Bogdán László

Az első: Evelin

Alkonyodott.

A biztatóan vöröslő napgolyó, mielőtt végképp lebukott volna a moccanatlan várakozó, ájult fenyvesek mögé, mielőtt végképp eltűnt volna, megadva magát a könyörtelen sorsnak, életfogytiglani pillanatokra lángözönbe borította a fenyőfák merészen ég felé törő ágait, vörösre lakkozva a láthatárt; olybá tűnt, mintha lángolnának a tűlevelek, s ez a terjengő vörös folt hallucinatórikusan idézte fel Maja emlékeiben nem fakuló szája szélén az egykori társa és felettese, Gelu brutális harapásai nyomán kiserkenő vércsíkokat, a régi, hajdani vércseppek – amelyeket azután igen hamar elmosott az áprilisi tó csikorgóan hideg vize – összekeveredtek a napgolyó által lángba borított tűlevelekkel; hosszú pillanatokra azt is hitte, valóban tűz ütött ki az erdőben, de ezzel sem törődött, már csak a Maja gyönyörű szája széléről az emlékeiben most már mindörökre szivárgó vércseppekre tudott gondolni, és ez a növekedő, félelmetes és mindent eltakaró vércsík most beleolvadt a nap káprázatos játékaiba; úgy lángoltak a tűlevelek, mintha kárpótolni akartak volna valamiért, a két vörösség fokozatosan eggyé válott, összeolvadt, s miután a nap végső, hihetetlen erőfeszítései után még egyszer utoljára lángözönbe borítva a látóhatárt, utolsókat szikrázva tűnt el a hegyek derengő íve mögött, s csupán valami foszladozó rózsaszín folt jelezte az iménti bordóvörös lobogást, már csak a figyelmeztető vércsík lebegett előtte a szív alakú arcocskán, mely arc egykor napokig ki volt szolgáltatva önnön szenvedélyeinek és az ő mohó és bestiális vágyainak, s a kéj rángató etapjaiban, a szenvedély lenyűgöző s mindkettőjüket őrületbe kergető rohamaiban feküdt előtte egy párnán, a csapzott, szőke hajsátor koszorújában, miközben ő engedelmesen szétnyíló és derekán vaspántként összekulcsolódó combjai között veszett el, s csillapíthatatlan, kielégíthetetlen szenvedélyében egyre vadabbul harapdálta a nő nyakát, karját, vállát, mohón szürcsölve föl a kiserkenő vércseppeket, és a vér összetéveszthetetlen sós, és mégis édes ízei kábíthatták el, utólag érzékelve ama meglepő tényt is, hogy első, valóban ijedt és védekezőnek tűnő mozdulatai után (sikoltozva próbálta ellökni őt, „ne haragudj, fáj!”, nyögte többször is) Maja láthatólag kedvét leli mindebben, s ahogy lovagló ülésben imbolyog fölötte, ő is beleharap a vállába s a felsőkarjába, s nyilvánvalóan őt utánozva, letagadhatatlan élvezettel nyaldossa a kiserkenő vércseppeket, és vérük összekeveredik, véres lesz a párna, a lepedő, a testük is, a szája is véres lesz, s vércseppeket érez a mellkasán is, de ezek a vércseppek most mégsem emlékeztetik az egykori április délutánra, amikor (mielőtt a tóba kényszerítette volna mezítelenül, hogy fürödjön meg előtte!) egykori felettese és elválaszthatatlan cimborája, Gelu harapott bele egy gyors és kizsarolt csók után többször is a szájába és az arcába, s ő többé nem tudta elfelejteni ezt az emlékeiben azóta is megállíthatatlanul szivárgó vércsíkot, de ez az elfelejthetetlen, őt állandóan kísértő vércsík a mostaniakkal sehogy sem akart összekeveredni, csinálhatott bármit, a két arc, a szeretkezés extraszisztolés mozgásait lereagálva eltorzuló és a szenvedély rohamaiba ájuló, szív alakú arcocska sehogyan sem akart eggyé válni ama régi fiatal arcmásával, és ő rettegve döbbent rá akkor, hogy valóban bármit csinálhat ezzel a mai engedelmes, kitáruló Majával, mégis egyre a nő fiatal és rettegő arcát látja maga előtt, és persze amaz önállósuló vércsíkot, amely kedves és rettentő szokása szerint nőni kezdett, eltakart mindent, de még mielőtt vörös lángözönbe borította volna a világot, hogy egyszerre a hahotázó Drakula feléje forduló arcává változzon, ő lehunyta a szemét, s mohón fordította hátára a félig ájult nőt, és a feje combjai közé bukott, nyelve a nedvesen vöröslő szeméremajkak közé veszett; alig érzékelte már Maja sikoltozásait, egyre a vércsíkot látta hunyt szemmel is, s egy pillanatra úgy tetszett, tehet bármit, képtelen védekezni, mégiscsak Drakula sötét, pillátlan szemébe tűnik át, s ott csillog eszelősen, kinyitotta hát a szemét, s a nőre meredt, Maja készségesen értette félre, lelökte magáról, fölé hajolt, s akkor egy pillanatra úgy érezte, hogy közvetlen a feje mellett robban fel a nap, s ebbe a lángözönbe mégiscsak belevész az a makacs, kísértő vörös vércsík, de nem így történt, kísértette azután is, tulajdonképpen ölelkezéseik egyre vadabb fázisaiban is végig előtte volt, nem tudott megszabadulni tőle, önállósult, és nem akart eltűnni, időnként Drakula jeges tekintetét is magán érezte, de nem fordult meg, igyekezett végképp a sikoltozó nőbe veszni, puhába, síkosba, mélybe; igyekezett megszüntetni, „felfüggeszteni” a tudatát, bár félő volt, hogy öntudatlanul átharapja a Maja imádott torkát, rettegett attól is, hogy féktelen szenvedélyében, esztelen mohóságában nem tud megállni a végső határon, mert nincs is ilyen végső határ; nézte a nő kéjesen eltorzuló, hunyt szemű arcát, s mellette a véres párnán az évtizeddel fiatalabb arcot, amely ugyancsak az övé volt, s a szája szélén makacsul szivárgott az elfelejthetetlen, kiapadhatatlan vércsík, s ő üvölteni szeretett volna kínjában, körmével tépni a bőrt az arcáról, mint a vadak, s akkor hosszú, befejezhetetlen, időnként azóta is folytatódó pillanatokra annyira szerette Maját, annyira eggyé válott vele, hogy úgy gondolta, talán mégis a közös haláluk lenne, lehetne a kiút, de aztán újra meg újra elragadta a tehetetlen szenvedély, és az öngyilkosság elmaradt, s szerencsére a gyilkosság is, csak Drakula merev, pillátlan szemét látta időnként, amikor ama régi arcon megállíthatatlanul szivárgó egykori vércsík mégiscsak megnőtt, eltakart mindent, hogy az őket figyelő vámpírkirály mozdulatlan, eszelős tekintetének sötéten bíborló pontjai közé veszszen, s e pontok idétlen bordó ragyogását erősítse, a végső őrületbe kergetve őt…

