CZEIZEL ENDRE

Czeizel Endre

Ady Endre családfájának és sorsának értékelése

A sorsfaktor

A talentum korábban említett 2x4 faktoros modelljét szükségesnek tartom még a sorsfaktorral kiegészíteni, és ennek szükségességére Ady Endre életműve kivételes bizonyíték. Életébe a sors számos alkalommal beleszólt a ritka fejlődési rendellenességétől kezdve szenvedélybetegségein át a vérbajig. Magam nem vállalkozom kórtörténetének megírására, csupán e sorsfaktoroknak tehetsége-talentuma alakulására gyakorolt hatását kísérlem meg bemutatni.

A „táltosjel”: hatujjúsága

A fejlődési rendellenességek a betegségek sajátos csoportját képezik. Egyfelől jelentkezésük az élet legkorábbi időszakára, a születésre esik. Másfelől olyan defektállapotról van szó, amelyben teljes gyógyulás (mint a betegségek többségében, gondoljunk például a tüszős mandulagyulladásra) nemigen várható. Természetesen a fejlődési rendellenességek súlyossága is széles spektrumot fog át a feltétlenül halálos agy- és koponyahiánytól, a sebészileg korrigálható ajak- és szájpadhasasékon át a csupán kozmetikai elváltozásnak számító ujjrendellenességekig. Az utóbbiak egyike a sokujjúság (ún. polidaktilia), amely leggyakrabban hatujjúságában nyilvánul meg, főleg a kéz kisujji oldalán jelentkező ujjtöbblet formájában. A hatujjúság e típusának is két formája ismert. A súlyosabb megnyilvánulásakor szinte egy teljes hatodik ujj látható, amely az összes csontot magában foglalja. Az enyhébben a csökevényes hatodik ujj lényegében csak bőrnövedéknek számít. Ady Endrénél ez utóbbi rendellenesség fordult elő. Madame Preterite-höz címzett levelében írta: „Rólunk hétszáz éves krónikák úgy szólnak, hogy hatujjúak vagyunk, én is hatujjú voltam, s az ilyesmit nem tudják a kakukkok szállítani.” Édesapjának és egyik testvérének (eszerint pedig egyik apai nagyszülőjének és az ő felmenő őseinek) is volt hatujjúsága. Ady Endre ujjcsökevénytöbbletét a születés után hamarosan eltávolították: a „tudósasszonynak” számító bába vékony cérnával szoros hurkot kötött a tövére, ezért a növedék lassan elsorvadt. Annyira, hogy Székely Aladár híres Ady Endre-portréfényképén, ahol kezének az érintett része is látszik, nem fedezhető fel a heg. (A magyarázat persze a retusálás is lehet.) A kétoldali sokujjúság többsége öröklődik, méghozzá dominánsan, ami azt jelenti, hogy a valamelyik szülőben előforduló sokujjúság a gyermekek felében várható. Ady Endre is e rendellenesség több generációban történő előfordulása alapján zárta ki a kakukktojás (vagyis a szülői „félrelépés”) lehetőségét az ő születésekor. S emiatt bizonyos apasága Léda halva született gyermeke esetében.

A sokujjúság jelentkezése a költőnél sajátos jelentőséget kap az ősmagyar mitológia tükrében. Mint köztudomású, honfoglaló eleinknél a jós-varázsló-orvos szerepét a sámán vagy táltos névvel jelölt személyek látták el. E küldetés vállalhatóságának azonban olyan testi jelei voltak, mint a szám feletti csont, mégpedig a születéskor is meglévő (ún. táltos-) fog vagy a sokujjúság, illetve az ebben lévő csont többletformájában. Ma megmosolyognivalónak tartják sokan e hiedelmet. Mégis, érdemes e fejlődési rendellenesség néhány sajátosságára utalni. Egyrészt ritka, kb. minden háromezredik újszülött között fordul elő egy ilyen fejlődési zavar, egyenlő arányban a két nemben. Sámán azonban csak férfi lehetett. A szociológiai vizsgálatok szerint optimálisnak pedig a kb. ötezer emberre eső vallási vezető számít. Másrészt e rendellenesség, örökletessége miatt, általában már előfordult a családban, így a sámán apa képessé vált megtanítani leendő sámán fiát a mesterség minden csínjára-bínjára. Emiatt egész sámándinasztiák alakultak ki, például a hét magyar törzs között éppen az Álmosé volt ilyen, ebből adódóan sok Árpád-házi király hat ujjáról tudunk. Harmadrészt e rendellenesség nem jár semmiféle testi fogyatékossággal vagy értelmi visszamaradással, tehát nem akadályozza a sámánt küldetése teljesítésében. Végül megjelenése a kiválasztottságnak szembetűnő jele, amit a közösség elfogad. A vezető ilyen formában történő determináltsága nem biztos, hogy rosszabb hatásfokú, mint amilyen mostanában a politikusok kiválogatódása…

A táltosság jelének számító hatujjúság hiedelme sokáig élt a magyarságban, hiszen például a sárréti néprajzi gyűjtés szerint „az lehet tátussá, aki tizenegy ujjal jött a világra”. Csik megyében pedig azt jegyezték fel, hogy „A táltos mindenbe belelát, olyanokat beszél, ami még nincs megtörténve. Aki gyermek hat ujjal született, ebből ilyen jövőmondó lett.” Szilágyban is táltosjelnek tartották a hatujjúságot. Így amikor a kis Endre megszületett, és kiderült róla a hatujjúság, a faluban azt suttogták: Adyéknak „táltosfiuk” született. Ady Endre is sokaknak mutogatta kezének kis hegét mint táltosságának a bizonyítékát. Ezért írta Nagy Andor róla: „A fiatal Ady Bandi… hisz a maga táltos… megszállottságában is – a predesztinációs erőkben pedig egészen bizonyosan hisz…” Ady Endre e küldetéstudata verseiben is tetten érhető, hiszen ő a „táltosok átkos sarja” (Egy párisi hajnalon), akit a sors rendelt a magyarság Váteszének, és ő e feladatának meg is akart felelni. Még akkor is, ha A civódó magyarok között „…a lázadót ma már nem védi a / Táltos-düh és a magyar muszáj”. De ő „Góg és Magóg fia”, mint írta: „nem bűvésznek, mindennek jöttem” az „új idők új dalaival”.

