Száraz Miklós György

Lovak a ködben

Az én fejemben mindig egészen más kép rajzolódott ki, állt össze valósággá, mint az apuéban. Az apu mindig mindenben mást látott meg, mint amit én. Valójában nem is látott. Nem értem, hogyan közlekedett a világban, hiszen befelé látott, nem pedig kifelé. Ha ősszel vagy tavasszal a mi kisvárosunk hepehupás utcácskáin megteltek a gödrök és kátyúk hólével meg esővízzel, az apu pontosan ugyanúgy baktatott, mint máskor. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment előre. Bárki jött is szembe, köszönést mormolt az orra alatt, szlovák embernek mindig magyarul, magyar embernek mindig szlovákul, örökösen fordítva, mint ahogy kellett volna, és ezt sohasem vétette el, pedig valójában nemigen látta, ki jön szembe. Udvariasan megemelte a kovbojkalapját, elmormolta a köszönést, aztán baktatott tovább. És ha hólével teli mélyedés vagy pocsolya került elébe, azon úgy vágott keresztül, mintha ott sem lett volna. Pontosabban ha száraz volt a gödröcske, akkor az apu kikerülte, vagy átlépett rajta. De ha tele volt vízzel, akkor gondosan belelépett. Akár egy kisgyerek, aki tudja ugyan, hogy rászólnak a szülei, mégis képtelen ellenállni a varázsnak, hogy belelépjen a sárba vagy a pocsolyába, hogy ezzel kizökkentse a világot a rendes kerékvágásból, hogy kipróbáljon valamit, hogy megtudja, milyen mély a víz, milyen kemény a sár. Belelép, ha bokáig merül is bele, ha vizes és sáros lesz is a zoknija, belelép, ha elnáspángolják is, mert lehetetlen ellenállni a csábításnak, hogy láthassa, miképpen kunkorodik fel a cipőtalp peremén az a csodálatos massza, a fényes és csillogó finom sár, a lábgyurma, hogy milyen nyomot hagy benne a cipője recés talpa, és ez még a felnőttek gumibélyegzőjénél is érdekesebb, mert sokkal nagyobb, és gyönyörűséges tere van, mélysége, és ezzel a nagy stemplivel nyomot hagyhat a világban, csodálatos nyomot, aztán még egy nyomot, majd még egyet, és a nyomokat össze lehet hasonlítani, hogy melyik nyom, melyik cipőpecsét hibátlan, melyik a legtisztább, és ezért a csodálatos élményért, az alkotás gyönyörűségéért érdemes megkockáztatni még egy-egy pofont is, belelépni újra és újra a szépséges, csillogó sárba, és az apu ugyanúgy belelépett a sárba és a pocsolyákba, mint a gyerekek, de ő nem figyelte a nyomát, csak baktatott előre, nem látta, hogy tavasz van vagy tél, nem látott maga körül semmit, csak a lázlapokat meg a varratokat meg a gyulladt torkokat látta, és mégsem gyalogolt bele soha egyetlen nagyobb gödörbe vagy árokba sem, és nem esett keresztül ágakon vagy építkezési anyagokon, így hát valamit mégiscsak látnia kellett, talán azt fényképezte le a szeme, ami eltért a megszokottól, és akkor az idegpályákon parancs száguldott az agyba: „Két óra felől árok közeledik vészesen! Gyerünk, balra a kormánnyal! Értettem, kapitány úr, fél gőz, kormány balra! Rajta, gépház, teljes gőz! Értettük, kapitány!” A manőver sikerült, az árok, a szurkoshordó elmaradt mögöttünk, az apu ügetett tovább, nem is vette észre a veszélyt, mindent elintézett helyette a legénysége, vagyis a szeme, az idegek, az agy meg az izmok, a csontok, az ízületek, az apunak nem is kellett figyelnie, nem kellett semmit csinálnia, a manőver közben is nyugodtan nézhette a fejében a betegei lázlapjait, a vérképét vagy a röntgenfelvételeit.

Nagyon szerettem az apuval kézen fogva sétálni. Megpróbáltam átvenni az uralmat az ő legénysége fölött, igyekeztem jégre vinni, lépre csalni a csapatát, megkíséreltem lázadásra vagy legalábbis fegyelemszegésre buzdítani a matrózait, vagyis megpróbáltam az aput gödrökbe meg árkokba vezetni. Szorongattam a jobb kezét, mert ő azt szerette, ha a jobb kezével a bal kezemet fogja, de én is azt szerettem, ha a jobb kezemmel a bal kezét fogom, ezért a kapunktól tíz lépésre szépen átszaladtam a másik oldalára, és onnan kezdve a másik kezét szorongattam, a bal kezét szorongattam, és az apu a kézcseréből semmit sem vett észre, mert már a kapunktól tíz méterre se nem látott, se nem hallott, de az is igaz, hogy néha én is elbambultam, és előfordult egyszer, hogy valamiért elengedtem az apu kezét, kavicsért, falevélért vagy virágsziromért hajolhattam le, aztán szaladtam utána, megfogtam a kezét, úgy baktattunk tovább, lefelé a meredek Berzétei utcán, kérdeztem tőle valamit, de nem válaszolt, úgyhogy csak baktattunk, majd megint kérdeztem valamit, és megrángattam a kezét is – már ahogy egy kislány teheti –, és akkor egy vadidegen hang azt mondta: „Nyerazumje.” Nem jártam még iskolába, egy árva szót sem tudtam szlovákul. Megtorpantam, és döbbenten bámultam fel az idegen, fiatal bácsira, akinek éppen olyan hosszú, szürke télikabátja volt, mint az apunak, és gyorsan elengedtem a kezét, ő meg mosolyogva nézett le rám, és sajnálkozva tárta szét a karját. „Nem tudom magyarul” – mondta, és kedvesen mosolygott, én meg körbefordultam, megláttam az aput, följebb, ott, ahol megtorpantam és leguggoltam, láttam, hogy ugyanott áll még mindig, a levegőben tartja a kinyújtott bal kezét, hogy megfoghassam. Olyan mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Biztosan valamelyik öreg betegét próbálta meg éppen rábeszélni, hogy nem szabad meghalnia, érdemes még élnie egy kicsit, talán egy magányos, elesett nénit győzködött, akit elhagytak a gyerekei, akit elfelejtettek, boldoguljon, ahogy tud, mert ők valamelyik nagyvárosban, talán éppen Pozsonyban akarnak boldogulni, és úgy érezték, hogy a néni a boldogulásuk útjában áll, hogy nélküle könnyebb lesz, mert ha elhagyják, az egy szobával többet jelent, ha magára hagyják, az naponta három vajas kenyérrel meg két bögre tejecskével könnyít rajtuk, és én többször is hallottam, hogy az apu hogyan beszél az ilyen gyerekekkel, akiket sikerült idehívatnia, mert az öreg apukájuk vagy anyukájuk haldoklott, és az apu mindig indulattól fojtott hangon beszélt ezekkel a gyerekekkel, akik maguk is apák és anyák voltak, és az apu úgy beszélt velük, mintha valami gonosz csínyen rajtakapott kölykök lettek volna, vásott kölykök, akiket jól meg kellene raknia, pedig ezek a gyerekek legtöbbször idősebbek voltak nála, így aztán nagyon-nagyon türtőztette magát, nem veszekedett velük, csak gyanúsan halkan beszélt. Otthon meg egész este pöfögött. Hogy vajon mit gondolhatnak ezek az emberek. Valóban úgy érzik, érdemes volt lemondaniuk a szüleikről? Az édesapjukról vagy a mamájukról? Hogy megérte? Kifizetődőnek bizonyult? Lemondani a szeretetről? Hogy adjanak? És persze arról is, hogy szeretetet kapjanak?