Spiridon most kinyitja a szemét, s nagy erőfeszítéssel mozdul meg, a nap közben tényleg eltűnt a hegyek karéja mögött, már csupán néhány foszladozó, rózsaszínű folt emlékeztet az iménti eszelős lobogásra, és távolabb úgy morajlik a fegyvergyár, mintha valami jóvátehetetlenre készülődnének az önállósuló gépek, valami érthetetlen, szokatlan, elmebeteg akcióra, s monoton zajukat csak átszínezi, rövid pillanatokra félig-meddig el is nyomva, a közelítő kisvasút mozdonyának kitartó dohogása.

Alkonyodik.

Spiridon, szabadulni akarván Maja kettős arcától, makacsul fordul az épület felé, a második emeleti, jobbról a harmadik ablakban észre is veszi Evelint, integet, de a nő nem látja meg őt, hamarosan elmozdul a függöny mögül, villanyt gyújt, s az éles fényben szinte lángol a vörös haja, amint újra az ablakhoz közelít. Ez óhatatlanul is az iménti lobogásra emlékezteti az őrnagyot, s elrúgva magától a kerti széket, egy pillanatra tehetetlenül idézi fel az iménti tűzözönt, a távolban lángra lobbanó fenyőfákat, már-már érzi a sercegő tűlevelek összetéveszthetetlen, szúrós gyantaszagát is, külön-külön látja a gyufaszálként lángra lobbanó fenyőket, egy pillanatig komolyan azt is hiszi, tűz ütött ki az erdőben, felrobban a fegyvergyár, segítségért is akar kiáltani, de azután a lobogás egyetlen sugárzó gömbbé olvad össze, és mielőtt rájöhetne, hogy aggodalomra semmi ok, pusztán a nap szeszélyes játékairól van szó, ez a terjengő vörös folt – a Maja szája széléről a nyaka irányába csorduló – újra meg újra makacsul megjelenő vércsíkba olvad bele, a vércsík megnő, iszonyatosan nő, már-már elnyeléssel fenyegetve őt, kiáltani szeretne félelmében, de nem jön ki hang a torkán, ha valaki nézné, azt hihetné, merev arca valami esetlen, torz vigyorfélére rándul, noha erről szó sincs, ő inkább vicsorít, tehetetlenül hunyja le égő szemét, s mire kinyitja, Maja arca is eltűnik, a vércsík is újfent semmivé esik, káprázatai közé vész, és a látóhatár peremén csak egy homályos, színtelenedő, rózsaszín folt emlékeztet az iménti vad lobogásra.

Felnéz.

Evelin mozdulatlanul áll az ablakban, háta mögött, a szemsértő lámpafényben látszik a metszet, az öt fa a domboldalon, alattuk a heverő, vidám fickó, aki nem is tudja, miért, de mindég is a tök ász kevélyen pihenő, pökhendien vigyorgó alakjára emlékezteti őt.

Integet.

