Szeretve
tisztelt
főszerkesztő úr!
Hozzászólásomnak, illetve
belekotnyeleskedésemnek a lefelejtett címe: szép
könyv…„szép” könyv…?! Azért
lefelejtett, mert ezt a szösszenetet nem én szedtem, odaadtam egy honi
komputerszedő ezermesternek, aki a címet a lefelejtésnél kezdte. Nem
bosszankodtam rajta, erről már leszoktam; hanem természetesnek vettem; és
ezt is inkább cxsak (tasak, tsak, csak) a sine
ira et studio jegyében vetem papírra, amit Shakespeare egy búnborongó
pillanatában úgy fordított, hogy more in
sorrow than in anger. Jó ideje hiába vártam, hogy valaki szóvá tegye közös
ügyünket, s ezért indíxxxtatva (induwwwtttatvq, indíttatva) érzem magam, hogy
magam próbálkozzam vele. Az ún. komputerszedésről volna szó, ahogyan ezt a
Honban értelmezik és gyakorolják. Karikaturistáink régről kedvelt figurája
az a kedélyes ördögöcske, amely a nyomdaiparban lakozik, és kivált a
nyomdagépekbe, szedőszekrényekbe szeret belebújni, úgy is hívják, hogy a nymoda örgöde, helyesebben a nyomad gördöeg, még helyesebben a nxmoda ordoga, végezetül a
leghelyesebben (utolsó nekifutásra tántalán sikerül): a Nyomda Ördöge. Eddig a Nyomda Ördöge kezelte a sajtóhibák
ügyét (nem is ügyetlenül, vagyis mentül ügyetlenebbül, antul sikeresebben); de
most, a szedőszekrények/linotype szerkentyűk eltűnésével és a
komputerszedés berobbanásával a Nyomda Ördöge elmagzott, félezer példányban
szaladgál az országban, ahol csak komputert talált, abba beveszi magát, s
vannak intézetek, ahol már nem is a komputerszedő szedi a szedést, hanem
ráhagyják a nyomda ügyeletes ördögére, úgyis jobban hajaz hozzá – szedje
ő. Szedi is, és de hogy miket ki nem talál, azt tán legjobb lesz, ha
rendre-sorra, módszeresen pontokba foglalom. A honi komputerszedő 1.
választ egy nagyon-egyetlen, egyetlenegy betűt (betűtípust,
betűnagyságot, például kilencest vagy tízest), és azzal szed a világon
mindent a készülő könyvben, legyen az bár a főcím, a cím, mottó,
jegyzet, lábjegyzet, impresszum, kolofon stb.). Ebbeli konoksága bámulatos,
mitől is a könyv egyre „szebb”. 2. A szóritmussal annyira hadilábon áll,
hogy nem is hallott róla. Ha a szavak óriási térközökkel elúsznak a sorban, az
őt nem zavarja; az ilyen „újságszedés” oka olykor az, hogy irtózik a
kötőjeltől. Vagy nem ismeri, vagy nem tudja kezelni azt a szoftvert,
amellyel a szavak ritmusát a sorban könnyűszerrel gatyába lehet rázni. 3.
Irtózik tőle? Joggal és méltán: a szóelválasztás szabályait nem ismeri. Ha
mégis ráfanyalodik, akkor a) vagy
rosszul választja el a szót, vagy b)
kifelejti a kötőjelet; vagy c) a
sorok átrendezésénél benne felejti, s ott úszik a kötőjel a sorban –
lévén, hogy arról a kötőjelről, amely ilyenkor magától eltűnik,
nem is hallott. 4. Csak egysoros vagy kétsoros sortávolságot ismer, a
másfélsorostól vagy fél, vagy lusta hozzá. Minden valamirevaló szoftver része
az a funkció, amelynek révén kiemeléssel és egyszeri rákattintással a teljes
oldalt „tükör”-nagyságúra lehet hozni, anélkül hogy szabad szemmel a sorköz
infintezimális csökkentését/megnövelését észrevennénk. Ettől – ha
egyáltalán hallott róla – a nyomda szedőördöge úgy fél, mint a
feszülettől. 5. Ha jókedvében a címeket nagybetűvel szedi, s az
történetesen a szöveghez „ragad” – oda se neki. Sem az nem jut eszébe, hogy
elválasztó térközt adjon neki, sem az, hogy a címbetűt például egy ponttal
megnövelje, vagy (ami elég ízléstelen, de az is valami:) „fettre” változtassa.
