Gion Nándor

Disznóvér és Dugóhidi Anita

Valamiért mindig örömet szerez nekem, ha veszekedős barátaimat sikerül összebékítenem. Már egészen fiatal koromban is… De erre inkább nem térnék ki, nem kötődik szorosan a közeli eseményekhez. A lényeg az, hogy nemrégen Szelim Ferhátovicsot és Leonyidot is összebékítettem, holott közöttük korántsem amolyan intellektuális villongásokról volt szó, mint legtöbb barátom esetében, hanem komoly összeütközésről, ami akár halállal is végződhetett volna, talán az én közbenjárásomnak is köszönhető, hogy elrendeződött nagyobb baj nélkül. Éppen az eset komolysága miatt magyarázkodnom kell egy kicsit. Valójában nem is barátaim az illetők. Szelim Ferhátovics talán igen. Vele együtt szolgáltam az egykori Jugoszláv Néphadsereg legrosszabb hírű büntető zászlóaljában, és szerelmes leveleket írtam nevében a menyasszonyának, merthogy ő nem tudott írni és olvasni, azóta sem tanulta meg a betűvetést, de így is életrevaló ember, óriási zárt teherautóval ingázik Bosznia és Nyugat-Európa között, útjai során engem is felkutatott Budapesten, és az általános délszláv alapállással ellentétben kedveli a magyarokat, jóízűeket beszélgetünk a régi rossz időkről, bár enyhe borzongás fog el, ha kamionját a lakásom alatt parkoltatja napokig. Meggyőződésem ugyanis, hogy Szelim Ferhátovics lőfegyvereket, aknákat, esetleg másfajta robbanásveszélyes szerkezeteket fuvaroz, ezt azonban nem állíthatom teljes bizonyossággal, afféle megsejtés csupán. Ami bizonyos: Szelim Ferhátovics hithű boszniai muzulmán, keményfejű, bátor férfiú, kedveli a magyarokat, tehát szívesen barátkozom vele még akkor is, ha áruforgalmazását illetően bizonyos kételyeim merülnek fel.

Leonyiddal kapcsolatban viszont nincsenek kétségeim. Róla pontosan tudom, hogy ukrán bérgyilkos. Ő maga mondta el, meg aztán távolról, egészen távolról nyomon követtem egy-egy akcióját, ami mindig valakinek a halálával végződött. Bizonyítani itt sem tudnék semmit, Leonyiddal tulajdonképpen vakvéletlenül ismerkedtem meg, megbízatást sohasem adtam neki, a jövőben sincs szándékomban. Ő azonban ápolgatja véletlen ismeretségünket, igaz, csak akkor jelentkezik, ha megalapozott akciós okai vannak rá, de számomra még az ilyen esetleges kapcsolat is terhes. Igyekszem jó képet vágni váratlan felbukkanásakor, de hangsúlyozom, hogy egyáltalán nem barátom, legfeljebb csupán ismerősöm.

Ezek az előzmények. A folytatás kezdett egészen veszélyessé válni, Leonyid ugyanis meglehetősen mozgékonyan él Közép-Európában. Szarajevóban is tevékenykedett, minek következtében valakik megbízták Szelim Ferhátovicsot, hogy egyik szolgálati útján, mintegy véletlenül, lapítsa a betonra az ukrán bérgyilkost. Ez hajszál híján sikerült is, Leonyid azonban az utolsó pillanatban félreugrott a kamion elől, majd ezután általam igen fenyegető üzenetet küldött Szelim Ferhátovicsnak. Utálom, ha teljesen ártatlanul belekeveredem az efféle piszkos ügyletekbe, de azért sikerült szétválasztanom a két acsarkodó… mondjuk így, jó ismerősömet. Szelim Ferhátovicsot eltanácsoltam az országból, Leonyid pedig visszatérhetett jövedelmező munkájához, és hónapokra békén hagytak mindketten, aminek nagyon örültem, csöndesen elpiszmogtam az íróasztalomnál, és időnként Dominikát, az egyetemista szomszédlányt abajgattam.