– Hiszen ezért mentek el! – morgott az apu. – Ezt keresik a nagyvárosokban is! Repesve várják! Idegenektől. Annyira vágynak a szeretetre, elismerésre, hogy mindent megtennének érte! Szaladgálnak, lótnak-futnak, megalázkodnak, nap nap után lemondanak a méltóságukról, hason csúsznak idegen emberek előtt. Mindent, de mindent megtesznek, még az öreg, magányos szüleiket is cserbenhagyják, csak hogy bebizonyítsák, ők rendes, tisztességes, megbízható, jó emberek.

És ilyenkor az apu egész este morcos volt, mert tudta, hogy az elárult és elárvult idős emberek mindezek ellenére őszintén szeretik a gyerekeiket. És ők nem a bizonyítható erényeikért, az érdemeikért szeretik őket, hanem a legnagyobb hibáik ellenére szeretik őket.

– Még most is szeretik őket! Most is csak rájuk meg az unokáikra gondolnak! Most, amikor már kifelé mennek ebből a boldogtalan, kurva, kibaszott életből!

Ahogy ott állt, és kinyújtotta felém a nyitott kezét, pedig nem is voltam ott, az apu nagyon védtelennek látszott. Semmit nem észlelt a valóságnak abból a szegletéből, ahol valóban voltunk, semmit. Biztosan egy elhagyatott öreg nénit igyekezett meggyőzni arról, hogy érdemes még élnie, hogy maradjon még egy kicsit, ne siessen annyira, és ő tudta, hogy ezeknek a néniknek és borostás bácsiknak nem kellene sok, elég lenne néha megkérni őket, hogy éljenek még egy kicsit, nem is kellene nekik azt mondani, hogy szeretik őket, nem is kellene őket támogatni, talán még azt sem kellene éreztetni velük, hogy néha még szüksége van rájuk valakinek, hogy biztosan ők is tudnak még valami hasznosat, talán még ennyi sem kellene, csak annyi, hogy azt mondják nekik, hogy maradjanak, és akkor ők belekapaszkodnának ebbe a szalmaszálba, és semmi vizet sem zavarnának, megvolnának a napi szöszmötölésükkel és bogarászásukkal, jól elvolnának a három tyúkkal meg a köszvényükkel, a zsizsikes búzával.

