Nagy Gábor

„A szív gyarmatai”

Tóth Erzsébet: A lisszaboni járat

(A név és a cím) Nem tudom, mikor találkoztam először nyomtatásban Tóth Erzsébet nevével. Arra emlékszem csak, hogy vagy nyolc-tíz éve, még egyetemista koromban, csodálkozva állapítottam meg, mennyi Tóth vezetéknevű költőnő van a magyar irodalomban: Tóth Judit, Tóth Eszter, Tóth Erzsébet, Tóth Krisztina. Csak lassan kapcsolódtak e nevekhez arcok, a saját poétikák arcai. Tóth Erzsébet esetében akkor, amikor 1997 nyarán egy könyvesboltban fölfigyeltem egy könyvcímre: Ismeretlen könnyű szívvel. Szokatlan, szép cím: egyszerre ismeretlen és ismerős. Hiszen a könnyű, gondtalan szív számomra is ismeretlen! Nehéz, sajgó szívvel, de a felfedezés mindent könnyűvé varázsoló örömével olvastam a verseket. Ismeretlen könnyű szívvel – olyan ez a három szó, mint egy virág: van tövise, szirma és kelyhe.

Tóth Erzsébet új könyve, A lisszaboni járat mintha már címében is kívülre helyezné a versek helyszínét: a szív bensőséges tájaiból valahová a tágas, idegenségében is felszabadító külvilágba. A címadó vers azonban viszonylagosítja e megfigyelés érvényét: „De jobban szeretem (…) szívemben Pessoa bolyongását.” Szóval a lisszaboni járaton is csak képzeletben lehet utazni, s legfeljebb Pessoához, az arcát számos maszkkal eltakaró, a magányát önmaga megsokszorozásába rejtő költőhöz: „Nem hallatszik, mikor a szív / gondol a szívre, és Pessoának is // hideg pacalt szolgáltak fel egy időn / és téren kívüli étteremben szerelem helyett, pacalt hidegen.”

(A tér gyarmatosítása) Mégis van változás az előző kötet új verseinek a szoba terébe kényszerített, teljesen befelé forduló, magába záródó világához képest. Mert bár a lisszaboni járat szívtől szívig halad – ha megtalálná a másikhoz vezető utat –, A szív gyarmatai című vers kettősséget rejt magában: nemcsak a szív, de a tér gyarmatosításáról is szó van itt. Még ha ez a tér részben az emlékekben élő tér is, a költő képes a belső fájdalmat ide kihelyezni, tárgyiasítani, talán megszelídíteni is: „Közben itt a Lumumba utca // Róna utca lett, / egyébként minden a régi, / ezt úgy hidd el, ahogy mondom, / talán a rigók hangosabbak. // De a Gyarmat utca még megvan, / mostanában sétálni szoktam arra, / csak megyek magam mellett, / ahogy veled lehetett, // lehetett némán sétálni veled.”

A kötet nyitóverse is a tágabb térbe helyezi a költői ént: „Kezdjük ott, / hogy Tóthnak hívnak, / hozzá a Bosnyák utcában lakom, / enyhén szólva is / baljós paraméterek.” (Hát) Többnyire Budapest utcáin bolyonganak szét a fájdalmak, a kételyek és – talán – a reménységek is; de Boston, Wiesbaden, Frankfurt vagy éppen a repülő is a versek terévé válik, mindig ugyanazzal a kettősséggel, a kint és a bent határán, valóság és képzelet mezsgyéjén, a bizalmatlan gyanakvás kérdésével: „miért épp Bostonban?” (Hóesés Bostonban) De még az ismerősség biztonságérzetével kecsegtető tér, Budapest is idegenként jelenik meg a versekben. Megszokott-belakhatatlan város, egy idő után már nem ijesztő, de örökre nyomasztó. Tóth Erzsébet verseiben a magam eddig meg nem fogalmazott Budapest-élményére is rátaláltam. Sokszor tettem föl én is magamnak a kérdést: „soha nem fogod már szeretni Budapestet?”, s hasonló választ adnék, mint a költő: „Elmenni se fogsz innen, // éppen csak meghúzod magad, / eltűnsz benne, ahogy nyom nélkül / elmúlnak utcák, villamosok, városrészek.” (A lovakat lelövik, ugye?)

