Bence Erika

Németh István:
Ima Tündérlakért

Forum, 2000

 

Németh István pályája kezdete óta árnyalja és egyéníti, saját világlátásához alakítja a próza meglévő formáit. Ennek értelmében írt és publikált színes írásokat, esti jegyzeteket, vallomásokat, megjelentetett vasárnapi írásokat tartalmazó kötetet. Házioltár (1996) című könyve – a műfaj-meghatározó alcím értelmében – szerelmes krónika, nyitánya és záradéka mellett öt profán éneket tartalmaz. Az 1998-ban napvilágot látott Ünnep Raguzában viszont a szíves hívogató kategóriájába sorolható írások gyűjteménye. Ima Tündérlakért című új könyvében nemcsak előfordulnak sajátos, egyénített műfajai, maga a műfajiság szempontja képezi a könyv fő szervező motívumát: ezen elv alapján jön létre a különböző szövegek közötti – egységes szövegvilágot teremtő – összhang. A hazáról szóló vázlatok, a novellák, a lapok egy naplóból, a vallomások és a kötetzáró verses beszámoló a fohász, a kérés, a rekviem rokon jelentéstartalmakat sugalló – főcímként funkcionáló – ima fogalomköre alá rendeződve teremtik meg azt az intellektuális helyzetet, melynek során létrejön az olvasó és a mű közötti termékeny diskurzus, működésbe lép az az olvasói önismereti háló, mely képessé tesz a műfaji többszólamúság mögötti jelentéstartalmak, a több irányból táplált, de az ima fölérendelt műfajiságában szublimálódó veszélyeztetettség, értékvesztés, otthontalanság és hazátlanság képzetének felismerésére és befogadására. A legkülönlegesebb az írónak ebben a műfajokkal folytatott intellektuális játékában az az attitűd, mely határozott távolságtartást fejez ki ugyanakkor minden elméleti vagy önreflexív alkotói irányultságtól. Németh István legfeljebb ironizál a poétika és a metanarráció jelentéskörében: „Ha most regényt írnánk – már megint az az ósdi, unalmas műfaj!” – írja a Házioltár egyik szövegében, amelynek családregénytémájára utal önironikus megjegyzésével az Ima Tündérlakért „hol tartok?”-kérdést taglaló vallomásában: „…éppen mostanában írtam meg remekművemet róla.”