Evelin most mintha mégiscsak észrevenné, tétován visszaint, azután újra melankolikusan maga elé mered, s továbbra is mozdulatlanul áll a szigorú ablakkeretben, amely szinte kettévágja (láthatóra és láthatatlanra) a gyönyörű és ez idő tájt igen-igen sóvárgott testét, amelyik mezítelenül és jézusfehéren mostanában annyiszor fekszik Spiridon méregzöld lepedőjén, várván azt, aminek emberi számítás szerint állandóan be kellene következnie, de amire csak nagyon ritkán kerül sor, mert ő többnyire megelégszik azzal, hogy egy jellegzetes pózba állítva be hosszasan elnézegesse. Evelinnek közben mozdulnia sem szabad, féloldalra fordulva kell várakoznia, hogy ő ruhadarabjaitól lassan, álmatagon megszabadulva, ugyancsak meztelenül, az ágy mellett állingálva kedvére gyönyörködhessen kiszolgáltatott, kagylóként kitáruló testében. A pozíció mindég ugyanaz: a nő féloldalára fordulva fekszik, egyik karja a feje alatt, a másik kezével figyelemreméltóan dús bozontját simogatja, de úgy, hogy sóvár ujjai rá-rátévedjenek kinyíló, vörösesen villogó, hívogató szeméremajkára; ezt a pózt Spiridon egy spanyol bélyegen látta először; a bélyeget néhány éve egy házkutatás során kobozták el egy kövér, idegességében állandóan izzadó valutaüzértől, s ő a szabályzat idevágó, igen szigorú előírásaitól eltekintve nem adta le, magánál tartotta, napokig bámulva tehetetlenül, maga sem értette, miért, úgy tűnt neki, mintha a bélyeg a jövőből üzenne, ezért azután egy keserű pillanatában, amikor már nem hitt ebben a közelítő jövőben, összetépte, és öngyújtója lángjánál égette el a nagy alakú, bizonyára értékes bélyeget, de a pozitúra azóta sem hagyta nyugodni, álmában is kísértette, s kihasználva Evelin tehetetlen kiszolgáltatottságát, amely bizonyára az iránta érzett nyugtalan, tehetetlen és telhetetlen (mert csak ritkán be is teljesedő!) vágyból fakadt, állandóan ebbe a pozitúrába kényszerítette a legszívesebben éjjel-nappal vele szeretkezni óhajtó s őt combkulcsából soha kiengedni nem akaró nőt, akinek súlyos depressziója csupán akkor látszott szünetelni, amikor, kihasználva a személyzet szórakozottságát, a nővérek elfoglaltságait, beosonhatott az ő szobájába, vagy ha – nem is ritkán – a sajátjában fogadhatta őt, ahol szeretkezés közben – ha néha mégis sor került közöttük balszerencsés, nem is igen sikerülő szeretkezésekre – féloldalra fordíthatta engedelmes testét, hogy láthassa közben az öt merészen ég felé törő fát is a falon függő képen, s alattuk az őt érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon a tök ász kalpagos, könyékre dőlő, heverésző fickójára emlékeztető alakot, aki úgy, olyan önelégülten nézett vissza rá, hogy nem tudván türtőztetni magát, Evelin nyakába vagy vállába mélyesztette fogait, s kiserkenő vérét nyalogatva olyan szenvedély kerítette hatalmába – ez persze háromszor-négyszer fordult elő közös történetük során –, hogy a tehetetlenül nyögdécselő nő többször is elájult a karjai között, s akkor ő azonnal, brutálisan szakítva meg az érintkezést, kifordulva belőle, és hátára fordítva engedelmes testét, combjait széttárva, gondosan simítgatta ki dús, vöröslő szeméremszőrzetét, és védtelenül kitáruló szeméremajkának sötétbordó színeiben hosszasan elgyönyörködött, miközben a bíborszínben ragyogó, lüktető csikló egyik pillanatról a másikra változott át a Maja szája széléről kiserkenő, elfelejthetetlen s őt makacsul állandóan kísértő vércsíkká, megnőtt, eltakart mindent, és ő tehetetlenül hullott le az ágyra, Maja mellé, legalábbis úgy képzelte, hogy Maja fekszik ott ájultan, s tévedésére általában megrettenve csak akkor döbbenhetett rá, amikor a magához térő és az őt dédelgető Evelin nevén szólította; Mikinek nevezte, magyarra fordítva keresztnevét, noha jól tudta, hogy ez kimondhatatlanul ingerli őt, utálta románul is a nevét, talán mert másvalakit is így hívtak: „Nicolae” – s ilyenkor, ha éppen nem az ő szobájában voltak a méregzöld lepedőn, egy pillanatra a képről dacosan őket bámuló pökhendi fickó szemébe meredhetett, s ezek a festett, sötét szemek majdnem mindég a sötétség fejedelmének őt kísértő és figyelő, pillátlan szemévé alakultak át, s ő, miközben újra meg újra a kéj szédítő csúcsaira feljutó, sikoltozó Evelint döfölte évezredes mozdulatokkal, úgy érezte, vége, ezt már nem lehet kibírni, előbb-utóbb elvész ebben a mély és sötét kútban, amelyik Drakula szemének mélyén várta őt, s ahonnan, tudta, többé nem tud feljönni soha, ahonnan nincsen szabadulás, hát elkeseredetten próbált beleveszni Evelin mohó ölébe, nagyon ritkán ragadta el a szenvedélye úgy, mint akkor, a Majával való váratlan találkozást követő többnapos veszélyes és önveszélyes együttlétük során; Evelin Majához képest túlságosan is szelíd volt, túlságosan is félénk, nem volt meg benne a Maját jellemző telhetetlen vadság, de voltak esetek, amikor mégis annyira felszabadult és önállósult, hogy őt Drakulától menekülve óhatatlanul is összetévesztette, és többször Majának is szólította, anélkül, hogy rádöbbenhetett volna tévedésére, s minderre csak azután jött rá, szégyenkezve és megrendülve, amikor egyszer Evelin a kórház parkjában andalogva váratlanul fordult szembe vele, számon kérő hangon kérdezve meg, hogy „ki az a Maja? megmondanád végre, Mikikém, hogy ki az a Maja?”, s ő tehetetlenül kerekre táguló szemmel, bénultan nézett rá, érezte, lábából kimegy az erő, nem tudott megszólalni, de akkor az őt figyelmesen nézegető Evelin észrevett egy mókust, és otthagyva őt kételyeivel, szökellve követte a sűrűsödő félhomályban a fák között, s utána többé soha nem tért vissza Majára, többé soha nem érdeklődött, láthatólag már nem is izgatta az az ismeretlen hölgy, akinek keresztnevét Spiridon neki ajándékozza ritka szeretkezéseik önfeledt pillanataiban; vagy egyszerűen azt érezte volna meg az idegbetegek kifinomult hetedik érzékével, hogy nem jó túlságosan is feszíteni a húrt…?

Hát így teltek napjaik az elmegyógyintézetben.

Néha fogadta őt a doktornő is, magnóra vette vallomásait, hogy majd kielemezhesse az ő buja részletekben tobzódó, egymásra csúszó, egymást magyarázó, hatálytalanító, terrorizáló történeteit, de soha egyetlen megjegyzést sem tett ilyenkor, mereven elzárkózott mindenfajta emberi kapcsolat elől, állandóan figyelmeztetve mozdulataival, kimért szavaival, hangsúlyaival is Spiridont, hogy ő, ha őrnagy is, ha ázsiója némileg magasabban áll is künt a világban, mint az övé, ez a hierarchia itt, az általa igazgatott intézmény falain belül nem érvényes; itt ő beteg, a doktornő pedig az orvosa, akinek egyetlen célja lehet: kigyógyítani őt kényszerképzeteiből, és megint – ahogyan különben többször is szigorúan hangsúlyozta – „a szocializmust építő társadalmunk hasznos tagjává tenni őt!”, s ebben joggal várja el az őrnagy elvtárs segítségét is, már ha természetesen meg akar gyógyulni, amiben ő, Maja Flitgart orvos, a pszichológiai tudományok doktora nem is kételkedik. Majának hívták az idős doktornőt is, bár egyáltalán nem emlékeztetett megjelenésében régi kedvesére, de a névazonosság mégis a kezdettől iszonyatosan zavarta a tehetetlen Spiridont…

