Ambrus Lajos

Lugas

Egy hetyei nap hordalékai

Jó tíz év óta rendeződik minden tavaszon életem/életünk egy fontos májusi esemény köré: ünneplünk egy poétát, aki 1776. május 7-én született ebben a faluban, innét, ahol e sorokat írom, egy kőhajtásnyira; ha kinézek a kapunkon, látom a szerénynek is nyugodtan nevezhető, fehérre meszelt nyugat-dunántúli paraszti-kisnemesi házat. (Amelyet különben „építészetice” nem tartok valami sokra, szobájának viszont olyan fejedelmien megrakott csapott dongaboltozata van, hogy épp ilyet szerettem volna új szobánkba, de igen költséges szórakozás lett volna, s különben is, aligha akadna olyan őrült pallér, aki hajlandó kirakni egy ilyen bonyolult architektúrát…)

Költő és ünnep – szent tartalmai az életnek: a poéta a kor lelke, állítja a hagyomány, éppen az ünnepelt nyomán is. Ünnep: a közösség kezdete, ilyenkor a „légkör isteni jelenléttel telik meg”, szoktuk idézni azt, aki épp a mi ünnepeltünkről, a görög szépségeszmény elkötelezettjéről írta talán legérdekesebb sorait. „A természetben nincs semmi szebb, mint a szép lélek”, mondja az ünnepelt – a „kőember”, akit nem faragtak ki egészen a sziklából, amelyből készült, vágja rá Berzsenyiről írva Hamvas.

Ünnep és poézis – és még valami: minden évben, jó tíz év óta, ilyenkor mindig gyönyörű tavasz van. Süt a nap, akár a fénymámoros görög előidőkben, a nyájas ligetekben – mindenki megszelídül, és nyílnak a kerti virágok. Idén ugyan elvirágzott az orgona, mert május 6-án forró nyár zúdult ránk, kibomlott viszont váratlanul a tarka nőszirom (iris variegata), amelyet saját rétünkről, a Kissomlyó-hegyről hoztam be a faluba, és gondosan megtelepítettem: gyönyörű volt a sárga, illatos virágú valódi jázminbokor (jasminum fruticans), éledezett a füge, noha igen megsínylette a telet, nem úgy a gránátalma, amelyet betakartam, és ezért hálásan bontogatta leveleit, éltek a babérok, még az a magas törzsű fácska is, amelyet én neveltem, és kint teleltettem a déli fal előtt, és útravalóul jól meg is fenyegettem, vigyázz magadra!, és csaknem teljesen épen átvészelte a zord telet; kiültettem az Itáliából hozott nyugati szamócafát (arbutus unedo), amely a nagy író és nem kevésbé jeles botanikus, Jókai Mór szinte egyetlen szakmai tévedése volt, amikor az Egy az Istenben azt állította, hogy ez a növény a Tordai-hasadéknál őshonosan díszeleg, holott itthon könnyen kifagy; gyönyörűen hajtott mindkét pínea- vagy mandulafenyőm (pinus pinea), különösen a védettebb, fal elé kiültetett példány, amely az idén már egyméteresre megnőtt – a harmadikat, méretre a középsőt, amelyet kivittem a Kissomlyóra, a szőlő fölötti sziklás talajba, s ahol két évig igen jól érezte magát, sőt az idén is biztatóan indult, kora tavasszal ellopták. Apró termést hozott viszont egy kicsiny, de annál értékesebb növény, egy különleges boróka, a juniperus kaizuka „Kyoto”, amelyet gyermekkori, dendrológussá lett barátomtól kaptam, aki egyenesen Japánból hozta, és szerinte (és azért ő nemzetközi szaktekintély) ez a csüngő hajtású, valódi ciprusra emlékeztető levelű, lassan növő növény a világ legszebb borókája; virágzott a kínai galagonya, és nagyot nőtt az egyik kedvencem, a kerti vagy házi berkenye (sorbus domestica), amelyről a nagy kemenesaljai botanikus, Gáyer Gyula külön cikket is írt, számba véve a jelesebb példányokat, és fájlalva, hogy már a harmincas években is alig ültettek belőle. (Sajna, faiskolákban sehol nem lehet kapni, én is a Kertészeti Egyetemről szereztem be, kapcsolatok révén – viszont lefényképeztük a talán legszebb és legnagyobb, legöregebb kemenesaljai példányát Kemenesmihályfán, a Vidos-kastély mögött, Fehér Tamás atyai barátom családi birtokán.) És akkor nem szóltam még a jelesebb fákról: a datolyaszilváról (diospyros kakhi), amelynek hatalmas, fényes levelei vannak, a savanyú- vagy törökszederről (morus nigra), amelyet szinte vadregényes körülmények között szereztem be. De az ezüstfáról se, egynémely fűszerszámokról se, egyéb fákról vagy bokrokról se. Tavasz van: megjöttek a fecskék, cikáznak az udvaron, a gangon, a tornácon, keresik a fészekrakó helyet. Viszont nem túl idilli, sőt egy csapnivaló gazdára vet dicstelen fényt: elpusztult a maradék két család méhem. Talán ne részletezzük, csupán saját esendőségem kinyilvánítása végett írom ide: nehogy valaki még a fenti rövidke botanikai jellegű felsorolás alapján valami hamis-csillogó képet alkosson magának a nagy botanikus íróról, aki furton-furt valami bukolikus jellegű csoda előállításán töri magát, hogy elkápráztassa nézőjét, olvasóját és önnönmagát. Nemhogy nem dicsekednék: bizony sírva fakadtam szorgalmas méheim tragédiája és saját idióta restségem miatt.

