Lászlóffy Aladár

A fogoly

Bizony zárvány vagyok,
körülöttem alvadt
borostyán-ég ragyog,
megölel és hallgat.
Legbelül a lélek,
odakinn a tárló.
Múzeumban élek
bőrömnél határló,
irhámmal bepólyált,
eszemmel rejthetett,
eddig mindenhol járt
érzékeny életet.
Lüktet egy hordozott
életem-előtti.
Ó mennyi kor hozott,
s mindenem elönti
borostyán-könnye a
rám fagyott jelennek.
------------------------
Bárminek fénye vagy –
egyszer már jelenj meg.
Jelenj meg üregem,
páncélom ablakán:
kívül az üvegen,
távoli gyarmatán
elvesző időknek,
ahová efféle
szörnyeket kilöknek,
dobnak a szemétbe.
Láthassam boldogan
nyomorgó nyomorult:
királyom hol rohan?
Palástja kifakult?
ki most a bolondja,
Péntekje, barátja?
s hahogyha tévedett –
valaha belátja?…
Különben lehet, hogy
tökélyem beszédes.
Száműzve el nem fogy,
örökre veszély ez:
börtönöm, képletem,
amire kilátok,
én zártam magamra
körül a világot.

Magnus Dei

Valami szárad össze bennem.
Valami Várad. Összementem.
Valami napod, nem jószemmel!
A szóról-szóra való ember.
A telkeden: itt. Kiterítve.
Időm se maradt már a hitre.
Vidd el, míg nem késő, a várad.
Majd panaszkodsz, hogy Várad szárad,
Pedig ez Té-alakú: Tordám!
Egy kettős (tízes) keresztbordán
oly régen függök megfeszítve,
hogy okom van a teljes hitre.
Valami meleg. Volt. A vérem.
Akkor a Köztársaság-téren.
Úgy éreztem már: milyen vénen
értem oda, hogy azt megérjem.
Az hogy mi mindig irtva, űzve –
csak olaj(nyomat) volt a tűzre.
Lehet meg kéne százasodni:
boroskancsóként mázasodni.
És ahogy megszólal a nóta
az „lóra-hafelülni” volna.
Ehelyett kissé bambán itt állsz.
Már nem feszít az AD SAGITTAS…
Te ezeréves Magyarország,
még mindig várod, hogy kihozzák:
ím ez az érdemek jutalma.
Gyermekkor, illat – ráncos alma.
Én ujjlenyomatunkat látom
a maszatos jövővilágon.
Mindenki kárörvendi vérem:
egy örök Köztársaság-téren
se játszhat szökőkutat szebben.
Segesvár. Vérben, vizeletben.
A Napod nem jószemmel megy le.
Így aztán szolgálhatlak egyre.

Nemzetstratégia

Előtavasz a Nádor-téren.
Zöldül a köpeny patinája.
Ennyi a birodalom, kérem:
merengő Habsburg egymagában.

Egyenként Sztálinnal is bíránk,
s egyetlen sanda Clémenceau-val,
mintsem hogy egész Balkánt sírnánk
tele, vagy gyáván tartsunk szóval.

Fakéreg alatt fagyott lárva,
az égen tornászó galambok…
Mert élve, halva, ülve, állva
valami megüti a hangot.

Ami volt: rettentő december,
ami jön: borzalmatos május.
Előtavaszt élvez az ember:
a túléléshez ez hatályos.

A kukázó a Napba nézett

Vidám kutyák a Nádor-téren.
Mi jár a megkönnyebbüléssel?
Azt hittem, hogy már meg sem érem,
hogy ez is kétezerig ér el…

Milyen gyönyörű ferde dolgok.
Minden aranylik decemberre.
Mint talált tárgy, ki nem volt boldog,
új gazdit csábít: erre, erre!…

Mint talált kor, kit elcseréltem,
két lábra áll és pacsit adva
feszes pórázon én vezérlem
közbűvöletre, ámulatra.

A kukázó a Napba nézett,
utána is nyúlt elvakultan.
„A kezem tűzbe teszem érted.”
Nem én. Csak ezt is itt tanultam.