Nem kell semmi rosszra és sikamlós dologra gondolni, Dominikának szinte kizárólag a lelki életével foglalkoztam. Ő ugyanis csak másodállásban egyetemi hallgató, főállásban a Józsefváros utcáit járta éjszakánként, az újabban bevezetett rendőri szigor azonban beszorította lakásába, magányos kínjában elővette a biológia-tankönyveket, bement az egyetemre, és majdnem minden vizsgán jeles osztályzatot kapott.

Bezártságában azonban ez sem vigasztalta igazán, gyakran feljárt hozzám, csöndesen panaszkodott, én megpróbáltam vigasztalni, hangsúlyoztam az intellektuális sikerek fontosságát, de Dominikát sehogyan sem tudtam meggyőzni, szomorúan mosolygott okfejtésemen. Egyébként gyönyörű a mosolya.

Azután egy szép napon meglátogatott dr. Baltás Katalin, aki szerintem a legremekebb orvosnő a világon, ő szokta megmérni a vérnyomásomat, úgy ötévenként, ilyenkor néha enyhe rosszallással csóválja a fejét, de nem riogat semmivel, nem akar eltiltani semmitől, így hát nagyon szeretem. Ezúttal azonban nem jött egyedül, egy magyar vizslát vonszolt maga után, azonnal bemutatta, a kutya pedigrésen fajtiszta, törzskönyvezett neve Dugóhidi Anita, de baráti körben, kissé logikátlanul, mindenki Dorkának becézi. Dühösen rám ugatott, amikor megöleltem háziorvosomat, majd körbeszaladta a lakást, megállt az előszobai tükör előtt, és hangos csaholással nekiugrott saját tükörképének, néhányszor beverte az orrát, ettől valamelyest megnyugodott, leheveredett az egyik fotelben. Dr. Baltás Katalin ekkor előadta látogatásának a célját. Egész hónapos tanulmányútra kapott meghívást Skandináviába, holnap indul a repülőgépe, ő boldogan repül, egyetlen gondja, hogy nincs kire hagynia Dorkát. Egyenes beszéd volt, egyenesen válaszoltam hát. Kifejtettem, hogy mérhetetlen szimpátiámban és együttérzésemben sem vagyok hajlandó felügyelni erre a buta, ámbár rafinált, de féltékeny dögre, mert rengeteg más fontos dolgom van. Dr. Baltás Katalin védelmébe vette vizsláját, azt bizonygatta, hogy a kutyát kissé elkényeztette, alapjában véve azonban szeretetre méltó, okos és hűséges jószág. Elvitatkoztunk egy ideig, de nem jutottunk egyezségre, végül az orvosnő rám förmedt, hogy tűrjem fel az ingujjamat, és megmérte a vérnyomásomat. Ezúttal nagyon szigorú lett. Felsorolta, hogy a továbbiakban mit nem szabad ennem és innom. Háromszor dobbantottam a padlón, vagyis átkopogtam a lakásom alatt unatkozó Dominikának.

Azonnal feljött. Bemutattam neki háziorvosomat és a fotelben henyélő vizslát, meggyőzően előadtam, hogy egy hónapig gondoskodni kellene a csillogó szőrű, kedves és fajtiszta kutyáról, gazdája ezt természetesen méltányolná.

Dominika nem zárkózott el a javaslat elől, sőt felderült az arca, azt hiszem, nagyon szenvedett már intellektuális magányában, ő inkább fizikai tevékenységet igényelt. Dr. Baltás Katalin elmagyarázta neki, hogy Dorkát reggel és esete sétára kell vinni, esténként kell étkeztetni válogatott kutyaeledellel, és néhány tízezer forinttal mindjárt megelőlegezte a kiadásokat és a fáradságot. Elégedetten váltunk el, dr. Baltás Katalin elrepült Malmőbe vagy Oslóba, én nyugodtan ehettem és ihattam, mint azelőtt, Dominika pedig lelkiismeretesen sétáltatta a Dorka nevű magyar vizslát, és bízvást állíthatom, hogy kutyasétáltatás közben nem űzött semmiféle mellékes tevékenységet, mint más lányok a nyolcadik vagy más rossz hírű kerületben. Kizárólag a kutyával törődött.

