Török Bálint

Sic fata volunt, vagy Sors bona, nihil aliud?

Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig

A Magyar Szemle Könyvek legújabb kötete fekszik előttem, A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig című történelmi értekezés. Szerzője nem történész: Herczegh Géza, a kiváló jogász. Tehát a könyv egy magyar intellektuel (szántszándékkal kerülöm az értelmiségi szót) vívódása a 20. századi történelmünket meghatározó sorssal, vagy ahogy ő írja: fátummal. Valójában mégsem vívódás ez a mű, mert a szerző elegáns könnyedséggel sorolja fel a tényeket, állapít meg – sokszor rejtett – összefüggéseket, s mindezt szaktörténészeket felülmúló biztonsággal teszi. Írását nem befolyásolja semmiféle prekoncepció, véleményét nem torzítja parancsoló ideológia, egy belső iránytű útmutatását követi tolla, s az iránytű mozgását meghatározó mágneses erő: az igazság. Mégpedig a magyar igazság, mert hiszen magyar a szerző, s fejtegetéseiben – melyek európai, sőt világtörténelmi távlatokba világítanak be – legfontosabb tényező a magyarság sorsa. Sine ira et studio!

A könyv előszavában megindokolja, hogy miért vállalkozott ennek a nagyszabású értekezésnek a megírására: „A 20. század nemzetközi eseményeinek, összefüggéseinek ismerete nem szaktudósok ügye, hanem az általános műveltség szerves, nélkülözhetetlen része [az én kiemelésem – T. B.]. Tudnunk kell, mi történt velünk, és azt is, hogy miért, gondoljuk át újra meg újra, és vitassuk meg!”

Herczegh Géza könyve segít abban, hogy megértsük sorsunkat, mely szélként hajthatja hajónkat, de szét is tépheti vitorlánkat. Ha ismerjük a víz, a hajó, a vitorla és a szél természetét, akkor a vak sors jó sorssá válhat. Hogy is szól Zrínyi jelmondata? Jó szerencse, semmi más! Mátyás királyt jellemezve adta meg hadvezér-költőnk a jó sors értelmezését: „Az ő szerencséje mindenütt nagy volt, mert szorgalmassága véghetetlen, mert fáradsága untalan, mert bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása megcsalhatatlan. Nem csoda azért, hogy a szerencse pórázon járt, és azt cselekedte véle, amit akart” [az én kiemeléseim – T. B.].

Szerzőnk jól látja, hogy Magyarország problémája nem egy ország problémája, hanem a régióé. Mióta kialakultak az európai nagyhatalmak, s meggyengültek a kis (vagy kisebb) országok, mindig így volt. Mennyire így van ez a globalizáció korában, amikor egy-egy közép-európai ország büdzséjét zsebből ki tudja fizetni egy-egy multinacionális vállalat! De hát hogy alakultak ki a „nemzeti” nagyhatalmak? Asszimiláció útján (Anglia, Franciaország) vagy a széttört, szétesett nemzetrészek egyesülésével (Németország). Jogos hát Fejtő Ferenc kifakadása (Rekviem egy hajdanvolt birodalomért…) Hugh Seton-Watson ellen: „Mégiscsak furcsa, hogy Chesterton, Shaw, Yeats, James Joyce, megannyi angollá vált ír és kelta honfitársa haraggal és megvetéssel beszél számos szlovák, szerb, román és zsidó eredetű íróról és költőről, akik a magyar nyelvet használják, mert tökéletesen asszimilálódtak. Miként a baszk, breton, provanszál eredetű francia költők és írók is franciául írnak.”

