Gömöri György

Az új évezred küszöbén

Világodnak nincs vége, és ne is legyen!
Bár reng a föld és páni félelem
fog el álomból ébredő tízezreket,
hogy gyatra házuk ledől s eltemet,
s mint ősvilági szörny robogva jön
a tengerár, s tarol a partvidékeken –
mint szívós évelő, megújul életed.
Gyermekeid, igaz, szemedre vethetik
a fojtó levegőt, a szennyezett vizet,
természetpusztító rossz örökségüket,
de minden nemzedék mindenért megfizet,
s a kamrát-felzabáló sirámára süket,
kinek az üres polc maradt csak. Jóslatok
helyett a régiek szavára is gondoljatok:
tisztelnünk kell a Földnek szellemét,
s megtartanunk, amit a teremtmény elért,
az ezredévek alkotásait. Ezért
hiszem, hogy a múlt nem „múlhat el”,
hogy nem csak ballaszt, amit könnyedén
kidobhatunk a szellem-léghajóból,
amit a messzi csillagokba küldött szondák
meg a klónozás titkai vonzanak.

Hóhiányoló

Hol a hó, hol a hó, hova lett az idei hó?
Karácsony csöndben elmúlt (ahogy szokott)
egy légi balesettel s egy őrült szélviharral.
A gyökerestől kicsavart fákat szánja más:
kinek a szíve esett meg a tutszikon Ruandában
vagy a hegyekben-elvérzettekért Koszovóban?
A karácsony is már csak jelkép, az isteni részvét jele,
különben a túlfogyasztás ünnepe errefelé.
Szeles és hótalan, szürkén borongós
ünnep ez, átitatva tompa félelemmel,
hogy mit hoz a kerekded számú új év,
az új évszázad, amelynek tág terén
nem lovak vágtatása, csak lépegető gépek
zümmögése jelzi: közel hasadt világunk
megítéltetése.

Jeruzsálemi beszélgetés

– Mi újság? Semmi különös.
Tegnap, pénteken, a rómaiak
kivégeztek három bűnözőt,
két rablót meg egy lökött ál-
prófétát, akit azzal vádoltak,
hogy lázított az állam ellen.
– Hogyan? Hát ahogy szokták,
kereszten. Estefelé, igen, volt egy kisebb
földrengés is, de csak a templom
fala repedt meg, magánvagyonban
és emberéletben kár nem esett.
– Különben holnap a helytartó nagy
vacsorát ad, amire meghívást
kapott minden fontosabb ember.
Úgy hírlik, egyenesen Alexandriából
hozatott rá szakácsot! Nem történt
tehát semmi különös, de a hétvége
– ez a vacsora – eseménynek ígérkezik.

Pahiopedilea, azaz Béla orchideái*

A fényképész képzeleténél csak lencséje élesebb
vagy érzékibb, ha a helyzet úgy kívánja,
minden égtájról szed orchideákat:
a perui hegyekből sárga-homályosat,
Hawaiiból sötétlila méh-potrohosat,
Garuda-szárnyas virága szinte elrepülne,
rózsaszín-peplonos szűzet víg mazurkába fűzne,
fehér és sárga szirmok DNA-forma lánca,
amott egy tarka pár szinte a kánkánt járja,
de a legötletesebb a három énekessel,
akiket sorba állít és mint hangversenyen
(basszus, tenor meg alt) szólaltat meg a mester.

*Kálmán Béla Flowers (New York, 1997) című albuma alapján.