Dorka az első két-három éjszakán időnként keservesen felvonított, később azonban beletörődött a megváltozott szituációba, megszerette Dominikát, és ismét csönd volt körülöttem.

Ekkor viszont váratlanul ismét felbukkant Leonyid. Előbb a megszokott udvarias hangon telefonon jelentkezett, azután szokásos elegáns öltözetében személyesen is megjelent, ezúttal számomra eddig ismeretlen fajta vodkát hozott ajándékba, a címkén cirill betűkkel az állt, hogy „Kárpátok gyöngye”, és Leonyid hosszadalmasan elmagyarázta, hogy a kristálytisztán gyöngyöző italt Kárpátalján készítik a legpatinásabb szeszfőzdében, ősi, megbízható technológiával, a minőség garantált, csakis a kiválasztottak juthatnak hozzá. A vodka tényleg jó volt, én azonban gyanakodva hallgattam a szakszerű magyarázatot, Leonyid nem üresben járó típus, tudtam, hogy nem azért jött, hogy a szeszfőzdékről elmélkedjen. Később valóban rátért a lényegre, bár némi kerülővel.

– Maga ugyebár tud gépkocsit vezetni? – kérdezte.

– Természetesen tudok gépkocsit vezetni – mondtam, de óvakodva mindjárt hozzáfűztem: – Jól vezetek, csakhogy utálok vezetni. Általában nem kedvelem a motoros járműveket. Kedvenc közlekedési eszközöm mindig a lovas kocsi volt, és az is marad.

– Kényelmi szempontból azonban bizonyára beül motoros járművekbe is.

– Természetesen. Szívesen utazom autókban, autóbuszon, vonaton, sőt még repülőgépen is, ha nem én vagyok a pilóta.

– Taxizni szokott? – kérdezte mintegy mellékesen Leonyid, de mindjárt éreztem, hogy egyáltalán nem mellékesen kérdezi.

– Mostanában hanyagolom a taxizást – mondtam, és közben próbáltam kitalálni, hogy mit akarhat tőlem, tehát vontatott magyarázkodásba kezdtem. – Részben anyagi megfontolásból, tudja, a minőségirodalmat továbbra sem becsülik meg kellőképpen, vagyis kevés a pénzem, meg aztán nemrégen kétszer is csúnyán becsaptak. Tudniillik késő éjszakáig kimaradtam, ami egyébként nem jellemző szolid életvitelemre, szóval valamiképpen haza kellett jönnöm, és kétszer egymás után pimaszul magas viteldíjat fizettettek velem. Nem szeretem, ha hülyének néznek.

– Bizonyára magántaxisok voltak.

– Persze. Éjszakánként főleg ők kóvályognak a városban.

– Máskor is kénytelen lesz beülni a kocsijukba.

– Szó sem lehet róla. Inkább gyalogolok. Cipőben vagy mezítláb.

– Fedezném a költségeit.

Eléggé meglepődtem az ajánlaton, de gyorsan visszautasítottam.

– Akkor sem. Szilárdan eltökéltem, hogy nem fogom támogatni a taxis hiénákat.

Leonyid eltöprengett, szelíd kék szemével barátságosan nézett rám, töltött a Kárpátok gyöngyéből, és még mindig nem adta fel.

– A Böllér ismét Budapesten van – mondta jelentőségteljesen.

– Nincs szerencsém ismerni az illetőt.

