Kolozsvári Papp László

Hámozott párducok

Bel- és túlvizek után nyakunkon a szikkadt nyár! Már miért is ne egészülne ki a kormány ez évi természeticsapás-sorozata egy jó kis aszállyal – lankadt politikai viszállyal spékelve. Az író ilyenkor, már negyedik alkalommal (tényleg, már a negyedik nyarat írom végig a Kortársban!) keresi a könnyű, laza strandtémát. Hiszen, elképzelvén, amint hölgyeink (lelkünk jobbik fele) s főleg a mások hölgyei (a rosszabbik, de milyen édes fele!) a strandkabinok vagy a vízparti bokrok sejtelmes illegalitásában letaszigálják magukról a félmaroknyi nadrágocskát, s felhuzigálnak egy megszólalásig (ó, ha beszélni tudna!) ugyanolyat vagy kisebbet, s abban aztán már rugalmas léptekkel, magabízó, hódító pillantásokat siklatva, lövellve jobbra-balra bevonulnak a vágyak és lemondások négyzethálójába… elképzelvén eme hámozott párducokat, úgy veszti el az ember a mondat fonalát, miként hanyagul bekapcsolt melltartó oldódik le a pillantásoktól túlduzzadó keblekről, félálságos sikkantásra serkentve a kebel barátnőt… Hol is tartunk?! Ott, hogy ehhez a csillogó strandidőhöz, sejtelmekhez és sejtetésekhez (még hogy sejtetés!, az óriásplakátokon férfialsógatyát reklámozó bájlegények úgy feszülnek-domborodnak a nadrágjuk alatt, ahogyan az életben sohasem, tessék csak megpróbálni, hiszen vagy duzzadozik a férfiembernek az a bizonyos része, s akkor olyan, mint terepasztalon a hegylánc, vagy nem duzzadozik, s akkor inkább elgázolt dakszlira emlékeztet az M 7-esen; amilyennek az óriásplakáton mutatkozik, hát igen, mint hüvelyébe visszagörbülő kard, gurítani lehet, na de vívni vele?!, tán papírmaséból formálják meg e köztes férfiasságot az óriásplakátok megihelői? Vége van a mondatnak…? Mondjuk.)

Elmerengvén e nyári helyzeten, égvén a vágytól, hogy kánikulában is az olvasók kedvébe járjunk, talán nem fogunk mellé – mint óriásplakáton bokszeralsónadrágot reklámozó honfi-hímünk –, ha egy természetkedvelő, családszerető személyiség fölött tűnődünk el. Igen, úgy van, el tetszettek találni, a mi közkedvelt Leninünkről van szó!

Annyit olvastunk róla, szinte már együtt éltünk vele, ha családi ágyunkban is felüti a fejét, a szemünk se rebben – volt, aki egyenesen elvárta, a Lenin-kép-gyűjtők (lásd a Sárika, drágám című magyar film-nyelvcsapást), alkalmasint ugyanazt csinálva a képpel, mint pattanásos kamaszok azzal, amik üde lányokat és vértapasztalt asszonyokat ábrázolnak érdekesre vetkőzötten –, nos, annyira együtt éltünk (volt, aki halt) Vlagyimir Iljiccsel, hogy fel sem tűnt már, hogy a történelem és a biológia mindössze öt évet adott neki, hogy megteremtse a világtörténelem legmonstruózusabb rendszerét. Igen, 1917 és 1922 közt kellett neki összedobni a dolgot, hiszen a hátralévő több mint egy esztendőben, 1924-ig, amikor átmegy múmiába, az eszme és a rendszer nagyobb dicsőségére és látványosságára – miféle rendszer az, amely egy hullát néz, imád évtizedeken át? (magam sosem láttam, s szavamra, sajnálom, páratlan látványosság volt!, vagy van is még?) –, tehát az 1924-ben bekövetkezett igazi haláláig élőhalott, ezeddig gondosan titkolt filmeken meg is szemlélhető: összeaszott múmiát megelőlegező múmia, arcából óriási eszelős szempár mered ki, beszélni, írni már nem tud, mondják, hogy gondolkozni sem. Ha 1917 áprilisában nem juttatja vissza Oroszországba az ebben aztán igazán zseniális (hogy nem sült el a fejük?!) német hadvezetés egy területenkívüliséget élvező vonaton (hogy leplombált marhavagon!, aber was!), feleségével és szeretőjével megtetézve, akkor a nagy lámpácskagyújtogató jelentéktelen agitátorocska marad a világ feledékeny elméjében, izgága, hepciás kispolgár, aki főleg felszínes gorombáskodásaival kelt gyorsan lankadó érdeklődést a történészekben, hiszen olyan tekintélyes, nagy műveltségű szocialisták, amilyen Plehanov vagy Kautsky volt, válaszra sem méltatták a vagdalkozásait; s ebben követőre leltek Rosa Luxemburgban is, aki persze jobban is belegondolhatott volna a dologba később, a lenini életmű láttán. (Életműve a történelem! – rajongott születése századik évfordulóján a magyar [?] költő [?], s eme szájon át kifordított gyomor buzgalom ellen a kor embere csak abszurd viccel védekezhetett – örökítsük az utókorra, hiszen az ember gyorsan felejt: az új nemzedék számára Lenin és műve már-már megfoghatatlan –, hogy aszongya, az óragyárban a Lenin-centenáriumra meghirdetett munkaverseny (már ez a szó is érthetetlen) harmadik díját az az óra nyerte, melyből óránként kijön a kakukk, s azt mondja: Lenin!, a második díjat az nyerte, melyből félóránként jön ki a kakukk, s azt mondja: Lenin!, az első díjat pedig az az óra nyerte, melyből kijön Lenin, s azt mondja: kakukk! Bizony, Garai Gábor, Kossuth-díjjal ékes költőnk.

