Pomogáts Béla
„Miért nem
örülök?”
Márai Sándor: Szabadulás
A
második világháború utolsó (1944/45-ös) telét Márai Sándor egy baráti család
leányfalusi házában vészelte át. Időközben lezajlott a magyar főváros
ostroma, a Mikó utcai házat, amelyben az író lakása volt, több bombatalálat
érte, szinte mindene – legendás ötezer kötetes könyvtára is – megsemmisült.
Az
1944 végi, 1945 eleji naplókat mindvégig átszövi a történelmi korforduló
élménye, személyesen is átélt tragikuma. Márai a sztoikus hagyományok jegyében
értelmezte és ítélte meg háborús tapasztalatait, a naplókban nem véletlenül
hivatkozott annyiszor Marcus Aureliusra, Montaigne-re vagy éppen Kosztolányira.
Szemlélődött és töprengett, indulatok és elfogultságok nélkül vetett
számot nemcsak személyes veszteségeivel, hanem annak a világrendnek és
társadalomnak a pusztulásával is, amelyet örökül kapott, amelyben élete felét
eltöltötte, amellyel különben oly sokat és oly hevesen hadakozott. Igen, talán
azért is volt könnyű, noha nem fájdalom nélküli a búcsú, a végső
számvetés, mert mindazzal, amit Magyarország két világháború közötti
berendezkedése – a társadalmi viszonyokban, a politika működésében, a
középosztály mentalitásában – jelentett, Márai mindig is szemben állt.
E
végső számvetés ágyúdörgéssel kísért kényszerű napjaiban is jól
látta, hogy ami elpusztul, az nem egészen ártatlanul került a történelem
ítélőszéke elé. Minderről a Szabadulásban
is őszinte keserűséggel beszél. Jól ismerte és korábban is szóvá
tette a két háború közötti neobarokk Magyarország vétkeit és mulasztásait,
amelyek háborús konfliktusokba, végül pedig pusztulásba sodorták azt a
magyarországi berendezkedést, amely az első világháború után a történelmi
ország romjain létrejött. „Budapest e napokban elpusztul – jegyezte fel Márai
Sándor a főváros ostromának napjaiban –; mint Sztálingrád, Charkow,
Nürnberg, Berlin, Coventry, vagy Calais, Monte Cassino; s mind a többiek. A
folyamat törvényszerű, nem lehet feltartani; fokozati kérdés, mennyire
pusztul el; de ez a pusztulás nemcsak horizontális. Ez a nagyváros, mely
otthonom volt, ahol e napokban, a pincékben anyám, testvéreim, minden ember,
akihez közöm van, halálos szűkölésben várja a végzetet, belülről is
szétesik, függőlegesen is pusztul, társadalmi, lelki struktúrájában. S ezt
meg kell érteni, és ez nem könnyű. Mert másfél millió ember nem pusztul el
egészen ártatlanul; a sorsot hívni is kell; s e másfél millió ember éppen úgy
ártatlan, mint bűnös; mind ártatlanok vagyunk és mind bűnösök
vagyunk, mert hívtuk is ezt a sorsot, amikor nem tagadtuk elég hangosan,
ingereltük is, amikor nem tiltakoztunk idejében egészen és erélyesen, minden
következménnyel. Ezt megértem az éjszakákon, s minden szívdobogtató részvéten
túl megértem azt is, hogy a teljes felelősségen belül közömbös pártatlansággal
is kell nézni azt, ami történik.”
A
személyes felelősség követelményét hangoztatja a Szabadulásban is, midőn arról a felismerésről beszél,
amelyhez a regény hősnője, Erzsébet eljutott, aki egy nyilas razzia
alkalmával, egy bujkáló zsidó elhurcolása és meggyilkolása után döbben rá arra,
hogy mindazért, ami az országgal történt, és aminek végső kifejletét
Budapest ostromának infernális jelenetei mutatják, valamiképpen mindenki
személy szerint is felelős. A köznapi tapasztalattá vált terror és persze
az oroszok közeledése ennek a személyes felelősségnek az erkölcsi
követelményét világítja meg: „a magánember lesz egyszerre nyugtalan; mert ami
tegnap még újsághír volt vagy »defetista« rémhír, a »zsidók és
plutokrata-bolsevisták kitalálása«: az ma belépett életükbe, s nem hír többé,
hanem valóság és felelősség. Megértették, hogy ami tegnap történt,
Lengyelországban, Ukrajnában, a német táborokban, a francia, belga, holland,
norvég, osztrák, cseh, szerb városok kaszárnyáinak pincéiben: nem »rémhír« és
»propaganda«, hanem személyes felelősség. Megértették, hogy
felelősek. Ezért a rikácsolás. S Erzsébet egész testében érzi, hogy ő
is felelős. Mindenki, aki élt, s nem akadályozta meg… de hogyan, az
Istenért? A géppisztoly ellen? A tankok, ágyúk ellen? Vagy másképpen, ahogy
lehet, belülről?… Ezt értik most.”
