Pék Pál

Jussa sincs

Ahogy ott vár, tudja rég, hogy
jussa sincs. A csonka szél
verdes csak, hol nem tanyázik
álmok népe, hol a tér
földsüketen tartja még, de
foghatóknak tébolya,
isten gyújtja rá a házat,
s didergető, holt szava
lobog át az idő gödrén,
át a porló koponyán,
útvesztők közt önsorsát is
fölfalón, s mint néma gyász
kánta habzik túl a szétdult
testen, s amit maga ás,
lakályossá lakja vermét;
benne él a pusztulás.

A másik

Holdat az ág, a
tágra nyílt pupillát
tépi föl gyilok?

Alázott dal, ha
tavaszommal, s utószor
szinte szétragyog?

Szeplőtlen vágy, mi
ébred így, de holtakra
mégis visszanéz?

Csapdákban szó, mi
elevenülne, s akkor
már mit sem ér,

forgathatja egy
megroggyanó világ itt,
mintha másik

kísértené az
álomtalan és végső
föltámadásig.