Ma azonban egyik út sem járható. Vegyük csak a mi régiónkat! Lengyelek, csehek, szlovákok, rutének, románok, szerbek, horvátok, szlovének és magyarok élnek itt. Fajtánkat tekintve egyedül vagyunk mi, magyarok. De ugyanígy egyedüli latin nép a román, bár ők megosztottabbak, mint mi. Más az erdélyi, más a regáti, és más az önálló államban, a Moldovai Köztársaságban élő románok érdeke, történelme, szemlélete. (Gondoljunk csak Sabin Gherman transzszilvanizmusára!) A lengyelek szlávok, de történelmileg terhelt negatív érzelmek taszítják az orosz és ukrán szomszédtól. A szerbek a nagyszerb álom megszállottjai, a horvátokat és a szlovéneket vallási és kulturális, nemkülönben történelmi meghatározottságuk választja el nagyra törő szomszédjuktól. (Különállásukat erősítendő a horvátok újabban iráni, a szlovének pedig etruszk eredetről álmodoznak.) A szlovákok, amikor csak lehetett, kiszakadtak a fiktív csehszlovákságból. A csehek megalomániás buzgalommal rakták össze 1918 után Csehszlovákiájukat, mely az első adandó alkalommal szétesett (1938–39), s alig állt újból össze (1945), önként le kellett mondaniuk az ország egy részéről a nagy szláv testvér javára. A rutének sem az oroszokkal, sem az ukránokkal nem hajlandók azonosulni, s magyarvonzalmuknak az a reális alapja, hogy magyar asszimilációtól nem kell tartaniuk, de az ukrántól igen. (Meg kell jegyezni, hogy Teleki autonómiát szánt a ruténeknek, s még a Kárpátaljára helyezett csendőröknek is meg kellett tanulniuk ruszinul, záros határidőn belül.)

A legtöbb probléma talán a régió legnyugatibb népével, a csehvel van. Szívük a szlávokhoz vonzza, eszük inkább Nyugatot választja. Még akkor is, ha az a Nyugat – német. De ha az erő keletre tolódik át, a józan ész háttérbe szorul. Kállay Miklós idézi Beneš híressé vált mondását: „Inkább Sztalin, mint a Nyugat, inkább a bolsevizmus, mint a Duna-völgyi béke.” De ha e szavak hitelessége bizonyíthatatlan is, ismerünk hiteles Beneš-megnyilatkozást is. Álljon itt történésznek is kiváló diplomatánk, Gratz Gusztáv jelentése az 1938. március 5-i prágai tárgyalásokról, amikor már a közelgő Anschluss árnyéka vetült Közép-Európára. Hiába ecsetelte a magyar tárgyaló fél a legsötétebb színekkel a jövőt, sikertelen maradt a megbeszélés, melynek végén Beneš kijelentette: „A cseh nép, amely már évszázadokig élt a Szent Római Birodalom gyomrában, el fogja bírni azt, ha a jövőben újból egypár évszázadot egy másik Német Birodalom gyomrában fog élni.” Megdöbbentő Beneš zsigeri gyűlölete minden ellen, ami a regionalitással kapcsolatos.

Ezek szerint elfogadható Herczegh értékelése, aki szerint „Beneš ügyes politikus volt… de a nagyobb történelmi távlatok iránt érzéketlen fő. Kártyavárat alkotott, amihez sok ügyesség kellett, de az igazi államférfi nem fecsérelheti tehetségét bűvészmutatványokra.” Mert a bűvészmutatványokról ki szokott derülni, hogy valami trükk van a dologban. 1934-ben például kiderült, hogy a Le Temps külpolitikai rovatában „Budapesti különtudósítónk” aláírással közölt, Magyarországra vonatkozó tájékoztatásokat Prágában állította össze Beneš egyik közeli munkatársa, Georges Marot. Herczegh Beneš-képe tökéletes, csak nem teljes. A második világháborúval kapcsolatban még visszatérünk e demokrata politikusként elhíresült fikcionáriusra, mert hiszen fikció volt a csehszlovákság, a demokrataság, a közép-európai Svájc stb. stb.