Mindezt akkor persze nem tudtam, csak azt láttam, hogy az apu áll, és várja, hogy megfogjam a kezét. Hogy nem is én vesztem el, hanem valójában ő az, aki elveszett. És akkor megint felnéztem arra az idegen, fiatal férfira, akit csak ma mondok fiatalnak, mert akkor egy világ választott el tőle, akár harmincéves is lehetett, felnéztem arra a szlovák férfira, rámosolyogtam, ő is mosolygott, én meg visszaszaladtam az apuért, és megfogtam a kezét. Nem vett észre semmit. Megmarkolta a kezemet, megindult lefelé a meredek utcán. Az idegen férfi is elindult, ott baktatott húsz méterrel előttünk, aztán befordult az utca sarkán, mi pedig lépkedtünk tovább, és akkor éreztem életemben először, hogy nemcsak nekem van szükségem az apura, hogy akármilyen kicsi vagyok is, biztos, hogy az apunak is szüksége van rám, és aznap biztosan nem játszottam azt, amit máskor, hogy én egy kisebb hajó vagyok, akit a nagyobb hajó, az apu üldöz, és én megpróbálom őt örvénybe, sziklára vagy zátonyra csalogatni, hogy fellázítom a legénységét, hogy ne szolgálja olyan hűségesen a szeme meg a lába, és ezért úgy kormányzom az aput, hogy rávezetem a járdaszegélyre meg a kátyúkba meg a gödrökbe, megpróbálom belevezetni a pocsolyákba meg a vízfolyásokba, az omladozó öreg házak előtt tornyosuló törmelékhalmokra és téglarakásokra, hogy megbotoljon és elessen, hogy kitörjön a lába, de legalább kifacsarodjon a bokája, és így kényszerítsem arra, hogy felhagyjon az üldözésemmel. De az aput sosem hagyta cserben a legénysége. Felmásztam szépen a nagy hullámhegyekre, a törmelékhalmokra, és az apu csak jött. Keresztülbotorkáltunk a régi Szőlőfürt fogadó beomlott kerítésének téglahalmain, átvergődtünk régi szemétdombokon, át a keskeny patakon, átléptük az öreg temető alacsony mészkőfalát, bogáncsos, akáccal és vadrózsaindákkal felvert sírok közt botorkáltunk, és az apu legénysége nem hibázott, vagyis az apunak még csak meg sem bicsaklott a bokája. Olyan hűségesen szolgálta a legénysége, hogy nem is kellett figyelnie. Kalauzolhattam őt bármerre, árkon-bokron át, nem tiltakozott, jött szótlanul, és mégis mindig tudta, hol járunk, hová lyukadunk ki, mert az apu olyan jól ismerte a várost, akár a tenyerét. Néha aztán a legénysége, a kormányosa vagy a kapitánya félreverte a harangot, riasztotta az aput, és ő fél gőzt adott hátra, azaz megállította a hajóját, megállított engem is, végre felpillantott, körülnézett, és bárhol voltunk is, rögtön ráismert, hogy hol járunk, és mesélni kezdett, hogy mi változott meg a gyerekkora óta, amikor a kálvária stációin még magyar feliratok voltak, most meg már semmilyen feliratok sincsenek, már az átpingált szlovák feliratok is lerothadtak, vagy hogy amikor ő kisfiú volt, akkor az öreg temető sarkában még megvoltak a zsidó sírkövek, és hogy azok olyanok voltak, mint a római szarkofágok fedelei, és hogy az egyik kamasz barátjával egyszer megpróbált kiásni egy ilyen hatalmas szarkofágfedelet, hogy abban majd megtalálják a római patríciusok aranygyűrűit meg a pénzeiket, valójában elég lett volna nekik egy rozsdás kard vagy egy sisak is, mert persze azt hitte akkor az apu, hogy évszázadok, sőt évezredek óta ő az, aki először bukkant rá ezekre a sírkövekre, merthogy ezek a temető egy elkülönült szegletében voltak, jó messze a többi sírtól, és úgy benőtte az erdő, hogy nem is volt könnyű megtalálni őket, és persze az apu azt gondolta, hogy csak ő bukkant rá ezekre a földbe süllyedt római szarkofágokra, és azt is gondolta, hogy csak neki jutott az eszébe, hogy azokat a fedelükig betemetődött római szarkofágokat kiássa, és amikor már órák óta ástak, akkor jött rá, hogy itt, a Felvidéken nem is éltek rómaiak, de ez nem vette el a kedvét, sokáig nem is orvos, hanem inkább régész akart lenni, főleg azért, hogy Attila és Árpád sírját megtalálja. Máskor, ha a régi Csucsomi utca réges-rég kilakoltatott, pusztulásra ítélt romházai felé vezettem a hajóinkat, akkor az apu meg-megállt valamelyik összedőlt ház térdig érő falai közt, az agyagos törmelék, a bodzabokrokkal és csalánnal fölvert, dimbes-dombos romhalmaz közepén, és elmesélte, hogy harmincöt-negyven éve éppen itt robogott a vonat, ahol állunk, itt csühögött és dohogott az Orient expressz, az ő Adus barátjának a kis Pico mozdonya, és akkor is éppen ilyen hegyes-völgyes volt a táj, mint most, az Adus gyerekszobája akkor is teli volt fűvel meg bokrokkal meg fákkal, igaz, azok nem ilyen satnya bodzák voltak, hanem sudár fenyők meg jegenyék, mert az Adus a vasútmodellhez tereptárgyakat, hidakat, házakat, dombocskákat és utacskákat meg fákat is kapott a kanadai nagybátyjától, és ő, az apu, hát ő majd megveszett, a sárga irigység majd elemésztette azért a vonatért. Egy másik romhalmaz közepén meg rámutatott az apu a bozót közt egy nyiladékra, hogy ott volt a bejárata a háznak, és ebben a házban ő sűrűn megfordult valaha, mert itt lakott az öreg Vogel, vagyis „Fógli” bácsi, a cipész, aki egész nap egy háromlábú kis fatálban gubbasztott, és görbe volt, mint az esernyő nyele, vén volt, mint az országút, kopasz is volt, meg töpörödött is, olyan aprócska, ráncos fejjel, mint egy egészben aszalt alma, és ha valamiért felállt a háromlábú fatáljából, akkor a koszos kék köpenye, ami régen állítólag a térdéig ért, majd ahogy görbült és töpörödött a viselője, akkor előbb a lábszára közepéig, aztán a bokájáig ereszkedett, és amikor az apu gyerek volt, akkorra az a fakókék köpeny már a földig ért, és ha nagy néha feltápászkodott az öreg, akkor az a köpeny olyan lett a földön, mint a harmonika, és Fógli bácsi ráadásul még irtózatosan süket is volt, de mindez nem számított, mert a mi városunkban, amelyik a gyertyaöntők és a paszományosok mellett valaha a csizmadiáiról is nevezetes volt, a mi városunkban akkoriban az öreg Fógli volt az egyetlen suszter.

– Mindig egy csomó apró faszeg volt a szájában – mondta az apu. – Úgy fityegtek az ajkán azok a kézzel faragott, rövid pálcikák, mint az apró csikkek. És mégis megállás nélkül tudott beszélni. Csuda emberke volt. Igazi Münchhausen. Vagy Háry János.

Az apu félrehúzta egy nekivadult csipkebokor lehajló ágát, belehágott egy agyagos vakondtúrásba, csupa sár lett a cipője, de megtalálta, amit keresett.

– Ott állt a nagy, fekete dobkályha – mutatott mosolyogva egy szép csalánágyásra. – Mint egy kávéház. Örökké zajos, zsúfolt volt a háza. Látod, itt az utca felől, itt volt a műhelye a kuncsaftokkal. Hátul meg a lakrészek. A nőkkel és az udvarlókkal. Tizenheten laktak együtt. Négy férfi, a többi nő. A három lánya és a tíz unokája. Mindegyik unokája lány volt. A legkisebbikbe reménytelenül szerelmes voltam.

Az apu soha nem titkolta az érzelmeit, de nem húzta el az érzelmes jeleneteket. Rám mosolygott, magához húzta a fejemet. – Akkora lehettem, mint most te – mondta, és már el is engedett, úgy folytatta. – Hét évvel volt nálam idősebb. Egyszer mégis megcsókoltam.

– Hát akkor hogyan!?

– Úgy, hogy beszorított oda – mutatott az apu a csalánokra. – Beszorított a vaskályha mögé, a sarokba. Akkor csókolóztam először.

