Tagló

Fontos a szenzáció! A Színes RTV újság május végi, 22. heti számában Sz. K. K. beharangozó cikkecskét firkantott az MTV tartalmas sorozatának – Századfordító magyarok – legújabb adása elé. Vastag betűs cím: Ördögfintorral jött a világra. Vajon kiről lehet szó, akire az újságíró szerint ez a legjellemzőbb? A cím alatt kiemelt idézet: „Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal…”

Latinovits Zoltán Önéletírás felhangokkal című írásából származik az idézet. Az idézett mondat jellemző Latinovits Zoltánra, ám a cikk címe, az önkényesen kiragadott, eredeti értelmétől megfosztott szó az újságírót jellemzi. Ördögfintor – neki elsőre ez jut eszébe Latinovits Zoltánról.

És nyilván a lapszerkesztő is úgy gondolta: Jaj de jópofa cím!

Nem vették észre: csak a szó származik Latinovits Zoltántól, a torz gondolat nem.

A cikk első mondata egy 1988-ban megjelent könyv első mondata, csonkán, idézőjel nélkül. Másolni kétségtelenül egyszerűbb, mint írni. S bár az újságíró feladata a pontos, tárgyszerű tájékoztatás, írásában Sz. K. K. csupán a közkeletű hamis legendát cifrázza: „…Latinovits Zoltán, a korszak legizzóbb, legizgalmasabb és legizgágább színészzsenije öngyilkosságot követett el, a balatonszárszói vasúti sínekre vetve magát, oda, ahol József Attila balsorsa is beteljesült.”

Latinovits Zoltán édesanyja és Ruttkai Éva és több tanú vallotta, állította, hitte: véletlen baleset történt, Latinovits Zoltán nem lett öngyilkos. Halálának körülményeit rekonstruálva, a tények aprólékos egybevetése után magam is arra a következtetésre jutottam: a Színészkirály rövid sétára indult akkor este, nem örök eltávozásra.

De erről lehet vitatkozni, az 1976. június 4-én kora este történteket lehet többféleképpen értelmezni.

Ám annak az újságírónak, aki Latinovits Zoltánról cikket ír, elemi kötelessége tudni, hol halt meg Latinovits Zoltán. Balatonszemest az keveri össze Balatonszárszóval, aki nem az igazat, még csak nem is a valódit, csupán szenzációsat akar írni. József Attila és Latinovits Zoltán együtt, ugyanott, a balatonszárszói vasúti síneken! Nem igaz, de izgatóan érdekesen hangzik.

S úgy látszik, senki nem akart lemaradni Latinovits Zoltán halálának évfordulóján, mindenki nagyon érdekes akart lenni, mert az RTV Részletes, szintén a május végi, 22. héten rövid, figyelemfelkeltő előzetesében a 49. oldalon Sz. K. K. cikkének (név nélkül) épp ezt a téves, legendacifrázó mondatát közli.

S ebből így többek között az is kiderül, hogy Sz. K. K. álruhás Latinovits-szakértő, akire lehet hivatkozni (vagy aki minden rádióújságnak elküldte közlésre cikkecskéjét?), s bár alapvető tényeket nem tud, illetve rosszul tud Latinovits Zoltánról, mégis az ő tévedéseit közli ugyanazon a héten két műsorújság is.

Mondanám: nem nagy ügy, egy felületes újságíró leírt valami tényszerűen nem igaz szamárságot, ettől nem dől össze a világ.

Csakhogy: néhány héttel korábban telefonon keresett Mester László rendező, s kért, vegyek részt a Századfordító magyarok következő adásának elkészítésében. Rosszak a tapasztalataim az ilyen hirtelenjében összetákolt, hevenyészetten készülő televíziós portréfilmekkel kapcsolatban, ezért arra kértem a rendezőt, határozza meg azt az egy vagy két témát, amelyről nekem kell beszélni, mivel a dolog természetéből adódóan egy ilyen filmben, amelyben számtalan kor- és pályatárs szólal meg, jó, ha öt perc jut egy-egy megkérdezettre. Mester László mást kért: Neked kellene az életpálya meghatározó szakaszairól beszélni, röviden összefoglalva a legfőbb állomásokat, s a te megszólalásaid, „elemzéseid” közé ékelődnének a megkérdezett kor- és pályatársak emlékezései – mondta. – Szeretném rád építeni a filmet – tette hozzá kedvesen.

Beugrottam.

(Gyanakodhattam volna. Napok óta olvasok, de egyre átláthatatlanabb ez a Latinovits, rászakad az emberre – mondta forgatás közben a rendező. Öt nap múlva, már a felvételek befejezése után, házunk előtt, a kapuban búcsúzva: Fogalmam sincs még, hogy fogom összerakni!)

