Vörös István

Teremtés az ablakdeszkán

Egyszer a Városligetben
volt egy kiállítás,
úgy járkáltunk a termekben,
hol nem volt senki más,

mintha minket néztek volna
a bogarak a tűn,
olyan tisztán, jól öltözve
és, mondhatom, korhűn.

Nem is volt rossz azt gondolni,
figyel a sok pontszem,
és mi, csupa régi holmi,
kitartottunk ott benn.

Megmozdult a tárolókban
a sok bogárhalál,
sok kitinláb, fedeles szárny,
mit még a lét strapál.

Nincs halál a halál után,
nincs föld a nap alatt.
Idegesen nézelődtünk,
zúgtak a bogarak.

Jártunk az ijedt termekben,
mi magunk is féltünk,
bogárcsápot ingatva ott
megmozdult a félszünk.

Keringtünk a csillár körül,
éreztük a semmit,
hevertünk az ablakdeszkán.
Merne más még ennyit?

De ez a magány nem az a
magány, nem is másik.
Figyeltük a sötétséget,
hogy estévé válik.

Ránk zárták a kiállítást,
lecsapták a lámpát,
csak azt tudta, hogy ott vagyunk,
ki mindenen átlát.

De ő aludt, bár szemére
nem jött soká álom.
Küldtünk akkor egy szúnyogot,
hogy kezére szálljon.

És kaptunk is egy kevés vért,
abból lett az ember,
úgy kezdődött, mint a vége,
hogy az egyik sem kell.

Két tükör

Mosakvás közben két tükör.
Ki tette így a falra föl?
Ó, mennyi romlandó anyag –
belőle majd mi sem marad.
Jobbak tehát mi sem vagyunk,
a sejtjeim s közös agyunk.

A hús, a csont, a bőröm is,
ha rózsa lennék, a tövis,
mind eltűnünk a járt uton,
ahonnan én is származom.
A lét vizébe lóg kezünk,
viszonylag jól megérkezünk.

És várnak már a semmiben,
de azt hittem, hogy nem ilyen,
nincs ágyam ott, de van szobám,
nincs hely, van fal, nincs porcelán.
Csak egy-két ördög lődörög,
de ők se teljes ördögök.

A tükrön dől a Léthe-víz,
ki félrenéz, te félreírsz.
Egy kávéscsészét félreversz,
kifogy az Isten adta mersz.
A lét vizében ázik el,
amit azért is nézni kell.

Két ablak

Talán most is őt legyőzni vágyom,
aki néha a legjobb barátom.
Talán most is éppen annyit érek,
ahány liter egy elveszett lélek.
Talán egyszer jót is fogok tenni,
a múltból talán elég lesz ennyi.

Eshet, fagyhat, hogyha békén hagynak,
akkor talán elég lesz két ablak.
Egyikükön csak kifele nézek,
a másikon járnak be az évek.
Akkor lesz talán elég időm is,
hattól hétig felnő majd egy kőris.

Héttől nyolcig csodadolgok esnek,
éjfél után véget ér a kezdet.
Másikukon majd befele nézek.
Minden tükörben csak oldalnézet
mutatja meg, amit benne látok.
Nincs magyarázat, de van rá száz ok.

Egybeesések

Átgyaloglok az
egybeesési ponton.
Mi ez a semmi?
– kérdésemet kibontom,
a határ enged,
mint a kiszakadt kondom,
van még valami,
de már nincsen rá gondom.

Valami van még,
olvastam nemrég,
valami nincsen,
csak bekerítsen,
valami éled,
hozzá nem érhet
a halál vagy mi,
de rá kell hagyni.

Hagyni kell, hadd beszéljen,
de nem hallgatni,
mit is mondhatna a van
és mit a semmi,
úgy kezdődjön egy élet,
hogy körbelengi
valami vad igéret,
és elkezd hatni.