– Akkor nem is te csókoltad meg!

– Hát nem – vallotta be töredelmesen az apu, majd büszkén hozzátette. – Viszont utána majdnem megöltem az udvarlóját. Egy szlovák katonát. Kis híján lenyilaztam. Este volt, éppen elfelé ment. Hatalmas, fedett kapualja volt a háznak. Már a kilincsen volt a keze. Meg akartam ijeszteni. Akkorát döndült a nagykapu fájában a vashegyű vessző, mintha egy ló rúgott volna bele a kapuba. Az arcától két centire csapódott a fába a nyílvessző. Úgy állt a kemény fában, mint a cövek. Rá akartam ijeszteni. Sikerült. Majdnem összecsuklott. Ahogy én is.

– És mi lett?

– Összeszedte magát, megpillantott az udvar végében, a disznóól tetején. Az őrhelyemen. Odajött. Intett, hogy menjek le. Nem szerettem volna, ha legyőz, ha gyávának tarthat. Gondoltam, inkább vállalom a verést is. Lemásztam.

– Megvert?

– Nem. Törve, de jól beszélt magyarul. „Robin Hood vagy?” – kérdezte, és az íjat kérte. Jó íj volt. Nagy. Hosszabb, mint én magam. Apámtól örököltem. Még a háború előtt vette, Budapesten, a Fő utcában. Angol sportíj. Egyszerű vonalú, de jó. Kőrisfából. Tudtam, ha odaadom, eltöri. Nagy darab melák volt. Odaadtam. Tapogatta, nézegette. „Jó nyíl – mondta. – Angol nyíl. Jó drága.” – „Nem nyíl, hanem íj!” – mondtam undokan. Kíváncsian megfeszítette. „Jó íj – mondta. – Jó erős. Angol íj.” Kicsit még nézegette, aztán a kezembe nyomta. „Nesze, Csingacsguk. Máskor célozz jobban!” – mondta, azzal otthagyott.

Érdekes ember volt az öreg Fógli, mesélte az apu. Egy irdatlan nagyotmondó. És az a kicsi ember mégis maga volt a béke és a nyugalom, élő bizonyíték arra, hogy igenis lehet békében élni egymás mellett. Talán mert a füllentéseiben meg a túlzásaiban mindig volt valami igazság, mert igazándiból sosem hazudott, csak az ő előadásában valahogy színesebbé, hihetetlenebbé lettek a dolgok. A felvidéki öreg német egyetlen szót sem tudott már németül, mégis büszke volt a bulínerségére, hogy ő a középkorban Dobsinára telepített német bányászok sarja.

– Kemény kis ember volt, nem ijedt meg a saját árnyékától – mondta az apu, és mosolyogva pillantott rám. – Biztos a tizenhárom nőnek köszönhette, akikkel egy fedél alatt élt. „Én még a régi Magyar Királyságban születtem, ami a világ legszebb országa volt!”, rikácsolta, és az alsó ajkán csak úgy táncoltak a faszegek. „Mert azt nem lehet szétdarabolni! Azt még a Holdról, a világűrből is látni lehet! Tökéletesen kirajzolják a határait a Kárpátok!”

Az öreg büszke volt rá, mesélte az apu, hogy akkor nősült, amikor kitört az első világháború. Fiatal ember volt még, amikor a városunkat a megalakuló Szlovákiának adták.

„Micsoda idők, micsoda történelmi idők voltak!”, ordibálta a háromlábú kis fateknőjében gubbasztva. „Egy csupa magyarok lakta várost! Skandalum! Skandalum! Na, Vogel! Te juszt se tanulsz meg szlovákul!” Nem is tanult meg soha.

Már ez is csoda volt, mondta az apu, ez a makacs, önsorsrontó hűség. De a legnagyobb csoda az volt, hogy mindezt úgy csinálta, hogy senkit sem bántott meg. Még azokat a szlovákokat sem, akiket északról, a szlovákok lakta hegyekből telepítettek be a város köré épített panelházakba.

„Ti valójában nem is a panelban laktok, hanem egy-egy rubrikában!”, kiabálta. „Ti nem emberek vagytok! Ti egy-egy szám vagytok! Igaz vagy nem igaz? Statisztika! Hogy a városnak legyen szlovák lakossága. És akkor bezáratjátok a magyar óvodákat meg iskolákat! Igaz vagy nem igaz? Igaz, ugye!?” És a műhelyében ücsörgő, a cipőjükre váró szlovák férfiak boldogan mosolyogtak és bólogattak – mesélte az apu. – Boldogan beismerték, hogy igen, ők is azt hiszik, hogy azért költözhettek ilyen olcsón ide a városunkba a messzi hegyeikből.