Rátérve a Habsburg Birodalommal kapcsolatos kérdésekre, egyetértünk a Széchenyi-idézettel (Ausztriát és Magyarországot „az Isten haragjában kapcsolta össze”) s a szerző jegyzetbeli megállapításával is: „A Habsburg-birodalommal nem az a baj, hogy volt, hanem hogy nem az volt, aminek lennie kellett volna.” Nem töltötte be azt az integráló szerepet, amely Európában valóban meghatározó erővé, nagyhatalommá tette volna. („Divide et impera” alapon nem lehet integrálni!) Tulajdonképpen csak 1867 után kezdett alkalmassá válni arra, hogy a 20. században is szerepet játsszék. Sajnos, mi akadályoztuk meg, hogy a csehek bevonásával a dualizmus trializmussá fejlődjék. Pedig Kossuth szellemében még Horvátországot is be kellett volna vonni, sőt Erdélyt önállósítva meg kellett volna alkotni a nagy föderációt! Olyan óriások hívták föl a nemzet figyelmét a veszélyekre, mint Széchenyi és Wesselényi, s olyan bölcs liberális politikusaink voltak, mint Deák Ferenc és Eötvös József – a történelem mégis a maga kudarcot rejtő módján alakult.

Ami akkor elmaradt, jó száz évvel később, sokkal nehezebb körülmények között pótolható. Wesselényi véleménye szerint „a másutt szerkesztett drámának csak egy színpadja honunk”. Ez a dráma azonban véres dráma volt, s a színpad deszkáit vérfoltok éktelenítik.

A bajok a háború elvesztése után jelentkeztek. A béke nagy ígérete az önrendelkezési elv volt. Ez annyira megragadta az ország nemzetiségeit és Károlyi Mihályt is (aki pedig amikor 1914. február 20-án Tisza István a parlamentben körvonalazta nemzetiségi politikájának új vonásait – nemzetiségi pártalakítás, nyelvi engedmények stb. –, éles szavakkal támadta a konzervatív államférfit), hogy még 1918 decemberében is kijelentette: „programunk először Wilson, másodszor Wilson, és harmadszor is Wilson.” Ehhez megjegyzi Herczegh: „de szavai mögött már nem volt igazi meggyőződés”. Ha igaz ez a megállapítás, akkor nem találhatunk megfelelő szavakat Károlyi elítélésére. Tudniillik az, aki nem hisz valamiben, s azt ennyire „túllihegi”, becsapja polgártársait. Pedig láthatta, hogy „az elvnek meg kell hajolnia a stratégiai szempontok előtt”.

Reform című cikkében (1939) Szabó Zoltán, a Magyar Nemzet rovatvezetője felteszi a kérdést: „Mi vezérelje a politikát: az elv, vagy pedig a helyzetismeret?” Majd a magyar történelem utolsó századát elemezve eljut 1918-ig: „S a háború után nem az elv szédülete hitette-e el azokkal, akiket az összeomlás fölvetett, hogy ha a győztes hatalmak demokratikus elvére térünk, az jobban megóvja az országot, mint megóvta volna a világos helyzetismeretből fakadó politika, mely megállította volna a magyar csapatokat a magyar határon? S nem a baloldaliságnak mint elvnek a középfoka vezetett-e a felső fokig, a bolsevista kísérletig? A magyar helyzetismeret azt parancsolta volna, hogy nekünk egy kötelességünk van: védekezni és megmaradni. Az elv azt a szédületet adta, hogy kötelességünk forradalmaskodni.”