Márai,
ahogy az imént idézett naplórészletben olvasható volt, pártatlansággal
igyekezett a közelgő jövőbe tekinteni, miközben megpróbált némi
reményt gyűjteni, kívánva és várva az országos újrakezdést, amiről
akkor minden politikai párt és mozgalom annyit beszélt.
A
polgári lét legfontosabb kritériumainak a függetlenséget és a kulturális,
valamint erkölcsi értékek védelmét tekintette. Saját szellemi és politikai
függetlenségére, elkötelezetlenségére mindig büszke volt. „Egy ideig – jegyezte
fel naplójában – mulattatott, ahogyan mindig a másik oldalon kellett állani: a
fasiszták szemében átkozott, destruktív baloldali voltam, »Moszkva bérence«
stb., a kommunisták szemében gyanús jobboldali, titkos fasiszta. Valószínű,
hogy a jó úton járok, mikor minden véglet számára gyanús vagyok: sem fasiszta,
sem kommunista. Egyszerűen egy ember, aki nem hisz az emberi
fejlődésben, de hisz a műveltségben.” Ez a függetlenség és
elkötelezetlenség oly korban, amikor mindenkinek a kabátján valamilyen párt
jelvénye virított, persze szinte belső emigrációt jelentett. Márai nem
kevés önérzettel és bizony sértődöttséggel vállalta ezt a belső
emigrációt. „Miért élek emigrációban? – kérdezi az 1945-ös esztendő vége
felé. – Mert szellemi szabadság nélkül nem vagyok hajlandó otthonnak fogadni el
Magyarországot. Szellemi szabadság nélkül nincs haza, csak terület van, városok
és lakosság – s az végül is mindenhol akad. Még itthon is.”
Az
1945-ös történelmi fordulat után igen hamar ismét a társadalmi lét
senkiföldjére került író mélyen átélte a változó kor válságait, szorongó
szívvel idézte maga elé mindazt, amit a közeli jövő ígért. Nem csak
tapasztalatait rögzítette, a kor „lelkét” is szerette volna kitapintani, és
ennek során az éppen 1944 és 1945 fordulóján újraolvasott Spengler tanításaira
figyelt. Az a kultúrkritikai pesszimizmus, amelyet a Der Untergang des Abendlandes képviselt, Márai jegyzeteit is
átszőtte, és ez a pesszimizmus, amelyet később történelmi
tapasztalatai csak megerősítettek, szabta meg azt is, hogy miként
örökítette meg találkozásait a magyar társadalom további alakulását és életét
meghatározó szovjet birodalom képviselőivel. Márai Sándor számára ezt a
szovjet birodalmat, politikát és kultúrát mindenekelőtt a bevonuló Vörös
Hadsereg katonái reprezentálták, róluk készít mesteri portrét a Szabadulás zárójelenetében is,
midőn leírja, hogy a pesti ház pincéjében megjelenő első szovjet
katona, akiben még a kommunizmus eszméivel szemben álló polgári rétegek is a
„szabadulás” hírhozóját köszöntötték, milyen barbár egykedvűséggel
erőszakolja meg a regény hősnőjét.
Márai
Sándor, 1943/44-es naplójának tanúsága szerint, kezdetben némi rokonszenvvel és
bizakodással tekintett az országot vonzáskörébe kényszerítő új nagyhatalom
követeire: „Milyenek voltak? – jegyezte fel háborús naplójában azokat a
benyomásokat, amelyeket néhány szovjet katonatiszt látogatása keltett benne. –
Nagyon fiatalok, lelkesek. Idegenek, más világ, más fajta, kevés a közös
emlékünk. Bizonyos, hogy én, aki egy elmúló kultúra egyik maradék embere
vagyok, ma találkoztam először egy új kultúra felsorakozó, új embereivel.
