Kolozsvári Papp László

Verne Gyula

Annak a felismeréséhez, hogy lelkünket – megengedem: csak az én nemzedékem lelkivilágát – tekintélyes részben Verne Gyula formálta, elég feloldódni a leghíresebb Verne-kötéstáblában. Fent rakéta tart a Hold felé, alább Robur hajója szeli a levegőeget, balra a rejtelmes sziget szakad darabjaira, amint a vulkán mélyére betódul a Csendes-óceán, miként arra Nemo kapitány figyelmeztetett. Nemo kapitány, aki miután megtette a maga húszezer mérföldjét a tenger alatt, oda, a rejtelmes sziget tenger alatti barlangjába vonult vissza. Ott látható a híres Franklin-kötéstáblán a kapitány hajója, a Nautilus is, mellette pedig a felbecsülhetetlen gyémánt, a Dél Csillaga történetéből az a pillanat rögzült meg az időben, amikor Pantalucci Hannibált az égbe ragadják a madarak.

A huszadik század látványban legszegényebb korszakában, a vértől csepegő, izzadságtól fénylő szocialista építés ötvenes éveiben ez a kép belénk ivódott, egy kicsit miénk lett a kép, s mi is a képé lettünk…

De mit beszélek már megint?! Azt akartam körülményesen megfogadni (mélára véve a figurát), hogy ezúttal valóban a napfénnyel és szerelemmel dúsan kiprémezett (Petőfi!) augusztushoz méltó szavakat szólok, s már meg is szegtem meg sem tett ígéretemet. De tehetek én róla, hogy Vernével vagy Verne nélkül jómagam s a X./b osztály, melyből vétettem, nem révedhet vissza politikamentesen? Hiszen Verne nem csupán a gyerekkorba vezet vissza, mint tette, bevallása szerint, Cocteau-val, hanem önmagába visszakanyarodva valamiféle belső végtelenbe táguló menedékhelyre, menedék-univerzumba visz el, az örök rejtelmes szigetre. Márpedig ha erre valaha is szüksége volt nemzedéke képviseletében egy iskolai osztálynak, akkor a X./b volt az az osztály.