Egyetértünk Herczegh Géza véleményével: Károlyi „nem volt alkalmas arra a szerepre, amelyre vállalkozott”. A környező új államok mohó vezetői egyre nagyobb falatokat haraptak ki a halálra ítélt Magyarország testéből. Károlyiék fegyveres ellenállásra nem vállalkoztak, sőt tevékenyen részt vettek a hadsereg leszerelésében, folytatva a baloldali antimilitarista bomlasztás munkáját. Pedig a katonák nagy része fegyelmezetten, fegyveresen jött haza, s a kaszárnyákban adta le fegyverét. A győztes államok belefáradtak a háborúba, az új államoknak pedig – jó ideig – nem volt hadseregük. Megdöbbentő, hogy miután az illetékes főtisztek nem akarták kiadni a kormány azonnali fegyverletételre vonatkozó parancsát, Linder Béla hadügyminiszter hosszas telefonvita után rávette Habsburg Károlyt a parancs kiadására. Az uralkodó ezt annak hangsúlyozásával tette meg, hogy a parancsért kizárólag a magyar kormányt terheli a felelősség. Mindez három órával a páduai hivatalos fegyverszüneti megállapodás aláírása előtt történt, melynek értelmében egyetlen idegen katonát sem kellett volna az ország területére engedni.

A történelem nem ismer „mi lett volna, ha”-féle kérdéseket, de más, alkalmasabb személyek átgondoltabb, felelősebb magatartása bizonyosan más eredménnyel járt volna. Tartható lett volna az etnikai határ! Ezt a feltevést erősíti Törökország példája, az osztrákok Klagenfurtot és Villachot megmentő katonai akciója vagy a soproni népszavazást kikényszerítő szabadcsapatok ügye.

A második világháború problémáira térve megállapíthatjuk, hogy a cseheknek senki sem rója fel, hogy egy puskalövés nélkül beengedték a németeket 1939-ben. Egyébként München után Prága „következetes német orientációval próbálta fennmaradását biztosítani” (Herczegh), mégis protektorátus lett a maradék Csehországból. Hogy 1944-ben mi sem álltunk ellen, azt felrójuk magunknak. Márpedig a megszállásnak két oka volt: l. a kiugrást előkészítő tárgyalások; 2. a zsidókérdés „végleges megoldásának” megtagadása. Braham holokauszt-szakértő szerint: „Bármennyire is különös, de a mából visszatekintve mégis úgy tűnik, hogyha Magyarország nem próbálkozott volna a kiugrással, ha megmarad katonailag tessék-lássék, ám politikailag gyanún felüli szövetségesnek […] nos, akkor könnyen lehetséges, hogy a magyarországi zsidóság viszonylag sértetlenül élte volna túl ezeket a rettenetes időket.”

Tehát nem kellett volna forszírozni a kiugrást. Valóban nem, mert még 1944 elején is nagyon messze voltak az oroszok (csak ősszel lépték át a magyar határt), a nyugatiak meg sohasem kerültek olyan közelbe, hogy ne a „sötétbe” kellett volna ugranunk. Meg aztán nemcsak a német hírszerzőktől kellett tartani, hanem a náciellenes koalíció árulóitól is. A W. D. Allen 1943. július 11-én kelt feljegyzéséhez fűzött jegyzet szerint az ankarai brit nagykövetség levele ismerteti az Anatolian Agency Bulletinben közzétett kommünikét, mely „foglalkozik Benešnek a londoni rádióban tett és a Reuter hírügynökség által is közzétett azon nyilatkozatával”, amely Szent--Györgyi professzor titkos tárgyalásairól tájékoztat. „A követség levele a béketapogatózások titkosságára való tekintettel furcsának tartja, hogy Beneš nyíltan beszélhetett ezekről az ügyekről az angol rádióban.” A németek ellen harcoló brit kormány nem tartotta furcsának. Figyelemre érdemes mozzanat!