Ünnep, poézis, tavasz. Ilyenkor ugyan az ünnep hozadéka/jelentése éppen az, hogy a hétköznapok értelme lepleződik le – meghívtam portánkra a hetyei népdalkört egyéb más vendégekkel együtt; a szent poézisnek járó tisztelet kollektív kinyilvánítása után. (Amely különben mégiscsak figyelemre méltó, önkéntes elismerése a szenvedélyes szellemnek, valamiféle „magasabb rendű léttartalmaknak”, a nehéz, súlyos poézisnek és persze Berzsenyinek.) El is jöttek, ültünk a terített asztalok mellett, egymás mellett, mint valami lakodalomban, és ahogy mondják, „szállt az ének”. Ebben néha van valami elementáris erő, holmi „kollektív psziché” – mindenki tudott valamit, mindenki számba vette a másikat, és még az olyan is, aki eredetileg nem is kívánta, benne akart élni valami poétikus végtelenben, valami határtalan zenei óceánban. Ráadásul azok húzták, akiknek zenéjével párszor már visszavonhatatlanul zuhantam az éjszaka fényeibe: a Jánosi együttes. Jánosi András, Túri András és Pálfi Zsolt. Akik, több más mellett, rekonstruálták a 18–19. századi Bihari-féle tánczenét, az elegáns, virtuóz muzsikát – azt, amelyet Berzsenyi olyannyira szeretett, hogy még az irodalom mellett/helyett is, ha tehette bizony ezt választotta: a Paradicsom vendéglőben muzsikáló Biharit. Így esett ez akkor is, amikor a fiatal pesti költő urakkal, Kölcseyvel, Vitkovicscsal és Szemere Pállal ugyanitt találkozott 1810-ben. S akik ezen „zengzetek koncertjét” levélben jelentették a kor irodalmi pápájának, a Nagy Machinátor Kazinczynak: „Alig mondá ki – írja rosszallóan görbe szemmel Szemere – Vitkovics Berzsenyi előtt ezt a szót: Itt van Bihari, azonnal felkele Berzsenyi, s Vitkovics őtet a másik szobába hegedülő Biharihoz vala kéntelen tüstént vezetni. Berzsenyi Biharival sokáig hegedűltetett, s annyira el volt ragadtatva Bihari által, hogy a más szobában utána várakozókról egészen elfelejtkezett. Vitkovics s én, a kik eddig Berzsenyi kedvéért hallgattuk Biharit, megunatkozánk s visszamentünk társainkhoz s Berzsenyit egyedűl hagytuk Musikásával – végre bejött Berzsenyi s hegedűltette Biharit. Nekünk vacsorát akart parancsolni: mi már utána voltunk. Úgy láttam, hogy ezért elszomorodott. – De legalább isznak egy-két pohár bort az Urak? Bort ide! Te pedig Bihari húzd. Énnekem a muzsika, csak magyar nóta legyen, igen tetszik…” Ez a valóságos időről, barátairól modortalanul elfeledkező, setéten mulatós vidéki poéta, az őstehetség képe – ahelyett, hogy Platónról, Helvetia constitutiójáról, a szonettről, a teátrumról és egyebekről, így a divatos Kotzebue-ról folytatnának hosszas vitákat (Kölcsey szidja, Berzsenyi magasztalja Kotzebue-t). De – populáris zene van, méghozzá valami konzervatív magyar zene. Reagál is erre majd Berzsenyi egy jambikus episztolában, mármint a városi társas élet nyájasságának és a minimálisra leszorított külső életigények helyének, a vidéknek a szembeállításáról, ám végül is a dolgok „egymásmellettiségét” emlegeti; azt, hogy igen, a szebb respublikák lélekben alkotott képéről kell és szabad ugyan disputálni, de azért az efféle földi jelenségek is megengedhetők volnának:

 

Szemünk legelhet Thespis
bájvilágán
’S a’ tánczolóknak szárnyas
rendein,
Szívünk örömre olvadozva
repdez
A’ zengzeteknek szép concertjein.

(Vitkovics Mihályhoz)

 

Bihari János zenéje: a zengzetek koncertje. Ezen a nyelven a múzsák szólnak, mint Camena is, a költészet múzsája, aki nem hagyta el Berzsenyit általában, de akkor sem, amikor egyensúlyt kellett teremtenie eszmény és való között, amikor ezek persze egyáltalán nem estek egybe – amikor eszményhordozó belső valóságunk képe nem fedi külső valóságunk nem idilli, inkább vad képét. Noha eddig soha intenzívebben nem érzett szükségünk volna rá. Amikor én először hallottam Jánosi András hegedűjén Bihari nótáit, olyan mélyről tört fel a különben könnyed és hihetetlenül elegáns, finom vonókezeléssel előadott dallam, hogy először önkéntelenül is ama Paradicsom vendéglőbeli jelenet ugrott szemem elé. A zenébe viszont belé lehet veszni, megfelejtkezni minden másról, és hát igaza volt Berzsenyinek! – ez a zene a létezés egyik legintenzívebb helye. Nem fér bele külső világ, de a lélek más tája sem, amely izgatottan kíváncsiskodik másféle kérdések, globalitások, rendszerek felől. Ezt tudja ez a zene – Jánosiék érdeme, hogy olyan autentikusan szólaltatták meg, hogy a jó hetyeiek, akár jeles elődjük, megértették a lényeget, és szívük „örömre olvadozva repdezett”.

Ültünk és énekeltünk tehát az esti kertben, ünnep volt, Berzsenyi születésnapja, poézis és tavasz – mintha külön értelme lett volna az életnek. És ezt jó volt tudni. Együtt voltunk, danoltunk, beszélgettünk, ittuk a ma is gyümölcsillatú kissomlyait, amely oly sok spirituális gondolat forrása is volt már.

„Búcsú Kemenesaljától”