Ady Endrének a hatujjúságnál és mindkét oldalt lenőtt fülénél azonban nagyobb bajai is voltak, amelyek már kedvezőtlenül befolyásolták egészségi állapotát. Feltűnően nagy szeme rövidlátással társult. Hiúságból nem hordott szemüveget, de olvasni-írni csak a papírhoz közel hajolva tudott. Járásának bizonytalanságát gyenge és vézna lábai okozták, nagy bütykei miatt pedig speciális cipőket hordott. Később e baját tetézte köszvénye. Ezért is fohászkodott A nagy Cethalhoz: „Hogy két gyönge lábam megálljon.”

Ady Endre életművének megítélésében az utókor egységes: a magyar irodalom egyik páratlan költőgéniusza, és csak a sajnálatos nyelvi korlátok akadályozzák meg a világirodalomban kivívott méltó helyének elfoglalását. Élete ugyanakkor szomorú példa arra, hogy „sámáni” küldetése teljesítéséért mekkora árat kellett fizetnie. Eme Ismeretlen átokról neki is sejtése volt.

Az én utaimon

Nem nyílnak virágok,

Sötétség vesz körül,

Csillagot nem látok…

Virágokat tépnek,

Napsugárban élnek

Milyen sokan, mások!…

Engem megfogott egy
Ismeretlen átok.

Nem adott az élet

Nyugodalmat, békét,

Feldúlta lelkemnek

Végső menedékét;

Nincs már egy reményem,

Szivemből már régen

Eltüntek az álmok…
Megfogott, megölt egy
Ismeretlen átok!

A „messiási” sors: az iszákosság

Ady Endre élete egyik fő átkának mértéktelen szeszesital-fogyasztása bizonyult. E szenvedélye már tizenéves korában kialakult, és egész életét elkísérte. A költő is tisztában volt az önpusztítás e formájának ártalmasságával: „S kik rátermettek messiási sorsra: / Belefúltak mámorba, alkoholba” (Áldomás). De nem volt elég erős akarata felvenni a harcot az italozással szemben: „Komolyan is lehetne arról sokat írni, hogy vajon mint lett rettenetes úrrá az abulia, az akarat betegsége a mi korunknak legtalentumosabb emberein… Lelkükben hordják a világ meghódításának vágyát, agyukban a talentumot, s akaratuk tehetetlensége sziklához láncolja őket. Szomorú alakok ám a modern Prométheuszok…” – írta A poéta aggodalma című önvallomásában. Akaratgyengeségére azonban inkább magyarázatokat keresett. Egyrészt az őseiben, mivel náluk ugyancsak gyakran előfordult a mértéktelen és veszélyes kimenetelű italozás. Emiatt is kárhoztatta Ady Endre az öröklődést: „…S bennünket / szülőnk gerjedelme mért büntet?” (Kicsoda büntet bennünket?) Az apai rokonokról (akiket Tasoknak nevez) írta Ady: „a famíliám nagyon, túlságosan magyar família, és a Tasokat évszázadokon keresztül holtrészegen kellett kocsival hazahozni a hegyi pincéből, ahova ebéd után áhítatosan kiballagtak.” Az anyai ágú Pásztor ősök alkoholizálása pedig nemegyszer hivatásuk gyakorlását is lehetetlenné tette, elindítva őket a deklasszálódás lejtőjén. A mértéktelen szeszesital-fogyasztás számottevő családi halmozódást mutat, de – mai tudásunk szerint – ennek okai nem a génekre, hanem inkább a családi minta hatására vezethetők vissza. Másrészt Ady Endre többször említette korai alkoholos megrontását is. Kabayné, az „édes” nevelőanyja a sokat síró, gyönge csecsemőnek titokban egy-egy pohárka bort adott, hogy erősödjön. Mások szerint pedig pálinkába mártott rongyot nyomtak az arcába elaltatása végett… Ady Endre megemlíti gyermekkori lerészegedését is az egyik lakodalomban. Az ilyen ártalmas gyermekkori abúzusok azonban nem feltételei a felnőttkori iszákosságnak, noha elősegíthetik kialakulását. Harmadrészt a társadalmi viszonyokat hibáztatta: „Bizony sokat iszunk. Bizony jó volna, ha meg tudnánk térni mind, kik az alkohol pogányságában leledzünk… Azonban, azonban… Véletlenség-e vajon, hogy az embernek fia – iszik? … Nem lehet ez véletlenség… Az alkoholizmus olyan kényszerű eredménye a társadalmokon uralkodó, még alig sejtett törvényeknek, mint akármi. Az öngyilkosság, az elmebaj, a kivándorlás, az egygyermekrend. Tehát? Tehát adjanak nekünk jobb társadalmat. Tegyék szebbé az életet. El fogja dobni minden eszes lény a maga italospoharát…” (Az alkohol). S végül a költő úgy érezte: a borozás segítette verseit kicsiholni véréből, testéből, agyából. Szerinte „Két fajtájú mámora van a bornak… Az első mámor olyan, mint akárkié, kitüzesít bennünk minden örökhajlandóságot, s nagyon hatalmasak vagyunk. Ezután jön az éjszakavégi, hajnali vagy nappali alvás, furcsa sok ébredéssel. Fejünket feszítik, ha felkelünk, maga vagyunk a nyugtalan és megszemélyesült figyelem, össze tudjuk kapcsolni a legantipodikusabb ideákat. S mikor alkonyul, egyszerre csak, akárhol járunk, nyugtalan s tovább is nyugtalannak maradó agyunkat, szívünket befogja a mindenség. Ez már egészen művész-érzés. Hangsúlyozom, ez másnap este jön, a legnagyobb emberi érzékenység, ez a szinte a legnagyobb titkokat is kiadó egy vagy két óra. Ehhez nincs közvetlen köze az alkoholmérgezésnek, a mámornak, ez az idegek perverz bűvészmutatványa… Ez órákban szoktam én érezni azt, hogy az élet nem rejtély, nem csoda, nem titok, gyerekesen egyszerű. Az élet néznivaló és éreznivaló mindenben benne van a szépség és a béke, s minden fölött vagyunk mi, akik ezt érezni tudjuk, képesek vagyunk. Ilyenkor teremtő kedve van az embernek… A poétában se képesség a nagy távolhelyek játszi áthidalása, az új ige, a bátor szökellés… hanem muszájos koldusság… S az alkoholos zseni… kénytelen újat mondani akkor is, amikor nem akar. Elvész hatalma a szótár-szavak fölött, patologikus kényszer, parancs olyan lelki bukfencekre bírják, hogy önmaga elszédül, ha leírta, ha olvasta, hogy milyen újat és igazat írt le.”