A szocializmus építésének korai korszaka – már a bánatos kis kelet-európai segédállamocskákban – voltaképpen a világtörténelem legarrogánsabb hazugságának története. A jogfosztottság, üldöztetés, megkülönböztetés azzal nyert különös minőséget, hogy az állam hatalmas erővel hirdette magáról az ellenkezőjét, a teljes jogegyenlőséget és bőséget, egészen az elalélásig. Hogy is ne menekült volna minden ép kamaszképzelet Grant kapitányhoz és gyermekeihez, a világirodalomnak eme pártalan művéhez, melyből dúsan és tisztán fakadt két mélységes kamaszigény: a kaland és az önfeláldozó becsület. Ez a könyv, a Grant kapitány gyermekei a következő, önmagukban is példa nélküli kalandokat kínálja a képzeletnek. Hőseinket földrengés juttatja le a Kordillerák örök hó borította gerincéről; Robert Grantot kondorkeselyű ragadná el, ha az utolsó pillanatban nem teríti le a madarat a nemes indián jól célzott lövése; a patagóniai síkságon az árvíz elől egy óriásfa, az ombu – micsoda szó! – lomberdejében lelnek menedéket, hogy aztán Verne Gyula, mellékesen és nem utoljára ebben a könyvében, megteremtse a két tűz közötti helyzetet: a fát vihar csavarja ki, ágai villámcsapástól lobbannak lángra, ám a vízben sincs menekvés, hiszen a sodródó óriásfát rettenetes kajmánok hemzsegik körül! De haladjunk csak tovább, olyan kalandokat hagyva ki, mint a vörös farkasok támadása, a vihar az Indiai-óceánon – ki ne tudna efféléket kitalálni… Na de Verne! Új-Zélandon utasaink emberevők fogságába esnek, természetesen megszöknek; de hogy tűzhányót fakasszanak a menekülésükhöz! De hagyjuk a magukban álló kalandokat – milyen szánalmasan eseményszegény ehhez képest a Csillagok háborúja (a cselekményvezetés bárgyúságáról és a szereplők idiotizmusáról nem is szólva), melyet a közvélemény minden idők legjobb filmjének nyilvánított!, mondtam én, hogy nem vagyok elfogult? –; röviden még azokról az eseményekről, melyek nélkül nincsen regény, azokról, amik kihagyhatatlanok. A három nyelven, angolul, franciául és németül, egy cet gyomrában talált palackból előkerült levél, amelynek értelmezése kényszeríti ki a Föld körüli utat – a X./b-nek is, Kolozsváron – a szélesség 37. foka és 11. perce mentén. Újra és újra félreértelmezve a tengervízben elmosódott szöveget – s teszi ezt egy mindentudó földrajztudós, Paganel Jakab, a Párizsi Földrajzi Társulat titkára, a berlini, bombayi, darmstadti, lipcsei, londoni, pétervári, bécsi, valamint New York-i társulatok levelező tagja, a Kelet-indiai Királyi Földrajzi és Néprajzi Intézet tiszteletbeli tagja, aki húsz éven át szobájában tanulmányozta a földrajztudományt… s aki az egész Föld körüli úton csak egyvalamire nem jön rá, nevezetesen hogy az abor francia szótöredék a Tabor-szigetből maradt fenn, mely szigetecske épp a szélesség 37. fokán és 11. percén található, s ahol hőseink végül, amikor már minden reményük odalett, megtalálják Grant kapitányt. De milyen szavakkal írjuk le a gaz Ayrton, a szökött fegyenc ármánykodását, amikor utasaink Ausztráliát szelik át a bűvös szélességi kör mentén, s ugyan kinek is köszönhetik, hogy hajójuk, a Duncan nem kerül kalózkézre, ha nem Jacques-Eliacin-François-Marie-nak, akit a világon mindenhol Paganelként ismernek, s aki szertelen szórakozottságában Új-Zéland keleti partjára küldi a Duncant Ausztrália keleti partja helyett? És ha kaland fokozható, amikor már fokozhatatlannak látszik: hőseink Új-Zélandon, tűzhányót fakasztó menekülésük után újfent két tűz közé kerülnek: elérvén a tengerpartra, vad bennszülöttek veszik üldözőbe lélekvesztőjüket a nyílt vízen, és nem látszik menekvés, hiszen amikor – váratlan sorsfordulat! – hajó tűnik fel a láthatáron, abban azt a Duncant ismerik fel, mely tudtukkal már rég kalózhajóvá lett, s akkor valóban nincs más kiút, mint hogy elsüllyesszék csónakjukat magukkal együtt! Ám akkor, nem értvén, hogyan is történt, a régi, a jó, a hűséges Duncan és derék legénysége veszi őket a fedélzetre, azon a helyen, ahol a hajónak semmi keresnivalója sincs, Új-Zéland keleti partján, a szélesség 37. fokán és 11. percén.

A X./b vadul olvasta magát kifelé a tulajdon történelméből. Apákat, anyákat kényszermunkára hurcoltak el a Duna-csatornához, gyerekeiket arra tanították szovjetből fordított iskolai olvasmányok és filmek a polgárháború idejéből, hogy a reakciós szülők megtagadása becsület, dicsőség és elvhűség dolga. De hogy konkrétabb legyek: Soós Laci nagyobbik bátyját, aki teológushallgató volt, előbb halálra ítélik, hogy az ítéletet életfogytiglani börtönre változtassák, amiből le is ül nyolc évet, s ki tudja, hogy e nyolc elveszett év mellett hány esztendőt vett el tőle a börtön nem éppen virányos léte mikrobiológiai szempontból? Nagyon vadul kellett olvasni, hogy megőrizzük az ép eszünket! Természetesen nem mi voltunk tizennégy-tizenhat évesen olyan okosak, hogy Münchhausen báró módjára meneküljünk meg, hajunknál fogva húzva ki magunkat a mocsárból (vagy ha úgy tetszik: eljutva egy szál kötélen a Holdba oly módon, hogy a kötél alulsó végét levágva felülre kötözzük). A rugalmas fiatalság kereste bennünk az utat: merre tágasabb! És, valljuk be, nem a szocializmus sztálini kiteljesedésének köszönhetően, de egészen klassz gyermekkorunk volt, már azoknak, akiket nem ütött el a lenini gyors.

