Filip Tamás

Napló, részlet

Ébredni szomorú havazásra.
Fogat se mosni, csak úgy,
pizsamában fölütni a naplót.
Lustán lapozni előre-hátra,
aranyat mosni a nagy folyóból,
combig a vízben állva –
egész a napszúrásig.
Aztán vissza a sötét szobába.

És aludni estig, mikorra már
az utak a hóban elmerültek,
és megjön a vak költő, hogy
diktálja tovább végtelen versét.
Ahogy belép, azonnal kezdi,
de ma oly gyorsan beszél,
hogy amit mond, alig tudom írni.
Így, mikor megáll, a tollam tovább
száguld a papíron. A büszkeség
meglegyint: mintha én írnám egyedül
ezt a havazásban született verset.

Közben utolérem a Mestert,
és szégyentől vörös arcom ráemelem.
Látszik, hogy mára abbahagyta.
Egy kis szelencét nyújt felém.
Gyógynövényszaga van, a párnám
alá teszem éjszakára. Villanyt
se gyújtok, legyen nekem is sötét.
Majd a kezemmel tapogatom ki,
hogy hova írjam azt a pár sort,
ami ma éjjel tőlem telik.

Kirándulás a Grand Canyonban,
és ami utána következik

Első az élmény: az abszurd
és fenséges táj, a hirtelen véget érő sínek,
az elhagyott állomássá testesült idő.
Aztán az élményrögzülés íve, kezdve
a helyszínen, majd visszafelé a buszon,
és végül papírra, este a szálláshelyen.
Oly pontosan, mintha rézlapra karcolná tűvel,
de meghagyja rajta a folytathatót,
mert vers lesz belőle egyszer.

És tényleg az lett,
talán a legszebb kései darab.
Akkor kivágtam az ÉS-ből,
és a KÖZÖTT kötetbe téve őrzöm
azóta is. És visszajárok
a szemkápráztató szakadékperemre,
hogy én is bámuljam a képtelen látványt,
belélegezzem a rézvörös levegőt,
újra körbejárjam az elhagyott épületet.

Szóval, nekem a mű volt az első,
a második, a sokadik. Aztán
egyszer csak következett a napló,
s benne prózában az élmény.
De mielőtt elsietnénk a következtetést,
hogy miként a dolgok egymásutánja,
jusson eszünkbe, amit ő azonnal tudott:
hogy előre megírta már a helyszínt.
Csak ama versbéli pirkadat
addigra alkonnyá sűrűsödött,
de a sínek fogyatkozása éppoly
végleges, mint volt a régi versben.

Tehát kezdetben volt a vers.

De mi volt a kezdet előtt?