A komolyabb italozás azonban – rágalmazói állításaival szemben – kizárta a versírást Ady Endrénél is. Édesanyja is azzal szokott reggelente hozzá benyitni: „Hát ivás vagy írás volt-e az este, Bandikám?…” Versei bizonyosan nem a részegség termékei. A mértéktelen italozás azonban kétségtelenül egészségének pusztítójává vált, noha csak részben adhatunk igazat Láng Menyhért doktornak, Ady kezelőorvosának, aki szerint: „Ady Endre démona nem a luesz volt, hanem az alkohol.” Természetszerűleg felmerül bennünk a kérdés: valóban szüksége volt-e ihletének ilyen csiholására? Nehéz erre választ adni. Az alkoholfogyasztás után érzett ihletettsége inkább csak amolyan önámítás lehetett. Az alkatából és zsenitudatából, valamint a vérbaja okozta „élőhalottságból” következő állandó és leküzdhetetlen belső feszültség az akaratgyenge, túlérzékeny, sérülékeny, súlyos alvászavarban szenvedő költőt mámorból mámorba hajszolta. S így lett Kovalovszky szerint „a vers, Ady életének kiszakadt, véres darabja, lelki energiáinak ellángolása, gyötrelmes erőpróba, amelytől újra meg újra visszaretten, menekülne, de az önkifejezés kényszere nem enged kibúvót”.

A feszültségek, szorongások, gátlások alóli felszabadulás s így a fantázia szabadabb szárnyalása Ady Endrében esetleg segíthette az alkotást. Ahogy az Új Vizeken járok című versében írta:

…Nem kellenek a megálmodott álmok.

Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,

Röpülj, hajóm,

Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,

Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:

Röpülj, hajóm,

Én nem leszek a szürkék hegedőse.

A „korcsma gőze” azonban csak egy olyan géniusznak segíthetett „szállani… új… nagy szűzi Vizekre”, akiben eleve megvolt a kivételes lírikusképesség (a „szentlélek”). Hiszen az átlagos képességű embert az alkohol legfeljebb versírásra hangolhatja, de ehhez tehetséget nem tud kölcsönözni. Sőt, a részegség éppen központi idegrendszerünk legmagasabb rendű funkciójának letéteményesét, az agykérget kapcsolja ki, ezért bizonyosan kedvezőtlenül befolyásolja a személyiséget és az értelmet. Az alkoholos pokolra szállásnak persze számos más indítéka is lehet, például az adott társadalom elviselhetetlensége. Megint Ady Endrét idézem: „Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de szenzibilitásom, ami a legelőkelőbb művésztulajdonság… az őrületig kezdett fokozódni. A szürke, porszínű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem, s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam, és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turistakötele nélkül a meredélyen.”

Kortársai sokszor említették Ady Endre „havibaját” is – minden hónapban kétszer: az elején és közepén kellett verskéziratot leadnia. Mint Ady Lajos írta: „Egy-egy témát magában érlelt napokon, sőt heteken át… A terminusok előtt… már két-három nappal kedvetlen, szótlan és ideges volt… Az utolsó nap előtt való este a szokott mennyiségű bort bekészíttetvén, mindjárt vacsora után szobájába vonult, s rendszerint éjfélig, éjfélutánig fenn volt… A versírás napjaiban az első estén rendszerint csak ivás volt, az utolsó estén pedig nemegyszer az írás befejezése. Éppen ezért, mint mondta: »tudatos« alkoholista volt.”

A diákos virtuskodó, majd újságírói bohémeskedő italozás Ady Endrénél szenvedéllyé, iszákossággá alakult, amelyet akaratgyengesége mellett az italozás kétségtelen feszültségoldó hatása és nála a mámor alkotást elősegítő reménye magyarázhatott meg. E bódulat segítette lelki szemeivel meglátni a Vízió a lápon képeit. Ady Endre mértéktelen szeszesital (elsősorban bor) -fogyasztása azonban nem könnyen értelmezhető. Az alkoholizmus narkomániának számít, amelynek három kritériuma van: 1. a mesterségesen kiváltott jó érzés, tehát a mámor vagy legalábbis a feldobottság; 2. a hozzászokás, amely függőségi állapothoz vezet, ezért az alkohol hiányában megvonásos tünetek jelentkeznek; 3. a szervezet egyre nagyobb adagokat igényel, amely azután súlyos egészségkárosodáshoz vezet. Ady Endre életében az első és a harmadik pont (Csinszka szerint a versírás után több liter bort is képes volt meginni feszültsége és fáradtsága oldására) fennállt. Viszont ha szanatóriumba került, és hosszabb ideig nem ivott, a sokszor őrjítő megvonásos tünetek nála nem jelentkeztek. Pontos orvosi adatok állnak e tekintetben rendelkezésünkre. Dr. Lukács Hugó, orvosa a kolozsvári idegklinikán Ady Endre 1909. június 28-a és július 31-e közötti kezelését pontosan regisztrálta: „Szeszes italok nélkül is elég jól érzi magát.” A teljes absztinenciát követő két hét után Ady Endre is azzal dicsekedett: az ital szinte eszébe sem jut. Eszerint nem volt alkoholfüggő, vagyis alkoholista. A mámor hiánya viszont ártott alkotókészségének: „Nehéz dolog a gyógyulás… Az agyam mintha kiszikkadt volna…”; „Ami az én állapotomat illeti, sokat javult, habár most is tele vagyok félelemmel. Még attól is félek, nem minden ok nélkül, hogy ha egyébből nem, de a zsenimből kigyógyulok. Nem tudok, s nincs kedvem írni.”