Hogy milyen elszántan, vakon olvastunk – ha tetszenek érteni, mit akarunk ezzel mondani –, talán még az agylágyulásig televíziót néző némely mai gyermeket is verve egy képzeletbeli kompetícióban, arra hadd álljon itt példaként életem tán első lelkifurdalása, ami a maga kedves jelentéktelenségében napjainkig kísér. Igaz, hogy nem Verne, hanem Cooper, nem a X./b, hanem a VI./a, s abban is Kemény Péter – vajon mi van, mi lett vele?, ott laktak a Fellegvári úton… –; annyi bizonyos, hogy megkaptam kölcsön Cooper minden indiánkönyvét egy kötetben, igen, azt, amin egy indián hanyatlik el éppen, halálra sebzetten, s ilyenkor az ember (a gyermek) szinte sírt a gyönyörűségtől, s természetesen be kellett vinnie a könyvet az iskolába. Nem hencegni vele – képtelen volt elszakadni tőle arra a pár órára. Ott látta meg a művet Kemény Péter padtársam, abban az osztályteremben, melynek ablakai a Berde Mózes utcai óvodára néznek, s órákon át farkolt körülöttem, hogy adjam kölcsön neki. Sosem voltam valami ötletes hazudozó (talán csak mint író), ezért azt mondtam, hogy az iskolai könyvtárból vettem ki, s majd szólok, amikor visszaadom. Naponta nyaggatott, hát szóltam! Most is látom, amint Kemény Péter elkacsázik a Brassai udvarán át – akkor még csak 7. számú fiúgimnázium, egyike Kolozsvár négy magyar gimnáziumának; de várjunk csak, volt egy a Farkas utcában, egy a Petőfi utcában, volt a mienk a Kossuth Lajos utcában, volt egy a Monostoron, s akkor még nem említettem a Király utcai leánygimnáziumot, ahová tánciskolába vezényelték el a X./b-t (akkor még IX./b), ami is több gyors és félresikerülő házasságra visz (ugye, Vili, Laci, Géza?, vagy hányan is voltatok?) – … na de hogy befejezzem: most is látom, s furdal a lelkiismeret, amint Péter elrohan a könyvtárba, ahol is jól leszidhatták, hogy hát miért nem a Távolban egy fehér vitorlát vagy az Ifjú gárdát akarja elolvasni. (De nem! Nem ilyen volt az az iskola!) A lényeg: olvasnivaló dolgában megtéveszteni valakit főbenjáró bűnnek számított (még akkor is, ha nem szerettem meg Coopert; az utolsó mohikán még a mokasszinját sem kötheti meg Verne Gyulának).

Hogy osztály – egy nemzedék képviseletében – ennyire ne mozogjon együtt a számára megadatott egyetlen történelemmel! Ami nem jelentette azt, hogy némelyek a X./b-ből, s azon kívül is, ne boldogultak volna egészen jól a rendszer nyákos, bűzös labirintusaiban. Solika kapásból rugtatott előre érettségi után az ifjúkommunista szervezet – a jófranc emlékszik, akkor épp mi volt a neve – szamárlétráján, miközben elvégezte az orvosi egyetemet; s hogy mennyire nem vette komolyan senki, ő sem, a politikai sírülést (székelyek mondják így, szerkesztő úr), ő az első az osztályból, aki disszidál nyugatra. Találkozván vele a negyvenedik érettségi találkozón (nem vagyok annyira öreg!, minket tizenhat évesen szórtak ki érettségizetten a suliból, hogy mint vonalasan nevelt új nemzedék, leváltsuk anyáinkat és apáinkat), megállapítom, hogy profi lett, hivatásos érvényesülő, alkalmasint már akkor is profi volt, amikor egy padban ültünk a fizikumban, csak nem vevődött észre a csupa zseni osztályban (nem rólam van szó).