Az is kész csoda volt, mondta az apu, ahogy a vén cipész ült az aprócska műhelyében, körben a falakon ezernyi fa meg vas kaptafa, cipőfelsőrész, bőrdarab meg ilyen-olyan szerszám, a szájából lógtak a facsikkek, nem tudott húsz szónál többet szlovákul, nem tudott harminc szónál többet németül, csak magyarul tudott, de magyarul aztán be nem állt a szája, a kalapácsával hadonászott, a dikicsével mutogatott, a kaptafát verte, és ki tudja, hogyan, de mindenki tökéletesen értette, mit mond, miről mesél, például hogy hogyan lőtték őket az olaszok Doberdónál meg Isonzónál meg Asiagónál, merthogy ő 1914-ben megnősült, és ennek örömére be is rukkoltatták rögtön, és Kassáról vonult be a huszárokhoz, mert amilyen girhes, azt mondták, direkt pihenés lesz a lónak, és akkor elvagonírozták őket a Balatonhoz, és Keszthelyen ő annyi halászlét zabált, hogy azóta is utálja, de aztán véget ért a gyöngyélet, leszedték őket a lóról, és egyik pillanatról a másikra ott találták magukat az olasz fronton, a kősziklák közt, a karsztban, és a taljánok ha lőttek egyet, akkor utána tíz percig nem kellett újra lőjenek, mert az a gránát becsapott az osztrák–magyar állásokba, az irdatlan magasságban meredező mészkőszirtek közt kiépített, sziklába faragott lyukakba, alagutakba, árkocskákba, gerendapalánkokba, és az a becsapódó gránát szétdurrant, és ők, a délceg magyar huszárok csak lapultak, majd beszartak ijedtükben, megpróbáltak belemászni a kőbe, a csigák és kagylók ezernyi lenyomatai közé, de nem lehetett, és az az egyetlen gránát széttépett sziklát és követ, mindenütt a gránát szilánkjai röpködtek, és a repeszekkel együtt röpködtek a megkövült állatkák, csigák és kagylócskák milliárdjai, neki is kioperáltak a boldogabbik feléből, ami neki talán a legfontosabb munkaeszköze, kioperáltak egy szép fésűs kagylót, tessék megnézni, ezüstláncon hordja ma is a nyakában, kabalának, kevés ember mondhatja el, hogy ami a seggéből kijött, az a kabalája, és akkor ezzel még nem is volt vége, mert annak az egyetlen gránátlövésnek a visszhangja tovább gördült a szirtek, folyosók, keskeny hasadékok közt, és kőomlásokat indított el, meg hó- és jéglavinákat, így aztán egyetlen olasz lövés tíz percig durrogott, fortyogott, hörgött-morgott és hömpölygött, ontotta magából a fa; vas-, jég- és kőszilánkot, és ő, a Fógli bácsi, amikor később hallott az atombombáról meg a maghasadásról, akkor azt azért tudta csak elképzelni, mert ott volt Doberdónál meg Asiagónál. Közönsége pedig mindig volt az öregnek, mondta az apu, különösen télen, mert a nagy csúszkálások után rendre elzavarták ide, a Fógli bácsi műhelyébe a csemetéiket az édesanyák, hogy haza se merjenek addig menni, amíg nincs megfoltozva a cipőjük talpa, és magyar gyerekek meg szlovák gyerekek ott ültek a cipészműhelyben, zokniban ültek, mert a Fógli bácsi tényleg helyben megtalpalta a cipőiket, és igazi csoda volt, mondta az apu, hogy a Fógli bácsi tiritarka meséit szlovák és magyar gyerekek egyaránt tátott szájjal hallgatták, és lehetetlen tudni, hogy hogyan, de mindegyikőjük tökéletesen értette, hogy mit mesél az öreg, és akkor egyszer csak abbahagyta a mesélést meg az emlékezést az apu, megfogta a kezemet, húzni kezdett kifelé a romok közül. Ha nem ismerem olyan nagyon jól, akkor megijedtem volna, hogy talán valami baj van, ránk akar dűlni egy régi fal, be akar szakadni alattunk egy ódon, elfeledett pince. Csakhogy én jól ismertem az aput, így hát nem ijedtem meg, mert tudtam, hogy a régen meghalt Fógli bácsiról eszébe jutott valamelyik betege, hogy talán éppen most akar meghalni valamelyik betege, és ettől a gondolattól olyan mérges lett, hogy az ő betegei a háta mögött, az engedélye nélkül akarjanak meghalni, hogy teljes gőzt adott, a kormányosom alig győzött kapaszkodni a kormánykerékbe, és a gyomrom mélyén, vagyis a gőzhajóm gépházában megmozdultak a nagy, fényes és olajos kerekek, harsogott, fütyült, sípolt a szelepek mentén a gőz, összevissza szaladgáltak a kormos képű és olajos trikójú fűtők, és a mi két hajónk kifarolt szépen a sárgálló kutyatejjel, bodzával és csalánnal felvert, omladékos falak közül, a védett sziklaöbölből, és elindult a viharos tengeren, hogy életeket mentsen, hogy kimenekítse a biztos halál torkából a roncsokon hánykódó hajótörötteket, és teljes gőzzel hasítottunk a végtelen vízen, most a nagyobb, erősebb hajó elöl, a kisebbik hátul, csöppet lemaradozva, aztán a sűrű fekete füstöt okádó két hajó a korallzátonyoknál, vagyis a régi német templomnál összepuszilkodott és elvált egymástól, az apu hajója elhúzott a kórház felé, az én hajóm meg folytatta a mentést.