A mértéktelen szeszesital-fogyasztás, az iszákosság következménye az alkoholbetegség, amely leginkább májkárosodásban nyilvánul meg. Rendelkezésünkre áll dr. Láng Menyhért ideggyógyász lelete: „…aránytalanul, mégpedig ez esetben pathologikusan szinte óriássá nagyobbodott szíve és mája volt, ahogy az alkoholistáknál (helyesen: alkoholbetegeknél) megállapítható.” (Érdekes módon ugyanakkor másik orvosa, dr. Lukács Hugó szerint májkárosodása az élete folyamán nem volt, ő valószínűleg az olyan tünetekre, mint a sárgaság, gondolhatott.) Az alkoholbetegeknél a szeszes italok mérgező hatására visszavezethető „toxikus szívizom-károsodás” és a szív emiatti megnagyobbodása nem ritka. Amit ő is tudott: „Beteg szívem most be tele-nagy” (A fekete Húsvét). Ugyanakkor a szív erősebb munkára kényszerített izomzatának a megnagyobbodásában nem zárható ki a vérbajos főverőér gyulladása, majd tágulata sem.

Mindezek alapján Ady Endrét nem lehet alkoholistának minősíteni, „csupán” iszákosnak, majd alkoholbetegnek. Az ős Kajánnal viaskodva azonban maga is rimánkodott a sorsához: „ne itass”, hiszen:

…Mit akar

a te nagy mámor-biztatásod?

Mit ér bor- és vér-áldomás?

Mit ér az ember, ha magyar?

A „ritkán józan, bomlottfejű kaján” az alkohol mellett a kábítószereket (így például a morfint) is kipróbálta, de nem vált morfinistává:

Szent bor: asszony ellen talált drága méreg,

Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek:

Hírrel és mákonnyal, ezerféle jóval

S ki tudja, tán holnap, egy Browning-golyóval.

(A Szerelem eposzából)

Az álmatlanság miatt szedett gyógyszerek azonban mégiscsak narkománná tették, mint erre később még kitérek.

Ady Endre sokat cigarettázott (állítólag némelykor naponta hetven–száznegyven szálat is elszívott, de hatvan-hetven cigarettát rendszeresen), aminek közvetlen ártalmas hatása elsősorban állandó rekedtségén, idült hörghurutján, tüdőtágulatán (ún. emfizémáján), illetve gyakori nehézlégzésein, sőt asztmaszerű fulladásain voltak lemérhetők. A dohányzás miatti érrendszeri szövődményei közrejátszhattak a vérbaj és alkohol okozta szívbajának súlyosbodásában is.

Meg kell még említeni kártya-, de főleg szerencsejáték-szenvedélyét is. Monte-Carlóban gyakorta elvesztette még a hazautazásra félretett pénzüket is. Akaratgyengesége mellett ezekben a hibáiban a „sok Élet-lázban magát tönkrehűlt” (Levél-féle Móricz Zsigmondhoz) idegrendszeri állapota sem hagyható figyelmen kívül.

A kortársak Ady Endréről alkotott elmarasztaló véleményei főleg életmódjával magyarázhatók. Mecénása, Hatvany Lajos egy magánlevélben (irodalmi műveiben soha!) vetette papírra: „Szegény Ady levelei megint csak az emberi silányság, elesettség, irodalmon-kívüliség hatását keltették bennem. Ő csak a publikum (költészet) zsenije. A magánember még csak nem is őszinte. Ravaszkodó, szánalmas teremtmény… ordenáré teremtés…” Ahogy Ady Endre is érezte némelykor: „Bűneim, mint Pokol pálmái, / Égverő bujasággal nőnek…” Éppen ezért fogalmazta meg védekezését:

Szabad-e engem hidegen megértni?…

Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?…

Istenülő vágyaimba ki látott?

Óh, vak szívű, hideg szemű barátok.”

(Ki látott engem?)

Ugyanakkor remélte, hogy:

Az Időben, uj emberekben,

Több lesz a megértő nemesség,

Bűnös testem nyelje a Föld,

Bűnös, nagy példám a Jövő

S az Időben megszenteltessék.

(Az Anti-Krisztus útja)

Schöpflin Aladár szerint ugyanakkor „…csodálatos egység van emberi valója és költészete között”, mivel ember szeretett volna maradni az embertelenségben. Az igazság bizonyára e két szélsőséges vélemény között leledzik.