Persze hogy nem vevődött észre, hiszen annak, hogy a Föld gyomrából lávafolyamon ép bőrrel a felszínre lehet jutni, mint Verne Utazás a Föld középpontja felé című, családi okból kissé elkapkodott művében, nagyobb valóságtartalma volt, mint a minden csatornán önmagát ömlesztő rendszernek. S az akkor már igazán kézenfekvő, hogy Nemo kapitány fogságából ki lehet szabadulni, ha az ember rábízza magát a Malström örvényére – nézzük el Vernének, hogy a Nautiluson való páratlan utazása után ezt a szabadulást Poe-tól veszi kölcsön. (Mellesleg egy egész regénnyel hódol neki, a Jégszfinxszel.) S akkor ugyan mit számított Sztálin és Gheorghiu-Dej (luptátor pentru pace łi popor – harcosa a népnek és a békének; imádni valók ezek a román rímes skandalumok, nincs is szebb annál, mint hogy: Ceaułescu eroism – România comunism – Ceaułescu hősiesség – Románia kommunizmus; akkor, amikor erre Kelet-Európa álkommunizmusaiban igazából már nem is volt szükség – lelkület kérdése), mit számított az iskolában tanult történelem, ha az ember meg tudta szerezni a Kétévi vakációt. Abban a könyvében aztán nincs semmi természetfölötti, épp csak minden kamasz fiú vágya-álma, hogy jól befészkelje magát egy szigeten, egy független univerzumban, mindegy!; amiképpen effélét tervezgettünk Szathmáry Jánossal, volt egy kertjük a Békásban (Kolozsvár egyik kertvárosa), oda jártunk ki kettesben, arról beszélgetve, hogy házat fogunk építeni, barlangot ásunk, s úgy álcázzuk, hogy tökéletes búvóhely váljék belőle, ha jön az ellenség!

Kamaszkajlaság? Már hogy jöhetett volna az ellenség?! Nos, például úgy, hogy néhányan a Brassai gimnázium előcsarnokában hülyéskedünk, Szathmáry biztos ott volt, Brassai Sámuel mellszobrából űzünk csúfot. Tán füzetlapot sodortunk össze, s dugtuk a szájába vagy a füle mögé (akkor még nem cigarettáztunk). Távolabb ott álldogált Szatyi apja, az ügyvéd – s ki gondolta, hogy perceken belül ügyvédre lesz szüksége a X./b-nek? Odaveri ugyanis a fátum a gimnázium kommunista (és alkoholista) igazgatóját, Székely Józsefet, aki kommunista természetességgel nyomban azt kezdi harsogni, hogy rendszerellenesen viselkedtünk, s akkoriban – nyilván ezért emlékszem tisztán a Szatyi apjának elnéző mosolyára s később a lendületes védőbeszédére, hiszen az ügyvéd úrnak minden meggyőzőerejét latba kellett vetnie, hogy megvédelmezzen minket egy ittas kommunistától –, szóval akkoriban ez enyhébb esetben kicsapással járhatott, testesebb változatban a szülők internálásával. Mi másért emlékeznék erre a pár perces epizódra az életemből, hacsak nem a halálos rémület miatt, ami átjárt? (Ott laktak Szatyiék a Szóra fölött, színes, gyerekszerető család, Szathmárynak volt akváriuma!, temérdek társasjátéka, s egy nővére, akit ábrándozva nézegettem.)

Hát hogyne menekült volna az efféle iskolák valóságából az ember a Robinsonok iskolájába, melyben hőseink egy óriásfenyő odvában laknak, egy Wellington- vagy Washington-fenyőben, háromszáz láb magasságot is elérhet, s a leghatalmasabbaknak nevük van a kaliforniai és nevadai rengetegekben: Erdők Anyja, Favágók Kunyhója vagy egyszerűen csak Emma, Mariska… És akár a fél életét is odaadta volna (honnan is tudtuk volna az életről, hogy olyan rövid tud lenni?!), ha a gőzházzal tehet utazást a messzi Indiában, mint a Gőzház utasai, egy olyan gőzmasinán, mely hatalmas elefántot formáz, s örökké fölszegett ormányán át töfög-füstölög, s dugattyúk mozgatta oszloplábakon tör át dzsungelen, folyón, szurdokon, s húz maga után keleti kényelemmel berendezett luxusvagonokat… Vagy hogy is ne úszott volna le a Jangadával az Amazonason, azzal a hatalmas tutajjal, ami úgyszintén zárt világ, s ezer veszély közepette, sértetlenül, diadalmasan ér célba, emberi cselszövésen is fölülkerekedve… S nem szigeten rendezkedik-e be Sándor Mátyás is, miután Verne az elbukott magyar szabadságharcok közül kiválasztja az 1849-est (megjósolta volna a nagy jövőbelátó a többit? Trianont tán még ő sem!), Sándor Mátyásból pedig egy magyar Monte Cristót teremt, aki Antekirtta szigetén (!) építi fel álomvilágát, mely világ ágyúval, puskával, hajóhaddal képes megvédelmezni magát.