A hajózás, különösen a tengerhajózás imádatát nem az aputól, nem az anyutól, hanem a nagyi apjától, vagyis a dédapámtól örökölhettem. A vitorlások meg a gőzösök fedélzetét, az árbocokat, de a hajók gyomrát, a gépházat is igazán jól el tudtam képzelni, mert nem kellett semmit elképzelnem, hiszen gyönyörű könyveink voltak otthon, régi könyvek, csodaszép ábrákkal meg fotókkal, és én gyakran játszottam azt, hogy vitorlás hajó vagyok, a Szent Mária, a Bounty vagy Erzsébet királynő kalózának, Sir Francis Drake-nek a hajója, az Arany Szarvas, de mivel ezeket a hajókat még a leghülyébb, legostobább fiúk közül is ismerték néhányan, hát inkább a Revenge szerettem lenni, csupa híresség, Drake, Sir Walter Raleigh és Sir Richard Grenville hajója, amelyik egyedül szállt szembe a spanyol „ezüstflottával”, de azért a szívemnek a legkedvesebb egy kis hajó volt, a Squirrel, mert ezen a hajón élt és veszett el Budai Parmenius István, aki a törökök megszállta Budáról menekült Oxfordba, tudós is volt meg költő is, meg kalóz is egy személyben, és a hajónak már a nevét is nagyon szerettem, mert az apu malomkő nagyságú angol szótárában minden jelentése illett egy pici, fürge, izgő-mozgó kalózhajóra, mert azt is el tudtam képzelni, hogy a hajómat „Mókus”-nak, „Harácsoló”-nak vagy „Sürgölődő”-nek hívják, és az a mondat is nagyon imponált nekem, amit Parmenius István cimborája, ennek a kis lélekvesztőnek a kapitánya éppen az azt megelőző napon mondott, hogy a hajócska a tengerbe veszett volna, hogy „A tengeren éppoly közel vagyunk az éghez, mint a szárazföldön!”, a Mókussal sokszor portyáztam a karibi partok, vagyis a Kóbor Fruzsináék boltja előtt, mert a Fruzsi papája, ha meglátott, és nem volt éppen vásárló a boltban, akkor behívott, és felszólított, hogy markoljak bele a pulton sorakozó, ferde szájú üvegek valamelyikébe, amelyekben ömlesztve voltak a szépen csomagolt, csodafinom töltött cukorkák, és én kegyesen megbocsátottam a Fruzsi papájának, Paramaribo vagy Port of Spain spanyol kormányzójának, hajlottam a kérő szóra, elfogadtam a váltságdíjat, nem perzseltem fel a boltját, és mivel máskor is megkíméltem már ugyanilyen módon az ártatlanok életét, tudtam, hogy a nagyvonalú ajánlatban az a csel, hogy csak egy-két cukorkát szabad az üvegből markolnom, mert különben nem fér ki az öklöm az üveg száján. Gyakran elhajóztam Cartagenáig vagy Veracruzig is, az egyik a trafik, a másik pedig a papírbolt volt, és gyakran hajóztam szél ellen, sőt, időnként egészen elült a szél, annyit sem mozdult a levegő, mint a lehelet, úgyhogy amikor az apu leküldött a boltba egy doboz cigiért, akkor az három perc helyett néha fél óráig tartott, és az apu tíz perc után már ideges volt otthon, a nagyit nyúzta, hogy hol az a gyerek, azt mondta, hogy aggódik, pedig csak akkor élvezte igazán az olvasást meg a nagyi papájától rámaradt hatalmas könyvtárat, ha lapozgatás meg olvasgatás közben cigarettázhatott, és néha felkiálthatott, hogy valaki, legyen szíves, kéri szépen, hogy vigyen neki a fotelja mellé, amelyikben terpeszkedett, vigyen neki hamutartót meg cigarettát, és az a valaki legyen szíves kistányérra szedegetni néhány kovászos uborkát, de ne a nagy üvegből, hanem a kicsiből, és az uborka mellé kéretik szépen egy hosszabbforma tormadarab is tétetni, valamint oda kéne férjen arra a tányérra még egy darabka a tegnapi sült oldalasból is, de olyan legyen, aminek szép piros mindkét vége, hogy szívogatni lehessen a csont lemezes állományából a fűszeres levecskét, kenyér, köszöni, nem kell, és mindezt csak azért kéri, hogy ne kelljen fölállnia, ne kelljen leraknia az öléből a könyvet, mert végre olyan jól elhelyezkedett, és ilyenkor, ha nem volt otthon cigi, akkor én elhajóztam Kuba és Santo Domingo felé, és az apu nem törődött a széljárással meg a veszélyekkel, a hatalmas távolsággal, őt csak az Indiák barna kincse, a dohány, a cigaretta érdekelte, és ha elmaradoztam, akkor tíz perc múlva már ideges volt, egyszer előfordult, hogy óriási ködben húztam fel a vitorlákat, hogy kihajózzak az apunak cigarettáért, és abban a ködben, amiben az orromig sem láttam, de a legélesebb szemű matrózom is hiába meresztette a szemét az árbockosárban, abban a ködben, amikor a nehéz manőverek miatt már amúgy is elég sok időt veszítettem, belefutottam egy szekérbe.

Egy igazi szekérbe!

Lovakkal.

Igazi, élő lovakkal!

Amikor a mi városunkban már nem is voltak lovak. Leszámítva a kitömött, múzeumi bányalovat.

Úgy bontakozott ki a lejtős Berzétei utca öreg házai közt fehéren hömpölygő ködből, mint valami csoda. Nem gumiabroncsos, semmilyen lovas kocsi volt, hanem igazi, fából készült szekér. Saroglyával meg ötezer kovácsoltvas és fa alkatrésszel. Először csak a lovak fejét láttam meg, ahogy bókolnak, bólogatnak a járda mellett, az útszélen, a láthatatlan kocsma előtt. Olyan sűrűn hullámzott a köd, hogy semmi más, csak a gyönyörű, busa fejük látszott. A két fej, a két bólogató trófea oda volt tűzve a köd falára, a köd palástjára. Dermedten torpantam meg, bámultam a csodát, az élő lovacskákat, ők is megdermedtek, álltak mozdulatlanul, bámultak a fényes biliárdgolyószemükkel, mígnem a barna, hosszú sörényű, amelyiknek – mint egy heavy metal gitárosnak – a homlokába lógott a csigásan tekergőző hajtincse, egy gyönyörű, szőke tincs a sörényéből, az a gitáros ló felrántotta a gyönyörű fejét, mint amikor a Rolling Stones vagy a Guns and Roses gitárosa hosszan kitart egy szép hangot a szólógitárján, és a végén egy kar- és fejrándítással belefojtja a szuszt a hangszerébe, ám egyetlen gitárosnak sem nyílt soha olyan gyönyörű nagy fehér virágcsokor az orrlyukából, mint annak a lónak, egy csokor fehér pünkösdirózsa, lobogó, forró párafelhő, burjánzó gőzkarfiol. Közelebb mentem. Lecövekeltem a szekér mellett. Bámultam a lovak rezes díszű lószerszámját, a szemellenzőjük bőrfülén az aranyozott félholdakat meg a napocskákat, a szerszámzat vékony szíjain kivert rézcsillagocskákat, a színes bőrből varrott-szegecselt sajtcetliket, a lovak farkába font szalagokat, aztán megbámultam alaposan a kocsit is, az ezernyi alkatrészt.

Két óra múlva, amikor hazaértem, az apu lekevert nekem egy akkora pofont, hogy beleütöttem a fejemet az ajtófélfába. Először ütött meg, és utoljára. Annyira fájt az a pofon – nem az arcomon, hanem a gyomromban meg a mellkasomban meg a torkomban –, hogy még csak nem is sírtam. Nem azért fájt, mert az apu sokszor hangoztatta, hogy igazi férfira nem érvényes a szabály, hogy soha nem üt meg nőt, igazi férfi igenis veri a nőt, viszont ha szabad, ha már-már kötelező, akkor egy igazi férfi hogyan is üthetne meg egy nőt, vagyis akkor egy igazi férfi mégsem üt meg nőt. Az apu pofonja azért sajgott olyan rettenetesen, mert nem akartam elhinni, amit ő mondott, hogy több mint két óra hosszat hoztam a cigarettát, az pedig mindennél jobban fájt, hogy ő nem akarta elhinni, amit én mondtam, vagyis nem hitte el a lovakat. Nem hitt nekem.