– Tudom. A Böllér alávaló, brutális gyilkos, nem tartozik a maga ismeretségi körébe…

– Ami azt illeti, az én ismeretségi körömbe is tartoznak… – kezdtem volna mondani némi szarkazmussal, de Leonyid folytatta a tájékoztatást.

– … eredetileg hentesnek és mészárosnak tanult, az állatok vérét ontotta valahol az Adria mögötti ronda karsztvidéken, később azonban átállt az emberekre. Több országban tevékenykedett, Magyarországon is, de főleg Nyugat-Európában, ahol igen jól megfizetik az ilyesmit, a délszláv polgárháborúk idején visszatért szülőföldjére, és gazdagon tarolt, most pedig átmenetileg félrevonult Budapestre, ismeri a körülményeket, biztonságban dolgozik.

– Egészséges vagy egészségtelen konkurencia? – próbáltam gúnyolódni.

– Késsel dolgozik. Leginkább elégeti az áldozatokat. Úgy is mondhatnám, hogy beszennyezi a szakmát. Meg aztán elég sok befolyásos ember haragszik rá.

– Tehát le kellene rúgni a pályáról?

– Magánál azt szeretem legjobban, hogy választékosan és pontosan fogalmaz. De nehéz dolgom van. Eddig csak annyit sikerült felderítenem, hogy az illető, álcázó foglalkozás gyanánt, magántaxisként kering a városban, főleg éjszaka, és még a megrendeléseket is mozgás közben fogadja. Ezért kellene szorosabb kapcsolatba kerülni ezekkel a vállalkozókkal, hátha ráakadnánk az emberünkre.

– Kezdjen hozzá – javasoltam kajánul.

– Engem ismer a Böllér.

– Én viszont nem akarom megismerni. Különben is, éjszakánként olvasni szoktam, méghozzá nagy élvezettel, vagy pedig írok, kevesebb élvezettel, de anyagi okokból, mivel máshoz nem értek.

Leonyid még mindig reménykedő, ártatlan szemekkel figyelt rám.

– Egészen kis segítségre lenne szükségem. Kényelmes kocsikázással.

Kezdtem megelégelni a számomra méltatlan beszélgetést és a mögötte lévő esetleges konfliktust, szerettem volna megszabadulni Leonyidtól, ezért hirtelen felvillanó ötlettel azt mondtam:

– Dominika esetleg segíthetne.

Leonyid csalódottnak látszott.

– Ez a könnyűvérű liba?

– Dominika az utóbbi időben feddhetetlen életet él. Minden tantárgyból jelesre vizsgázott az egyetemen, ami intelligenciáját bizonyítja, reggel és este kutyát sétáltat, és az sem elhanyagolható szempont, hogy sokkal járatosabb az éjszakai életben, mint én.

Leonyid elgondolkozott hirtelen támadt ötletemen, azután kissé kétkedve azt mondta:

– Próbáljuk meg. Az efféle lányok néha nemes célokat is szolgálnak. Előlegben itt hagyok százezer forintot a költségekre, de fizethetek devizában is.

Azt mondtam, hogy a forint is megfelel, Leonyid leszámolta az összeget, és végre elment. Én meg áthívtam Dominikát, közöltem vele, hogy megrendelésre a magántaxisokról kell írnom egy jegyzetet, esetleg tanulmányt, bőkezűen honorálnak ezért, de nincs időm helyzetfelmérést végezni, ezért őt kérném meg, hogy kocsikázzon éjszakánként, és számoljon be nekem a tapasztalatairól, és a rendszámokat és a neveket is írja fel. Furikázhat, amerre akar. Minden este adok neki tízezer forintot útiköltségre és egyéb költségekre, tudom, hogy ez nem túl sok pénz, de mégiscsak pénz.

Dominika majdnem repesve vállalta a segítséget, azzal a kikötéssel, hogy amíg ő az adatokat gyűjti, én vigyázzak Dorkára, nehogy vonítani kezdjen elhagyatottságában. Úgy véltem, ennyit én is megtehetek, egy elkényeztetett magyar vizsla nem okozhat különösebb gondot esti óráimban. Tévedtem.

