Czakó Gábor

Az árva

Egy szó mindenkinek jut. Még a legcsóróbb, legnyomorultabb csavargónak is, aki telefonfülkében vagy kidobott tévéskatulyában éjszakázik egy kóbor kutya melegénél, és összes holmija elfér egy műtrágyás szatyorban. Ez a szó olyan jószág, ami elvehetetlen, sőt elveszthetetlen; hiába szeretné például elhagyni az ember.

Fészeri Zsiga szökkenő, rémült léptekkel közlekedett az általa eddig elhasznált hatvannégy esztendőben. Leginkább beteg darura emlékeztetett, amely a szikes tó partján emelgeti lábát a tocsogókban. Bele-belemártotta lábát a világba, aztán kikapta gyorsan, mielőtt átérezte volna a hely melegét.

Futva nyírta a füvet szombat reggelente a svéd fakereskedő kertjében, ahol a fenyőfára éppen fészket rakott egy barna kabátos, pöttyös inges, éneklő rigópár. Ő azonban ügyet sem vetett a boldogságos eseményre, az otthonosan szemtelen feketerigókra sem, amelyek el akarták űzni birodalmukból unokatestvéreiket: tűnjenek vissza az erdőbe, ahová valók! Fészeri Zsiga elszántan, mondhatni lelkesülten repült a gép után, lobogott, akár a száguldó fűnyíró szarvára bogozódott szalag. Ó, zászlónak lenni egy drága kézben! Itt is, ott is kihagyott hosszú, törpe sövényre emlékeztető, keskeny sávokat. Egy-egy kanyar után észlelte a hibát, ilyenkor megtorpant, pár pillanatig latolgatta, hogy visszatérjen-e javítani, de nem; a nap se fordul vissza a Hármashatár-hegy mögül, ha eszébe jut, hogy délután kettőkor nem sütött elég fényesen az Óbudai temetőben a Fészeri-kriptára, amelynek fekete, grönlandi márvány obeliszkjéről a Zsigmond név oly keservesen hiányzott, mint a megértés a rigónemzetségek között.

S már ott is tartunk a szónál, annál a bizonyos örökösnél és eltörülhetetlennél, amely olyan, akár az a név, amit ki-ki fehér kőre írva fog megkapni a végítéletkor. Nos, mondjuk ki végre: árva. Igen, Fészeri Zsiga többszörös nagyapa létére árván élte le életét, ellenére annak, hogy édesanyját csak tavaly temette, apja pedig, bár a kilencvenhez közel, de remek egészségben élvezte gonoszságát. Az aggkori feledékenység leghalványabb jele nélkül. Már ami azt illeti, hogy fiával ötvenhárom esztendeje szakított, azóta szót nem váltott vele, de soha, egyetlen alkalmat nem mulasztott el, hogy érzékeltesse vele: vége, nincs, megszűnt, halott. Vagyishogy árva. Mégpedig olyannyira, mintha apja nem is volt volna neki soha. Amikor három éve egy kisebb vagyonért elkészíttette a családi sírboltot, előre fölíratta a fényes, fekete kőre az összes, oda bebocsátható rokon nevét, például Zsiga mindhárom házasságából származó ivadékaiét, csak a fiáét, az egyetlen gyermekéét hagyta le.

Utoljára egy temetésen találkoztak, 1947. április 14-én. Erre a napra virradóra megdöglött apa összes csirkéje. A háromszázhúsz fehér leghorn teteme beborította a baromfiudvart, akárha grönlandi hóvihar zúdult volna arra a drótkerítés kijelölte pár négyzetméterre, miközben jobbról-balról az őszibarackok és az almák meg az orgonák gyönyörűen virágoztak, az ágyásokban nyíltak a tulipánok. Az üres telken, ahol fél évszázad múlva a svéddé lett Szabó Vencel nyit majd fatelepet, a pitypangok úgy sárgállottak, hogy az őrültekházának friss meszelése se különben.