Verne Gyulát nemcsak hogy kölcsön kellett kérni valakitől, de meg kellett szerezni. Üzletben nem lehetett kapni, s egyáltalán, amikor épphogy éltünk, a dédnagyanyám, nagyanyám, a szüleim meg én (hogy mennyire más volt az, mint az ötvenes–hatvanas évek bűbájos francia filmvígjátéka, a Papa, mama, ő meg én  – verték szét érte a Capitolt, ami a Bánffy-palota udvarán terpeszkedett –, akkor még lefordították magyarra a filmek címét, s magyarul is feliratozták, a kép felét a kétnyelvű szöveg borította, nem szerelemből, hanem sztálinizmusból, tekervényes ellentmondás, hogy a román nacionalizmust és sovinizmust egy ideig a sztálinizmus tartotta bezárva az odvas ősromán lélek Pandóra-szelencéjében)… Jó kis kitérő, ne is folytassuk a mondatot, kezdjünk újat. Verne könyveit tehát meg kellett venni kéz alatt, de hogyan vehettem volna meg őket – például az ószeren!, szívszélhűdés környékez, ha csak eszembe jut: teljes sorozatokat árultak, nyomdatisztán! –, hiszen szüleim rövidáru-kereskedését államosították, állást nem kaphattak mint kizsákmányolók, s akkor egypár évig – épp amikor fennen lángolt bennem Verne Gyula szerelme! – a varrónő nagyanyám és a varrni tudó, válltömést fércelő, gombot behúzó anyám feketemunkájából tengődtünk! Nem volt akármilyen teljesítmény sem tőlem, sem tőlük, hogy két Verne-regényt vettek meg nekem, az egyiket Fazakas Dénes VI./a-s osztálytársamtól (ügyvéd lett, Kaposváron-Dombóváron élte le az életét, Kolozsváron a Kőkert utcában laktak). Ma is megvan, ronggyá olvasva – ha hússzor nem olvastam el csak azt a példányt, egyszer sem –, a Grant kapitány gyermekei, a múlt századból, dermesztően rossz fordításban; a másik a Keraban, a keményfejű (a fordítók mindmáig hiába viaskodnak a tętu szó magyarításával, mert hát a makacs sem az igazi), mely arról nevezetes számomra, hogy az első lapjai hiányozván, valaki fekete tussal címlapot rajzolt neki, szerző, cím, fordító, kiadó – mellesleg a Tolnai, az indiános –, továbbá egy lapon összefoglalta a 10–18. oldalak eseményeit, nem kellett ennek máshol utánanéznem, az ismeretlen szerző odaírta a lap aljára azt, hogy 10–18. Idézzük tőle a második fejezetet: „Az utca sarkon feltünt egy ravasz képü török. Gondosan széjjel nézett.” Innen már Verne veszi át a szót. (Kérem az idézet helytelenírását megőrizni.)

Hogy miért kellett meglegyen otthon Verne Gyula, amikor kölcsönözni többször is lehetett?! A legjobb Verne-lelőhely a szakszervezeti könyvtár volt, a Szentegyház utca és az akkor Malinovszkij tér sarkán (piszkosul vedlette a neveit ez a tér, volt Bocskai és Horthy, tán Hitler is, s fene tudja, minek keresztelték el Ceaułescu lepuffantása után; annyi bizonyos, hogy azon a téren állt a szovjet hősök emlékműve, nem is egy, hanem kettő – ha nyalás, akkor dupla nyelvcsapással! –, a román templom előtt egy obeliszk, a templom mögött, magas talapzaton, egy csövével ferdén fölfelé meredő tank; az államcsíny után, 1990-ben, úgy bontották le, mint a huzat, le sem tudtam fényképezni – így készül a román történelem!, nem azért mondom, hogy eltanuljuk, hanem hogy elgondolkozzon rajta például Németh Zsolt), ott volt tehát a könyvtár a sarkon, most patika van a helyén (könyvtár állt ott, most patika! – na, kit plagizálok?), onnan vettem ki A francia zászlót – még egy titkos sziget! –, s azt hittem, hogy belehalok, amikor vissza kellett vinni. Az élet olyan volt, mint ami sosem lesz más, s mint ilyen végtelennek tetszett. Nem olyan derűs közbevetés ez, tessék csak belegondolni.