Az emberi személyiséget meghatározó örökletes adottságok igen nagy számúak és szerteágazóak. Ritkán fordul elő, hogy ugyanazon emberben több adottság is kivételesen jó, ezt legfeljebb a motiváció és a neveltetés mímelheti a megvalósuló képességekben. A Himalája nagyságrendű csúcsokat mindig veszélyesen mély szakadékok övezik. Csak a mindent megszépíteni kívánó, manipulált társadalmi vélekedés tételezi fel, és egy-egy szabályt erősítő kivétel kelti a látszatot, hogy a poéta, a muzsikus és egyéb géniuszok a szó szokásos értelmében „jó” emberek is lettek volna. Shakespeare, Mozart, Petőfi, Ady Endre és más hasonló nagyságú talentumok kivételes géniuszoknak bizonyultak a maguk műfajában, de nemigen feleltek meg a társadalmi átlagot képviselő emberek „jó” minősítést magában foglaló igényeinek. Az ő küldetésük a kultúra megújítása és képességeik csúcsra járatása volt, e heroikus tettük mellett a meglévő és megszenvedett emberi gyarlóságaik lényegtelenek. Legfeljebb művészetük mélyebb megértése miatt érdemelnek elemzést, ami semmit nem változtat köztéri szobraik idealizált megmintázásán.

„Egzaltáltságának” oka: neuraszténiája és szélsőséges kedélyállapota

Ady Endre életét végigkísérte neuraszténiája is. A neuraszténia-neurózis lényegében „ideggyengeséget” jelent, amelynek leggyakoribb tünetei a túlérzékenység-ingerlékenység, fáradtságérzés, alvászavar és a nemi élet különböző problémái. A géniuszok számára a túlérzékenység még előnyös is lehet, mivel ennek révén éreznek meg, vesznek észre többet a való világból, mint az átlagos emberek. Ahogy Ady Endre vallotta magáról: „Bűnöm, hogy messze látok…” (Páris, az én Bakonyom). A túlérzékenységnek azonban számos ártalmas következménye is lehet, így az ingerlékenység és az ebből adódó társasági-társadalmi konfliktusok. A költő is tudatában volt ennek: „Szeretném néha tudni, kit átkozzak, hogy én nem úgy teremtődtem, mint más… Nem tudom a dolgokat hideg szemmel nézni. Hat rám minden, meg nem nyugtat semmi… Be kell fojtanom a lelkemet, mert ha kitörne egyszer, úgy becsuknának valami bolondok házába, mint a pinty” (Hétről hétre, 1900. jún. 3.). Máskor viszont emiatt A legjobb embernek tartotta magát, akinél „őrületben nem ragyogott senki szebben”. Túlérzékenységével kapcsolatos hipochondriája is: „Betegség kínoz, s néha az őrültség hajt, az ideges hipochondria, mely nekem talán a betegségnél is nagyobb betegségem.” Éppen ezért is hiszi, hogy: „Én végtelenül és gyógyíthatatlanul százféleképpen beteg ember vagyok” (Levél Brüll Bertának). Ideges gyomorbajának és étvágytalanságának az oka itt kereshető. A kínzó és szinte örökös álmatlansága is részben neuraszténiájával kapcsolatos. „Nyolc nap óta nem aludtam” – írta Lédának, de e baja verseiben is gyakorta hangot kap: „Végy engem hátad közepére… Hogy néha rámszálljon az álom (A nagy Cethalhoz). Gyötrelmes álmatlanságát nyugtatókkal-altatókkal próbálta kezelni, aminek azután ártalmas következményeit is észlelte. Az erős „álomporoktól zúg a feje”, ráadásul miattuk nem tudott másnap felkelni: „olyan beteg s halálra szánt vagyok, hogy engem az ágyamból az Isten se zsarolhat ki”. Olyan mértékben hozzá is szokott a már kábítószer jellegű Veronálhoz és a többi erős altatóhoz, hogy nélkülük nem is tudott meglenni. E gyógyszerek önmagukban is pusztították szervezetét, emellett azonban az ébredés után olyan kábulatot okoztak, amelyet viszont kávéval, nikotinnal, alkohollal kellett csökkentenie. Mindezek pedig ördögi örvénybe húzták szervezetét, amelyből nemigen volt menekvés.

Ijesztő álmok is gyötörték gyermekkora óta („Éjszakánként őrjöngök, rémképeket látok”). Vészi Margit írta róla: „egy furcsa szokása volt: elalvása pillanatában, mint ő mondta, mindig az az érzése volt, hogy megáll a szíve, meghal, a sötétségbe hull. Ebben a pillanatban vérfagyasztóan kiáltott mindig.” De ismerjük önvallomását is:

Óh, rémült kiáltás: »jaj-jaj-jaj«

Kivel gyakorta riasztom föl

Magam s ördöngős éjeimet…

[…]

Csóktól, pestistől, tűztől, víztől

Vacognak kis, bomlott álmaim

Tébolyodott kisértetecskék

Szorítják össze a szivemet

S riasztanak föl-föl: »jaj-jaj-jaj«.

(A rémület imája)

Ady Endre leveleiben – az általa is gyakorta emlegetett neuraszténiája mellett – tetten érhető a géniuszok szélsőséges kedélyállapota is. Voltak idők életében, amikor szédületes tempóban: gyorsan és hatékonyan alkotott, majd ezt felváltották a hosszas letörések, az ún. alkotói válságok. A korszerű elmekórtan az említett intenzív alkotási periódusnak a mániás, míg az ezutáni letöréseknek a depressziós fázis nevet adta. Egymást követő jelentkezésükkor mániás-depressziós kedélyállapotról beszélünk, noha előfordulhat, hogy csak a depresszió jelentkezik. Erre Ady Endre is gyakran panaszkodott: „Az előbb keltem fel. Órákig biztattam magam reá. Tán még a sírból is hamarabb tud egy halott föltápászkodni, mint én mostanában az ágyból” – írta Ady Lajosnak. Számos versében is megfogalmazza ezt az érzését, nézzük példaképpen a Fuimus egyik részletét:

… a bánat…

Mint egy titkos erő

Uralkodik rajtam,

[…]

Hiába fojtanám

Tivornyába, borba,

Nem válik el tőlem,

Hozzám van láncolva!