S a történésznek még tán az is feltűnne, hogy írt Lenin 1905-ben egy felszínes szöveget, Mi a teendő? címmel.

Mivel a jelentéktelen Lenin nem valósulhatott meg a német stratégiai előrelátás lángeszének (a Föld egyhatoda kozmált oda rajta) köszönhetően, marad nekünk a jelentős Lenin, aki egy maroknyi párt élén (pár tízezer tag) végrehajtja a nagy októberi államcsínyt, minek első következménye az a világtörténelemben példátlan éhínség és munkanélküliség, ami az eljövendő kommunizmus örök kerékkötőjévé teszi a parasztságot – s a mi családszerető Iljicsünkből a huszadik század legelső hatékony tömeggyilkosát fejleszti ki. Falvak kiirtására, túszszedésre, deportálásokra ad írásos utasításokat a mi Leninünk, a tettek embere, mint az Pipes Ismeretlen Lenin (Unknown Lenin, Yale Un. Press, 1996) című erotikus nyári olvasmányából kitetszik, s e célból valósággal kapóra jön a frontról hazazúduló katonák serege, a városok hatvan százalék körüli munkanélkülisége, hiszen a lézengő éhezőkből meg lehet szervezni a falvak megtizedelésére, a parasztok kifosztására bevethető Vörös Hadsereget, és az Élcsapat acélkarját, a Csekát, amely aztán élelem, egyéb javak s a felsőbbrendű ember (még csak új embernek hívják, később fejlődik ki belőle az Übermensch) könnyen beszopható vakhitével csinál rántottát a lakosság tojásaiból (hogy a nőknek nincs?, nem akadály!).