S ez a találkozás különös emlékeket hagyott, nem rosszakat, inkább egyféle
bizalmat, hogy a jövő nem reménytelen. S talán, nyugodtabb légkörben, kölcsönösen
tudunk majd adni egymásnak valamit.”
Ez
a kezdeti s már akkor kevéssé megalapozott reménykedés később megtört,
noha Márai a továbbiakban is jóindulattal beszélt az egyszerű szovjet
katonákról, oroszokról, ukránokról, kalmükökről. Bizalmatlanságát inkább a
szovjet „politikai kultúra” felől szerzett tapasztalatok és még inkább a
sztálinista diktatúra valódi természetének megismerése keltették fel.
Később a Föld, föld! első
lapjain olvassuk a híressé vált sorokat: „Egy nagy nép, irtózatos áldozatok
árán, Sztálingrádnál megfordította a világtörténelem szekerének rúdját… és
ennek a nagy erőnek egyik megtestesítőjével találkoztam ma. Sokak
számára, a nácik üldözöttjei számára, ez a fiatal orosz egyféle felszabadulást
is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott,
mert az neki sincs. Ezt akkor még nem tudták mindenütt.”
Ezt
a köznapi tapasztalatot öltöztette epikai formába a Szabadulás záró részlete. „Az oroszok – mondja Erzsébetnek a pince
homályában megismert béna matematikatanár – nem hoznak mást, csak azt, amit
hozhatnak, ami lényükből, nevelésükből, felfogásukból, hatalmi
céljaikból, társadalmi elképzeléseikből következik.” Az idegenségnek ez az
érzése a lányt is megérinti, midőn megpillantja az első szovjet katonát.
Az elbeszélő minderről így számol be: „A bolsevistákról Erzsébet
eszméletének pillanata óta, huszonöt éve úgy beszéltek, mint sátánfajzatról,
elfajzott élőlényekről […] A hírverés mind vadabb volt az utolsó
időben; de Erzsébet tudta, hogy az igazság valahogyan másképp van. S most,
mikor megjött az orosz – milyen messziről jött! gondolja csaknem jámbor,
lelkendező elcsodálkozással Erzsébet –, s elhozta a háború végét, egyfajta
tűrhetetlen gyalázat végét, valaminek a végét, amit már nem lehetett
kibírni, Erzsébet szorongó csodálkozása, elfogódott várakozása nem a
tüneménynek felel, hanem egy kérdésnek, mely mind erősebb hangon szólal
meg testében, idegeiben, egész hús-vér belsejében. Ez a kérdés így hangzik:
»Miért nem örülök?…«”
Az
orosz katona megjelenése egyszerre kelti fel a „szabadulás” érzését és a
félelmet valami távoli, ismeretlen világgal vagy pontosabban civilizációval
szemben. Ugyanez a kettős érzés jelenik meg Márai Sándor 1945-ös
naplóbejegyzéseiben. Akárcsak hősnője, maga az író is úgy gondolta,
hogy mind a „bolsevista”, mind az „antibolsevista” propaganda hazudik, s e
kettős propaganda elutasítása nyomán próbálta értelmezni a történteket. „A
magyar polgári társadalom olyasmit várt – jegyezte fel nyomban az első
tapasztalatok rögzítése után –, hogy az oroszok mint afféle irgalmatlan
alvilági arkangyalok jelennek majd meg, lángpallossal és kénkőbűzzel,
s kiirtanak egy világot. Az oroszok megérkeztek, s akadt közöttük mindenféle:
kegyetlen, barátságos, kapzsi, irgalmatlan, emberies stb. De arkangyalról és
lángpallosról nem esett szó.”