A napon, az éji homályok elégia- és ódaköltőjének születésnapján filmvetítés is volt Hetyén és Dukában. Búcsú Kemenesaljától – Erdélyi János szívszorító filmje. Az alluzív cím azt mondja: „búcsú” és nem „búcsúzás”, mint Berzsenyi nagy rímes, életfilozófiai versében (Búcsúzás Kemenesaljától: ifjúság, tavasz aranykor, szerelem, álomkép, boldog ligetek, ragyogó kilátás, reménység, édes csalatás – ez volt, ami volt; a múlt, az elmúlt boldogság, de bezzeg ma már más arca van és más arca lesz az életnek). Mert a búcsúzás, ahogy a nagy Czuczor–Fogarasi-szótár (is) mondja, csak viszontüdvözlés, amely lehet érzékeny, fájdalmas, megrázó satöbbi, de mégiscsak feltételez egy be nem fejezett viszonyt, valamilyen újratalálkozást, ilyen vagy amolyan formában, ha másként nem, hát valahol a lélek homályos, belső anatómiájában. Így aztán nem véletlenül került Berzsenyinél oda, ahová – a „különöske” költő, akiről Vitkovics nem felejti el epésen megjegyezni azt is, hogy „az a Nagy ember nekünk fejünkbe nem fér”, szóval ez a ködalak egyszerűen mindig visszavágyott Kemenesaljára, és bizony sose adta fel a reményt, és nem zárta ki, hogy Somogyból, „száműzetése helyéről” visszaköltözzék szülőfalujába, Hetyére. Ezért a „búcsúzás” és nem a végszót jelentő búcsú – emez mint a búcsúszó, búcsúdal, búcsúbeszéd, búcsúlevél satöbbi: az elválás időbeli lezárása. Azt jelenti: soha, sehol, semmikor, semmilyen formában.

Erdélyi János viszonylag fiatal (negyvenes éveinek közepén járó) filmrendező, aki több munkájával, elsősorban érzékeny és bátor, kiváló dokumentumfilmekkel és egy ’56-os tematikájú nagy játékfilmmel hívta föl magára a figyelmet, szintén nem véletlenül választotta másfél órás lírai dokumentumfilmje címéül ezt: Búcsú Kemenesaljától. Nincs itt már semmi elégikusság, függő viszony, remény. Búcsú van és befejezettség van. Pontosabban: ezek a felismerések dominálnak többé-kevésbé a filmben. Mert azért többszólamú zene szólal meg itt, s ez a filmbeli panoráma sokkal gazdagabb élményt nyújt, mintsem beleszoríthatnám néminemű provokáló egyszerűsítésekbe.

Először is, személyes búcsú ez a film (is), mert szerzője Dukában született, s innét került a „messzi városba”, s hagyta itt, ŕ la Berzsenyi, ezt a kistájat. Szülőföld, ifjúság, a család közelsége – oda. Duka: valaha szebb napokat látott többutcás, szalagtelkes település, erősen fogyatkozó lakossággal (ma már csak 334-en lakják) – legnagyobb nevezetessége, hogy itt született és itt is van eltemetve a kemenesaljai költőkisasszony: Malvina, Szapphó, Dudi, Dukai Takách Judit (1795–1836), aki élet és ideál, költészet és valóság ellentmondásainak s végül a lélek szédült szabadságigényének költője volt, s aki kortársai legjavát is itt fogadta, a dukai kúriában. De itt született egy másik jeles literátor is, Zádor György (1799–1866), aki gyakorlati jogtudós volt, de elméleti szakférfiú is, Deák barátja, Vörösmarty bizalmasa, ’48-ban Deák miniszteri tanácsosa. Mindkét család köznemesi eredetű, s mint a Kemenesalján általában, ők is jelentős szerepet játszottak falujuk történetében – elszegényedett, ám a kultúrára és a jobb szellemi tradíciókra is fogékony, főként protestáns eredetű kisnemesség, de hasonló mentalitású parasztság is lakta a Kissomlyó környéki falvakat: Dukát, Kissomlyót, Borgátát, Kis- és Nagyköcsköt és Egyházashetyét. (Erről a falvak jó ismerője és kutatója, dr. Borsos Zoltán beszél a filmben.)