A doktornő egy pillanatra figyelmesen nézett rá, majd iratai fölé hajolva jelezte, hogy a kihallgatásnak vége, Spiridon visszamehet szobájába, árnyai közé, néha fogadhatja Evelint is – kezdettől fogva sejtette, hogy a doktornő tud kapcsolatukról, és hallgatólagosan jóváhagyja azt, ha nem is használ, ártani nem árthat! –, hogy a spanyol bélyeg pozitúrájába fektetve hosszan gyönyörködhessen el engedelmesen kitárulkozó fehér testében, mely hibátlan test pontosan az őt mélységesen ingerlő színe miatt különül el olyan élesen az ő patkányvadászegyenruha-zöld lepedőjétől.

Ha sokáig nézi Evelint, olyan lesz, mint egy virág. Egy tehetetlenül remegő húsevő virág.

Most viszont mozdulatlanul áll szobája ablakában, nézi, de nem látja őt, amint megint integet, s hívja le magához a park susogó fái közé, nem mozdul, egy láthatatlan pontra mered, fehér ruhában most olyan, mint egy angyal, repülés előtt. De Evelin nem angyal, egyáltalán nem angyal, hanem többszörös gyilkos, s ha bebizonyosodik – amit ő azért nem hisz –, hogy igenis tudatában volt cselekedeteinek, életfogytiglani büntetés várhat rá az ország szörnyű tömlöceinek valamelyikében, ha ugyan elkerüli a halálbüntetést. Nem tudni, mi lenne jobb. Spiridon, mint egykor aktív belügyes tiszt, többször is megfordult már e fegyházak falai között, s még ellenségeinek sem kívánná a hosszabb ott-tartózkodást, nemhogy annak a nőnek, akinek bordó, pulzáló szemérmében mostanában oly hosszan és önfeledten gyönyörködik el, amikor a zöld lepedőn a spanyol bélyeg pozícióját imitáló pózba fekteti, és aki, minden emberi számítás szerint, mégiscsak az utolsó szerelme. Nem! Evelin nem bírná ki e műintézetek nyomorúságos körülményeit, az elhülyült, de lehet, már születésüktől szadista őrök szigorát és szeszélyeit, nem is beszélve a leszbikus és infantilis milicistanők brutális közeledéseiről. Kétségtelenül egyelőre jobb neki itt, még ha retteg is Flitgart doktornő szigorú hangjától s jeges tekintetétől, amely mégis időnként önfeledten olvad meg, s ilyenkor az az iszonyú érzése – vallja meg Spiridonnak, szemérmesen elpirulva –, hogy az idős orvosnő vetkőzteti őt. Később zokogva azt is bevallja, Spiridonra borulva, s betakarva selymes hajzuhatagával, hogy álmában is mindég a doktornő metsző kék szemének pillantását érzi magán, mintha egy kék háló borulna rá ilyenkor, vagy még pontosabban egy kék függöny lebegne előtte, s ő – ismétli meg könnyekkel sírva – retteg attól, hogy egyszer valami miatt láthatóvá válik ama rémséghalmaz is, ami ezen kökénykék függöny mögött várja őt, s amitől nem szabadulhat meg többé soha.

Spiridon tehetetlenül döbben rá, pillanatnyilag hiába integet szeretőjének, Evelin, depressziója sűrű hálójába veszve, nézi ugyan, de nem látja őt, árnyaival, képzelgéseivel van elfoglalva, s egy pillanatig úgy tűnik neki, hogy háta mögött, a képen, az öt szigorúan égnek meredő fa alatt heverésző, pökhendi s a tök ászra emlékeztető fickó felemelkedve tesz néhány mozdulatot a fényben sejtelmesen megvillanó kaszájával, és harsányan röhögni kezd, amikor a levegőből váratlanul madarak hullanak alá, vércseppek permeteznek a gyepre, amelynek a színe megejtőbb, mert nem olyan szigorúan smaragdzöld, mint az ő lepedőjéé, és máris előtte van Maja szív alakú arca, felnyög fájdalmában, és hihetetlen erőfeszítéssel fordul el Evelintől, nógatva magát a szívében, no, no, barátocskám, az előbb a tűz, most meg az angyal? mi van?! de hát mindkettő csak azt a telhetetlen, soha meg nem szűnő, egy pillanatig el nem tűnő vércsíkot idézi fel Maja mozdulatlan várakozó arcán, amelytől nem szabadulhat meg ebben a kurva, zátonyra futó, ellobbanó életében többé soha, s hirtelen úgy megkívánja az ablakban állingáló Evelint, akinek gyönyörű testét kettémetszi, látható és láthatatlan részre, a szigorú ablakkeret, hogy kiszárad a szája, s tehetetlenül kezd rugdalni maga előtt néhány kavicsot, amíg csak bele nem rúg egy kőbe.

A fájdalom magához téríti. Visszaül a székre, hátradől, ellazul, lehunyja szemét, de nyugtalansága nem szűnik.