Márai
Sándor mindenekelőtt arra törekedett, és erről a szándékáról
tanúskodik szóban forgó regénye is, hogy – elsősorban a huszadik századi
„válságfilozófiák” mesterei: Spengler, Klages, Ortega y Gasset és mások,
leginkább talán Dosztojevszkij profetikus látomásai nyomán – mintegy
történelembölcseleti értelemben vonja meg a szovjet-orosz behatolás és
megszállás mérlegét. „Oroszország – jegyezte le nem sokkal az imént idézettek
után – történelme során először, minden következménnyel kilépett hazulról,
a világ színpadára lépett. Íróik, különösen Dosztojevszkij, óvták attól, hogy
»az európai hullával« ölelkezzék… Hitük van, küldetésérzetük,
ex-oriente-lux-meggyőződésük?… Miben hisznek? A világmegváltó
bolsevizmusban? Vagy a világmegváltó szláv küldetésben? Nem tudjuk. Hisznek
abban, hogy ők a Harmadik Egyház? Ezt sem tudjuk. Csalódottak lesznek, ha
egyszer hazatérnek? Nem lehet jósolni. Lehet, hogy Oroszország a jövőben,
a Nyugattal történt találkozás után, nemcsak bolsevista marad – ellentétben a
»demokratikus« jóslásokkal –, hanem még merevebben rákapcsol a kommunista
vonalra? Minden jóslás felelőtlen.” Magát a sztálini bolsevizmust
valójában – Schubert Európa és a Kelet
lelke című könyvét idézve – „ultimátumnak” tekintette, „melyet Isten
intézett az emberiséghez”. Úgy gondolta, hogy a nyugati civilizációt éppen ez a
történelmi „ultimátum” kényszerítheti arra, hogy szembenézzen saját
válságaival, bűneivel és mulasztásaival, s visszatérjen a maga eredeti
értékeihez.
Valójában
mind a bolseviki forradalomban, mind a nagyorosz expanzióban a Kelet – a keleti
életforma, a keleti „politikai kultúra”, a keleti ember – hatalmának
kiterjesztését látta, és ettől a keleti hatalomtól féltette a nyugati
civilizációt. A keleti „politikai kultúrától”, amely egészen más elveken
nyugszik, mint a nyugati, tudniillik elutasítja az emberi személyiség
szuverenitását, és legfőbb értéknek a hatalmat tekinti, ezt azután kész
csellel és erőszakkal megszerezni és megtartani. „Az emberek – olvasható a
későbbi Föld, föld! című
emlékiratban –, akiket ezekben a hetekben megismertem és aztán később
sokféle változatban láttam, színre-szemre éppen olyan emberek voltak, mint a
nyugatiak – de a személyiségtudatuk mégsem egyezett a nyugati ember személyi
öntudatával. Ez a Pjotre, ez a Fedor, ez az Anatol büszkén és öntudatosan
hangsúlyozta személyiségét – de volt körülöttük, bennük valamilyen lazaság,
kötetlenség, amiben a személyiség, az egyéniség végzetes tudatossága nem volt
olyan feltétlenül rögzített, mint a nyugati ember tudatában. Egyének és
személyek voltak, de kevésbé, mint a szomszéd falubeli, hörcsög sváb molnár,
vagy a kertész, aki színmagyar volt, tehát Keletről jött, de már ezer éve
élt itt egy másféle személyiségtudatban, és ezért sokkal határozottabban volt
János vagy Pista, mint ezek az oroszok. A keleti ember körül mindig van egyféle
személytelenség, és ez éppen úgy »térfogat«, amelyben elmerülhet, ahová
visszavonulhat, mint az idő és a tér és a keleti nyomorúság.”
Ehhez
még a következőket tette hozzá: „A nagy, a végső célt a személyiség
feloldásában látták, a pillanatban, amikor az ember túlemelkedik személyiségén,
és »elvegyül a világritmussal«. Számomra, a »nyugati« számára ez a szemlélet
valóban kínaiul vagy hinduul hangzik, mert ha feladom személyiségem – ezt a
különös rögeszmét –, feladtam az élethez való kapcsolataim értelmét.” Búcsúzva
a régi világtól, eltemetve saját egykori életét, és ismerkedve az új világ
követeivel, az emberi személyiség – mondjuk ki: a személyes szabadság – sorsa
iránt érzett, nem éppen jogtalan aggodalom szabta meg azt a gondolkodást, azt a
világképet, amely a naplók, a Szabadulás,
majd a Föld, föld! lapjain alakot
öltött.