– Miért hazudsz? – nézett rám undorral. – Utánad mentem. Egy óra elteltével. Egészen a Berzétei utcáig. Jó, talán téged nem látlak meg a ködben. De egy szekeret!? Két lóval!?

– Most is ott van!

– Ne hazudj.

– A kocsma előtt!

Visszacibáltam a cipőmet, felrántottam a dzsekimet, nyakamba tekertem újra a sálamat, felhúztam a kesztyűmet meg a sapkámat, és az ajtóra mutattam. Nem szóltam semmit, csak a fejemmel intettem.

– Ez már azért disznóság! – hördült fel az apu, akit rendesen akár le is hülyézhettem, fel se vette, de a hazugságtól, a mellébeszéléstől mindig megvadult, felzúdult, akár a megbolygatott darázsfészek. Most is csak tátogott, hogy micsoda szemtelenség, de a nagyi mögé állt, oda, a fotelja mögé, és a vállára tette a kezét, és a nagyi ezzel valójában mögém állt, mert látta, hogy én nem szólhatok, mert akkor bőgni fogok.

– Menj, fiam! – mondta. – Menj a gyerekkel, mert nincs nagyobb bűn, mint ha nem adjuk meg a lehetőséget sem.

Az apu összeszorította a száját, felöltözött. Most nem mentünk kézen fogva, és az apu hallgatása beszédes volt, fenyegető, tudtam, nem a betegeire, nem a gyulladt vakbelekre és mandulákra gondol, hanem a lányára, aki hazudott neki. Ha tudtam volna imádkozni, imádkoztam volna. A köd még sűrűbb volt. Esteledett. Átmentem az utcának a kocsma felőli oldalára, nehogy elmenjünk mellette, mint énmellettem korábban az apu, aki biztosan nem a jó oldalon ment, és biztosan a beteg májakra, vesékre és tüdőkre gondolt, ezért nem vett észre semmit. Vártam, hogy ahogy korábban, egyszer csak feltűnik a ködben a két szép lófej. Nem tűnt fel. Elgyalogoltunk a kocsma előtt. A kocsi nem volt sehol. Mentünk tovább, az apu hallgatása kemény volt, sötét kő. Megálltunk. Az apu sarkon fordult. Rám sem nézett, elindult hazafelé. Én is nekilódultam utána, feladtam a küzdelmet, tudomásul vettem a vereséget, az igazságtalanságot, dühös kislányból ismét kiszolgáltatott, védtelen kislány lettem, talán már sírtam is, ahogy szedtem a lábam az apu után, aki hosszúakat lépett, hogy szaladnom kelljen, hogy még kiszolgáltatottabb legyek, és persze a kezét direkt jó mélyen a kabátzsebébe dugta, és hogy a legrövidebb úton menjen, hogy minél hamarabb otthon legyünk, lelépett az úttestre, hogy átvágjon a szemközti járdára, és belehágott egy nagy rakás lócitromba, és ahogy taposott meg csúszkált benne, a lócitrom gőzölögni, szépen párállni kezdett.

Voltam én gyakran viking evezős, kínai dzsunka, adriai uszkók kalózhajó vagy röpülő teaklipper is, legjobban mégis gőzhajó szerettem lenni, és persze a hajó meg a hajóskapitány egyben, mint Joe Harper meg Tom Sawyer. Legtöbbször talán a Great Western meg a Savannah parancsnoka voltam, mert nem a hajócsavaros luxusgőzösöket, hanem a kis gőzteknőket szerettem a legjobban, a lapátkerekeseket, amiknek a két oldalán egy-egy óriási kerék forgott, amik úgy úsztak valaha a folyóvizeken, mint egy-egy elszabadult malom. Imádtam a Mississippi Királynőjét is, meg az összes hasonló amerikai folyami hajót, ezeket a lapos és széles, emeletes fedélzetű, fehér vízi kombájnokat, amik meg úgy úsztak, mint az aratógépek a búzatengeren. Könnyű volt elképzelnem a hajókat, mert a nagyi papája, vagyis az anyu nagypapája vasútépítő mérnök volt, de nemcsak a gőzmozdonyokért meg a viaduktokért rajongott, hanem a hajózásért, meg a gyermekcipőben járó repülésért és az automobilozásért is. Egész könyvtárnyi hatalmas, gót betűs, sok-sok képet tartalmazó német enciklopédiát hagyott a lányára, vagyis a nagyira, akit viszont egy csöppet sem érdekelt a közlekedés, és nem érdekelte az anyut sem, viszont az aput annál inkább. Ő sokat böngészte azokat a nagy, gót betűs könyveket, és hegyesre faragott ceruzával gyakran a képaláírások fölé írta a magyar jelentést, és én imádtam a nagyszobában a szőnyeg közepére hasalni, ott bújni, lapozgatni, böngészni ezeket a hajós meg zeppelin léghajós régi könyveket, a nagy enciklopédiákat, amikben az egész mindenség benne volt, a Weltall und Menschheit hatalmas, barna bőrborítású köteteit, amelyek fedelén aranyozott szecessziós indák tekeregnek, és a fedél közepén, mindegyik kötet közepén ott egy bekeretezett vörösrézlemez-dombormű, egy lobogó sörényű, széttárt karú, meztelen felsőtestű, izmos férfi, és abban az öt könyvben tényleg ott volt az egész világegyetem, a csillagképek, az ősemberek, a csontvázak, a dinoszauruszok és a tenger képzelt szörnyei, és emlékszem, vagyis nem emlékszem, mert csak azért emlékszem, mert a nagyi olyan sokszor elmesélte, hogy azt hihettem, hogy én emlékszem, pedig a nagyi emlékezett, szóval emlékszem az egyik nagy kötetben egy fekete, hosszú karú, szőrös szörnyetegre. A lelógó jobb karja olyan hosszú volt, hogy a mancsa a földet söpörte, a bal karjával pedig belekapaszkodott a lelógó liánba, és ennek a gonosz ábrázatú nagy majomnak, ennek a gorillának aprócska gombszemei voltak, gonoszul villogó, dühös, bosszúálló, kegyetlen szemei, és azt mesélte a nagyi, hogy amikor még egészen kicsi voltam, olvasni sem tudtam, talán óvodás koromban – mert már akkor is szerettem lapozgatni a nagy enciklopédiákat –, ha ezt a könyvet lapozgattam, és ehhez a képhez értem, megtorpantam, megbabonázva bámultam a szörnyet, aztán üvöltve sírva fakadtam, becsaptam a könyvet, elhallgattam. Hüppögtem, nyiszogtam, megnyugodtam. Aztán újra fellapoztam, megkerestem a gorillát, jeges rémülettel bámultam, majd megint üvöltve elbőgtem magam, becsaptam a fedelet. És aztán kezdődött megint elölről, mondta a nagyi, addig, míg el nem vette tőlem a könyvet. Ezekben a hatalmas, gyönyörűen illusztrált német enciklopédiákban gőzhajók meg vitorlások képei is voltak. Olyanok is, amik félbevágva mutatták a hajó gyomrát. Ezek a képek sokkal jobbak voltak, mint azoknak a könyveknek a képei, amiket az apu újonnan vett nekem, karácsonyra hozatott a könyvesboltos barátjával, mert a modern könyvek sok-sok ilyen kettévágott hajót ábrázoltak, de azok mind olyanok voltak, mint egy-egy rajz, nem pedig olyanok, mint egy-egy kettévágott hajó. Az apu azért vett nekem ilyen új könyveket, mert látta, milyen sokat bújom, forgatom a régieket, és büszke volt, hogy az ő kislányának milyen könnyen beletalál a rejtett kívánságaiba. Csalódottan látta, hogy mindig csak egyszer lapozom végig azokat az új könyveket, amiket azért is vett nekem, mert nem gót betűkkel voltak írva, de még csak nem is szlovákul, hanem magyarul voltak írva, azért hozatta őket Magyarországról az apu, hogy gyakoroljam az anyanyelvemet, mert Szlovákiában akkoriban még az iskolai bizonyítványokat sem volt szabad a magyar gyerekeknek magyarul kiállítani. Egyszer aztán elmondtam az apunak, hogy mi a baj, és akkor az apu is alaposan megnézte azokat a vadonatúj, drága könyveket, aztán becsukta a fedelüket.