Igen, történni fog hamarosan valami, érzi, ma végre színt vallanak a dolgok, hogy minden visszakaphassa megszokott méretét és alakját, hogy ne kísérthessék holmi huszonhét esztendőkkel ezelőtt szivárgó vércsíkok egy azóta az öregedés foglyává váló, de az ő makacs emlékezetében és képzelgéseiben immár örökre fiatal női arcon; hogy ne láthassa Drakulát, a homály grófját; hogy ne hallja idétlen hahotáját, ami furcsa módon egykori társára, Gelu kapitányra emlékezteti őt, s esztelen röhögését idézi; hogy ne láthassa az Evelin szobájában lévő képen a fák alatt hanyatt fekvő, könyékre dőlő fickó őt a tök ászra emlékeztető, pökhendi vigyorát; hogy ne képzelegjen; hogy megnyugodhasson végre; hogy végre úgy tudja magáévá tenni Evelint, ahogy egy normális férfi hág meg egy vonzó s szeretett nőt, aki nemhogy nem undorodik tőle, hanem egyenesen imádja őt, s a kéj ritka, elsodró pillanataiban – ki tudja, miért – kankutyájának nevezi, fülét gyengéden harapdálva, vagy tagadhatatlan élvezettel engedi arcára spriccolni az ő ragacsos fehér spermáját, hogy arcát megnyalva, mosolyogva jelentse ki: hihetetlen, de banáníze van!…

Igen, érzi, ma végre előlép az árnyék, kijön a mindent ellenségessé és titokzatossá tevő homályból, felfedi terveit, kilétét, világosan közli vele, hogy mit is akar tőle, miért kísérti örökké, miért nyugtalanítja állandóan, napok, évek óta miért nem tud szabadulni átkos jelenlététől…

Már a doktornőnek is bevallotta, többször, különféleképpen magnóra is mondta hallucinatórikus jelenéseit, de ez sem segített, s hiába próbálta magyarázni a doktornőnek, hogy ez az árnyék lehet, hogy még mindég Drakula, de az is lehet, hogy valaki más, az irataiba mélyedő doktornő erre sem reagált, nem mondott semmit, közönyösen bocsátotta el őt, lelketlenül vetve képzelgései és kételyei elé élő, még vonagló, szenvedő prédának, s pusztán annyit segített, hogy emelte a gyógyszeradagját, de ennek se lett meg a kívánt hatása. Persze a doktornő nem is sejti, hogy ő nem veszi be ezeket a gyógyszereket, a nyelve alatt tartja, míg a kedves, készséges Rodica nővér el nem fordul, s ő önkéntelenül is elgyönyörködve az átlátszó köpeny alatt fölsejlő fiatal testének észveszejtően csábító formáiban, óvatosan tenyerébe köpi és elrejti a szétmálló pasztillákat, s ha fél, hogy a nővér leleplezheti, elég, ha feszes combjára vagy fenekére siklik a keze – a nyáron hetekig nem viselt a meleg miatt fehérneműt sem a köpeny alatt –, máris rácsapva az ő kezére, durcásan vigyorogva s elvörösödve menekül ki a szobájából, hogy ő magára maradva nyugodtan morzsolgathassa szét az összetéveszthetetlenül szúrós illatokat árasztó, bűzlő péppé váló pasztillákat, s dobhassa szemetes nejlonvedrébe, amelyet minden este személyesen, saját kezűleg ürít ki az intézet hátsó udvarán álló nagy konténerbe. Irénkével, a másik nővérrel, ha lehet, még könnyebb dolga van, a kis dundi magyar lány legtöbbször nem is ellenőrzi, hogy a beteg, jelen esetben Nicolae Spiridon, a belügy nyugállományban lévő, depresszióban szenvedő, kényszerképzetekkel viaskodó, rögeszmék által gyötört, mélakóros őrnagya beveszi-e a gyógyszeradagját az előírások szerint, vagy nem. „Pontosan egy szekust fog ő ellenőrizni” – mosolyog a kis termetű, szőke kislány, de a magas, fekete Rodica elszántabb, s van eset, amikor hajthatatlan ebben a betegek életét döntően befolyásoló kérdésben; „beteg, beteg! tőlem lehet akár a kínai császár is, akkor is be kell vennie a gyógyszert, hiszen másképpen nem gyógyul meg szegény!…” – s ilyenkor szigorúan ellenőrzi, hogy a fehér és sárga és kék pasztillák valóban eltűnnek-e az őrnagy engedelmesen kitátott szájában, s hogy valóban ráissza-e a vizet, lenyeli-e; figyelmesen, de persze tudva, amit tud, tisztes távolból figyeli, talán hogy sóváran ne tapogathassa meg combjait, s ilyenkor Spiridonnak minden ügyességére szüksége van, minden, évek során begyakorolt tréningje tapasztalatait mozgósítania kell, hogy még véletlenül se nyelje le a tablettákat, amelyek óhatatlanul is olvadni kezdenek a nyelve alatt, s keserű ízüktől egyre láthatóbban, észrevehetőbben émelyeg; érzi ilyenkor, ha a nővérke azonnal nem megy el, okádni fog, hát villámgyorsan felugorva – ami egy hatvanesztendős, beteg embertől mindentől függetlenül szép teljesítmény – a combjai közé nyúl, s hűvös tenyere egy pillanatra a meleg combra tapad, bőr érintkezik a bőrrel, de ez se tarthat örökké, a meglepettnek tűnő, de a letámadást titokban már sóváran váró leány hátraugrik, rendszerint a kezére is csap, „maga szégyentelen disznó!”, sziszegi, és vérvörösen rohan ki a szobából, de Spiridon jól tudja, hogy hamarosan eljő amaz este is, amikor már nem húzódik el, sőt köpenyéből kibújva maga is tagadhatatlan érdeklődéssel fordul Spiridon szikár, elnyűhetetlen, öregedő teste felé, s akkor majd a szájában, a nyelve alatt mindenféleképpen olvadozó pirulákkal igazán nem tudja, mihez is fog kezdeni, nem is beszélve arról, hogy Evelinnek kulcsa is van az ő szobájához, hiába zárják be az ajtót (hogy ő végre a pasztillákat valahogy kiköpve mint málnaszemeket vehesse szájába a lány megkeményedő mellbimbóit), rájuk nyithatja, rajta is kaphatja őket, és ennek beláthatatlan következményei lehetnek, hiszen a vörös hajú egykori biológiatanárnő végeredményben többszörös gyilkos, s igazán nem lehet tudni, mit vált ki belőle a látvány, a nővér teste a méregzöld lepedőn.