Miként műfajalkotói készsége sem elméleti-tudományos alapon működik, erőteljes szociográfiai érdeklődése is mentes mindenféle leíró-lejegyző vagy gyűjtő attitűdtől: az emberélet bonyolult szövevényének átéltségét jelenti írásában, szülőföldje lakosságának s életüknek olyan bemutatását, amely személyes megéltségből fakadó felismeréseken alapul. Történetek ezek: a „beleszületés”, a közösségi tényezők, a földrajzi hovatartozás, a „tájpszichológiai” elemek vagy egyszerűen csak a vak végzet meghatározta életről; történetek a történelem csapdáiban vergődő kisemberről, világátalakító tendenciák közötti küzdelméről, szenvedéseiről és tévelygéseiről, túlélésének esélyeiről és helytállásáról. Olyan epikus anyagról van szó, amely rendre szétfeszíti Németh írói gyakorlatában egy-egy kötet kereteit: organikus szövet, amely kötetről kötetre hagyományozódva alakul tovább. A Házioltár színhelye Közép-Bácska, az író szülőföldje. Az Ima Tündérlakért első két fejezete is a Házioltár világára reflektál. Novellái között találhatjuk az előző kötet öt profán énekét kiegészítő hatodikat (Hatodik profán ének), amelynek lét- és térviszonyai ismét a családtörténet, a magánmitológia szféráját érintik: a második világháborút követő földosztás eseményeit jelenítik meg előttünk. Hangulati értelemben is összefüggés figyelhető meg a hatodik történet és szövegelőzményei között. Az a letisztult hangú, nagyon megrendült lelkiségű elbeszélő idézi meg vidékünk nincstelenjeinek az újkori „honfoglalók” és „világátalakítók” közötti ténfergése, téblábolása és eltévelyedése történetét, aki a Házioltár „énekeiben” Nena, Körösztmama, Öregapa, Kisöregapa és Apa alakjában, példájában mutatta meg számunkra az adott világ keretei között kiteljesedő kisemberi lét heroizmusát. Már-már pesszimista hangvételű történetek ezek: a felemelkedésre vágyó vidéki (szegény)ember örökös kudarcélményéről szólnak, arról, hogy boldogulása útja csapdákat rejt, vállalt eszméi téveszmékké degradálódnak, a világalkotó törekvések, amelyeknek ideig-óráig a szolgálatába állt, kompromittálódnak. „Származhatott-e a »megtapsikolt« földből igazi öröm? Az emberek el tudták-e hitetni magukkal, hogy az ingyen kapott földhöz igazi jussuk van?” – teszi fel többek között ezeket a kérdéseket is az édesapjáról szóló történetben az elbeszélő, aki a novella komplex szövegvilágával (időbeliségének, narrátori megszólalásmódjainak, nézőpontjainak bonyolult szövevényével) többféleképp és több szinten is megadja a nemleges választ: az elődök történelmi szerepvállalásával súlyos örökségként néznek szembe az utódok. „Már deresedő fővel döbbentem rá, amit addig is tudtam, úgy, mint ahogy sok mindent felületesen elraktároz magában az ember, de soha el nem gondolkozik fölötte: apám nem csupán a falu legjobb határrészének számító szántóföldből hasíttatta ki magának a fennálló törvények szerint neki járó négy holdat, hanem itt is mind ez ideig a doktor Tóth Árvai Márk jogos tulajdonát képező birtokából…” A Hatodik profán ének és a Házioltár „énekeinek” szövegközi megfelelései az 1996-os kötet ötödik, Isten fakuló szeme című novellája esetében a legkifejezettebb: mindkét novellában az apa alakja áll az elbeszélés középpontjában, akinek történetét az elbeszélő valóságos megtéréstörténetként adja elő. „De azt is tedd hozzá, hogy a történtek után is otthon maradtam, nem bujdostam el; földi életem végéig hordtam a homlokomon annak az éjszakának a bélyegét; ha úgy tetszik, azok között próbáltam a vétkemet levezekelni, akik között elkövettem. Ha ez egyáltalán mentségül szolgálhat” – idézi meg az apa hangját Isten fakuló szeme című novellájában. Úgy vélem, a két szöveg együtt (egymásra vetítve) alkothat komplex jelentést.

„Évtizedek óta keresgélem Hetintől Vörösmartig, Udvarszállástól Szabadkáig, keresem a helyemet, a házamat, a hazámat Pátriámban, egyetlen és fölcserélhetetlen Pátriámban” – írta Németh István Jegykendő (1995) című, vasárnapi írásokat tartalmazó könyvében. Ha csak ezeket a sorokat vizsgálnánk, már akkor is több meghatározó érvényű információra tennénk szert az író törekvéseit, szemléletét illetően. Mindenekelőtt a hazát a házzal, békés, meleg otthonnal („családi fészekkel”, „emberfészekkel”, miként a Jegykendőben szerepel) azonosító, ezért hazátlan, elkeseredett (kisebbségi) ember érzései és élményei olvashatók ki belőlük, másrészt a földrajzi koordináták: a Vajdaság határai, az itteni ember sorsának determináltsága. Új kötete Két hang című fejezetének öt (esszé)novellája is – a vázlat és a novella, az esszé és az elbeszélés, valóság és fikció határmezsgyéjén keletkezett írások ezek – e keresés jegyében fogantak, a szerző szülőföldjére kalauzolnak el bennünket. Végső utcába – miként egyik szövegcím hirdeti – vezető utak ezek: a Tündérlaknak nevezett haza elsiratása, helyzetfelmérés a pusztulásról. Az egyetlen házként-hazaként megélt világot ugyanis belengi a „kikerülhetetlen pusztulás” szele, ami annál fájdalmasabb, mivel a természetes enyészetbe disszonáns hangok, a környezettől elütő idegen, erőszakos vagy globalizáló, a személyes történelem meghittségét megsemmisítő elemek vegyülnek. Ezért és így lesz ez a kötet az író személyes számadása a kötelékeket lebontó múló időről, az otthontalanság érzetének kialakulásáról. Az ember megszokott környezetének, az egykori természetes létállapotnak művivé válását, a skanzenállapot létrejöttét, azt a végsőkig lesújtó folyamatot jeleníti meg előttünk, amikor valamely emberi közösség, az ember által teremtett érték elveszti működőképességét, kiállítási tárggyá válik: egy bánáti vagy szerémségi falu, népcsoport, tájegység, családi kötelék. „Szaporodó rémálmaim közül a leggyakoribb, hogy mi, délvidéki magyarok lassan, de föltartóztathatatlanul »amerikai magyarokká« válunk. (…) A velük való hasonlóságunk mintha abban kezdene megmutatkozni, ami egy népcsoport lassú eltűnésének a kezdetét jelenti. Azzal a különbséggel, hogy mi nem egy idegen tengerben »szívódunk fel«, hanem idehaza, a szülőföldünkön” – adja meg az író már a kötetkezdő (és egyben címadó) írásának első mondataiban az egész kötet szellemiségét meghatározó alaphangot.