– A rohadt életbe! – Ezt apa mondta, majd még annyit tett hozzá: – Fogd! – Ez az ásóra vonatkozott, melyet Zsiga kezébe nyomott. Ő a csákánnyal dolgozott. Széthányták anya Óbuda-szerte híres tulipánjait. Hatalmas gödröt vájtak az ágyás helyére, nagyobbat, mint amekkorába a háború alatt a téglagyárnál elesett oroszokat és németeket hantolták el. Le, a betonkemény, agyagos murvarétegig, ahol az apró kődarabkák azt álmodják, hogy ha eljön a föltámadás, akkor ők újra sziklák lesznek a Pannon-tenger partján. Vasvillával belehányták a verembe a döglött tyúkokat, aztán visszalapátolták a földet. A tulipánszirmok és -hagymák egy hirtelen átvonult jégeső hagyatékának tetszettek.

Anya kiszaladt a házból, sírt, hogy mi lelhette vajon szegény állatokat, miért rántották a pusztulásba az ő gyönyörű tulipánjait, de apa szóra se méltatta. Amikor végeztek, ráköpött a sírdombra, a csákányt, az ásót meg a lapátot gondosan visszatette a fészerbe, aztán távozott.

A szeretőjéhez ment persze, a férfiak ilyenkor mindig a szeretőjükhöz pártolnak, fény derül a mocskos természetükre – ilyesfélékkel kommentálta a történteket utóbb anya, de nem magyarázta, hogy miért. Egyáltalán, miért? S miért így? Hogy búcsúszó nélkül és örökre, és oly kegyetlenül, hogy szinte visszamenőlegesen. Zsiga, amikor utóbb összefutott az utcán apával, elpirult, köszönt neki, izgalmában dadogni próbált volna valamit az iskoláról, vagy az esőről, ami éppen esett, vagy nem, akkor az öreg Fészeri végigmérte, jelezvén, hogy fölbecsüli, mennyit nőtt, milyen a frizurája, a ruhája, aztán szótlanul átment a túloldalra.

Hogy mi történt a következő ötvenhárom év alatt? Semmi. Iskolák, házasságok, válások, gyerekek, munka, katonaság, betegségek, halálok, de semmi említésre méltó az árvaságon kívül. Apja iránti rajongása és sóvárgása valami furcsa lelkesültségként élt benne, ami állandóan föl-föllobbant, egyszer a kutyája, máskor a kocsija vagy éppen a motoros fűrésze iránti érzelemként.

Zsiga apa mesterségét, az autószerelést választotta, s amikor az öreg karambolozott a HÉV-vel, akkor ő is nekiment a sorompónak. Harmadik házasságából való Csongor fiát – a két másik asszonytól egy-egy lánya született – szintén a családi szakmára taníttatta, noha a kölyök sakkozó vágyott lenni. Nyolcéves korában megnyerte az iskolabajnokságot, de Zsiga a kerületire nem engedte, a sakk-készletet pedig a kályhába vetette. – Sakkozó! Ilyen mesterség nem létezik!

Fészeri Csongor az iskolában bukdácsolt. Leckéit elhanyagolta, füzeteit eldobálta, viszont egyszer, hetedikben, amikor apja lehülyézte, szemtelenül bevágta a HÉV-menetrendet Szentendrétől a Batthyány térig, és fölmondta neki. Később sorra kirúgták a szervizekből, ahová családi protekcióval bekerült, mert folyton elkésett. Fészeri Zsiga képes volt autóval a műhely kapujáig szállítani a gyereket reggelente. Aztán amikor elhajtott, akkor a fiú addig sétálgatott a környéken, amíg a főnök ki nem rontott, hogy ha eddig nem méltóztattál bejönni, akkor ezután már be se tedd a lábad! Apja otthon lehordta mindenféle csavargó cigánynak, erre estére talált az ágyában egy igazi oláh cigány csövest – olyan szaga volt, mint az ecsedi lápnak, amikor nyolcvanegyben kigyulladt –, aki azt állította, hogy a „fiatalúr” hívta meg, hogy ő ezután itt lakhat, s ehet-ihat, amennyi jólesik.

Az asszony ugyan segített a fura vendéget elhajtani, mindazonáltal a gyereknek adott igazat; folyton, örökké, bármilyen gazságot művelt az a szemét kölyök.

Hanna gonosszá lett.