De mindez még nem következik el, a nővér kezére csapva vörösen menekül ki a szobából, hogy ő még időben kiköphesse az émelyítő tablettákat, s a szemetesvödrébe dobhassa a pépesen bűzlő, nyálától iszamos anyagot, s undorodva kezet és fogat moshasson, kortynyi ásványvizet ihasson, s elszopogathasson egy Negró nevű magyar gyógycukorkát, amellyel Irénke ajándékozza meg, akinek pesti unokanővére küld időnként csomagokat; ez egy különleges cukorka, vörös tasakján egy fekete kéményseprő látható, s a felirat is nyilvánvalóan erre utal: „a torok kéményseprője”, s amikor szájába veszi, érzi, hogy a kámforos íz elárad benne, s már csak néha, fullasztó pillanatokra tör fel az imént szerencsésen kiköpött pasztillák mérgének keserű íze, a cukorka kellemesen hűsíti sajgó ínyét és kaparó torkát, s Spiridon fintorog, de sejti, hogy ma mindenképpen történnie kell valaminek, és várakozva fordul az ablak felé, ahol Drakula szokott időnként megjelenni, hogy hátrahajtott fejjel, hosszan röhögje ki őt, miközben a fény megcsillan ragadozókéra emlékeztető, vakítóan fehér, kiálló metszőfogain.

Így teljes az élmény, így telnek estéi a „tébolydában”, ahogy néha tehetetlen gúnnyal s mégis szomorúan Evelin nevezi meg a helyet, ahol vannak, és sikoltozva fonja rá fehér és engedelmes testét az ő mozdulatlan testére. Mindég a tehetetlen sóvárgásba alszik bele, s a reménybe, hogy ma talán végre megtörténik, amire vár…

A főorvosnő egyre nagyobb érdeklődéssel fordul feléje, láthatólag komolyan aggasztja az ő növekvő nyugtalanságérzete, s már nem elégszik meg azzal sem, hogy magnóra mondatja kínzóan extrém élményeit, hanem azt tanácsolja neki, hogy mindezt próbálja megfogalmazni, s ő maga, saját kezével írja le; egy spirálfüzetet s tollakat is kap: „Tán önmaga megnyugtatására is jobb lesz, ha megpróbálja leírni a vízióit!” – mondja a doktornő, és máskor metszően közönyös, megszégyenítően érzéketlen hangján átüt a tehetetlen s visszafojthatatlan aggodalom. „Az írás – magyarázza – a nagy Jung szerint is mindenféleképpen terapikus hatással bír.” Jung nevére ő felkapja a fejét, mint a kivénhedt csatalovak, amikor meghallják a trombitaszót, s erre az öregedő, mosolytalan, piszkafasovány, őszes hajú asszony elpirulva, mint egy kamasz lány, egy könyvet is átnyújt neki, s felhívja a figyelmet az Árnyék című fragmentumra. Ő visszabattyog a szobájába, elhelyezkedik az asztal mellett, maga elé húzza és kinyitja a spirálfüzetet, s határozottan írja fel a címet: Drakula jelenései… de azonnal el is megy a kedve nyugtalanító élményei felelevenítésétől s pláne feljegyzésétől, fél, hogy esetleg a homálygróf leírása olyan jól sikerül, hogy váratlanul ismét megjelenik, ezért egyelőre inkább a könyvbe mélyed bele, s amikor egyre növekvő döbbenettel azt olvassa, hogy az Ént legintenzívebben olyan archetípusok zavarják, illetőleg befolyásolják, mint az árnyék, az anima és az animus, váratlanul olyan érzése támad, hogy áll valaki a háta mögött, s válla fölött szintén a szöveget olvassa. Megfordul, de nincsen senki a szobában. Az emberi tapasztalás számára, olvassa tovább a szöveget, legjobban hozzáférhető, legcélravezetőbben és legvilágosabban ezek közül az árnyék jeleníthető meg, mert természete nagymértékben kikövetkeztethető a személyes tudattalan tartalmaiból. Megpróbálja a világos fogalmakat saját tapasztalataira lefordítani, de csak eddig jut el, mert megnyílik az ajtó, s a szobába váratlanul surran be Evelin, ledobálja magáról ruháit, s a megszokott, az egykori spanyol bélyeg pozícióját imitáló, csábító pozitúrába elhelyezkedve várja, hogy ő idegesen vetkőzve hosszú percekig távolról bámulhassa és imádhassa őt, miközben sóvár ujjai érett narancsként kiforduló szemérme belsejébe tévednek, s lihegése – miközben egyre öntudatosabban elégíti ki önmagát – belevegyül az őt távolról szemlélő s kétségtelenül egyre izgatottabbá váló Spiridon lélegzetének hangjai közé, amely sipító hangok s hörgések kezdődő asztma összetéveszthetetlen jelei, s a várakozó Evelint egy távoli kovácsműhely fújtatójának szabálytalan, gyengülő-erősödő hangjára emlékeztetik. De ma nem történik semmi ilyesmi, a felcsigázott őrnagy most nem ér rá utolsó szerelme testének szépségében elgyönyörködni, ráveti magát, szétfeszíti combjait, és sietősen hatol bele, lélegzete és mozgása felgyorsul, Evelin már sikoltozik, dobálja magát, de most pihen az árnyék, Spiridon avval van elfoglalva, hogy a kéj újabb és újabb rejtett változatait és variációit csalja elő Evelin megfeszülő testéből, s ezekre saját rejtett kéjérzetének – úgy tűnik, ma este kifogyhatatlan – tartalékaival válaszoljon a maga barbár módján. Most sem a Maja huszonhét esztendőkkel ezelőtti arcáról még mindég szivárgó vércsík, se Drakula merev, pillátlan, őt állandóan elnyeléssel fenyegető fekete szeme nem jelenik meg előtte, a kártyalapról a képre szökő, pökhendi fickó vigyora sem nyugtalanítja, s amikor hosszas rohamok után hatalmasan elbődülve élvez el, a nyitva maradt ajtóban váratlanul megjelenik Rodica nővér kíváncsi feje, egy pillanatra tehetetlenül mered a méregzöld lepedőn fetrengő, kétfejű ikeralakra, meglepetten, mint aki nem hisz a szemének, de ugyanakkor tagadhatatlan kíváncsisággal is, majd felsikoltva menekül, félig nyitva hagyva az ajtót is, de ők még látszólag sem vesznek tudomást hívatlan látogatójukról, talán nem is érzékelik igazán, hogy meglesték őket, s a személyzet előtt nagy erőfeszítésekkel, gondosan titkolt viszonyuk kiderült; nem, nem is izgatja őket esetleges leleplezésük, s az ezt törvényszerűen követő, kiszámíthatatlan, de bizonyára szigorú retorziók; pillanatnyilag még egymás forró, lüktető testével vannak elfoglalva, hogy a kábulatból lassan ocsúdva tehetetlenül heverjenek egymás mellett a méregzöld lepedőn, amelyre fehér foltokat, a meghódíthatatlan Antarktisz térképeit rajzolja az izzadság, s Evelin, mielőtt ráfordulva szájába venné, óvatosan, mint madár a fiát, az ő pillanatnyilag még aszott, lüktető hímtagját, a szemébe nézve azt suttogja magyarul, hogy „szeretlek”, és megismétli románul is: „te iubesc”, s ő kábultan úgy érzi, hogy soha senki, talán még Maja sem állott ennyire közel öregedő szívéhez, mint éppen ez a többszörös gyilkos, félbolond nőszemély, s már a nő távozása után, magára zárva az ajtót, s Rodica nővér többszörös kopogtatására sem nyitva ki, fáradhatatlanul, várakozón kezdi tovább tanulmányozni a doktornő által láthatólag nagyra tartott Jung árnyékról szóló elmélkedéseit, döbbenten olvasva, hogy az emóció egyáltalán nem tevékenység, hanem történés, méghozzá olyan, ami egyszerűen megesik valakivel. Az affektusok rendszerint ott következnek be, ahol a legcsekélyebb az alkalmazkodás, és egyúttal kifejezésre juttatják a csökkent alkalmazkodás tagadhatatlan okát is, tudniillik a személyiség bizonyos fokú alacsonyabbrendűségét, bizonyos fokú alacsonyabb színvonalát. Ezen a mélyebb síkon az ember alig vagy egyáltalán nem is ellenőrzött érzelmeivel többé-kevésbé úgy viselkedik, mint egy primitív lény, aki nemcsak indulatai akarattalan bábja, hanem aki ráadásul feltűnően képtelen az erkölcsi ítéletre is…!

