Döbrentei Kornél

Szindbád visszanéz

Ütközetből jövök, csatába megyek, hittem, ennyi
a sorsom: nagyvonalúan mívelt elvérzés a Szép vagy,
gyönyörű vagy Magyarország kintornás dallamára, elegáns
kiveszés a génjeimbe tarisznyált juss, senkinek
nem kell a hamvaimba sült pogácsa, a messziség
kisemmizettjei már a vándorutak, vigadva
siratom magvaszakadásom, s önárvaságot nemzek
lankadatlan, keresztcsontomról mint rokkant vállfáról
csüng alá a hiábavaló-dac nyűtte hús, odább
félelem-levet ereszt egy tőlem-üres sodronying
míg külfelén morogva korrodál a hősiesség, ódon
doh bábozódik belé, hogy kikelvén éjszakai
nagy pávaszemes lepke szárnya legyen a palástom,
négy-tenger-sincs-tengerparton, ahol homokban aszalt
a delfin-szabadság, szardíniás dobozokból
nyitottan, mint a felismerés, kiszagosodik
a vereség a négy égtáj felé, miként a Koppány
korpusza, s az elégtétel-perc egyetlen aranycsöppenet,
amikor az apák Lovagkeresztje láthatatlan,
ám jelenvalón feltündököl a szívem fölött,
s meghőkölnek a sátáni harminc-ezüst-armadák,
megfeneklenek hitemen, ütközetből jövök,
csatába megyek, mert a feltámadásra fecsérelt
köztes létezést, mikor az irgalmatlan gyönyör
nem morzsolja szét, nem reszketteti molekula-csürhévé
a testem, elunják, mímelvén tetterős várakozást,
a kukkoló istenek, s továbbhajszolják ajzó küldetésem,
arcom-koptatta tükör meddő medrét teliholddal
az áradásig töltve föl, s hogy a dionüszoszi
fátum fehér izzása el ne emésszen, beborítnak
bíbor szőlőlevelek, bár színükben pilledni kész
a mámor, hittem, hozzádig el csak akkor érhetek,
ha vörösboromba végleg leszentül a Nap,
kapuszakító Botondságom oda, bikaágyékomtól
nem gerjednek többé ünő-önkívületek.

Hittem, színed előtti hódolásom ünnepére
menekvéses belédveszésem dúvados irama
kristályossá higgad, akár egy öröksajgó korallág,
s odahagyok minden cafrangos felesleget, a keselyű
megáhította hiú húst, a könnytől és magzatvíztől
termővé rothasztott televényt, sisteregve gyökérzik
benne meg a fájdalom, kínzatos ígérettel
szökken nyárs-karcsú lángba, s miként az ábrándozás,
barokk-dús szeszéllyel indázik szerteszét, befutja
s elüszkíti indulásunk nulla-kilométerkövét,
a bömbölés marcangolta csecsemőszáj véres
karikáját, komor-álnokságú háló, szaltó mortálékra
falánk, sötét centrumában védtelen zsákmányállatként
rúgkapál a szív, de az ördög-lüktető-szemölcse-pók
nem látható, ám hiánya, mint elszennyesedő
éjszakába fojtott kerek ég, baljós jelenlétté
dagad, kihűlök, akár a szavak öntőformáiban
a képzelet, szavak, miért, hogy gyónáskor többek,
mint a Lét, csillagdögtemető az anyaföld,
de a Te öledben, hol minden halál koraszülött,
szomorú lobbanású hullásom mégis távlatos.

Hittem, vezekléses elébed járulásom ünnepére
lefoszlik rólam a lét suba-meleg mélabúja,
s legenda-messzi már, hogy gyámoltalanná kitakartságom
viperafogakkal becstelenítve meg, gejzírkedő
fecskendők ampullázott élet-üdvöt fröcskölnek
ereimbe, édes iszappá aszúsodott hömpöly-vérem
hordalékán dézsma-darazsak izzanak koszorúban,
s a fölérhetetlen, hernyóságos hasmánt-lélekkel is
megmászhatatlan életfa korhadó boldogságtönkké
visszalappad, évgyűrűkké örvényeltetve minden
pillanatom, hittem, addigra már lényeg-szikár
csontváz leszek, fakó kulissza vagy múlásomtól
fényesre csiszatolt csontketrec, benne őriztetik
idomíthatatlan, szilaj néhaiságom, összezárva
a bestia-bűzű idővel, csak kozmikus huzat
szellőztetheti ki erjedő halálom cefreszagát –

Csupán az arcom maradt csalétkül a maradandóságnak,
akárha volna veronikakendőn evilági
álomlenyomat, megéled valaki asszonyok bőre
selymén, s mint önburjánzó margarétás rétek, nedvemtől
nyüzsgő-fehéren, kimerülten hevernek szerteszét
az ábrándtalanná kiüresedett hálóingek,
bennük ődöngő emlékem buján kísértő kísértet,
bár irgalmassá gyöngédült a hótajtékos lepedő,
valamikor nászi szánkázások szikrázó
Tejútja, honnan zuhantunkban magunkkal rántottuk
az Istent, s hogy hűsen elcsitítsa Hágárok harapta
sebeim, a láz forró munkagödreit, gyolccsá enyhült
a repeső röpülések kéjesen goromba
vitorlavászna, és e vad szerelem-darócból
szaggattattak ki az őrjöngő asszonyi önmegadás
szűzi zászlai, amikor árbocomra fölfeszítvén
a csoda kicsi odúját, démoni sikolyos-visongva,
de angyali-átszellemülten rajzottak a mennybe fel,
mellük ormai közt máig zengő ekhó az ifjúságom.

Bp. 2000. május