A könyv anyagának legterjedelmesebb részét (Cérnakesztyű) Németh István lapokból, folyóiratokból ismert jegyzetei alkotják, de e kontextus semlegesítette a publicisztikai jelleget, és új jelentéstartalommal bővítette a szövegeket. E negyven töredék a szellemi utazás, a valahova „kiszállás”, a különállóba való belépés ígéretét kínálja; a környezet történéseit aprólékosan megfigyelő, a hozzájuk személyes felelősséggel viszonyuló ember naplójába nyújtanak betekintést. Az Ima Tündérlakért tehát a kitárulkozás, az önarcképfestés, a vallomásosság szándékával jött létre. Zárófejezete (Hol tartok?) a végső elszámolás tettét jelenti: választ keres a – talán megválaszolhatatlan – kérdésre. Amíg az előző fejezetek a tényleges-valóságos otthontalanság, a szülőföldtől való elszakadás élménykörének jegyében születtek, az utolsó hét prózaszöveget a szellemi értelemben vett talajtalanná és társtalanná válás élménye ihlette, miközben az író – az utolsó erőfeszítés, a végső menedék keresésének szándékával – a magyar irodalom és művészetek nagyjainak szellemét idézi, elhunyt írótársainak példáját állítja követendőként e szellemi-alkotói elszámolás előterébe. E sajátos ars poetica legmegrendítőbb és -kiábrándítóbb momentuma (és egyben a „hol tartok?” kérdésre adott pesszimista válasza is) az a kép, amely a szegedi antikváriumban az általunk írófejedelemként tisztelt Herceg János Kék nyárfás című könyvét megvételre kínáló és a „sajnos, ismeretlen szerzők munkáira nem tartunk igényt”-féle megjegyzéssel elutasított, a szégyentől égő arcú írót mutatja be. „Hát még ha ott lapultak és pironkodtak volna saját művecskéim is a »visszautasítottak« között! Így is égett az arcom, ó, nem a szégyentől. Semmi szégyellnivalóm nem volt, de annál jobban fájt valami. Hogy mennyire értelmetlen és hiábavaló az, amit csinálunk” – olvashatjuk a szövegben. Itt tartunk. Megkaptuk hát örökösen felmerülő „hol tartok”-kérdésünkre az egyetlen lehetséges választ. A vajdasági magyar irodalom és a szegedi antikvárius tanulságos irodalmi diskurzusában. Nem valószínű, hogy Németh István Ima Tündérlakért című könyvénél jelenhetett meg megrendítőbb tartalmú és hangulatú könyv az utolsó néhány év vajdasági magyar irodalmában. Ezután már csak az utolsó ítélet következhet. Négy fejezetnyi prózai számvetést követően: versbeszéd (verses beszámoló –Tündérlak temetéséről talán). Egy lebontott temetőre mondott valóságos, végleges ima: sajátos áttétel. A lebontott temető, az elhunytak emlékének felszámolása, egyszersmind az élők múltjának temetése, Tündérlak igazi elhantolása. Itt tartunk.