Churchill viszont igen tárgyilagosan mérlegelte a magyar kiugrás lehetőségeit. Quebecből (ahol Roosevelttel tárgyalt) 1943. szeptember 7-én (vagyis az olasz kiugrás után) küldött egy választáviratot külügyminiszterének a Veress László-féle kiugrási tárgyalások ügyében. Ebből idézem: „Elszakadásuk [mármint a magyaroké – T. B.] Németországtól felbecsülhetetlen előnyt jelentene, feltéve, hogy a megfelelő pillanatban történik” [az én kiemelésem – T. B.]. A Szovjetunió azonnali kiugrást követelt (a következmények ugyanis neki kedveztek volna), de sok magyar politikus is türelmetlenkedett. A brit miniszterelnök azonban világosan látta a helyzetet, ezért így folytatta: „Másfelől viszont nem tanúsítanánk nagy előrelátást, ha elfecsérelnénk a magyarok átállásából adódó lehetőségeket, és annak idő előtti kitörését sikerülne elérnünk, amit egy német Gauleiter vagy egy szuper-Quisling-kormány erőszakos beiktatása követne.” Tudniillik itt nem csak „beiktatásról” lett volna szó! A leginkább érdekeltek ugyanúgy látták: „Namier professzor (Jewish Agency) tegnap közölte velem, munkatársai súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagos biztonságban élő 800 000 zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal.” Mert erre a lépésre „a németek az ország megszállásával válaszolnának, és kiirtanák [az én kiemelésem – T. B.] az Európában utolsóként fennmaradt jelentős zsidó közösséget” – olvasható Randall külügyi tanácsos 1943. október 14-én kelt feljegyzésében. A Szovjetuniót persze a magyar zsidók elpusztítása nem izgatta, a náciellenes magyaroknak (az értelmiség legjobbjainak) a kiirtása meg egyenesen jól jött volna a háború után.

A háború után, amikor a levert ellenség mozdulni sem tud. Helyes, hogy Herczegh Géza elítéli a Casablancában 1943. január 14-e és 24-e között Roosevelt és Churchill által hozott döntést, hogy tudniillik „feltétel nélküli megadásig folytatják a háborút”. Pedig a brit politikus eredetileg más véleményen volt. Egy Hitler-beszédből tudjuk, hogy 1938-ban még úgy gondolta: a náci rezsimet „belső erőknek kell megbuktatniuk”. Voltak és lehettek volna ilyen erők. Gondoljunk csak az 1939. november 9-i sikertelen müncheni merényletre. Sztálingrád a németek számára is világossá tette, hogy vége a diadalútnak. Ha nem sokkal a katasztrofális vereség után nem jön Casablanca, akkor bizonyára nem kellett volna 1944 júliusáig várni Stauffenberg ezredes kétségbeesett kísérletére. Egy – akár kívülről megszervezett – sikeres merénylet százezrek életét és rengeteg anyagi értéket mentett volna meg, mert a háború korábbani befejezését eredményezte volna. S ami a legfontosabb számunkra és Európa számára: a harcok végén a szovjet hadsereg saját határain belül állt volna.

Herczegh Géza objektivitásra törekvő, elfogulatlan szemléletével teljes mértékben egyetértünk, megállapításaival és következtetéseivel jobbára szintúgy, ez utóbbiak csak néhány ponton szorulnak kiigazításra. Azt írja például a 249. oldalon: „A szlovákok körében nem mutatkozott hajlandóság a Magyarországhoz csatlakozáshoz.” Holott ismeretes, hogy 1938 májusában Kánya Kálmán külügyminiszter az eucharisztikus kongresszusra Budapestre érkező Tisóval, a későbbi szlovák államelnökkel titkos tárgyalásokat folytatott Szlovákiának Magyarországhoz való csatlakozásáról. Tiso három feltételt szabott: „l. Központi hivatal végrehajtó hatalommal Szlovákia közigazgatását illetőleg és a szlovák nyelv hivatalos használata. 2. Külön országgyűlésféle és törvényhozó hatalom a saját belügyben, vallás- és oktatásügyben. 3. Költségvetési quóta.” 1938. szeptember 23-án aztán meg is erősítette csatlakozási szándékát, s a magyar kormány a feltételeket elfogadta. (Ádám Magda: A müncheni válság és Magyarország. Századok, 1999. 4. sz.) Később persze másképp alakultak a dolgok. Valószínű, hogy Hitler érdekeinek jobban megfelelt egy tőle függő Szlovákia, mint egy megnagyobbodott Magyarország. A bécsi döntés természetesen rontotta a Tiso-féle javaslat esélyeit, s meg kell jegyezni, hogy a döntést megelőző eredménytelen szlovák–magyar tárgyalások szlovák vezetője Tiso volt (a frissiben autonómiát nyert Szlovákia miniszterelnökeként). Később javított valamit a szlovák–magyar viszonyon Teleki Pál, aki a határmegállapító bizottság magyar vezetője volt. De amikor 1939. február 16-án miniszterelnök lett, Andorka Rudolf vette át a helyét, s amint ezt bejelentették, a szlovák elnök – Rónai András beszámolója szerint – „végtelen sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a személyes együttműködés vele megszakadt. Ők, úgymond, néhány hét alatt megtanulták tisztelni és nagyra becsülni a gróf tudását, egyéniségét és emberi közvetlenségét. Nyereségként őrzik meg a vele való tárgyalások emlékét.” (Azt hiszem, regionális problémáink megoldásához sok-sok Teleki Pálra lenne szükség, és nemcsak nálunk, szomszédainknál is!)