Spiridon megsemmisülten csukja be a könyvet, érti, nem érti, mindegy az, a lasszószerű, befejezetlen, talán befejezhetetlen mondatok rátekerednek, fojtogatják, s az őrnagy tehetetlenül s megsemmisülten csukva be a könyvet maga elé mered, s úgy érzi, az őrület ma föltétlenül megjelenik és testet ölt. Csend van az épületben, a folyosón csak valamelyik szolgálatos nővér lépései kopognak, indázó lépések, majdnem olyan befejezhetetlen mondatokat lehetne kreálni belőlük, mint az iménti tudós szöveg hálószerű mondatai, de ehhez Spiridon most nem érez magában elég erőt, a park fái között bizonyára vadászni induló, izgatott bagoly huhog, és a nyitott ablakon keresztül a csillagos égboltra meredve észreveheti a hatalmas, vörös Buddha-fejre hasonlító, nyugtalanul bíborló holdat is; felugrik, bezárja és elfüggönyözi az ablakot, s mivel annyira retteg valamitől, amit még megnevezni sem mer, hogy úgy érzi, egyszerűen képtelen egyedül maradni éjszakára, kinyitva az ajtót tétován les ki a folyosóra, s megvárva, amíg a szolgálatos nővér eltűnik egy kórteremben, kióvatoskodva szobájából lábujjhegyen lépeget Evelin szobájáig, belép, leveti átizzadt pizsamáját, és meztelenül bújik a takaró alatt összegömbölyödve fekvő nő mellé, de a besütő hold sértő fényében iszonyodva veszi észre, hogy a mezítelen Drakula fekszik mellette, és pillátlan, merev szeme gúnyosan villan rá, de ő megmozdulni is képtelen, vasmarok ragadja meg, és tudja, vége, nincsen tovább, elveszett, amikor váratlanul hallja meg a szobájába mégiscsak betörő Rodica nővér aggódó hangját: „Talán nem kellene lefeküdni, Spiridon bácsi?”, s hagyja, hogy a nővér az ágyhoz támogassa őt, lefektesse, elrendezze a párnáját, betakarhassa, s csak azután meri megkérni, elfúló hangon, hogy ne menjen még ki, amíg el nem alszik, ne hagyja magára, mert fél, nagyon fél, s lehunyva szemét érzi a lány pillangóként lebbenő, puha és meleg tenyerének simogatásait a homlokán és az arcán, s maga sem tudja, hogy egyáltalán el akar-e még aludni, vagy fél az álom kísértő, rettenetes szakadékaitól, amelyeknek a mélyére zuhanva talán soha többé nem tud kievickélni a felszínre. Újra a doktornő jelenik meg előtte, szúrósan néz rá, s nem neveti el magát, amikor ő Jung vöröseskékes borítójú kötetét hosszú ujjai között forgatva és a borítón lévő halat figyelmesen megbámulva, fennhéjázóan jegyzi meg: „de doktor elvtársnő – tetszetősen mímeli a műfelháborodást –, de drága doktor elvtársnő, én őrnagy vagyok, s azonkívül is elmúltam hatvanesztendős, hát mit hallgassak én egy fiatalra, egyáltalán, mit tanulhatok én egy fiataltól, és tanulhatok-e valamit is egyáltalán?” „Azért csak olvasson bele – fordul el zavartan az elpiruló doktornő. – S próbálja meg majd visszavezetni, hogy mindez mikor és főként hogyan kezdődött. Mikor jelent meg először Drakula, és mikor kezdte fokozatosan, feltartóztathatatlanul a sötétség fejedelmének képzelni magát?…”