A könyvnek tehát meg kellett lennie otthon, hogy újra meg újra felüthető legyen, hiszen különben olyan – akkor szorongó, bűntudatos – vígjátéki helyzetbe keveredett az ember, mint alant következik. Igaz, hogy nem Verne Gyula, hanem May Károly. Egy szó, mint száz, szüleim, hogy kóros olvashatnékomat csillapítsák, barátjuk kinőtt gyermekkönyvtárába szereztek be. (A volt gyermek akkor már matematikus volt, s az ő esetéből értesültem róla, hogy a gyerekparalízis halálos betegség, kevesen élik túl, nos, ő túlélte, s nekem hosszú ideig olyan téves képzetem volt, hogy aki paralízises, annak nagyon jó könyvei vannak, hiszen, mondta anyám, azért van annyi könyv abban az Erzsébet úti lakásban, mert az a fiú beteg volt! De még mindig nem tudom zárni a zárójelet, hiszen olyan őrült jó könyveket kaptam onnan kölcsön, mint a Kék sugarak szigete, Farkas István regénye – azóta is keresem az antikváriumokban –, vagy Az ezüstflotta kincse, írta Orbán Dezső, Utazás az atomok birodalmában, Jeges Károly műve, Péter a méhek városában és Péter a darazsak várában, John F. Leemingtől, Regék és elbeszélések két kötetben, Haufftól, igazán abbahagyhatnám már, csak még azt, hogy Donászy Ferenc Buda hőse és megannyi más Donászy-könyv, hős magyarokról és hős indiánokról [Villámsugár, Dörgő Felhő], és igazán ez lesz a vége: a Kalandos vakáció és Az Északi Park felfedezése, ki mástól is, ha nem a fiatalon elhunyt Aszlányi Károlytól [tíz posztmodernt adok érte – fukar egy alak!].)

Még egyszer: egy szó, mint száz, onnan, az Erzsébet útról kapom meg May Károly Winnetouját, három kötetben, gyengécske rajzokkal, s miután majdnem belebetegszem – be is lázasodtam – Winnetou halálába, visszaviszem a könyvet. És akkor este úgy éreztem, hogy nem élem túl, ha nem élhetem át újra a történetet, elég az hozzá, hogy másnap újra fölmentem az Erzsébet útra, holott hetente csak egyszer illett beállítanom, s értetlen arcok és kérdések közepette újra elvittem a Winnetout. Az eset annyira képtelen volt, hogy a házigazda elmondta apámnak, aki a szokott érzéketlenségével, hogy finoman fejezzem ki magam, elővett, hogy mi dolog ez, s mivel mást neki sem tudtam mondani, mint hogy el akarom olvasni a könyvet – nem olvastad?, de hát olvastad! –, további perzekúciónak voltam kitéve a bűntudatot remekül indukáló atyai balfácánság bővizű forrásából. (Több mint képzavar, szerkesztő úr, de híven ábrázolja a valóságot.)

Verne Gyula a képeivel öblösítette ki igazán a legfőbb menedéket! Nem hiszem, hogy csak én, alkalmasint sokan, hacsak nem mind éltünk benne, az illusztrációkban inkább, mint a hétköznapokban! A Kétévi vakáció talán azért bizonyult annyira hívogatónak, mert kérleléseim, tipródásaim ide vagy oda, anyámék azt a könyvet nem tudták megvenni, ó, pedig a fehér hajós volt, kávébarna vászonborítóján égszínkék betűkkel áll a cím!, talán ezért ajándékoz meg a sors nemcsak azzal, hogy egy antikváriumban rálelek egy fehér hajósra, hanem hogy a kilencvenes évek elején (április 2-án) leveszem a kolozsvári főtéri antikvárium polcáról az ősi kiadást, az 1890-est, kilencven (!) képpel, a Kétévi vakácziót, melynek képeiben most is el tudok veszni. Azokban kiváltképp, melyeken a hős a szemlélőnek háttal, úgyszintén elveszetten mered bele a tájba, rendszerint olyan óriásfákkal szegélyezett tisztásokon, ahol Cascabel Caesar cirkuszkocsija gördül keresztül nyikorogva; de elég csak arra a képre pillantani, melyen a kétévi vakációját töltő Briant, Doniphan és a hajósinas Moko járja be csónakkal a tavat… Látnunk kellett a Verne-képeket, hiszen sosem hittük el egészen magukat a könyveket, nemcsak azt tartottuk képtelenségnek, hogy valaki túlélheti a megvakítását, sőt látva lát!, mint Strogoff Mihály, vagy hogy egy kisbolygó kiszakíthat valakit légi járművével együtt a Föld légköréből, mint Servadac Hectort! Nem hittük el azt sem, hogy gyerekek szervezett munkával otthont építhetnek maguknak egy lakatlan szigeten (valamiképpen A legyek urát éreztük és féltük, még mielőtt Golding megírta volna), képesek puskával vadat elejteni, olyan sárkányt építeni, mellyel föl tudnak szállni, gólyalábon járni be a lápot, nandun lovagolni… Hóembert, na azt éppenséggel tudnánk építeni, gondoltuk. (Az 1890-es kiadás képaláírása: „Service és Garnett egy nagy hóbábut készítettek”.)