Valójában
ennek a „régi világnak”: a szabadságra, felelősségre és műveltségre
alapozott polgári rendnek (amely Márai számára mindig is az értelmes és méltó
emberi élet kerete és értelme volt) a képviselőivel találkozunk a
regényben. Ezt a klasszikus polgári mentalitást testesíti meg Erzsébet apja, a
világszerte megbecsült csillagászprofesszor, aki mint a szellemi ellenállás
egyik vezetője kényszerül bujkálni a rá leső Gestapo és a nyilas
terrorszervezet emberei elől, ezt képviseli a pincében megismert
matematikus, és ezt képviseli maga Erzsébet is. Az üldözött apa alakjáról az
író úgy beszél, hogy az szinte önvallomás is lehet: „Mit is gyűlöltek
rajta?… Talán nem is annyira politikai magatartását – mindenki tudta, hogy
megveti a korszerű fasiszta eszméket, a fajelméletet, a gyűlölet és a
kapzsi erőszak rögeszméjétől fűtött hatalmi tévhiteket, s hisz
abban, hogy a világerők, melyeket a szövetségesek mozgósítottak, végül is
legyőzik a német hadigépezetet! –, nem, inkább emberi magatartása volt az,
amely halálos uszításra ingerelte a napos oldalon sündörgő pályatársakat s
a csahos sajtót. Ez a magatartás félreérthetetlen volt: hallgatása éppen úgy
ingerelte a »jobboldalt«, mintha nyíltan és hangosan kiállt volna ellenük. Mert
semmire nem volt oly nagy szükségük e hatalmi egyesüléseknek, mint a szellemi
ember erkölcsi tekintélyére – mindent megadtak volna neki, ha egy bólintással
helyesli a véres kalandot, melyet tetszetős, nemzeti és faji jelszavakba
csomagolva akartak kívánatossá tenni a tömegek számára. De éppen ezt, a
szellemi ember erkölcsi beleegyezését nem kaphatták meg az apától: s ezért
gyűlölték.”
Hasonló
emberi tartásról tesz tanúbizonyságot a pincebeli matematikatanár, aki szinte
mindig Márainak a naplókból ismerős érvelésével világítja meg a jóindulatú
és persze politikai ügyekben fiatalosan naiv és tájékozatlan Erzsébet
előtt a történések értelmét. A matematikus ugyanannak a sztoikus
életbölcseletnek az eszméit hangoztatja, mint az író, a személyes szabadság (a
szabadulás) legfőbb zálogát ő is a valóság helyes, mert minden illúziót
nélkülöző ismeretében jelöli meg: „Ha valaki elég erős, hogy
megismerje igazi természetében a valóságot – mondja a férfi –, az ilyen
erős ember már közel jár a szabaduláshoz. S elviseli, sértődés
nélkül, mert valóság. S amennyire ez ember számára lehetséges, hamis vágyak
nélkül él. Ez minden, amit tehetünk…”
A
regénytörténet (valójában a budapesti ostrom néhány napjának története) arról
szól, hogy ennek az illúziókat elutasító valóságismeretnek és emberi
magatartásnak az igazsága miként igazolódik a főhősnő
előtt, aki – mint láttuk – nem minden illúzió nélkül várta a „szabadulást”
hozó idegen katonákat, hogy aztán személyes létének mentális és morális
alapjait rendítse meg a vele megesett brutalitás. Az illúziók
lelepleződésének, elveszítésének drámai folyamatát érzékelteti a
meglehetősen kis terjedelmű (mindössze százharminc lapos) regény
epikai szerkezete is. A Szabadulás
narrációja valójában három szakaszra osztható: az első az apa bujdosását,
menekítését, a második az ostromlott város pincelakóinak életét, végül a
harmadik a szovjet katona megjelenését és a végzetes nemi erőszakot
ábrázolja. Az első és a harmadik szakasz narrációja szinte
állóképszerű helyzetet mutat be, az elbeszélésnek nem a cselekmény a
lényeges eleme, inkább a kommentár, a második (középső) epikai szakasz
viszont igen mozgalmas és dialogikus: a nyilasok, majd a németek megjelenése, a
náci megsemmisítőlágerekről beszélő zsidó lány, majd az
eseményeket értelmező matematikus beszéde igen erősen drámai karaktert
ad a történetnek. A szerkezet ilyen módon szinte rondószerű: „zenei”
formája van, és ez a forma azt sugallja, hogy a náci és a kommunista
erőszak tulajdonképpen ugyanarra a mentalitásra és civilizációs háttérre
épül.