– Hát igen – mondta –, éppen a lélek hiányzik belőlük.

– Lélek!? – vigyorogtam az apura. – Mi az? Hol van? Ez nem csak süket duma?

– Hogy hol? Ki tudja. Talán a munkában. A sok-sok órában.

Többet nem vett nekem olyan modern és új könyvet. Neki tényleg a munkájában kellett legyen a lelke, beletette a lelkét is, és ha séta közben eszébe jutott a kórház, eszébe jutottak a betegei, eszébe jutott a munkája, akkor aztán nem törődött a múlttal, nem rágódott az emlékein, a gyerekkorán, akkor aztán nem a Fógli bácsi cipészboltján járt az esze, visszazökkent a jelen világba, és miközben az agyagos buckákon, a temetőben bukdácsolt velem, a fejében már a kórtermekben lépkedett, és nem látott, nem hallott, csak húzott maga után.

– Olyankor felvonulhat a Barnum Cirkusz – szokta volt mondogatni a nagyi. – Apád szépen elügetne a zsiráfok, elefántok, óriáskígyók közt, és nem venne észre semmit. Ha pedig a víziló rátátaná a száját, akkor apád megnézné a manduláját.

A nagyi elmesélte egyszer, hogy amíg csak kevéssé ismerte, néha mérges volt az apura. Amikor én még nem is voltam, és az apu meg az anyu fiatal házasok voltak, és még élt a nagyi férje, a nagyapám is, akkor néha együtt mentek kirándulni az Ökörhegyre, a Pozsálóra. A nagyapa szerette a természetet. Sóhajtozott, mélyeket szippantott a friss levegőből, szigorúan az orrán szívta be, száján fújta ki a levegőt, ahogyan az szabályos, és az apunak is ezt tanácsolta, hogy nehogy meghűljön a torka. Az apu akkor már diplomás orvos volt, és a nagyapa egy ideig bírta csöndben, de aztán meg nem bírta, és áradozni kezdett, hogy milyen gyönyörű is a természet, hogy annál semmi sem szebb és tökéletesebb, és dicsérte a kúpos hegyek szavannaszerű őszi füvét, kitárta a karját, úgy hozsannázott a hegyek meredek lejtőin hullámzó fakó fűről, aztán meg a fenyőkről zengett dicshimnuszt, hogy olyan magányosan, olyan kortalanul strázsálnak az Ökörhegy bölénypúpként felmeredő gerincén, olyan örökkévalóságot sugározva, amilyenre egyetlen másfajta fa, még az óriási tölgyek vagy platánok sem képesek. Mentek tovább, kaptattak fölfelé, mesélte a nagyi, és akkor, fiam, apád megtorpant, felemelte a fejét, körbepillantott, és hirtelen meglátta maga körül a valóságot, és lelkesen azt mondta, hogy milyen gyönyörű is a természet, és hogy a hullámzó fű neki most pont olyan, mintha az afrikai szavannán járna, és micsoda örökkévalóságot sugároznak a fenyők. Nagyapád halálosan megsértődött, egy nyikkanás nem sok, hazáig annyit sem szólt, és alig tudtam vele megértetni, hogy apád nem gúnyolódott, hanem egyszerűen ilyen. Se nem lát, se nem hall. Máskor meg nem lát, de hall, és akkor viszont jobb lenne, ha nem hallana, mert nem tudja, hogy hall, és később a hallottakat elszajkózza. És néha olyan is megesik, hogy teljesen kizökken a normális állapotából, valósággal kifordul magából, és akkor tisztára olyan, mint egy normális ember, lát is és hall is, olyankor még az is előfordulhat, hogy ugyanott és ugyanakkor ugyanazt látja, amit a többi ember.

– De azért, kisfiam – intett engem a nagyi –, ez nagyon-nagyon ritka, úgyhogy ha apád valamit mond, és az a valami fontos neked, akkor annak mindig, kivétel nélkül mindig nézz utána.

 

 

 

Részlet egy készülő regényből.