Dolgozni kezdtem. (Mondanom sem kell: tudtam előre, hogy bagóért.) Végiggondoltam a mondandómat, képeket, kéziratokat, szövegeket válogattam, újraolvastam a jegyzeteimet, s a felvétel napján majd két órán át beszéltem a kamera előtt. Többször figyelmeztettem a rendezőt: felesleges, téves, vakvágányra vivő dolgokat kérdez, időnként kétszer is felteszi ugyanazt a kérdést, szalad az idő, s a túlméretezett, áttekinthetetlen anyagot a végén szilánkokra, következésképpen használhatatlanná fogja vágni… A második óra vége felé az egyre idegesebb szerkesztő is figyelmeztette a rendezőt a felesleges ismétlésekre, s tapintatosan, de határozottan kérte, fejezzük be a felvételt. Aztán még ő is feltett két, őt érdeklő kérdést. Válaszoltam. Befejeztük a forgatást.

Mester László még jelezte: további fotókat, kéziratokat szeretne lefényképezni, látványháttérként mindahhoz, amiről beszéltem. Öt nap múlva a lakásomon a pótfelvételek is elkészültek.

Aztán vártam az adás napját, június 3-át.

Június 2-án este – nem voltam otthon – telefonon keresett Mester László, és ügyetlenül leplezett zavartsággal (később a telefonrögzítőmre így mondta: „hablatyoltam”) tájékoztatta feleségemet, hogy még most vágják a filmet, és sajnos, úgy látja, hogy én kimaradok a filmből, csak a „szellemiségem” lesz benne. Nem tudom, Gábor mit fog szólni… – próbált könnyed lenni. Ordítani fog magával – dadogta fagyottan a feleségem.

Késő este értem haza. Első dühömben a rendező üzenetrögzítőjére hörögtem, hogy dilettánsnak tartom, eljárását etikátlannak s felháborítónak, hogy az általam adott anyagokat nélkülem és tetszése szerint használta fel, s természetesen minden létező helyen hangosan fogom ezután hirdetni, hogy ha rajtam múlna, kirúgnám a televízióból.

Rettenetesen dühös voltam.

Aztán június 3-án este megnéztem az adást. Azóta nem tudom eldönteni, hogy inkább dühös vagy inkább szomorú legyek.

Először is szeretném nyilvánosan megköszönni Mester Lászlónak, hogy kihagyott a filmjéből. Nem tudom, az adásban szereplők mit mondtak a forgatáson, de a filmben apró szilánkokra vágott mondataikat csak a rendezői önkény ragasztotta egybe. Nem örültem volna, ha Mester László saját Latinovits-portréja igazolására ugyanígy vagdosta volna szét apró ízekre az én mondataimat, gondolataimat is.

Sok érdekes dolog elhangzott a filmben, sok tévedés, néhány közkeletű hazugság is, de az igazi baj: nem derült ki, miért volt századfordító magyar az a hányatott életű, kicsit izgága, nem egészen normális, viszont nagyon tehetséges színész, akiről szépen, de nem mindig őszintén beszéltek az emlékező kor- és pályatársak.

De végtére is Mester László mások általa alaposan megrostált mondat- és gondolattöredékeiből rajzolhat ilyen Latinovits-portrét. Nekem nem tetszik, én hamisnak tartom, szerintem számtalan, Latinovits Zoltánt jellemző fontos tény mellett vakon vagy szándékolt vaksággal elsuhant a rendező, a kort és a Színészkirályt jellemző ellentmondásokat, ellentéteket, feszültségeket művészkedő televíziós trükkökkel (látványos, de logikátlan mondatmontázs, a lényegtelent túl hangsúlyossá fokozó kameramozgás, az elhangzó szó gondolati erejét puha képekkel tompító ellenpontozás stb.) mindenki számára elviselhetően simára és középszerűre gyalulta, s így épp a nagyság s a zsenialitás hiányzott ebből a portréból. Lelke rajta, az ő dolga.

A dokumentumaimat, sokéves munkám eredményét felhasználta, a gondolataimat – torzítva, átértelmezve – a magáénak érezte, és saját Latinovits-portréjába építette. Ez sem végzetes. Túlélem. Csakhogy a film végén kiemelve, mint a film létrejöttét segítő szakértőnek, külön köszönetet mond.

Ültem a televízió előtt, mint akit letaglóztak.

Gondolkodtam, anyagot gyűjtöttem, kamera elé álltam, dolgoztam, aztán a filmből kihagytak, a gondolataimat és dokumentumaimat (rosszul, időnként nagyon ügyetlenül és pontatlanul) felhasználták, csináltak valamit, amihez szellemileg semmi közöm, és a végén – tudtom és beleegyezésem nélkül – a portréfilm szellemi  „háttérgazdájaként” tüntetik fel a nevem.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek…

Ehhez a filmhez nekem semmi közöm.

Szerencse a szerencsétlenségben: egyetlen, a forgatáson elhangzott mondatomat sem fogja idézőjel nélkül és csonkán, átértelmezve közölni a filmről írott dolgozatában Sz. K. K.

Vagy valaki más.

De azért még üldögélek egy kicsit letaglózva a televízió előtt.

Szigethy Gábor