Még aznap este munkához láttunk. Dominika megvacsoráztatta a kutyát, elvitte sétálni, azután felvonszolta hozzám, majd elment taxisokra vadászni. Dorka elheveredett a fotelben, amelyet már első bemutatkozásakor kiszemelt magának, békésen elbóbiskolt, én meg az íróasztalhoz ültem azzal a szándékkal, hogy írok valami érdemlegeset. Papírt és tollat raktam magam elé, cigarettára gyújtottam, az első frappáns mondaton gondolkodtam, nagyon csöndben voltam, az elkényeztetett dög mégis felneszelt, előbb csak szemrehányóan figyelt a fotelből, azután odajött hozzám, és ráugatott a papírjaimra. Megpaskoltam a fejét, tulajdonképpen nem bántam, hogy zavarog egy kicsit, igazából nem is volt kedvem dolgozni. Elővettem egy könyvet, az egyik angol klasszikus regényét, belelapoztam, Dorka azonban a könyvet is haragosan megugatta. Ez már idegesített, megpróbáltam visszaparancsolni a helyére, de nem engedelmeskedett. Lecsaptam a regényt, eljöttem az íróasztaltól, a heverőre ültem, bekapcsoltam a tévét, egy vérgőzös amerikai akciófilm futott a képernyőn. A vizsla hálás kutyaszemekkel nézett rám, visszafeküdt a fotelbe, nyomban elaludt, még horkolt is. Kikapcsoltam a televíziót, visszasettenkedtem az íróasztalhoz, a kutya azonban rögtön felugrott, és ugatni kezdett. Megadóan leültem a tévé elé.

Így ment ez minden este, fárasztó ténykedés volt, komolyan fontolgattam, hogy dr. Baltás Katalin hazatérése után kidobom, vagy jó esetben eladom a televíziómat.

Dominika viszont kimondottan élvezte az éjszakai kutakodásokat. Általában éjféltájban jött haza sugárzó arccal, részletesen beszámolt nekem a taxisokról, érdekes emberekkel találkozott, például egy kiöregedett labdarúgóval, aki valamikor a válogatottban is szerepelt csereként háromszor vagy négyszer, továbbá egy táncdalénekessel, akinek kásás lett a hangja, sőt egy szívgyógyásszal is, aki méltatlanul alacsony fizetése miatt kényszerül éjszakai fuvarozásra. Egyre csüggedtebben hallgattam, csak annak örülhettem, hogy a részletes információk után elvezette a vizslát, így elalvás előtt olvashattam egy kicsit.

Az egyik éjszakán azonban sápadtan érkezett haza Dominika.

– Ilyet még nem tapasztaltam – mondta szinte remegő szájjal. – Ilyen emberrel még sohasem találkoztam.

– Olimpiás kardvívó vagy agysebész az illető? – szellemeskedtem fásultan.

– Feltehetően hentes. A vérről mesélt nekem. Azt mondta, hogy ő már rengeteg vért ontott, és számára nincs különbség embervér és disznóvér között. És mindezt mosolyogva mesélte, tulajdonképpen imponálni akart, mert közben a combomat simogatta. Ilyen udvarlást még nem értem meg.

Egyszerre nagyon éber lettem.

– Felírta a nevét és a rendszámot?

Dominika egy papírlapot nyújtott át.

– A nevét nem adta meg. De a kocsi rendszáma itt van, és megadta a mobiltelefonja számát. Arra kért, hogy hívjam fel, okvetlenül találkozni szeretne velem, bármikor ingyen beülhetek az autójába. Kényelmes, nagy autója van, de én a közelébe sem megyek többé.

Igyekeztem higgadtan és csillapítóan viselkedni.

– Nyugodjon meg – mondtam. – Vigye innen ezt a horkoló ebet, sétáljanak egyet az utcán, aztán térjenek nyugovóra. Átmenetileg felfüggesztjük a taxisok tanulmányozását.

