Deák Mór

Egy nyár

Kék volt a szemed, kék,
olyan kék, amilyent
őrült festők ecsetjei
álmodnak ágaskodva –
mézszínű hajadon
megikrásodott a napfény.
       Arccal a földre borulva aludtam el,
       hangya mászta meg számat.

A napot én rúgtam fel az égre játékból,
te tudtad ezt, s szerettél.
Kelj fel, ráztál,
vállad fölül méhek és darazsak
csapódtak a szemembe,
elvakítottak, prüszkölnöm kellett,
kelj fel, ráztál,
egy nyarunk van, s te átalszod.

Faágak egymásba fűződő ujjai
s üzekedő suszterbogarak
lesték el, mit csinálunk.
Kicsit gyorsabban forgott a föld,
hamarabb jött az este.

Nem tudom,
ki teremtett, én akkor teremtettem.
A nap leesett, s hiába kerestük,
ürgelyukba gurult.
Szólongattalak, hiába,
kezemben a holddal,
világítottam neked,
de árnyékom se volt.

Hangya csípte véresre a számat,
nincs íze a csókoknak azóta.
       Arccal a földre borulva aludtam el,
       szólongattalak álmomban hiába.

Máriának

Ha megbocsátasz, kibetűz
a szerelem engem.
Vers leszek, s tavaszi tűz
fölé egy szomorúfűz
odaigéz az estben.

Ha megbocsátasz, fekete
szívemen megered a vér.
Föl-földobban egy ős zene,
s mintha magára ébredne,
lüktetni kezd az ér.

Ha megbocsátasz, szavaim
talán még rabul ejtenek.
Nekem az élet fura kín.
Napjaim porló rögein
terítsd el még szerelmedet.