A történelmi, biológiai teljesítmény valóban emberfeletti! Hősünk jóformán teljes felnőtt életét Genfben, Párizsban, Londonban, Zürichben és Krakkóban tölti, imádja a természetet (a nagy állatbarátok közül a mókust etető Hitler Adolf képe rémlik még föl az emberben), megélhetési gondjai nincsenek, hiszen eltartja az anyja és az anyósa, Jelizaveta Vasziljevna, a Krupszkaja anyuka, ahogyan az óvó nénik szólíthatták a gemütlich cári Oroszországban; s ha nem csurran, cseppen neki a mozgalom pénzéből is, hiszen a jelentéktelen útonálló, bizonyos Joszif Visszarionovics Dzsugasvili sikeres postarablásokat hajt végre a forradalom lángjának táplálására… Végül is egy bűnbanda kerül világhatalomra, ha jobban belegondolunk… A lángról jut eszünkbe, Leninünk Párizsban központi fűtéses lakást bérel (a századelőn ritka!), s áldásairól több levelében is áradozik. Elmondhatjuk tehát, hogy Lenin szerette a meleget, szinte érthetetlen, miért létesítenek koncentrációs táborokat még az ő életében, voltaképpen az ő utasítására, a sarkkörön túl. Igazán eszébe juthatott volna, hogy más is szereti a meleget. Ezenkívül gyenge idegzetű; derék és fantáziátlan asszonya, Nagyezsda Krupszkaja megannyiszor viszi ki a svájci és más nyugat-európai természetekbe, hogy kisimuljon felkunkorodott kedélyállapota. De ha már erotikus strandolvasmányt ígértünk, meg ne feledkezzünk Inesza Armandról, mozgalmárunk izzó kedveséről. Mert hogy mit nyújthatott e hölgy Leninnek, a kerek fenekén kívül, talán abból is kitetszik, miszerint szemtanúk feljegyzése szerint embert annyira összetörve, mint amennyire Lenin ment át prézlibe a kedvese temetésén, még nem láttak. (Bár lehet, hogy láttak, csakhogy Lenin akkor már ott feszít az Utópiája élén, miniszterelnök, mely cím semmit sem árul el arról az iszonytató hatalomról, ami a kezében összpontosul – Antall József hozzá képest bölcsődei nagycsoportos –, s a szemtanúk alkalmasint a lenini fájdalmat tartották minden idők legnagyobb fájdalmának, őspéldát adva arra, hogy a legnagyobb elefánt a szovjet elefánt.) Úgyhogy, szeretett strandolvasói a Kortársnak, tessék csak elképzelni azt a meleg, már-már leveses kispolgári hármast, melyben Lenin a kakukk, Krupszkaja pedig egy arról meggyőzött feleség, hogy férjének mással is kell kakukkolnia. (Ami ellen e sorok írójának semmi kifogása. Na de hogy mi kel ki ebből a kakukktojásból…!)

Végül is sok minden kellett a nagy októberi hatalomátvételhez, de egyvalami mindenképpen: olyan, a történelemből nem vagy alig-alig ismert módszerek, melyekre még a Fennvaló sem gondolt, nemhogy a mozgalmi-politikai játékszabályokat  betartó szocialista mozgalmak, sőt a cári ellenzék, hogy egy szóval jelöljünk olyan összetett erőt-erőtlenséget, mely úgy utálta Lenint és pártját, mint a fondor lelkületű egyházfi a kukorica-gölődint. Igazán nem tehetünk róla, hogy erről is az az Adolf Hitler jut eszünkbe, aki Anschlussokon, Müncheneken át hanta-hintáztatta a demokráciákat, melyek – mellesleg saját jól fölfögott kényelmük és nyugalmuk végett – hinni akartak nevezett kancellárnak. A hatalom bármi áron! A hatalom értelmének árán is! És mellesleg az a taxisblokád is eszünkbe jut, mellyel szemben a tisztességes polgár, a veszprémi ügyvédből lett belügyminiszter úgyszólván tehetetlen volt – igazán nem rajta múlott, hogy nem jött össze a hatalomátvétel annak a pártnak a részéről, mely most óriásplakáton (nem azon, amely bokszeralsónadrágot reklámoz, ámbár végül is…) mond köszönetet a nyugdíjba vonuló Göncz Árpádnak; igazán szép, szívből szóló köszönet ez, a Szadinak valóban van mit köszönnie az exelnök úrnak! Derék! Plakátra meg telik az adófizetők pénzéből befolyt párttámogatásból.

A meglepetés (az októberi államcsíny) egyszer sikerülvén, Lenin elvtársnak és elvbarátainak (egy kicsivel később kezdik csak kivégezgetni egymást) menteniük kell a bőrüket. Tudjuk, persze, persze, ki ne tudná a mi nemzedékünkből, hogy ők a világforradalom kitörését várták, és a munkásosztály édenbe juttatását tűzték ki célul (Adolf Hitler a germán faj paradicsomáról ábrándozott egy világháborúnyit; neki tizenkét évet adott a történelem) – mentség ez, persze, persze, a munkásosztály minden képzeletet meghaladó elnyomorítására a húszas évek elején, és a nem kevésbé munkás parasztságnak a megosztására, kannibalizmusig való lezüllesztésére –, mivel azonban a világforradalom baszott kitörni (azt hiszem, ez itt a helyes kifejezés), Lenin elvtársék kénytelen-kelletlen túlélésre rendezkedtek be, a szocializmus győzelme egy országban!, hiszen ha fordul a történelmi kocka, úgy kivégzik őket mint közönséges bűnözőket, mint a pinty! (Szúrjuk itt közbe, hogy rajtunk, magyarokon igazán nem múlt a világforradalom, mondhatni, egy egész országot toltunk be a trianoni pókerpartiba az eszme jegyében, el is nyertük később a jutalmunkat a világforradalom nagy építőmunkásától, Sztálintól, Jaltában.)