Erdélyi János elsősorban családját és rokonságát szólaltatja meg egy mai, halódó falu kisközösségéről és múltbeli dicsőségéről: különösen a film egyik főszereplője, az idős nagynéni, Eszti néni beszél szívbe markoló szépséggel és nyíltsággal a régi létlehetőségekről, munkákról, szokásokról, egy család és egy virágzó falu organikus létezéséről. Egy valahai valóságos közérzet jellegéről. De Erdélyi tudja, miként korunk jobb művészei, hogy ez a múltbeli közérzet csak akkor érdekes, ha nem annyira a múltról és a jelenről, nem a pillanat időtlen szépségéről és külön az örök kategóriájáról van szó, hanem ezek összejátszásáról, egymásra montírozásáról, szembesítésekről és átmenetekről – arról, hogy az időtávlat képes-e motiválni bennünket egy újfajta hagyomány megfogalmazásában. Ezért Erdélyi filmjében csak annyira kiemelt a családtörténeti mozzanat, hogy világossá váljék: miként indult be megállíthatatlanul az elvándorlás itt is a hetvenes években, a munkahelyekkel együtt hogyan szűnt meg itt minden, ahogy az egyik szereplő, a talán utolsó dukai gazdálkodó mondja. Eszti néni is elköltözött a fiához: de ott sem képes igazán otthon lenni, „itthon, Dukában” meg már nem lehet „otthon”. Viszont sok-sok olyan Eszti néni drámáját ismerjük, akik hasonlóképp kénytelenek elszenvedni saját fátumukat: az idő, a „körülmények hatalma”, tán a kevésbé áldásos urbanizáció egyszerűen megfosztotta őket saját létidejük megélésétől. És ez igazi, átélhető emberi dráma: a mozgáshoz, a változtatáshoz való emberi joguk forradalmian eltávolította őket onnét, ahová már nincs joguk és lehetőségük sem visszatérni. Nincs visszavonulás „vidéki birtokaimra” – Kemenesalja aprófalvainak elnéptelenedése változatlanul tovább folyik; Eszti néni saját létezésélményét viszont olyan természetes őszinteséggel és bölcsességgel, emberi méltósággal meséli el több helyen a filmben, hogy továbbra sem lehetnek kétségeim afelől, mit is jelentenek ezek a különben sokszor fantazmaszerű fogalmaink, mint a személyiség épsége. Hűség. Emberség. Család. Faluközösség. Szeretet.

Ha Erdélyi János kamerája csupán ezt a faluszociográfiát rögzítette volna a család többi tagjainak közreműködésével (nagybátyja, nénjei stb.), akkor egy poétikus-lírai búcsúpillantást írt volna szülőfalujáról, amelyet ő is elhagyott. Ám szerencsére nem csak ennyi történt – a feltérképezett valóság másik szelete is legalább annyira érdekes.