(Az arc) Miért a bolyongás e megszelídíthetetlen terekben? S az ennél otthonosabbnak, szívközelibbnek tetsző, bár éppoly zegzugos, kísérteties imaginárius terekben, a szövegek terében? Hisz Tóth Erzsébet verseinek fontos helyszínei az életünket behálózó szövegek, Gertrude Stein, Sylvia Plath, Virginia Woolf művei, a Háború és béke, Paul Auster New York-trilógiája, Salinger, Saint John Perse, Pilinszky János és József Attila és Németh László és Ady Endre. Nem csak úgy, mint a Kölcsönhangok visszajárnak című versben, ahol a sorokba rejtett idézetek bújócskát játszanak az olvasóval (sőt bújócskáznak a költővel is), sokkal inkább megnevezve, nem is annyira idézett műveikkel, mint inkább felidézett arcukkal vannak jelen. Arcvonásaikkal, emberi alkatukkal, fájdalmaikkal, esendőségükben.

Tóth Erzsébet versei újabb bizonyságát jelentik számomra annak, hogy a szégyellnivaló alantas mindennapi létezés és a szövegekben való megdicsőült máslét kettőssége – hamis kettősség: Pavlovna legalább annyira része életünknek, mint a sarki fűszeres, és Gertrude Stein sem tud nagyobb igazságokkal, jobb eligazítással szolgálni, mint a macskánk. Az irodalom létmódja csak annak különleges, arisztokratikus létmód, aki csak éppen akkor éli meg, amikor ír (vagy olvas); és szintén neki másodlagos, elfelejtendő, kiiktatandó a mindennapi szürke valóság, mert nem képes azt az irodalommal összeforrva megélni, érzékelni.

Nem véletlen, hogy Tóth Erzsébetnél valós terek úsznak egybe fiktív, imaginárius terekkel: épp arról (is) szól költészete, hogy ezek a terek szétválaszthatatlanok a számára. Ez maga a létezés, az örömre vágyó vagy éppen lefojtott, vegetáló létezés egyetlen lehetséges tere. De hát nem is térképet akar rajzolni a költő. Őt a szétmosódó térképfoltokból kirajzolódó arc érdekli. Az arcot szeretné meglátni, tapintani, megérteni, szóra bírni legalább. Az arc mosolyát keresi, a szemek villanását, a homlokráncolást. Az emberi arcot. A sajátját, másokét, a másikét, a megszólíthatóság, a megértés, egyszóval a komminukáció, de legalább a gesztusok általi eligazodás esélyét.

Nem azt az arcot találja, amit keres. „Arc, vihar után” – mondja Az öldöklő angyalban. Talán a címbe is emelt látási nehézségek hibáztathatók: Pulóverháttérben / két remegő, sápadt madár / eltakarja az arcát. / Hazafelé az autó lámpáit / elfelejtettem bekapcsolni.” Vagy a félelem, hogy nem azt látja, amire vágyik: „Nem mertem oldalra nézni, / de tudtam: ott ül mellettem. / Suhantunk halkan a holdvilágban.” Fél az arcokat meglátni, mert „bankarcú fontoskodókat” lát, „mint vak macska” bolyong a szobában, mert a sötétben jobban tudja, „mi hol van”. „Nem bírtam magamra / nézni indulás előtt” – mondja a Kékizzás című vers elején, s a végén: a szél „Cigarettám / hamuját visszafújta // arcomba, hamu és por / és parázs került a számba, / rosszabb is lehetett / volna.” A saját arcától fél leginkább, talán mert abban is más, idegenné lett arcokat látna meg: „Tízezer arcából átsuhant arcodon egyszer az egyik.” (Hóesés Bostonban) Ahogy a címadó versben, Pessoától nem függetlenül, nagyon pontosan megfogalmazza: „Mindannyian viseljük valakinek az arcát.” S az újra és újra visszatérő félelem, hogy lelepleződik az arc: „A könnyes maszk mögött röhögő üresség: / sosem fogod megtudni, kit szerettél” – előhívja a védekezés ösztönét: „Egyetlen arc tükrébe, messzire nézel. / Fölteszed szemüveged, amitől rosszabbul látsz, / ellenben téged is kevésbé látnak.” (A régi kerékvágás)

(A hang) Persze ne higgyük, hogy Tóth Erzsébet verseiben a közvetlenül átélt félelemé az uralkodó érzés. Az sem igaz, hogy az érzéseit minduntalan eltávolítaná magától, tárgyiasítaná, az irónia savában oldaná fel. Ennél sokkal összetettebb hang szólal meg a versekben. Fájdalmas is, ironikus is. A fájdalom mélyről fakadó hangja s az irónia illúziótlanul kegyetlen hangja; s mégis, e különös kevert hangzat oly szelíden vagy a szelídségnek azzal a vágyával szól, hogy a torokszorító fájdalmat is, a végletesen kietlen ironikus lemondást is, az illúziótlanságot is olyan könnyed – vagy nem könnyed: ismeretlen könnyű –, olyan meleg vagy inkább melengető fény vonja be, ami nem jöhet máshonnan, mint a szív legmélyéről.

