illúzióként élhető meg, ez az állapot pedig végső soron a szellemi és erkölcsi nihil felé kormányozza a sorsot: „…leülök egy asztalhoz, és egymás után hajtom föl a söröket, kibírhatatlanul szenvedek az ittasoktól, a hozzám hasonlóan társra vágyóktól, a bűztől és a cigarettafüsttől, s eszeveszetten vágyom haza, ahol pedig senki se vár, csak a megszokott pizsama és papucs, a képek és a könyvek.”

Az Alföldi portrék közvetlenségével szólítja meg az olvasót. Úgy tetszik, a közlendő rátalált benne a formára, amely a nyelvi erőteljességen túl magán viseli a szerző szerkesztési tapasztalatainak és arányérzékének kamatozó eredményét.

Mégis, a regény minden erénye ellenére Bálint Pétertől legközelebb inkább az 1998-as Búvópatak nagy – és páratlan – élményét idéző művet olvasnék szívesen. A szerző az Alföldi portrék narrátoraként és krónikásaként ugyanis belülről szemléli a kisváros életét, a sorsokból kinagyított történetekhez való viszonyát pedig hol a patetikus azonosulás, hol meg az ironikus távolságtartás határolja be, ráadásul a hitelesség érdekében az ábrázolt közösség nyelvi határait se nagyon lépheti túl, bár ezt a korlátozást nehezen viseli, és a narrátor saját történetében, erudíciójának palástja alatt szabadjára engedi tehetségét. Szövegének hangfekvései így is a kortárs magyar próza egyik leggazdagabb regiszterű megszólalásává avatják ezt a regényt. Ebben a műben azonban Bálint Péternek legnagyobb feladata mégis szárnyaló képzeletének, kiváló nyelvi készségének, szerepjátszó, próteuszi hajlamának – legértékesebb írói adottságának – a megzabolázása volt. Megmutatta, ilyet is tud. Nem eltávolodva a tárgyától, belülről láttatva azt, visszafogottan ábrázolni, annyira stilizálva csupán, amennyit az egységes kompozíció megkíván, és a tárgy által követelt nyelvi konzervativizmus helyére sziporkázó gazdagságot csempészve, szinte könnyedén szórakoztatva elbeszélni a kor ugyan többnyire vértelen, de léleksuvasztó egyéni és kollektív drámáját. Tisztes teljesítmény, ez kétségtelen.

Művészetének zamatos gyümölcseit azonban vélhetően a megkötöttségek levetkezése érlelheti tovább, s ehhez a legjobb útmutató a Búvópataknak a tehetség, a tudás és a teremtő ösztön közötti eksztatikusan nagy ívelése.