A világforradalom azonban az angol-francia-amerikai-satöbbi munkásság rohamos polgárosulása miatt örök halasztást szenvedett (az orosz munkásság modernizálódását Lenin elvtársék vágják haza majd egy évszázadra, szép volt, fiúk!), s ezért kezdetét veszi a hadikommunizmus lírai intermezzója, Oroszország oly mérvű elnyomorítása, hogy az ellenszerként kisütött voluntarista, utópisztikus gazdasági-politikai intézkedések napjainkig hazavágták az ukrán mezőgazdaságot, lelki trogloditává tettek több nemzedéket. Hogy az ilyetén forradalomnak ne legyen számottevő akadálya, a nép majdani boldogítása szilárd alapokon nyugodjék, hősünk kiirtatja az egyházat – halottakat követel, írásban! –, szétveri az államot, helyébe a pártot, annak is a szűk vezetőségét állítja. De a lenini utópia legharmatosabb virága a hatalom kérdése. Azt ugyebár meg kell őrizni, amíg a lakosságot gyorsítottan az elmúlás útjára tereljük, az új lakosságot pedig már az utópia igézetében neveljük fel. A tudományos szocializmus néven közismertté váló elméletköltemény azt a tudóst juttatja eszünkbe, aki kitépi a pók két lábát, s rákiált: Járj!, s a pók jár; aztán kitépi a póknak további négy lábát, s rákiált: Járj!, de a pók nem mozdul; mire Lenin elvtárs följegyzi a szocializmus tudományos aranykönyvébe: ha a póknak kitépik hat lábát, a pók megsüketül! Hogy az így kimunkált hatalmi modell karrieristákat, egyre ostobább, előszelekciókban kigyurmázott régi harcosokat állít az ország (később országok) élére, azt Lenin elvtárs is felismeri. És mit ajánl ellene? Na mit? Az élcsapat ellenőrzésére fel kell állítani a legélebb csapatot. Minekutána hősünk (egy terminátor no. 1.) ilyen jól eloltotta a tüzet tűzzel, sőt vassal!, átadja lelkét ferde hajlamú teremtőjének, nekünk pedig adományoz az idő végtelen tojócsövén át egy Brutyó Jánost, aki mint a Központi Ellenőrző Bizottság zamatos tagja fölötte állt Kádár János Központi Bizottságának, mint az köztudomású. Nomen est omen. Miből is az önmagukért beszélő hazugások következnek önfeledten.

Aligha tévedünk, hogy mire az olvasó idáig ér az üditő vakációs olvasmányban, testét duzzadó-duzzasztó erők járják át meg át. Mi csábítson az olyan fajta testi szerelemre, melyet a mi Leninünk is sokszor megélt, feleségének, a bölcs és belátó Krupszkajának a felügyelete mellett, Inesza Armanddal, ha nem éppen ezek a sorok? Nem is értjük, miért titkolták ezt a forradalmi hevületet, hiszen ha volt valami emberi hősünkben, az igazán az volt, hogy ráunván rászáradt nejére, s persze a kényelmes életformára Párizsban, Zürichben, Satöbbiben, megpótolta egy másikkal, bal kézről. S ennek elfogadhatóságáról meggyőzte az asszonyt is a nagy agitátor!

Kövesse hát e nyári hévben-hevületben, akinek kedve van, Lenint az ineszai úton, mi pedig azon tűnődjünk el, hogy a jó Lenin mítosza milyen mélyen rágta bele magát lágy részeinkbe, agyunkat is idevéve. A mítosz már hősünk életében épül. Kivégzésekre, túszbegyűjtésekre, kitelepítésekre, deportálásokra, átnevelő (halál) -táborokra adott írásos utasításait gondosan elsüllyesztik a levéltárakban. Ha van csoda, akkor az az, hogy e vérgőzös levélkék egyáltalán fennmaradtak! Hihetetlen magabiztosság (kellett is!): a banda gondosan archiválja rémtetteinek írásos dokumentumait, Pipes művén kívül lásd még Hélčne Carrčre d’Encausse Lénine-jét, s hogy ne csak idegen nyelvű művekkel hozakodjunk elő, A kommunizmus fekete könyvét, tutira veszi, hogy uralma örökre fennmarad. (Adolf Hitler építésze, Albert Speer megtervezi azokat a romokat, amilyenekké a náci emlékművek válnak a Birodalom ezer éve múltán!)