Hejh, most a szivemről

Nem száll el a bánat,

Ha megiszom borát

Az egész világnak!…

Lelkiállapotának érzékeny egyensúlyát érzékeltette Az ős Kajánban: „…S lelkem alatt / Egy nagy mocsár: a förtelem.” Máskor meg, a Búgnak a tárnák-ban ezt írta:

Fent, fent a csúcson: nagy-nagy szűzi csönd,

Gondolat-manók csoda-tánca,

Lent: a rémeknek harsogása.

– de nem kizárt, hogy

Egy pillanat és megindul a hegy:

A büszke tető táncos népe

Bevágódik a semmiségbe.

Dr. Láng Menyhért ideggyógyász szakvéleményében is olvashatunk erről: „Már 1917 telén fájlalva észleltem a döbbenetes rosszabbodást (az éjjeli attakok, melyek évek óta szűnőben voltak, már éjjelente ismételten előfordultak) az »ad maximumig« fokozott szívműködés, asztmarohamok, depressziók váltakozva súlyos pszichés zavarokkal, amelyeket immáron alig váltanak fel a régi felfrissülés megújhodásai…”

A nagy alkotók körében olyan gyakori a mánia és/vagy a depresszió, hogy szinte már a géniuszok „foglalkozási betegségének” tekinthető. Éppen gyakorisága miatt jelenleg már nem is nevezik e bajt elmebetegségnek, hanem csak szélsőséges kedélyállapotnak, ahogy elszenvedőit sem bolondnak (mint nevezte magát Ady Endre nemegyszer), hanem csupán fokozott orvosi gondoskodásra szorulóknak. Már csak azért is, mivel nehéz megtalálni a határvonalat a még normálisnak elfogadható szélsőséges kedélykilengések és a már kórosnak tekinthető melankólia, depresszió, sőt letargia megnyilvánulása között. Az utóbbira általában az orvosi, főleg kórházi kezelések utalnak: „…Eltűnőben vagyok. Egyelőre a napokban bevonulok Margitligetre, egy szanatóriumba. Nagyon beteg vagyok. Közel az idegek végső felbomlásához” (Levél Diósy Ödönnéhez). Főleg alkotókészségének elvesztésétől rettegett. „…Félek, hogy halálom előtt meghalok. De nem védekezhetek. Iszom, sok altatóport szedek, pénzt szórok, mikor van. Ez az életem… Ez borzasztó: tudom, hogy most kellene írni legtöbbet, legjobban, legmásképpen és – nem tudok” (Levél Kollányi Boldizsárhoz). Fehér Dezsőnek elküldött levelében olvasható: „Nagy oka volt, hogy nem írtam. Hónapokig borúlátóan éltem, képtelen az elhatározásra, csak annyira is, mint egy levél megírása.” Máskor arról panaszkodott: „Hetek óta a megőrüléstől félek… Rom vagyok, nem étkezem, veronállal nem alszom, sovány, halnivaló. Sok hét óta a nevemet sem tudom leírni, ellenben van egy jó revolverem” (Levelek Fenyő Miksához). Eljut tehát a szélsőséges kedélyállapotban gyakori gondolathoz: A meghívott Halálhoz:

Ha akarom, két óra mulva

Halott lesz egy szüntelen elme

S hódolattal lépi át küszöböm

Minden halálok fejedelme:

A meghivott Halál.

Póri, kicsi halálok helyett

Jönne pompával és bíborban:

Még fehér papir-álarcot visel

Álomhozó húsz grammnyi porban

Itt, az asztalomon.

S egyszer meg is próbálta Párizsban, 1911. március 11-én, sikertelenül.

Idegállapotának okát keresve önpusztító életmódja, gőgös és szertelen személyisége, a költői géniusz lázas tenni akarása és a családi hajlam említhető meg. Az utóbbira maga is gondolt. 1900. június 22-én kelt levelében írta: „Ezen a mi famíliánkon valami fátum ül. Az anyámét értem”; „…nyugtalan emberek voltak valamennyien, ami nem illik se paphoz, se iskolamesterhez, de ők erről nyilván nem tehettek, lelkileg csak annyira bírták az egyensúlyt, mint anyagiakban a Tasok [= Adyk]. E két nem egyforma baj ellen egyformán védekeztek: ittak, úgy látszik, a Gáboriánok [= anyai rokonság] nem teljes magyar tálentummal. Ez lesz a magyarázója, hogy egy-két alapos őrült került ki… az anyám famíliájából” (A magyar Pimodán). Egyik nagybátyja, Pásztor Lajos „kispap lett, s egy szomorú éjszakán agyonpuffantotta magát”. „A nagynéninkről is szomorú mesét hallottunk. Azt meg a színpad ölte meg…” (Ő volt Pásztor Ida.) Kolozsvári gyógykezelésekor, 1909-ben, a kórtörténet kitöltésekor anyai nagyanyjának testvérét elmebetegként, anyai nagyatyját alkoholistaként adta meg. Emiatt írhatta: „A vérben van a baj, a vérben…” (Ma ezt géneknek mondanánk.) Édesanyja kórházi kezelést igénylő lelki baja is megerősíti ezt az állítást. Végső következtetése: „Exaltált, bolond… família, mely azért vibrált, remegett, kínlódott annyit, hogy zsenit teremjen” (A magyar Pimodán). „Mindenesetre: én már nem érkeztem vígan, kevés bajjal és kevés terheltséggel az életre s ahhoz, amit hosszú húzódozás, titubálás után mégis csinálni kezdtem: az írósághoz.” Próbált küzdeni sorsa ellen, életében eléggé hiábavalóan, költészetében megrendítően. Mint öccsének írta: „a neuraszténiám, az álmatlan éjszakák csinálták, hogy először megrémültem… De viszont én a neuraszténiámmal még mindig sok altatót szedek, elég bort s rengeteg nikotint… Szenvedek, de mégis hiszek abban, hogy ki kell bírnom ezt a poklot, át kell repülnöm. Bele kell szólnom az új és furcsa világ zsibbadt megindulásába.”

