Ferdinandy György

Szent Jeromos kutyája

A szigeten, ahol harminchat évig éltem, van egy csendes öböl. Annak idején itt szálltak partra a konkvisztádorok: Kolumbusz apró bárkái könnyen átcsúsztak a zátonyok között. A spanyolok mindennek nevet adtak. Az öbölt Szent Jeromosról nevezték el, ki tudja, miért. Jeremiás, ha jól tudom, próféta volt, és nem naptári szent.

Jeromos lett az apró erőd neve is, amely arra lett volna hivatva, hogy megvédje a szigetet. És ezt a cégért viselte a hetvenes években épült Hilton szálloda is.

Az én időmben már csak kevesen tudták, hogy az egyik sziklát is Jeremiás prófétáról nevezték el a spanyolok. Szent Jeromos kutyájának, pontosabban. És valóban, ha jól megnézte az ember, a vízmosta korall a Pathé-lemezek nagy, tarka kutyájára hasonlított

A furcsa képződménynek a konkvisztádorok idején volt valami története is. Valami szomorú legenda: a kutya a gazdáját várta ott a szirteken. Egy tengerészt, aki a tengerbe veszett.

A történetet megjegyeztem magamnak: tény és való, hogy én is ott ültem a parton, hosszú éveken át, hallgattam a hullámok locsogását, és néztem a végtelen, acélszürke vizet.

Később beljebb költöztem, a sziget belsejébe. Nem számoltam tovább az éveket. Jeromos kutyája is csak most jut eszembe, harminchat év után, amikor kijöttem újra a partra. Amikor nemsokára elmegyek.

*

Harminchat év egy emberöltő. Az ember családot alapít, felépíti a házát ennyi idő alatt. Barátai, szomszédai lesznek, felnevel tucatnyi gyereket. Ezt-azt megvalósít az álmaiból, kilombosodnak a fák, amiket ültetett. A hazatérés meg sem fordul a fejében, legfeljebb álmaiban látja viszont a földet, ahol született. Mert az álmainak ugye nem parancsol senki sem.

Csak én nem tudtam soha megszeretni ezt a korallzátonyt, ahol hajótörést szenvedtem, alig húszévesen. Igaz, hogy nem is akartam megszeretni: két vállra akartam fektetni ezt az idegen világot. Még csak egy kutyát sem engedélyeztem magamnak. Egy csipetnyi ellágyulást. Diplomám volt, francia feleségem, három gyerekem. Dolgoztam: alig vettem észre, hogy – egyik a másik után – mind magamra hagyott. Én nem mentem utánuk. Befejeztem, amibe belevágtam. Összeszorítottam a fogamat.

Lett újra asszonyom, fiam. Velük már jobban vigyáztam: nem adtam ki magam. És most elmúlt ez a harminchat év. Én pedig itt állok, egy szál magam.

Az apró tanodában, ahol tanítottam, rendeztek nekem egy búcsúünnepet. A rektor átadott egy falvédőt: a bennszülöttek szeretik a rímekbe szedett közhelyeket.

Messziről jöttél,
Mindenbe belefogtál.
Mégsem érkeztél meg
Soha ide hozzánk.

Hát igen. A versikében volt valami igazság. Mert szerintem aki megérkezett, az mindenről letett. Én pedig nem adtam fel a terveimet.

Volt még azután egy beszéd is. A szónok megjósolta, hogy a mosolyom mindenkinek hiányozni fog. Tény és való, nem voltam beszédes. Nem kötöttem az orrukra a dolgaimat.

Később megszólalt a zene, a félhomályban táncoltak a lányok. Felálltam, összegöngyöltem a tapétát. Senki se vette észre, hogy elmegyek.

*

Hogy miért maradtam itt mostanáig? Miért ítéltem erre az önkéntes száműzetésre magam? Utólag mindenre van magyarázat. De az ember nem utólag határozza el a dolgokat.