Dominika kissé értetlenkedve eltávozott a vizslával, én meg felhívtam Leonyidot, és csak annyit mondtam a telefonba:

– Azt hiszem, hogy megvan az illető.

Most is kimérten és udvariasan válaszolt, mintha éppen az én hívásomat várta volna a sötét éjszakában, éjfél után.

– Holnap felkeresem magát. Mikor mehetek?

– Délelőtt dolgozom, és újságot olvasok – mondtam én is kimérten. – Ebéd után kettőtől ötig alszom.

– Hatkor megfelel?

– Meg.

Pontosan hatkor becsöngetett, elmondtam neki Dominika történetét, és átadtam a feljegyzéseket.

Leonyid bólogatott a papírlap felett, aztán elnézést kért, és telefonált valakinek, lediktálta a taxi rendszámát és a mobiltelefonszámot. Ezután hallgatagon ültünk vagy negyedóráig, talán húsz percig, akkor jött a visszahívás. Leonyid újból bólogatott, lerakta a kagylót, és elismerően azt mondta:

– Ő az. Maga kiváló analitikus érzékkel megáldott művészember. Nagyon köszönöm…

Nem tudta végigmondani hálálkodását, mert ahogyan az az életben történni szokott, és ahogyan elmondva vagy leírva leginkább hihetetlenül hangzik, újabb fordulat következett. Hangos dübörgéssel egy kamion állt meg a házunk előtt. Az ablakhoz ugrottam, a nagy teherautóból Szelim Ferhátovics kászálódott ki. Érthetően ideges lettem.

– Ajánlanám, hogy tűnjön el gyorsan innen – mondtam Leonyidnak. – Igen ádáz ellensége bukkant fel, nem szeretném, ha feldúlnák békés lakásom nyugalmát régebbi viszályaik miatt.

Leonyid is az ablakhoz jött, megnézte a kamiont és Szelim Ferhátovicsot, és egyáltalán nem idegeskedett.

– Ó, a maga bárdolatlan bosnyák barátja – mondta majdnem örömteli hangon. – Ő bizonyára tudja, hogy kicsoda a Böllér. Megvárom, és beszélek vele.

Leült a fotelbe, tulajdonképpen Dorka helyére, én pedig ajtót nyitottam Szelim Ferhátovicsnak. Nagy kartondobozzal lépett be, és mentegetőzött:

– Csak rövid időre ugrottam fel hozzád, nem maradok sokáig. Már ma éjjel megyek tovább… Hoztam egy láda belga sört. Tudod, hogy Belgium valójában a sör hazája?

– Tudom – mondtam. – Elmondták a televíziós reklámokban.

Szelim Ferhátovics a kartondobozba csomagolt sörösládával bement a szobába, és ott lecövekelt. Meredten bámult Leonyidra, azután lassan felém fordult, szinte csikorgott a nyaka, és csikorgott a hangja is.

– Ez a szemétláda hogy kerül ide?

– Régi ismerőse után kutat – mondtam. – Meg akarja ölni az illetőt.

– Nem lesz rá alkalma, mert fél percen belül elroppantom a nyakát – mondta Szelim Ferhátovics. – Tudod, hogy mit művelt ez Szarajevóban?

– Ne heveskedj, tedd le a söröket a padlóra – csillapítgattam. – Pisztoly van nála, és tudja használni.

– Nem félek a pisztolyától. Ismersz engem…

– Persze hogy ismerlek. Barátunk régi ismerősét viszont Böllérnek hívják.

Szelim Ferhátovics letette a kartondobozt, ő maga is leült a padlóra.

– Ez az a Böllér…?

– Az.

– Tucatszámra gyilkolta a muzulmánokat. Az asszonyok füléből kitépte a fülbevalókat, a férfiak ujjait levagdosta a pecsétgyűrűkért.

– Most itt van szépséges városunkban.