A lelki egyensúlyának megbomlásától való félelem vitte el Ferenczi Sándorhoz 1913-ban. A neves pszichoanalitikus azonban nem vállalta kezelését, mivel „ő lángészhez nyúlni nem mer. Amit a természet ilyen módon teremtett remekbe, ahol a betegséget is átformálja a maga módján alkotóképességgé, ott a doktor ne kontárkodjék belső dolgokba” (Ignotus és Hatvany közlése).

E fejezet végén – némi kikapcsolódásként és a géniusz messzire tekintő gondolatainak bemutatásaként – talán érdemes Ady Endrének az orvosokról és az orvoslás jövőjéről vallott véleményét közreadni: „Közöttük is sok a szegény, kényszerű, az Életnek kergetett, hitetlen és éhes ember, de a mesterségük maga: emberi piszkokat lesúroló szépség. Az orvosok sokkal inkább a halhatatlanság kiméráinak lovagjai és rabjai, mint akármely filozófus vagy költő. Birkózni, megbirkózni a Halállal, persze, éppen úgy nem tudnak, mint a fetis-papok, de bennük, általuk indul el a nagy lehetőség, hogy majd talán jövő-valamikor, egyszer nem betegen hal meg beteg élet után az ember, de mikor egészségesen túlélt a földi kaphatóságokkal” (Domy Béla doktorsága).

A „csókok átka”: vérbaja(i)

Libidójának korlátlan érvényesülése vezetett vérbajaihoz is. Nagyváradon 1902 nyarán Novák (művésznevén: Rienzi) Mária orfeum-énekesnőtől kapott fertőzését Mihályi Rozália csókja című novellájában meg is írta (Rienzi Mária nevének kezdőbetűire utal a Mihályi Rozália-féle névválasztás), noha az írásban a nő Kun Marcellaként szerepel: „…Már nyolcszor kértem Kun Marcellát, csókoljon meg, s hazudja azt, hogy drága vagyok neki. …Félt tőlem… Odaültem Kun Marcella mellé, s nagy, csinált szerelmi dühvel megmartam az ajkát…” Majd a vérbaj kitörése után: „elmentem hozzá… amikor a mi csókunk a véremben olyan lett, mint egy kehely, melynek későn jut eszébe, hogy kicsorduljon. Csupa rózsákat nyílott a vérem, haragos, tüzes, bő szerelmi rózsákat. Kun Marcella lehajtotta a fejét, megcsókolt és ezt mondta: – Most már úgyis mindegy, te akartad, én megmondtam neked…” Az író szerint a novella Kun Marcellája „jó leány volt, szép volt, de szerencsétlen nagyon csúnya betegségben halt meg szegény”.

Az elsődleges vérbaj – átlagosan három héttel a fertőzés után – a kórokozó behatolásának a helyén kemény fekélyt okoz, amely nem fáj, és amelyhez a környező nyirokcsomók ugyancsak fájdalmatlan duzzanata társul. A jelentkező tünetek miatt a költő dr. Édelman Menyhértet kereste fel, aki felismerve a betegség eredetét dr. Konrád Béla venerológus (nemibeteg-) szakorvoshoz utalta kezelésre. Ady Endre vérbaját tehát már Nagyváradon kórismézték, és orvosa az akkor szokásos jód-káli-tablettával, higanyos bedörzsöléssel és az ún. Zittmann-féle ingerterápiával kezelte. Később nyirokcsomó-daganatát meg is operálták, ami szokatlan, sőt értelmetlen. Az elsődleges vérbaj tünetei tíz héten belül elmúlnak. A másodlagos vérbaj a fertőzés utáni harmadik hónap körül, de csaknem mindig hat hónapon belül szokott jelentkezni, és a kórokozóknak a vér útján történő elterjedésére vezethető vissza. Ilyenkor már az egész szervezet beteg, ezért hőemelkedés, étvágytalanság, általános nyirokcsomó-duzzanat jelentkezik. Legjellemzőbbnek azonban a bőr és nyálkahártya foltos kiütései (Ady kifejezésével a „véres rózsák”) mondhatók, amelyek ki is fekélyesedhetnek. Meglepő módon azonban Ady Endrénél a másodlagos vérbaj tüneteiről a költő („Reggelre én már messze futok és bomlottan sírok valahol”) és barátai Párizsban, 1904 májusában számoltak be. Földije és barátja, Bölöni György vitte el az osztrák–magyar követség orvosához, dr. Krausshoz, aki másodlagos vérbaját kórismézte. Később a megnagyobbodott és beszűrődött ágyéki és térdhajlati nyirokcsomók, valamint a torokmandulákon látható idült gyulladásos foltok miatt dr. Pfeiffer kezelte. Harminc arzénes higanyinjekciót kapott, amitől állapota javult, majd a továbbiakban jódtablettákat kellett szednie.

Ady Endrénél a másodlagos vérbaj tehát a feltételezett fertőzés időpontjától számítva csaknem két évvel később jelentkezett. Így majdnem bizonyos, hogy Párizsban már egy második vérbajos fertőzésének másodlagos fázisát kórismézték és kezelték. A vérbajt ugyanis többször is meg lehet kapni. Nem zárható ki azonban az sem, hogy akkortájt – a vérbaj hatékony kezelését megelőzően – a betegség jelenleg elfogadott szabályszerűségei másképpen érvényesültek.

A továbbfertőzés lehetősége a fertőzéstől számított második évig áll fenn, amely idő alatt a betegnek óvakodni kell e ragályos kór továbbadásától. Erre utalhatnak Ady Endre következő sorai:

Fájdalmas betegség,

Köszönöm, hogy rámlakatoltad

Élet-uramnak

Szemérem-övét.