Még barátaim se lettek. Volt, akit megszántam, és volt, aki megszánt. A sorrend néha változott. Axel, a berettyóújfalusi gróf például akkor vett engem a szárnyai alá, amikor partra szálltam. Húsz évvel később én fogadtam be őt. Juliusnak, a feltalálónak pedig akkor esett meg a szíve rajtam, amikor a francia családból már senki se maradt. Van, akin nem lehet segíteni: nála máig se róttam le a tartozásomat.

Egy idő óta pedig egyre inkább engem sajnál meg a környezetem. Itt van például Ives, egy baszk, akivel együtt csepüljük a franciákat, és együtt szürcsöljük a burgundi borokat. Vagy Kálmán, az argentin író, aki elolvassa a szövegeimet. Rafael, a kubai tanár a disszertációján dolgozik, és éppen olyan ágrólszakadt, mint jómagam. Éppen csak fiatalabb. És fiatalon még nem tudja az ember, hogy a magány végleges állapot.

Néhány alkalmi barát. Mint látható, csupa idegen. A bennszülöttek nem közösködnek velük, még az útjaik sem keresztezik egymást. Egészen más pályán keringenek.

Eleinte még csak meghívja őket az ember. De engem példának okáért harminchat év alatt se hívtak soha vissza. Lehet, hogy igazuk volt: minek?!

A leghűségesebb útitársak minden száműzetésben az asszonyok. Azok, akik egy gyenge pillanatukban követték a férjüket. És akik nem mentek vissza az Óvilágba. Értsd: idejében, amikor még elhatározza a dolgokat az ember, és még nem a körülmények döntenek. Mint Genovéva, a párizsi asszony, aki húsz éven át javítgatta a szövegeimet. Vagy Castora kisasszony, a madridi vénlány, akivel egy nap vettük fel a munkát, és egy nap búcsúztatott el az egyetem. Az egyetem! Én mondtam el az ő búcsúztatóját és ő az én panegiriszemet.

A barátok, mint látható, kurta lista. És hát nem valami perdöntő fejezet.

*

A hozzám hasonló magányos farkasoknak egyetlen sebezhető pontjuk van: a női nem. Belesétálnak minden csapdába, puszta kényelemszeretetből, ha kiveti rájuk a hálóját egy amazon.

Nekem is lett egy barátnőm, amikor magamra maradtam. És nem is akármilyen: egy zöld szemű, tigrispuha asszony, aki – fontos részlet – a szomszédban lakott. Edelmirának hosszú, szeplős combjai voltak: itt a szigetvilágban zámbóknak nevezik az ilyen hirtelenszőke szerecseneket. Volt két kislánya is, a gesztenyebarna Ethel és a koromfekete Marianne. Ő maga egy menzán dolgozott, és tisztes szegénységben nevelte a két apátlan gyereket.

Ma is kínoz a bűntudat, ha erre a trópusi szerelemre gondolok. Jó voltam hozzájuk; azokhoz, akik nem tudnak kárt tenni benne, mindig jó az ember. De hát egy férfitól többet várnak a nők, mint hogy udvarias legyen. Edelmira pedig, a szegény, mindvégig kétségbeesetten szeretett.

Közben feltűnt a láthatáron egy régi diáklány. Chicának is hosszú, ívelt combjai voltak, annak idején egyetlen mozdulatával felzaklatott. És hát neki is volt két kókuszfejű kisfia, két ismeretlen apától; mi több, ő is egy menzán dolgozott.

Meg lehettem elégedve magammal: a két asszonyból, mint a cukornád illata, áradt a szerelem. Közös volt bennük az is, hogy önálló életet éltek: nem akarták rám erőltetni magukat.

Velük vagy mellettük, a szomszéd lakásban, az maradhattam volna, aki voltam: néma, jóindulatú idegen. De én nem értem be ennyivel. Be akartam bizonyítani, hogy ha akarom, meg tudom újra csinálni az életemet.

Fehér lány lett a feleségem, egy keményfejű nőcske, aki tudott késsel és villával enni, és aki – amikor összeráncolta a homlokát – szegény anyámra emlékeztetett.