Mert végül is nemcsak Duka, a szomszédos falvak is megjelennek a filmben. Az elnéptelenedéssel járó, mozdíthatatlannak vélt statikus képbe, a romlás és a pusztulás vadregényes díszleteibe tenyereltek bele ’89 után kissé abszurd módon a szó szerinti idegen kezek: a külföldiek, akik sorra-rendre vásárolják meg az elhagyott-elhanyagolt-eladó falusi portákat. Nyugat-Magyarországon vagyunk: főként osztrákok és németek. Erdélyi János ezeket az új lakókat kereste meg: hogyan élnek, mivel foglalkoznak, miért jöttek ide, milyen a kapcsolatuk a helyiekkel, ismerik-e a helyi hagyományokat, milyen nyelven kommunikálnak satöbbi. Páran nem voltak hajlandók nyilatkozni (tartván valami homályos külföldiellenességtől), volt, aki ügyvédi felszólítással tiltatta le házának a fényképezését is (így nem kerülhetett bele a filmbe a Dukai-Takách-kúria) – és akadtak, szép számmal, akik örömmel beszéltek. Nagyon sokféle árnyalású kép született: legfontosabb tán, hogy mindőjük felújítja és rendbe hozza új portáját, és ez rendkívül tiszteletre méltó tulajdonsága a friss falulakóknak, ám ha szigorúbb architektúraelemzést végzünk, rögtön belebonyolódunk a falusi építészet látszólag nem a lényeget érintő szakkérdéseibe. Ugyanis a külföldiek szinte kivétel nélkül saját szocializációjuk és ennek megfelelő esztétikai elveik-ízléseik szerint építtetnek, közben bizony hihetetlen mértékben hánynak különböző nagy fittyeket arra a formakultúrára, formagazdagságra és arányrendszerre, amely itt az évszázadok során eléggé karakteresen felhalmozódott, sőt itt-ott, a Kemenesalja eldugottabb falvaiban még meg is maradt. (Nem részletezem, másutt volt már erről szó – utazzon végig a kedves Olvasó ezen a szép tájon, és vizionáljon meg néhány kiskúriát, döglilára festve. Miért nincs a faluképnek valóságos védelme? Miért engedi ezt a helyi építési hatóság?) De mindez egyáltalán nem esztétikai, sokkal inkább civilizációs kérdés – empátia, belehelyezkedés és megértés kérdése: miként kell közlekednem egy másik kultúrában, amelyet szeretnék megismerni, amely azonban mégsem teljesen az enyém. Sztereotip létontológiák a filmből: azért vagyok itt, mert jó a levegő, olcsóság van, a magyarok kedvesek, szép a táj, köszönnek az utcán, jó a fürdő stb. És ez így nagyon is rendben van (leszámítva tán a félmeztelen, kövér nyugdíjas bécsi férfiú véleményét, aki Dukában kitartóan a Balkánt emlegeti). Legnemesebben a Köcskre települt angol házaspár nyilatkozik (a férj 1948-as emigráns), aki szerint az „idegeneknek” (mármint nekik) kellene „ideilleszkednie”, nem pedig megfordítva. A vásárlók szociológiai összetételét a hetyei polgármester analizálja: értelmiségi alig, főként nyugdíjasok érkeznek, néhány középkorú munkás, házmester, szemétszállító, kőműves stb. – a gazdasági különbségekből fakadó ellentétek még így is szinte áthidalhatatlanok. (Irreálisan felverték már a telkek és a házak árát, helyi erő, még ha szándéka volna, akkor sem tudná megfizetni, elszálltak a napszámok stb.) A sok egyéb problémát is felvető kemenesaljai összképet, amelyben azért akadnak groteszk, abszurd és lírai elemek is, a film másik emlékezetes szereplője, aki a legromlatlanabbul beszéli Berzsenyi íző tájnyelvét, a borgátai Vajda Lajos bácsi némi finitizmussal ekképpen jellemzi: „szerencsére én már nem érem meg, hogy ezeréves falvak elpusztuljanak.” S valóban, ha mindent végiggondolok, e pillanatban a legintenzívebben tudom átélni a film legutolsó kockáin felharsanó előkelő-pátoszos, de mégis fájdalmas dallamot is. A gólyához című Tompa Mihály-éneket, amelyet szívszorító mélységekkel énekel el Lajos bácsi:

Csak vissza, vissza!
dél szigetje vár!
Te boldogabb vagy,
mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott
végzeted,
Nekünk csak egy – volt!
az is elveszett.
Repülj, repülj! és délen
valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy
pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve,
széthull nemzetünk…!

 

A film alapproblémája: abban az aktuális pillanatban vagyunk (a búcsúéban?), amikor még ott munkálnak a mélységekben a klasszikus örökség szépségei, a múlt, a tradíció, a család, a nemzet stb., de a maga bornírtságaival, romlásokkal, szédült torzításokkal itt inzultál bennünket a radikális jelen. Közérzetünknek és létélményeinknek ezt a paradox voltát ragadja meg úttörő módon Erdélyi János kamerája – egy látszólag egyszerű kérdésfeltevéssel a legbonyolultabb dimenziókba juttat bennünket. A megismételhetetlen pillanatot állítja meg és járja körbe a maga szelíd, nem kirekesztő, nem idegenellenes, mégis határozott mozdulataival. Semmi erőszak, nincsenek a priori véleményei, és nem beszél illúziókról sem. Nem ad recepteket, nem maszatol, nem ken el elégikusan részleteket. (Egyedül a ritmussal volnának bajaim: kissé lassúnak találom.) És ettől jó és kemény, felemelő és tiszta a film: ilyenek vagyunk itt és ma, a Kemenesalján.