(A vár-úr szeméremöve)

Ady Endrében a vérbaj súlyos lelki konfliktust okozott, meghatározva még a szeretteihez való viszonyát is: „Akit én csókolok, elsápad, / Nem merem megcsókolni / Az anyámat” (Akit én csókolok). Ezért mondhatta öccsének: „Más, egészen más lett volna az életem, ha nem csap bele a lues bombája.”

Ady Endrének, az Akik mindig elkésnek költőjének gyógykezelésében is döbbenetes érzékelni tragédiáját. 1902-ben kapta meg a fertőzést, a vérbaj kórokozóját: a sápadt démont (a Treponema pallidumot) azonban csak 1905-ben azonosították. Erlich 1909-ben, a hatszázhatodik megvizsgált készítményben találta meg a vérbaj első hatékony gyógyszerét, a salvarsant, de ennek elterjedésére még évekig várni kellett. Ady Endre sajnos ilyen terápiában sohasem részesült, csak arzén- és higanykezelést kapott. Ráadásul a kezelések időigényesek és elég macerásak voltak, amiknek Ady Endre nemigen volt képes eleget tenni. Szembe kellett ezért néznie a harmadlagos vérbaj következményeivel, amely végül is halálát okozta.

A korai fertőző vérbaj a második év végén megy át a késői nem fertőző fázisba, amelyre – megfelelő kezelés hiányában – a harmadlagos vérbaj súlyos idegrendszeri, ér- és bőrszövődményei a jellemzők. Sajnos, ezeket is elszenvedte Ady Endre. 1918 novemberének első napjaiban állítólag bénulást okozó kisebb agyvérzést („hűdést”) kapott, pedig ettől rettegett leginkább (Ne sújts bénasággal). Ekkor gerinccsapolást végeztek nála, és a gerincfolyadék vizsgálata (például a Wassermann és munkatársai által 1906-ban bevezetett szerológiai próba) igazolta korábbi vérbajos fertőzését. A kor legjobb szakembereiből (így Moravcsik, Jendrassik, Engel és Bálint professzorokból) álló orvosi konzílium megállapította, hogy „Ady Endrénél a hűdéses elmezavar, dementia paralytica előrehaladott tüneteit lehet észlelni”, továbbá „a szív és főütőér tágultak”. Az utóbbiak a harmadlagos vérbaj megnyilvánulásai voltak. Később megkapta a spanyol influenzát is, amely tüdőgyulladást okozott. A Liget Szanatóriumba szállították, a hátramaradottaknak csak annyit mondott: „Semmit sem fordíthattok meg!” Így is volt. Kéthetes ápolás után, 1919. január 27-én meghalt, azon Az utolsó reggelen. Haláláról az őt gondozó nővér, Papp Márta számolt be: „…Este megvacsorázott. Aztán elaludt csendesen. A láza ekkor pontosan 39,9 volt. Éjfél felé én is lefeküdtem, és reggel nyolc óra után arra ébredtem, hogy a beteg lélegzete nem normális és arca hirtelen elfehéredik. Megijedtem, hozzáugrottam, és kérdeztem: fáj, mi fáj? Hívjak orvost? Nem válaszolt, aludt. Rémületemben nem mertem otthagyni a szobában, elkezdtem tapsolni hangosan, mint a színházban szokás, hogy valaki észrevegyen a folyosóról. Úgy küldték fel Reiss doktorkisasszonyt. Ő volt az inspekciós… Kámfor- és koffeininjekciókat kapott, majd elkezdett hörögni, de még mindig nem ébredt fel. Pár pillanatig tartott az egész, negyed kilenckor álmában meghalt.” A kórboncolás szerint a főverőér megrepedése okozta halálát. Negyvenkét éves volt, de utolsó képein ennél sokkal öregebbnek látszott.

A késői vérbaj tünetei közül Ady Endrénél számos jelentkezett. Valószínűleg a neki oly sok kellemetlenséget okozó állandó viszkető, vörös kiütései is ide sorolhatók. Az 1918 novemberében jelentkező idegrendszeri szövődményt („dementia paralytica”) is vérbajával magyarázták, ami viszont teljesen valószínűtlen. A vérbaj okozta elbutulás (dementia) lehetetlenné tette volna utolsó verseinek megírását, amelyek zaklatott, de ép értelmét igazolják. A neves professzorok az agyi erek valószínűsíthető keringési zavarát ismert vérbajának rovására írták, szerintem hibásan. De végül is a harmadlagos vérbaj okozta érszövődmény legjellemzőbb megnyilvánulása: a főverőér (az ún. aorta) idült gyulladása okozta halálát. A következmény a főverőér tágulata, majd megrepedése lett.

Ady Endre vérbaja elől gyakorta az önáltatásba menekült, azt állítván, hogy a vérbaj révén jobban megismerhette az élet teljességét:

Fájdalmas betegség,

Örökös, barna cikkázása

A Halál-villámoknak,

Ki szereted a jaj-muzsikát,

Az átkozodó Jóbokat,

A sebes Lázárokat,

Fájdalmas, hosszú betegség,

Te vagy az Élet.

(A vár-úr szeméremöve)

Sőt, úgy gondolta, vérbaja segíthette – költészetének hasznára – a poklok bejárását is: „Áldassanak bennünk / A kifeslett vér-rózsák: / Bánat, kín, szenvedés” (A Jézuska tiszteletére). Híres aforizmája – „A zseni, a géniusz a kellő időben megérkezett (óvatosan nevezem meg) vérbaj” – azonban csak gőgös és valótlan önigazolás. Legfeljebb betegsége okozta halálfélelme és az élete rövidségének tudata idézhetett elő nála olyan lelkiállapotot, amely páratlanul eredeti, revelatív alkotásokra sarkallhatta.