Talán a mottó sugározza a versekre ezt a belső fényt: „Óvatosan, mintha / a nagy tündérlepke / szállt volna a fejemre”. Talán csak egy-egy hangból, a sorvégi időhatározó elnyújtott magánhangzójából szökken ki: „a hatalmas, hideg házak / elállják útját / a legnagyobb nyárban is, / és hűvös van mindég”. Talán csak egy váratlanul felbukkanó s aztán elejtett rím küldi szét energiáit az amúgy rímtelen vers elejéről, mint Az öldöklő angyalban: „Szédült, unatkozó lepke, / keze rászáll a kezemre.” De ott bujkál ez a fény az emlékekben is, a Gyarmat utcai séták, a Loncsos kutya, a régi nyarak emléke enyhíti az ilyen verszárlatok mázsás súlyát: „Fákon a Nap // kegyetlen betonnyoma, cséplőgépek / füstölgő árnyéka, törektől perzsel / a tested, sistereg, ég a mályva, / irtózatosan összeérnek a hónapok.” (Mályva) S az ilyen verskezdő sorok végtelen keserűségét: „Semmi sem lett / úgy, ahogy vártad, / hirtelen halál helyett / hirtelen öregség // lett, szerelem / helyett évek / óta a hidegen / visszanyelt könnyek”. S persze az irónia is segít elviselni az érzéseket, az ezredvég talált tárgyai és szövegei: a „lókeksz”, a „KUTYÁT A JÁRMŰVÖN SZÁLLÍTANI TILOS” felirata, a „digitális póráz”, a „jelenlét-robot”, az „agybérlet”, a nonszensz helyzetek: „olyan ez a lakás, mint egy istálló. / Ló a fürdőszobában, a spájzban, / a verandán, ami szerintem télikert, / bárhová lépek, egy ló néz rám / valahonnan”. Ahogy e nonszensz helyzeteket, önironikusan, látszólag önmaga ellen fordítja, valójában mindannyiunkról beszél, s ha értjük a humort, bármily kesernyés, nevetni is tudunk rajta: „mégis Virginia / töltötte meg kövekkel a zsebeit, mielőtt / beleugrott a Temzébe, nehogy valahogy felhozza a / víz, veszek ma egy csomag Dunakavicsot, hogy / nekem is legyen valami a zsebemben, / nem árt néha feleleveníteni a régi / nevetséges kiáltványok brutális hang- / hordozását, mint a banditák, úgy álltak elő / a költők a kiáltványaikkal…” Napjaink történelme, napi eseményei is így jelennek meg a versekben: az irónia lefegyverző őszinteségében. A koszovói háború, az alföldi árvíz felidézésekor saját érdektelenségünkkel, érzéketlenségünkkel szembesülünk: „szép verset akartam / írni a macskáját mentő férfiról, de undorító- / nak éreztem verset írni erről, mint az / árvízi képek kiállítását a Pólus / Centerben, senki nem állt meg előttük, / figyeltem őket, lófráltak vagy loholtak, én is / elkotródtam gyorsan, megvettem, ami kell” (Háború és béke).

És alig állom meg, hogy ne idézzem tovább a verseket, a jellemző motívumok alakulásait. (Mert az arc mellett kiemelt, kötetszervező szerepű a szív, könny, fény, rózsa, macska, séta stb. motívuma.) A folyamatot, amely a korábbi Tóth Erzsébet-versekénél még összetettebb, sokszínűbb, ám rendkívül markáns, egyedi hangot eredményez. Olykor egy-egy szóban, mondatban, máskor egy strófában, de a könyv nagyobb részében egy teljes versen át tud Tóth Erzsébet olyan hangot kitartani, amely minden félelmével, szorongásával is – a szeretet hangja. A tiszta költészeté. Olyan nagy versek tartják fogságukban az olvasót, mint az epigrammatikusságában is összegző érvényű Kétszer, a kötet talán legkeserűbb, mégis dalformát öltő versei: A kezük között és a Nem oszt, nem szoroz, a költőtársaknak ajánlott Reád hull és A szív gyarmatai, a hosszúversek közül a kötetnyitó Hát, A lovakat lelövik, ugye?, a címadó vers, a Kölcsönhangok visszajárnak, a Háború és béke, a Kisasszony hava.

A lisszaboni járatra nem fölülni: sima ügy. Ki mondaná veszteségnek? Manapság egy verseskötetet figyelmen kívül hagyni… Ám aki vállalkozik az utazásra, az nem egynyári emlékekkel tér onnan meg. (Kortárs Kiadó, 2000)