Ha már Teleki került szóba, foglalkozzunk a szerző ama véleményével, hogy „Kárpátalja elfoglalása… nem magyarlakta területek megszerzése miatt lépés volt lefelé a lejtőn…” Teleki Pál – második miniszterelnöksége idejére – már régen az etnikai elv híve volt. Ezt az elvet valóban megsértette, hiszen a ruszinok nem magyarok. De a magyarság és Európa érdeke volt, hogy Ruszinszkó ne kerüljön német kézre, s Magyarországnak és Lengyelországnak közös legyen a határa. Hogy létre jöjjön a lengyel–magyar–jugoszláv „gát” a német terjeszkedés ellen. Nyugaton ezt megértették. Ezért gratulált Paul Bonnet francia külügyminiszter a magyar követnek, mondván: „Ami Franciaországot illeti, akár Prágába is bevonulhattak volna – a németek helyett.” De a magyarság kárára is megsértette Teleki az etnikai elvet, amikor 1940-ben a magyar–jugoszláv baráti szerződésben – most már csak egy „fél gát” érdekében – lemondott (átmenetileg) a magyar területi követelésekről. A ruszinszkói megsértés is csak átmeneti volt (lett volna), mert a miniszterelnöknek kidolgozott autonómiaterve volt a ruténok számára.

Igaza van Herczeghnek, amikor megállapítja, hogy az ország vezetői az angolokra építették jövőpolitikájukat, s arra a lehetőségre nem akartak gondolni, hogy az „igazi győztes a Szovjetunió lesz”. Teleki s a legjobbak azonban világosan látták (már a háború kitörése előtt), hogy mi vár ránk. Dessewffy Gyula idézi a miniszterelnök két nappal halála előtt mondott szavait: „Rossz úton vagyunk. Másodszor is tévúton járunk. A németek elvesztik a háborút, utána teljes összeomlásuk következik. És akkor orosz megszállás alá kerülünk, de ez se fog örökké tartani, a bolsevizmus is összeomlik, mert embertelen és az emberi természettel ellentétes gondolat.”

S nem csak ő látta a későbbi fejleményeket ilyen tisztán. Tanítványa és barátja, az 1944-es Magyar Függetlenségi Mozgalom vezetője, Szent-Iványi Domokos például egy Teleki számára összeállított jelentésben kifejtette 1939 februárjában, hogy Csehszlovákia és Lengyelország megtámadása casus belli lesz, Angliához és Franciaországhoz később Amerika és a Szovjetunió is csatlakozni fog, s a háborúból igazán csak az USA és a Szovjetunió fog nyertesként kikerülni. Az utóbbi „a teljesen lerongyolódott és tönkrement Európában hódíthat majd”.