Jómagam a jó Lenin rózsavízfellegeiben növök fel (sehol egy durranós lenini fing!) a X./b-vel együtt. Megtudjuk – ugye, fiúk?! –, hogy a kis Lenin sose késett el az iskolából, hogy a nagy Lenin egyszer, rókavadászaton, nem sütötte rá a puskáját a tőle karnyújtásnyira grasszáló rókára, mert ilyen jó ember volt, úgy bizony!, és még olyan is, amilyenről Szverdlov elvtárs (várost neveztek el róla) így ír (hogy ne mindig csak Lenin és én beszéljek): „Támadásba kell lendülnünk a falvakban. Két ellenséges tábort kell létrehoznunk, fellázítva a szegényeket a kulákok ellen. Ha sikerül két táborra osztanunk a falut, s kirobbantanunk a polgárháborút falun, akkor ugyanolyan forradalmat viszünk végbe, mint a városban.” Öröm hallgatni! Lemészároltatni a lakosság egyik felét a lakosság másik felével. Vajon melyik lakosság boldoggá tétele érdekében? Nyilván a harmadik!… A legszebb történetem a jó Leninről – tanították a suliban – az, melyben vak ember kéri, hogy vezessék oda a Lenin-szoborhoz. Óhaja teljesülvén, a vak ember végigtapogatja a szobor fizimiskáját, s a következő önkívületi gyönyörre valló szavakat szólja: láttam Lenint!… Alkalmasint Gyurkó László magyar író is látta Lenint, amikor a jó Lenin mítoszát államvallássá tenni igyekvő Aczél György korszakában – nem merem leírni, hogy biztatására, elvégre fakadhatott az írói hevület, a kinyilatkoztatás belső kényszere a laskás-leveses zsigerekből is – megírja a Lenin, októbert. Érdeklődéssel olvastam el jómagam is a könyvet. Tényleg nem lehetett akár csak sejteni, hogy Lenin kivételes képességű bandita volt? Hogy az az öt esztendő, amit Oroszország s a Szovjetunió élén töltött, olyan gazdasági, politikai, emberi-szellemi megsemmisülésnek a lavináját indítja el, amilyet nem látott a történelem? A X./b fura mód tudta. Kolozsváron, az ötvenes években. Nem tehetett ellene semmit, de nem írt Lenin-könyveket sem, s nem forgatott Szerelmem, Elektrákat sem. Hogy az a folt nem jön ki a mosásban, az nyicsevo, Jancsó művészetének Janus-arcúságát köszönhetjük neki. A mester csak ellenzékből – olyanból, amilyenből – csinált jó filmeket. Annak ritka példája ez, amikor a művészet erősebb, mint a művész.

Úgyhogy amikor mindenért a nagy Sztálint szidjuk-ócsároljuk, súlyos tévedésben vagyunk. A postarabló és generalisszimusz az égvilágon semmit sem tett hozzá a lenini műhöz, másra volt alkalmas ez a szerény képességű, korlátolt tömeggyilkos. A hiánytalan végrehajtásra. Mire ő jött a történelemben, már készen állt a monolit párt, a hatalom megtartásának paroxisztikus eszméje, az új, később szovjet ember ideálja, a föderatív államba a későbbiekben önként és énekelve beolvadó népek lenini doktrínája, a parasztságnak mint alapjában véve ellenséges osztálynak a tana (hogy az évszázad éhínsége, az 1921-es aszály lelkes árutermelővé fogja tenni a parasztot!, na majd éppen!, kiváltképp hogy terményéért azt vásárolhatja az államosítással lenullázott ipartól, amit a ló a hasához ver!), és működik már a húsdaráló titkosrendőrség, csupa tejfölösszájú legénykével, leánykával feltöltve, akik úgy szopják be a kivételes lény, a felsőbbrendű ember édes cucliját, mint kishiéna a nagyhiéna emlejét. Ezek az állások (táborőr és -parancsnok, vallatótiszt, baszatlan komszomolkából lett belügyes aktívánka) jó állások voltak, külön utakon ömlesztett ellátás járt velük az éhínségben sorvadó országban; akinek pedig passziója volt a verés, éppúgy tág tér nyílt meg hajlamai előtt, mint Adolf Hitler birodalmában.