*

Talán furcsán hangzik, de én utáltam az egyetemet, és szerettem a diákjaimat. A szigeten, ahol éltem, a munkanélkülieknek filléres ösztöndíjakat osztogattak. A fiatalok elhitték, hogy egyetemre járnak, végigülték az összes létező szakokat. Én is közreműködtem ebben a nagy átverésben, és ezért harminchat éven át mélyen szégyelltem magam. A hallgatók sírtak, amikor átvették a diplomáikat. Derék gyerekek voltak, egyik-másik idővel álláshoz jutott: beöltöztette groomnak valamelyik amerikai étterem.

A megalázottakat mindig is védelmembe vettem, mióta az eszemet tudom. Segíteni így sem tudtam sokat. Egy forradalmár csodákra lett volna képes a helyemben, de én nem akartam megváltani az emberiséget. Ebben a tárgykörben volt már némi tapasztalatom. Az óráimon kinevettem a világot. Ez is valami: megnevettettem ezeket a szomorú szerecseneket.

Egy szó, mint száz: nem vagyok büszke erre a harminchat évre. A furcsa csak az, hogy végigcsináltam. Hogy mégsem tartottam értelmetlennek az életemet.

Útközben volt talán a legjobb. Fent dolgoztam a Kordillerák tetején, és lent, a tengerparton éltem, mint minden idegen. Hajnalban, munkába menet, az őserdő felett még sűrű pára lebegett. A bozótból mély, fanyar illat szivárog ilyenkor. Csend van, mintha templomban lenne az ember. Amikor felértem, a fennsíkon már kisütött a nap.

Lefelé menet lilába váltott az égbolt. A tengerparton kigyúltak a fények. Az óceán felett hideg, neonkék csillagok.

Az autósztrádán énekelni szoktam. Mindenfélét, összevissza. Régi idők melódiáit, együgyű népdalokat. Lehet, hogy ez volt az értelme az egésznek: ilyenkor, hazafelé menet, kis híján boldognak éreztem magam.

*

A mariachiknak van egy balladájuk: Az elveszett gyermek. Néha elmentem, meghallgattam őket. És kicsordult a könny a szememből, valahányszor megszólalt a trombitaszóló, és megkerült az elveszett gyerek.

Egy zongorista, Armer Félix volt az első trópusi barátom. Casablancából került át a szigetre, és magyar asszony volt a felesége. A lányuknak a Kinga nevet adták, a szülőföld emlékére, amely megszámozta őket. A számokat ott viselték a csuklójukon.

Félix eljátszott nekem minden áriát, amit csak borotválkozás közben énekelt apám. Amikor szünnapja volt, a tengerpartra jártunk. Volt egy meccslabdánk, kaput csináltunk két kajla pálma között. De Félix nem élt sokáig. Az Óvilágból többnyire csak meghalni jártak át a hozzá hasonló, sokat szenvedett emberek.

Ki más volt még? Donna Fé, Eusébia – két öregasszony, aki harminc éven át vasalta az ingeimet. Alejandro Caraballo, a vén brácsás, aki minden este végigkacsázott az ablak alatt.

Harminchat év után a helyszínekhez szokott még ragaszkodni az ember. De a szigetvilág népe már tönkretette: kiirtotta, lebetonozta a helyszíneket. Corcegát például azért szerettem, mert ott bukott minden este a tengerbe a nap. „Fürdeni megy!” – mondta egyszer tömpe ujjacskáját a víznek szegezve José, a fiam.

Az emlékeimet csak később kezdtem rendbe tenni, az első évek rohanása után. A balkonomról a tenger ívére nyílott a kilátás. Balra a hajók kürtjei búgtak, jobbra a repülőtér, a csípős kerozin. Mindenütt csak ez: az indulás és az érkezés. A világ, amit megtagadtam, de ami ott zúgott valahol a horizont alatt.

Én pedig szürcsöltem a cukornád levét, és hallgattam a sistergő lemezeimet. Hogy lett volna más is? Nem volt. Az asszonyom és a fiam nem vállalták a sorsomat.

Szent Jeromos kutyája kint ül a korallzátonyon. Engem itt nem fog várni senki. Most mégis belém nyilall valami apró, szúró fájdalom.