6. A gondolatjellel hadilábon áll. (Valamikor, a 18. századi francia, angol
kiadványok eleganciáját épp ez biztosította – a „hosszú” kötőjelek
alkalmazása.) Ám a nyomda komputerszedő ördöge az „m”-szélességű
gondolatjelet nem szereti, az ún. „rövid” gondolatjel viszont könnyen
összetéveszthető a kötőjellel. Téveszti is, nem kell neki kétszer
mondani, előszeretettel ragasztja össze kötőjellel a szavakat, ahová
napnál világosabb, hogy gondolatjel kívánkoznék: pajkoskodását a mondat értelme
sínyli meg. 7. Birtokában vagyok az Ecyclopedia
Britannica harmadik kiadásának; ezt 1798-ban kezdték kiadogatni, és
1814-ben, Waterloo évében fejezték be, 24 kötet és 7 pótkötet, az eredeti
borjúbőr kötésben. Furcsasága, hogy „a Korzikai Hiéna” sem Bonaparte, sem
Buonaparte, sem Napóleon alatt nincs benne. Irodalmi, történelmi, bölcseleti
szócikkeit gyakorta konzultálom, ha kíváncsi vagyok a kor gondolkodásmódjára.
Szedésében még soha, egyetlenegyszer sem bukkantam sajtóhibára. A smith-féle, hétkötetes Ókorlexikon (greek and roman antiquities, biography and
mythology) első kiadását az 1830-as évek elején adogatták ki, nem
tudom, hány szedő veszkődött s vakult meg bele a szedőszekrény
előtt, mert nonpareille-jel
szedték, s jómagam csak nagyítóval tudom olvasni; egyik-másik szócikke
könyvterjedelmű. Sem görög, sem latin, sem angol szöveganyagában még soha
nem bukkantam sajtóhibára, pedig jó sokat forgattam. A Hon komputerördögöcskéi
a sajtóhibagyártás terén a zsenialitás minden jelét mutatják. A valahai
bibliofíliáiról nevezetes kiadó 1991-es, „nagy tekintélyű”
irodalomtudományi kiadványában kb. 1200 sajtóhiba van. Ez onnan adódik, hogy a
tizenhárom oldalas névmutató index lezárása után a komputeres „újraszámozta” az
oldalakat, s ezáltal az index minden névhez rendelt oldalszámutalása hibás. Ezt
felduzzasztja még harmadfélszáz mindközönséges sajtóhiba – bár van olyan
„francia” idézet, amelyből ebben a szedésben kergült betűk zagyva
galamátya lett, s alig lehet azonosítani. A Hon komputerszedéseiben napirenden
van a fél mondat, a fél sor, a sor, sorok lefelejtése/kihagyása, ugyanakkor az errata et corrigenda, a becsületes
hibajegyzék intézménye ismeretlen. Nolens-volens felmerül bennünk ez a tolakodó
gondolat – hogy vajon mit szólt volna az Átkosban
Illés Endre, mit Illyés Gyula, Németh László, ha a sajtóhibák ilyen
tömkelege éktelenítette volna el könyveiket? S hogy ne menjünk messzebbre, mit
szólna most, a mai Áldásosban
Esterházy Péter, ha Harmonia caelestis című
remeklésének hétszáz oldalát ennyi sajtóhiba-zökkenő rondítaná el?
Megtoldhatnám egy keserű pirulával. Tegyem, ne tegyem? „Szakmabeli” angol
barátomnak odatoltam az orra alá egy ilyen hazai „szép könyvet” (förtelmes
kiadványt). Reakciója? Nem selejtnek, hanem „selejt alattinak” bélyegezte a
szedést, a gondozást, a borítót, a könyvet mindenestül, s azt mondta róla, ez a
szedés nem lett volna szabad, hogy a nyomdáig eljusson: a szigetországban nincs
olyan könyvesboltlánc, ahol ezt portékaszámba vennék, s elfogadnák akár
bizományba is. Hessegessük el ezt az otromba verdiktet, mint a rémálmot, és
illatosítsuk be pruszlikos, honleányi jó közérzetünket azzal, hogy még élénken
élnek emlékezetünkben a könyvhét szebbnél szebb, Igazán Szép Könyvei, amelyek vagy
megközelítik, vagy elérik a nyugati átlagszínvonalat. Amúgy is, magától
értedődik, hogy fenti filippikám a teljes könyvtermésnek alig egyhatodára
vonatkozik.
Javallatom a komputerszedés áfiumára? Ördögűzés. Kampózzuk el a lábát, és tegyük pellengérre a
Vörösmarty téren, ahány csak van – mert Gutenbergtől Bill Gatesig se
nyomtatástörténetet, se betűmetszést, se könyvművészetet nem ismer,
tipográfiai kultúrája nincs. Krampáccsal, korbáccsal, biciklilánccal verjük el
komputereinktől a nyomda tudatlan, sehonnai bitang ördögét, ha még egyszer
komputerszedést, széles e kereszténységben, átalányban felvállalni merészel.
Szívélyes köszöntéssel, igaz híved
Határ
Győző