Kevés szó esik a könyvben a magyar ellenállásról, pedig – a lengyelországi és jugoszláv katonai ellenállástól eltekintve – a régió legjelentősebb mozgalmát produkáltuk. Igaz, összefoglaló tanulmány még nem jelent meg e tárgyban, csupán az irreálisan eltúlzott kommunista ellenállásról jelentek meg könyvek. Pedig a magyar ellenállás már a harmincas évek második felében, lényegében az Anschluss után megkezdődött. Amint arról nemrégen Csicsery-Rónay István is beszámolt a Magyar Szemlében, Teleki Pál 1939–41-es miniszterelnöksége alatt külön osztályt létesített a miniszterelnökségen, melynek feladata náci- és nyilasellenes propagandaanyagok írása, szerkesztése és terjesztése volt. Ez az illegális miniszterelnöki tevékenység példa nélküli a történelemben. Ezt maga Teleki irányította, s a munkában Kovács Imrétől Pehm Józsefig (a későbbi Mindszenty Józsefig) számtalan politikus, közéleti személyiség és egyszerű állampolgár vett részt. Az ellenállás egyik formája volt, ahogy a kormány és az állampolgárok a lengyel menekültügyet kezelték. Szent-Iványi Domokos szerint „a náci uralom megdöntéséhez Magyarország már 1939–40-ben pozitív formában hozzájárult” azáltal, hogy lehetővé tette lengyel katonák tízezreinek Nyugatra szökését. Gondoljunk csak a lengyel pilóták döntő szerepére a londoni légi csatában. A győzelemről – Churchillt idézve – elismerően ír a szerző, de a lengyel pilóták szerepét egyikük sem említi meg. (Lásd Barátok a bajban. Lengyel menekültek Magyarországon 1939–1945.)

Ismert – de sajnos nem közismert – a Magyar Függetlenségi Mozgalom (MFM) zsidómentő tevékenysége. Most csak a Soos Géza által megszerzett Auschwitzi jegyzőkönyvre, annak lefordítására és terjesztésére emlékeztetek, és Koszorús Ferenc akciójára, mely – német megszállás alatt, katonai eszközökkel – megakadályozta Eichmann és Baky tervét, hogy a kormányzói letiltás ellenére puccsszerűen deportálják Budapest zsidóságát (mintegy 250 000 személyt). (Erről a Magyar Szemle 2000. 5–6. számában közöltem tanulmányt.)

Igazat kell adnunk Herczegh Gézának: „Magyarország békéjét és függetlenségét… sokkal bölcsebb és körültekintőbb politika sem őrizhette volna meg.” Két dolgot azonban meg kell állapítani: l. bölcsebb és körültekintőbb politikával együtt járt volna, hogy népünk a nagy sorsfordulót egészségesebb lélekkel érte volna meg; 2. egy egészséges lelkű nép nem feledkezett volna meg mindazokról a pozitívumokról és figyelembe veendő tényezőkről, amelyek bőséggel olvashatók e könyv lapjain is.

Bizonyára túlzott követelmény, hogy „az általános műveltség szerves része” legyen az összefüggések herczeghi ismerete, azt azonban elvárhatjuk gondolkodni tudó honfitársainktól, hogy ezen, immár második kiadását megérő kötet tanulságai beépüljenek történelmi tudatukba. Nem kell minden elemzéssel, minden következtetéssel, minden véleménnyel száz százalékig egyetérteni, de múltunk eseményeit elemezni, azokon elgondolkozni és velük kapcsolatban véleményt alkotni mindenkinek kell. És mindenkire kötelező a régióban való gondolkodás! Ez a feltétele annak, hogy jövőnk megtervezése reálisabb legyen, s így utódaink már egy valódibb múltat vizsgálhassanak. Hogy életünket ne fatum, hanem sors határozza meg, ami – Zrínyi szerint – bona, tehát jó is lehet. (Magyar Szemle, 1999)