Zsigának hovatovább egyebe se maradt, csak a kutyája. Reggeltől estig kint szöszmötölt a műhelyben – ő úgy fejezte ki magát, hogy ilyen vagy olyan, például szakipari vagy házi-javító tevékenységet folytatott –, s közben Nixonnal beszélgetett, egyetlenként a családban. Megmagyarázta neki, hogy mit hegeszt mihez, miért. Megbeszélte vele, hogy mi okból hallgassanak a porlepte rádión hangjátékot, s miért ne tánczenét. Szólt neki, hogy várjon türelmesen, amíg ő átszalad a Vízművekbe az előfizetéses ebédért. Csak arra nem kérte meg Nixont, hogy terítsen meg, mert amúgy együtt ebédeltek, ugyanis a kutyának is befizetett egy adagot. Az ételt úgy osztotta el, hogy a hús meg a süti inkább Nixnek jusson, ő beérte a levessel meg a főzelékkel.

Lassan a tárgyak is hadiállapotba kerültek vele. Ha mázolt valamit, vagy horpadt autó fényezését javította, a festék fölhólyagosodott, megfolyt, lepörgött. Ha mégse, akkor beleragadt valami kosz: tollpihe, kutyaszőr. A csavarok menete rendszerint elszakadt, az alátétek és más apró alkatrészek úgy szöktek előle, mint a front összeomlásakor a katonák a tisztek mellől. Kertjét fölverte a csalán, s hiába érett be hősiesen az alma meg a ribizli vadon, szedetlen maradt. Hanna inkább a piacon vásárolt gyümölcsöt, de a kertből egy szemet se. Ki se tette a lábát. Ha megjött az irodából, akkor aludt vagy dohányzott. Házimunka közben is nyelte a füstöt, s a potyogó hamut belevasalta a férfiak ingeibe.

Szóval Fészeri Zsiga árva volt és árva lett. Amikor eljött érte a halál, éppen azt fontolgatta, hogy újraindítja a tyúkászatot. Ugyanis addig, amíg az anyja élt, baromfiról szó sem eshetett, még leves formájában sem. Már megbeszélte Nixonnal, hogy a csirkéket nem fogja bántani, aztán szemügyre vette a hajdani ólat. Az erős téglaépületet a szolgálat megmentette az enyészettől; gumiabroncsok, karosszériaelemek raktározódtak benne, még egy poros villanykörte is lógott a mennyezetről. Természetesen Zsiga „tevékenységének” eredménye.

A halál alacsony, kövérkés, pirospozsgás pasas volt, unalmas, szürke öltönyben. Vadmuhar szárát rágcsálta beszéd közben. Természetéhez illően váratlanul emelkedett ki a gazból. Éppen azon a tájon, ahol a kerítésnek kell majd húzódni. Vagy inkább onnan, ahová hajdan a dögöket elásták? Arrafelé egyébként a tulipánok évről évre föllobbantak tavasszal. Pirosan és sárgán meg cirmosan, akár a szeretet, amely mindenféle életbe betör valamiképpen.

– Khm, khm – krákogott tapintatosan a halál, mert szerinte abból, hogy valakinek – szakmai okokból – váratlanul és bejelentés nélkül kell érkeznie, még nem okvetlenül következik, hogy az illető taplóként viselkedjen.

– No de… – Zsiga első két szava az értetlenkedéssel vegyes tiltakozásé volt, aztán a harmadikkal leintette Nixet, mert a kutya vonítani kezdett.

A halál széttárta karját, nyelvével szája sarkába tolta a muharszárat. 

– Ez van, uram, mit tehetünk?

Zsiga megpróbált tárgyalásba bocsátkozni:

 – Kérem, kérem szépen, én még nem is éltem!

A halál egy pillanatra kibillent hivatalnoki szerepéből, miszerint ő csak végrehajtja a Legmagasabb Hely megföllebbezhetetlen döntéseit. Mossa kezét, sőt, együtt érez, de hát kicsi pont ő… Hanem túl sok könyörgést hallott már, amióta világ a világ. A megszokás pedig koptatja az empatikus készséget. Kivette szájából a muhart.

– Engem nem tájékoztattak arról, hogy ilyesmi szerepelt volna az ön hosszabb távú terveiben. – Aztán köhintett gyorsan, s visszament kistisztviselőbe. Belső zsebéből bőrkötéses, karcsú noteszt vett elő, melynek gerincében vékony aranyceruzácska várt bevetésre készen. Nyitotta, mutatta: – Tessék megnézni, kérem, nyugodtan, tömérdek időnk van.

Nixon vonyítani kezdett. Hanna azonban nem ment ki a kertbe, inkább kettévágott egy menstruációs tampont, füldugót készített belőle, s aludt reggelig.