Spiridon érzi homlokán Rodica nővér könnyű kezét, s mégiscsak elalszik. Álmában egy folyóban lubickol, a hullámok mohón ragadják el, kutya- és macskatetemeket sodor az áradat, s hirtelen tűnik fel a vízben Maja hajdani fiatal arca is, szája szélén a brutális harapások nyomaiból egyre megállíthatatlanabbul szivárog a vér, vörösre festi a zavaros vizet, megnő, eltakar mindent, s mielőtt még, alábukva a hűsítő habokba, víz alatt úszva menekülhetne, elnyeli, magába szívja őt is ez a terjengő vörös gömb, már Drakula merev, pillátlan szemének mélyén villódzó lángocskákra emlékeztet, s ő tehetetlenül pördül meg maga körül, és máris zuhan, s amikor hajnalban a tejeskocsin összekoccanó kondérok fémes zajára felriad, már nincs is a szobájában a kedves nővér, egyedül, verítékben úszva fekszik az ágyán, s önkéntelenül is imádkozni kezd, hálát adva az istennek, akiben nem is hisz, hogy sikerült, megint, s talán utoljára, a felszínre vergődnie az álom egyre riasztóbb mélységeiből, de félhangosan maga elé motyogott, gyakorlatlan imádkozásának tétova szavait elnyomja a fal mellett váratlanul megképződő Drakula eszelős hahotája; de ő ezúttal nem ijed meg, nem húzódik össze tehetetlenül, hipnotizáltan, mint madárka az őt figyelő gonosz kígyó előtt, hanem ágyából kiugorva rohan el a feléje kapó, láthatóan meglepettnek tűnő homálygróf mellett, kiszabadul valahogy a vasmarkok szorításából, Drakula karmokban végződő kezében csak pizsamakabátjának foszlányai maradnak, s az ajtón kiugorva a folyosón menekül. Hevesen kopog a doktornő bezárt ajtaján, de az öregedő kisasszony most sajnos nincsen a szobájában, ki tudja, hova tűnhetett el, s az ő nyitva hagyott szobája ajtajában megjelenik a dühösen vijjogó, érthetetlen nyelven káromkodó Drakula is, de amikor szembefordul vele, elhallgat, figyelmesen méregeti őt, s félreérthetetlenül fenyegeti meg, aztán eszelős fekete szemét rászegezve ellentmondást nem tűrően hívja magához, Spiridon tehetetlenül ragadja meg a doktornő ajtajának kilincsét, tehetetlenségében üvölteni kezd, érzi, hamarosan már semmit nem tehet az ő akaratát mindenképpen leigázó Drakula erősebb akaratával szemben. Így találnak rá a nővérek és az ijedt Vasile Micu, az éjszakai portás. Ágyába támogatják, gyógyszert adnak be neki, ezúttal hipnotizáltan nyeli a tablettákat, mint kacsa a nokedlit, s még hallja, amint Rodica nővér azt mondja a portásnak, hogy „a parkban találták meg”, de a baljós mondatot már sehogyan sem tudja értelmezni, elképzelni sem tudja, kik és kit találtak meg a parkban, és mikor, s csak délben, ébredése után, az őt szigorúan figyelő doktornőtől értesül arról, hogy Evelint meggyilkolták az éjszaka; esztelen, érthetetlen módon gyilkolták meg, gyilkosa lehetett állat, de ember is, a torkát harapta át ugyanis, s jól kivehetőek a hatalmas metszőfogak nyomai a Spiridon által annyiszor végigcsókolt alabástromfehér nyakon…

Spiridon tehetetlenül bámul a doktornőre, és nem ért semmit.

„Készüljön fel, mindjárt itt lesz a milícia is!… – közli vele flegmatikusan Maja Flitgart s legérzelemmentesebb hangján teszi hozzá –, s talán önt is ki fogják hallgatni, őrnagy elvtárs!…”

Megfordul, és kisiet a szobából. Spiridon a csukott ajtót hipnotizálja, és érzi, hogy ismét bekeríti a feltartóztathatatlan, sűrű, hálószövésű depresszió, miközben egyre Evelin elfúló, gurgulázó torokhangját hallja: „még! még…”, és azután már csak azt, hogy „szeretlek”, s talán azért sem hallja meg a kopogást, mert Evelin felidézett hangja tölti be, a párnán váratlanul szemébe ötlik egy hosszú, kacskaringózó hurkot formázó vörös hajszála is. A kopogás erősödik, de ő nem válaszol, a hajszálat nézegeti, amely lassan kérdőjellé formálódik a kezében, s csak akkor veszi észre vendégeit, amikor az ajtó hirtelen kitárul, és megjelenik egy köpcös, vörös arcú, középkorú milicistatiszt, s mögötte esetlen, magasra nőtt, sovány beosztottja, egy pattanásos arcú hadnagy ólálkodik, amilyen ő is lehetett harminckilenc esztendeje, szolgálatának megkezdésekor. A tisztet láthatólag az sem zavarja, hogy engedély nélkül hatolt be szobájába, tagadhatatlan kíváncsisággal nézegeti őt, aztán restelkedve mégiscsak elnézést kér a tolakodásért, bemutatkozik, kiderül, hogy Dan Barbu a neve, és milicistakapitány, a nyomozási csoport főnöke. Az is világossá válik, hogy ő van megbízva evvel a rendkívüli üggyel. Széket húz Spiridon ágya mellé, figyelmesen néz rá, és mond valamit, de ezt ő már nem hallja, akarata kétségbeesetten viaskodik a mégiscsak bevett gyógyszerek váratlanul feltámadó hatásával, nem kétséges, hogy a gyógyszerek az erősebbek, mert kezében szorongatva Evelin újra hurkot formázó, hosszú, vörös hajszálát, elalszik, s a varázstabletták ismételten visszatérő álmai egyikébe menekítik, egy sötét barlangban rohan szövétnekkel a kezében, denevérek csapódnak az arcának, s valahonnan távolról elmosódottan hallja meg Drakula Gelu hajdani, eszelős röhögéseire emlékeztető, végtelen hahotájának idegborzoló hangjait; aztán huzat kél, és elfújja a szövétneket, s ő magára marad a sötétben, s hallja, amint lépések közelednek feléje, de nem menekülhet.