A
regénytörténetet záró kegyetlen jelenet mintegy jelképes módon fejezi ki a
szovjet hadsereg bejövetelének következményeit, miként a zsidó menekült
elhurcolásának és meggyilkolásának epizódja is jelképes módon érzékelteti a
nyilasterror lényegét. Mintha Márai fél évszázaddal korábban reflektált volna
arra a kilencvenes években kibontakozó történészi, illetve publicisztikai
vitára, amely arról folyt, hogy vajon 1945 kora tavasza mit hozott a magyarság
számára: „felszabadulást” vagy „megszállást”. Ez a vita kimondottan a politikai
és ideológiai hermeneutika világában kapott szerepet. Akik radikálisan
elutasították a két világháború közötti magyar politikai rendszert (a
Horthy-rendszert), azok „felszabadulásról” beszéltek, még akkor is, ha
tudatában voltak annak, hogy ez a „felszabadulás” néhány esztendővel később
egy újabb zsarnokság előtt nyitott utat. Azok pedig, akik kontinuitást
akartak vállalni az 1945-ben felszámolt társadalmi és politikai
berendezkedéssel, „megszállásról” beszéltek, még akkor is, ha tudatában voltak
annak, hogy ennek a berendezkedésnek a végső szakasza milyen
kegyetlenségekkel és szenvedésekkel járt együtt.
Márai
alighanem a legjobb megoldást választotta, midőn „szabadulásról” beszélt,
minthogy a magyar főváros, egyáltalán, Magyarország népe a szovjet
hadsereg bevonulásával valóban megszabadult a korábbi uralom
igazságtalanságaitól és végső embertelenségeitől. Nemcsak az üldözött
zsidók és baloldaliak szabadultak meg, hanem mindenki: a szovjetrendszerrel
szemben indokolt bizalmatlanságot tápláló, a kommunizmus uralmára félelemmel
tekintő társadalmi csoportok is. Mindezt igen hitelesen mutatják és
igazolják azok a képek, amelyeket Márai Sándor a budapesti pincék rettegésben
telő, a náci és a nyilas erőszaknak kiszolgáltatott életéről
fest. Ebben Márai regénye is csatlakozik annak az „ostromirodalomnak” az
ábrázolásmódjához, amely közvetlenül a háború után például Kassák Lajos, Szép
Ernő, Nagy Lajos és Déry Tibor személyes beszámolóiban vagy regényeiben
jelentkezett. Márai ennek során mutat rá arra, hogy a „megszabadulás” nem
azonos a visszanyert szabadsággal, hiszen az eurázsiai világ távoli
mélységeiből, irdatlan távolságból, hosszú évek véres harcai árán
Magyarországra érkező szovjet, orosz, a regény esetében: szibériai katona
– miként erről az imént már volt szó – nem hozhatott igazi
„felszabadulást” és igazi szabadságot.
A
fiatal magyar lány megerőszakolásának története természetesen megszabta a
regénykézirat sorsát is, nyilvánvaló, hogy ez a történet akkor: a szovjet
megszállás idején nem kerülhetett az olvasó elé, és Magyarországon voltaképp
egészen 1990-ig nem lett volna publikálható. Az viszont kevésbé érthető,
hogy az emigrációban miért kellett egy utazóláda mélyén rejtegetni a
regénykéziratot, ráadásul úgy, hogy még az író legjobb barátai (ha egyáltalán
voltak ilyenek) sem tudtak létezéséről, és csak tíz esztendővel Márai
halála után juthatott a Szabadulás a
nyilvánosság elé. Igaz, regényéről maga Márai sem igen beszélt, létezését
csupán naplójában említette egy helyen, abban a naplóban, amely maga is nemrég
került a nyilvánosság elé (Ami a Naplóból
kimaradt 1945–1946. Bp., 1992). Maga a regény is kívánt volna valamelyes
írói munkát, Márai hallatlan elbeszélő és stiláris igényessége
következtében bizonyára még dolgozni kívánt volna rajta. Ám így is igazi
irodalmi felfedezés, nemcsak a Márai-életművet egészíti ki igen
izgalmasan, hanem történelmi közelmúltunk alaposabb megismerését és szellemi
birtokbavételét is elősegítheti. (Helikon
Kiadó, 2000)