Az életünk olyan szűkre volt szabva, hogy igazán csak egy kisebbfajta hóbábu fért volna bele – még hogy vadászat, vitorlázás, lasszóvetés?! Más feladatokat kellett teljesítenie a X./b-nek, s hogy az alábbi példabeszéd a hetvenes évekből való, az csak arra mutat rá, hogy az életveszély Kolozsváron nem csupán Sztálin életében és közvetlen utóéletében leselkedett ránk. Vígh Tibi nagyobb volt egy évvel, mint mi, ami jól is jött neki, hiszen vörös haj tarajzott a fején – nem is merte senki sem csúfolni, hiszen a megtorlás nem maradt volna el. Ma is azon tűnődöm, hogy a „Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó!” gonosz életbutaság mint a -bölcselet visszája, nem azért forgott-e közszájon akkoriban Kolozsváron, mert kifejezte az emberek zsigeri antikommunizmusát? Vígh Tibi tehát leérettségizik a X./b-vel, s mint ezt az Ursus sörözőben vagy húsz évvel később, valamelyik érettségi találkozónk alkalmával az osztályfőnöki óra után elmeséli, meggondolatlan felbuzdulásában beírt az egyik kolozsvári lapszerkesztőségbe – tudom a neveket, s viszem a sírba –, hogy hát a lap nem képviseli kellő eréllyel a magyarság érdekeit… Bizonyos szekesztő feljelenti Vígh Tibit, a jó ég tudja, hány év kényszermunkára ítélik (pedig nincs sok ideje, gyógyíthatatlan kór emészti, mint azt Soós Jóska megsúgja nekem, „most látjuk utoljára Tibit”, ő az unokatestvérétől, az orvos Soós Lacitól hallotta). Nem tudod elképzelni, Laci, meséli Vígh Tibi az Ursusban, hogy milyen veszettül dolgoztunk. Vaskályhákat csináltattak velünk (sparhelt! – hogy tűnnek el a szavak is!), vertük látástól vakulásig a pléht… És tesz egy olyan mozdulatot, amit nem tudok leírni… Szegény Tibi – a Monostoron lakott, ott is van eltemetve – egy óvatlan pillanatban kijött a képből, elhagyta a Rejtelmes szigetet, ahol pedig meghúzhatta volna magát a Gránitpalota bevehetetlen rejtekében, fölevezhetett volna a Szerencse-folyón, végigcserkészhette volna a Távolnyugati-erdőt, egészen a Kígyó-félszigetig, esténként pedig elüldögélhetett volna velem a Kilátó-fennsík lugasában, ahonnan pompás panoráma nyílik az Unió-öbölre, az Állkapocs-foktól a Karom-fokig; ha pedig végveszély fenyeget, mindig segít Nemo kapitány, s ha már ő sem, végül mindig megérkezik a Duncan.