Hogy napjaink volt mozgalmárait – hacsak nem voltak gyilkos banditák, akiket egy sosem legitimált államhatalom legitimált, vagyis hát nem – el kellene ítélni kommunista múltjukért, ez ellen az elsők közt tiltakoznék. Ámbár a kár, amit okoztak, felmérhetetlen. Vegyünk csak egyet: az ország, ezúttal Magyarország, lakossága tekintélyes hányadának modern csőcselékké való változtatása; nagyjából akkora a magyar népesség (Bélák és Bélinák) védekezési képessége-adottsága a globális beszürcsölődéssel szemben, mint kisdedé tífuszjárvány idején. Végül is boldogabb sorsú országok lakossága is áttűnt elszórakoztatott (panem et circenses) gazdátlan tömegbe. A beígért és megvalósult lenini perspektívához képest olyan ez, mintha az emberből a lélekvándorlás során kerti pad lenne egy leánynevelő intézetben.

Dehogy kell őket elítélni! Na de hogy már megint, új minőségükben is ők vezessék az országot?! Politikailag sajnos lehetséges, na de erkölcsileg?! (Az embernek ráadásul a hipomorfózis is eszébe ötlik, s hogy Kortársat olvasó csinibabánknak ne kelljen a Balaton-partról lexikonért szaladnia, elmondjuk, hogy a hipomorfózis az az élettani jelenség, melynek során az állat az egyszerűbb létfeltételek hatására maga is egyszerűbbé válik. Így lesz például Havasi Ferencből a magyar gazdaság kádári kútfeje.) De hogy ne menjek nagyon vissza az időben, itt van mindjárt a mindig egy számmal kisebb nadrágot és inget hordó Németh Miklós júniusi tézise (az áprilisihez sokkal többet kell élni Nyugaton, csakúgy, mint bizonyos Vlagyimir Uljanovnak), miszerint ha úgy akarják (a tömegek? vagy a monolit párt hipomorfózis útján való kései magyar leszármazottja?), ő hajlandó akár miniszterelnök is lenni. A túróba, micsoda áldozat! Nice! (Nem a francia város.) Azt most hagyjuk, hogy Kovács László, demokrata, tüstént rávágta, hogy én is!, én is! Németh Miklósról jóformán semmit sem lehet tudni. Képek élnek róla az emberben. (S tévképek az emberekben.) Az első azon a pártkongresszuson készült, mely kongresszus fellőtte Kádár Jánost az örök pártelnökség sztratoszférájának légüres terébe. A hipomorfózisnak az sem utolsó példája, amikor Jánosunk megtartja végbeszédét, s egy kicsit ki van akadva azon, hogy Nagy Imre, de ez semmi, hanem hogy tömegek gyilkosának nevezik, és mint ilyet kérnék számon. A magamfajta értelmiségi pedig – ó, a jó Lenin, alias a jó Kádár!, róla is írt könyvet Gyurkó László, magyar író – azon volt kiakadva, hogy ezt végre megtudta, nem mintha nem sejtette volna, már 1958-ban is, amikor, milyen különös véletlen!, egy alvázat súroló erdélyi földúton döcögött Sármás felé, s azok, akik e kirándulásra magukkal vitték, épp a Nagy Imre-kivégzést osztották-szorozták – e sorok írója pedig a kor divatfilmjének slágerét dúdolta; a Mágnás Miskában Latabár Kálmán és Árpád azt énekli: „Kutyából nem lesz szalonna, a … pam, pam, pam-ból primadonna, szalmalángból nem lesz kráter, nyúlból nem lesz hózentráger!” (Akik beküldik a pam, pam, pam helyére illő szót, azok közt a Kortárs értékes gyárakat sorsol ki azokból, melyek Németh Miklós miniszterelnöksége idején kerültek magánkézbe. Rézkarikát azok kapnak az orrukba, akik megmondják, milyen párt tagjai részesültek ilyen iparvállalat-juttatásban.) Németh Miklósról tehát az az első kép, hogy ott ül a pártkongresszuson – fontos gazdasági bizgentyűje ő akkor már a Magyar Szocialista Munkás Pártnak, s kisfiús arca – hercig! – olyan, mint aki éppen tiltott dolgot tesz, s fél, hogy rajtakapják. (Az arckifejezés egészen pontosan egy bizonyos biológiai léthelyzetet fejez ki. Mint aki bent ment ki.) A második kép voltaképpen történelmi tabló, új pusztaszeri körképért kiált, jelesül: amikor – miniszterelnökként mint erők eredője – elviseli, hogy széttulajdonolják az országot a spontán privatizátorok. Kis ország, kis széthordás. Egy angol újságíró Oroszországban járván – egyszer már megírtam, de lehet elégszer? – úgy hat-nyolc évvel ezelőtt azt írta, hogy olyan undorító folyamatot, amilyen a volt Szovjetunió tulajdoni felosztása, még nem… (az ide való kifejezés a nem baszott) nem pipált a világtörténelem.

