Gál Sándor

és egyáltalán

odalátok a kertre
tegnap ott szaladt ki
alólam a föld

akárha szél-érintés –

a mindenség
semmivé feketült
nincs se kék se zöld
és egyáltalán –
szinte föl se fogható
a pillanat-töredék
hogy innen – túlra
vagy hova (?)

majd a lassú eszmélés
hogy mégse
s ahogy kitisztul a tér
s megvilágosodik
az értelem –

bárha epeízű
az ismét-való
öröm látni
a madár-repülést

Barbár derű

Megint olyan ez a nap, amikor minden
szertehull, amikor egy fél mondatnyi szép-
ség sem csillan fel a belső térben, ahol
egy életnyi mindenség pusztul. Odabent s
idekint tökéletes a kiüresedés. Szinte ta-
pintható a semmi kővé-dermedése. Egy pilla-
nat, s a kőből való ember letapossa az ibo-
lyák kékjét.
Hol láttam már, milyen időben ezt a bar-
bár derűt?
Mi ismétlődik újra és újra e szörnyű csend-
ben?
Milyen kőtömbök nőnek fölém e megfoghatatlan
pillanatban?!
Halálpiros a végtelen pereme, füst- és láng-
elegy. Rínak benne az orgonák…