Ó, azok a képek! Azóta sem tudtak jobb illusztrációkat kitalálni azokhoz a csodálatos utazásokhoz, mint Férat és Brabant, Rion és Pannemaker, Bayard, Hildibrand, Montaut, Neuville, Benett és a többiek. Pedig hányan próbálkoztak – sajnos, hiába. Van-e boldogabb szerkesztő napjainkban, mint az Unikornis Kiadó Verne-sorozatának szerkesztője, tűnődöm néha (azért persze nem ártott volna, ha a sorozat 35. kötetében, A jég birodalmában eredeti címe helyett nem azt írják, hogy Le Docteur Ox), csak az illusztrációk, azokat tudnám feledni! Csupa üres bizonygatása annak, hogy szerzőik tudnak rajzolni, s közben olyan távol vannak Verne szellemétől, hadd mondjam, a dolog lényegétől, mint hőseink Grant kapitánytól, amikor partra szállnak Chilében, s ők még csak nem is a megfelelő szélességi körön haladnak. Mindegy! Sokat tűnődtem, mi a Verne-képek lényege, talán az – többek között –, hogy azok a tájak a valóságban, ahol megesnek a kínai viszontagságai Kínában, ahol a három orosz, három angol kalandozik, Dél-Afrikában, ahol a tizenöt éves kapitány serdül érett férfivá, a legfeketébb kontinensen, ahol Hatteras kapitány vitorlázik az Északi-sark felé, a Forwardon, azok a tájak a valóságban kegyetlenek, kihaltak, iszonyú hőség, szörnyű fagy, rémes viharok pusztítják – úgyhogy azokat a tájakat föl kell dúsítani mindennel, ami pazar, ami pompás, ami misztikus, vagy ami egyszerűen csak szép Indiában, ahol a gőzház döcög, Alaszkában, ahol a cirkuszkocsi nyikorog, Indonéziában, ahol a Franklin szeli a tengert, az Antarktiszon, ahol a jégszfinx várja a babonás tengerészeket.

Befejezésül, drága szerkesztő úr, még két rejtélyről számolnék be. Az egyik az, hogy apám nagy lelkesedéssel mesél egyszer arról a kínairól, akinek Verne megírta a viszontagságait – apám is megveszekedett Verne-olvasó volt, s ha a neki megadatott történelmet vesszük, nincs ezen semmi csodálkoznivaló –, hogy aztán, évekkel később, az üveges könyvszekrényben egyszer csak felfedezem, csak úgy ukmukfukk!, az Egy khínai viszontagságai Khínában egy szinte nyomdatiszta példányát, Franklin-társulat, 1899, Benett rajzai, s mivel apám már hosszabb ideje az Örök Vadászmezőkön vágtat a végtelen prériken által Old Shatterhanddel, hasítja a levegőeget Roburral, a hódítóval, immár örök titok marad, hogy került az a könyv észrevétlenül a kolozsvári könyvszekrénybe. (Tán Wang lehetne a megmondhatója?)

A másik rejtély az, hogy a Grant kapitány gyermekeinek hősei miért teszik kockára, mindjárt megmondom, hogy hányszor, az életüket, hogy megmentsenek három hajótöröttet. Miért nem érezzük egy nagy marhaságnak – ahogyan tán Habermas vagy Lyotard –, hogy három ember élete megéri, hogy vagy tizenöten kockáztassák érte a magukét, nem is akármilyen halálnemekben? Földrengés sújthatná agyon őket, vízbe fulladhatnának, farkasok és csúszómászók falhatnák fel őket, kondorkeselyű ragadhatná el egyiküket, kétszer szenvedhetnének végzetes hajótörést, kalózok mészárolhatnák le őket, kannibálok martalékául eshetnének… Miért nem mondjuk Vernére azt, hogy nem szopjuk be tőle ezt a sok sületlenséget, sőt, még azt sem gondoljuk, hogy sületlenség? Vajon az ő korában miért volt, legalábbis a képzelet szintjén, hiteles értéke az emberi életnek – hiszen amikor Paganel földrajzi felfedezések történetével szórakoztatja útitársait és az olvasót, Verne igenis tudja, hogy a valóság véres és halálos? Miért? Miért? Talán a huszadik század legnagyobb emberirtása – békében –, amit a lenini szisztéma sztálini kiteljesítése feseltetett ki, mint fél világot elborító húsevő virágot, s amiről A kommunizmus fekete könyve győzhetné meg azt, aki nem süket, vak vagy egyszerűen hülye a maga posztkommunista nemében… (közben már a kínai kommunizmusnál tartok az olvasásban, az éhínségben elpusztult hatmillió ukrán a Nagy Ugrás áldozataihoz képest bagatell)… hol is tartok…?, talán a huszadik század, a kommunista praxis hitványította el azt a humanista tanítást, hogy az emberi élet érték?! Ne pazaroljuk! Nem tudom. Az ember csak mered maga elé, tanácstalanul, szemben a képpel, háttal az olvasónak, fél lábbal Vernében, fél lábbal a sírban.

 

Budapest, 2000. június 30 – július 3.