Aztán van még egy kép, melyben a történelmi szükségszerűség sodrásában hősünk Angliába távozik. A mór megtette, a mór mehetett bankárnak. Most újra itt van (s vele a nagy csapat, nyakig a politikai-pénzvilági ingoványban), hogy miniszterelnökként beteljesítse a soron következő posztszocialista szükségszerűséget. Teszem azt, hogy tovább éltesse hipparionjainkat. (A miocénban és a pliocénban élt, zebra nagyságú, kihalt lóféleség. Lásd Értelmező szótár, 338. lap.) De sok-sok egyéb szépen fejlett becs- és pénzvágy áhítozik még beteljesülésre.

Van ennek bármilyen politikai, törvényi akadálya? Nincs. Az erkölcs nem akadály. Annál is kevésbé, mert erkölcsi aggályunk igazán nem lehet Németh Miklóssal kapcsolatban. Születik (amennyire tudjuk) egy kis faluban, Kossuth Lajos környékén, fölcseperedvén belép a pártba, s – a korszakra annyira jellemző módon – mint éltanuló ő is Amerikában végzi egyetemi tanulmányait. Akkoriban valóságos divat volt, hogy magyar diákok Nyugaton végezték az egyetemet! Itthon fontos funkciót tölt be a magyar leninisták pártjában. Alkalmasint a lenini pragmatizmus buzog fel benne is, amikor tapasztalván a lenini párt alkonyát, szerepet vállal az ország új utakra vezérlésében. Vezess új utakra, Lucifer!, válik irodalmi-műveltté egy csapásra! Ó, az a fránya lenini pragmatizmus! Említettük volt Lenin elvtárs 1905-ben írt könyvét, a Mi a teendő?-t. Nos, amikor Iljicsünk rádöbben 1917–18-ban, hogy a világforradalommal egyedül maradt, igaz, hogy egy teljes Oroszország élén, csuklóból feledi egész elméleti életművét – magyarul harmincnyolc kötet, ha jól emlékszem, még épphogy sikerült megszerezni a lenini barnát a sztálini barna mellé, ó, csak a maói kék hiányzik, a rekamié mögött tartom, át kéne rendezni a lakást, hogy hozzáférjek, úgyhogy egyezzünk meg harmincnyolcban –; visszanyúl a Csto gyelaty?-hoz, nagyvonalúan fenéken billentve az egy életen át összekörmölt teóriáit a világüdvről, s kidolgozza (voltaképpen rögtönzi) helyette a hatalom megtartásának ideológiáját. Nyolcvan évébe kerül az emberiségnek, hogy kinője. Azért Észak-Koreában még mindig kétmillió éhenhalt hever a lenini út mentén.

Ennyit akartam írni, emelve a Balaton-parti napfürdőzések szellemi színvonalát. Soraimat azzal zártam volna, hogy ismertetem a keszthelyi írótalálkozó legfontosabb eseményét. Jelesül, hogy Szakolczay Lajos vásárolt egy lengőtekét, s amikor megkérdem, mire kell ez neked, Lajos, ilyen jól állsz anyagilag?, azt válaszolja, hogy a bábokra rá fogja írni a költők nevét, s azt közli a lapban, amelyik utoljára marad talpon. Ezt értem, mondtam hüledezve (és nem értettem), de mit írsz a lengőtekegolyóra? Természetesen az én nevemet, mondta a szerkesztő, színikritikus, képző- és képzetlenművészeti szakíró, sőt költő, aki első versét a somogyfajszi kislányoknak ajánlotta, cukrot is adott nekik… Ezzel ért volna véget e havi cikkem a Kortársban. Történt azonban egy olyan esemény, ami talán még a keszthelyi találkozó jelentőségét is felülmúlja.