Ekkor megszólalt Leonyid, és ettől kezdve nagyon lelassult a beszélgetés. Leonyid ugyanis egészen jól beszél magyarul, Szelim Ferhátovics ellenben csak a szerbhorvát nyelv bosnyák-muzulmán változatát beszéli, tehát tolmácsolnom kellett. Leonyid azt mondta magyarul:

– A budai hegyekben ismerek egy sunyi éles kanyart, ahol nagyon sötét van éjszakánként. Ha a kanyar végén lerobbanna egy kamion, s a fényei is kialudnának, egy arra járó másik autó belecsapódna. A sofőr talán az életét vesztené, és senkit sem okolhatnánk a halálos balesetért.

– Miről beszél ez a mocsok alak? – kérdezte még mindig ellenségesen Szelim Ferhátovics.

Tolmácsoltam.

– Ha megállnál a teherautóddal egy sötét utcában, természetesen leoltott lámpákkal, a Böllér esetleg beléd rohanna a szép luxusautójával, és szétmázolódna.

Szelim Ferhátovics bütykös ujjaival feltépte a kartondobozt, elővett három üveg sört, én meg hoztam a sörnyitót. Üvegből ittuk a sört, Leonyid visszaadta Dominika feljegyzéseit, és ráírt egy lakcímet a papírlapra. Két ismerősöm, egykori veszekedett ellenségek, sötétedéskor barátságban távoztak el a lakásomból, és ennek azóta is tiszta szívből örülök.

Dominika vacsora után megsétáltatta Dorkát, azután feljöttek hozzám. A magyar vizsla vicsorított, amikor megsimogattam az egyetemista lány kezét, erre visszafogtam magam, és a kutya is megnyugodott. Dominika pedig szelíd rábeszélés után belga sörök mellett taxit rendelt egy bizonyos címre, a sötét kanyar mögé.

Leonyid másnap dél tájékán hívott fel, és szokatlanul lelkendező hangon beszélt.

– Disznóvér folyt az éjjel! Egy taxi összegyűrődött egészen kicsire. A vezetője is. Szelimmel pedig örökös barátságot fogadtunk egymással.

– Tolmács nélkül?

– A szláv anyanyelvűek valahogy mindig szót értenek.

– Ennek igazán nagyon örülök – mondtam. – Mármint a barátságnak.

– Magának módfelett hálás vagyok – folytatta Leonyid még mindig lelkendezve. – Feltételezem, hogy a százezer forint nem volt elegendő a tájékozódásra.

– Hát… Dominika komoly költségekbe keveredett.

– És maga?

– Nálam érzékeny jövedelemkiesést jelentett ez az időszak. Nem tudtam írni a kutyaugatástól. Az olvasók és a különféle szerkesztők pedig egyre inkább hiányolják műveimet.

– Megtérítem a kárát. Többet fizetek, mint a különféle szerkesztők. Még ma elviszem a pénzt.

– Küldje el postán.

Leonyid elhallgatott néhány pillanatra, majd lecsendesedve és elismerően azt mondta:

– Talán igaza van. Magával öröm dolgozni.

– Feladóként ne a saját nevét írja a szelvényre – óvatoskodtam tovább. – Legyen a feladó… mondjuk dr. Baltás Katalin.

– Miért éppen dr. Baltás Katalin?

– Ő a háziorvosom. Ma reggel érkezett haza Svédországból, megmérte a vérnyomásomat, és végre elvitte a közelemből Dorkát.

– Ő kicsoda?

– Egy fényes szőrű és rendkívül okos vizsla. Utálja a papírt, a tollat és a nyomtatott betűt. Törzskönyvezett neve Dugóhidi Anita.

Leonyid ismét elhallgatott néhány pillanatra, majd ismét elismerően szólt:

– Gyönyörű név. Dugóhidi Anita nevében küldöm el a pénzt, ha nincs ellene kifogása.

Nem volt ellene kifogásom.