Pallag László közzétett (kifecsegett?) egy tanúvallomást az olajbanditizmusról.

Természetesen Kóródi Máriának van igaza! Azt mondja az izzó szakhölgy, hogy bizony, bizony, ezt az ügyet ügyészi vizsgálatnak kell tisztáznia, nem lehet politikusokat csak úgy hírbe hozni. Kóródi Máriának természetesen igaza van! Igazabbja már csak akkor lehetne, ha válaszol Pallag úrnak arra a kitételére – a TV2-ben volt módja részletesen kifejteni, más képernyőn beléfojtották a szót –, miszerint ha valami felszínre bukkan olajügyben, azt tüstént titkosítják. Kóródi Máriának persze igaza van!, s ez csak akkor tündökölhetne még fényesebben, ha az olajmaffiák ügyében a szigorú ügyészségi vizsgálat már korábban elrendeltetik. Akkor például, amikor – pedig milyen szerencsés véletlen! – párt- és harcostársa, Kuncze Gábor volt Magyarország belügyminisztere. Nem akármilyen hatalom (ha nem Feliksz Edmundovics hatalmával vetjük össze – hívják őt Dzerzsinszkijnek is). Igaz, hogy Torgyán József minden idők legrosszabb belügyminiszterének nevezte a Prisztás-bulin önfeledten fényképezkedő Kuncze Gábort. Ha az a hajó el is ment, mint a Titanic, Kóródi Máriának a legmesszebbmenően igaza van! Az olajügyet, melyről a sok (alkalmasint joggal tiltakozó) politikus évek óta tud, s rajtuk kívül még az egész ország, ideje volna tisztázni. Mégiscsak milliárdokat loptak el tőlünk (hallod, Béla?!), s eddig egyetlen ember kockáztatja az egyetlen életét, hogy tisztázódjon az ügy. És ez nem Kóródi Mária, akinek persze igaza van! De hogy nyersen fogalmazzunk: Pallag Lászlót lőhetik le orvul, vagy rabolhatják el a hozzátartozóját. Kóródi Mária nyilván kezeskedik, hogy a legnagyobb titokban lezajló, a nyilvánosságot lenini eréllyel kizáró ügyészi vizsgálat nem hegy lesz, mely egeret szül, mint eddigelé. Mivel ezt tutira vesszük, virágos kedélyállapotban várjuk az igazság kiderülését, a bűnösök bíróság elé állítását, hiszen ha valaki, akkor Kóródi Mária s párttársa, Kuncze Gábor igazán már évek óta tudja, hogy kilopják az ország szemét. Vagy lehet, hogy nem tudja? (Igazán szólhatott volna nekik valaki az Országgyűlésben töltött évek alatt. Kávészünetben, például.) Csak mi tudnánk, akik azt is tudtuk valahonnan – a Fennvaló tudja, honnan –, hogy a szocializmus állami szintre emelt banditizmus?

Ahogy így végigtekintek képzeletben a Duna-parti homokpadokon a Kortársat valósággal faló (nem a trójai) hölgyeken (az urakon is végigtekinthetnék, de nem érdekel a kínálat, vén csonton nem fog az alternatív szerelem liberális csábereje), elmondhatom (el is mondom) magamról, hogy nem éltem hiába. Eddig másoktól vártam az elismerést, de némák, hogy essen a görcs a nyelvükbe. És ahogy végigtekintek, mint irdatlan homokpadon, a huszadik századon, mely kétségtelenül Lenin elvtársé volt, úgy érzem, magvasan és messze sugárzó érvénnyel, mindamellett tömören kell megfogalmaznom, mi a különbség a lenini századelő és a nem lenini századvég között, ami egyben a lenini életmű summázata is volna. Nos, a század elején a bugyit kellett széthúzni, hogy az ember megláthassa a nők fenekét, a századvégen a nők fenekét kell széthúzni, hogy megláthassuk a bugyit.

 

Budapest, 2000. június 9–l4.