Kortárs

Pomogáts Béla

„Miért nem örülök?”

Márai Sándor: Szabadulás

A második világháború utolsó (1944/45-ös) telét Márai Sándor egy baráti család leányfalusi házában vészelte át. Időközben lezajlott a magyar főváros ostroma, a Mikó utcai házat, amelyben az író lakása volt, több bombatalálat érte, szinte mindene – legendás ötezer kötetes könyvtára is – megsemmisült.

Az 1944 végi, 1945 eleji naplókat mindvégig átszövi a történelmi korforduló élménye, személyesen is átélt tragikuma. Márai a sztoikus hagyományok jegyében értelmezte és ítélte meg háborús tapasztalatait, a naplókban nem véletlenül hivatkozott annyiszor Marcus Aureliusra, Montaigne-re vagy éppen Kosztolányira. Szemlélődött és töprengett, indulatok és elfogultságok nélkül vetett számot nemcsak személyes veszteségeivel, hanem annak a világrendnek és társadalomnak a pusztulásával is, amelyet örökül kapott, amelyben élete felét eltöltötte, amellyel különben oly sokat és oly hevesen hadakozott. Igen, talán azért is volt könnyű, noha nem fájdalom nélküli a búcsú, a végső számvetés, mert mindazzal, amit Magyarország két világháború közötti berendezkedése – a társadalmi viszonyokban, a politika működésében, a középosztály mentalitásában – jelentett, Márai mindig is szemben állt.

E végső számvetés ágyúdörgéssel kísért kényszerű napjaiban is jól látta, hogy ami elpusztul, az nem egészen ártatlanul került a történelem ítélőszéke elé. Minderről a Szabadulásban is őszinte keserűséggel beszél. Jól ismerte és korábban is szóvá tette a két háború közötti neobarokk Magyarország vétkeit és mulasztásait, amelyek háborús konfliktusokba, végül pedig pusztulásba sodorták azt a magyarországi berendezkedést, amely az első világháború után a történelmi ország romjain létrejött. „Budapest e napokban elpusztul – jegyezte fel Márai Sándor a főváros ostromának napjaiban –; mint Sztálingrád, Charkow, Nürnberg, Berlin, Coventry, vagy Calais, Monte Cassino; s mind a többiek. A folyamat törvényszerű, nem lehet feltartani; fokozati kérdés, mennyire pusztul el; de ez a pusztulás nemcsak horizontális. Ez a nagyváros, mely otthonom volt, ahol e napokban, a pincékben anyám, testvéreim, minden ember, akihez közöm van, halálos szűkölésben várja a végzetet, belülről is szétesik, függőlegesen is pusztul, társadalmi, lelki struktúrájában. S ezt meg kell érteni, és ez nem könnyű. Mert másfél millió ember nem pusztul el egészen ártatlanul; a sorsot hívni is kell; s e másfél millió ember éppen úgy ártatlan, mint bűnös; mind ártatlanok vagyunk és mind bűnösök vagyunk, mert hívtuk is ezt a sorsot, amikor nem tagadtuk elég hangosan, ingereltük is, amikor nem tiltakoztunk idejében egészen és erélyesen, minden következménnyel. Ezt megértem az éjszakákon, s minden szívdobogtató részvéten túl megértem azt is, hogy a teljes felelősségen belül közömbös pártatlansággal is kell nézni azt, ami történik.”

A személyes felelősség követelményét hangoztatja a Szabadulásban is, midőn arról a felismerésről beszél, amelyhez a regény hősnője, Erzsébet eljutott, aki egy nyilas razzia alkalmával, egy bujkáló zsidó elhurcolása és meggyilkolása után döbben rá arra, hogy mindazért, ami az országgal történt, és aminek végső kifejletét Budapest ostromának infernális jelenetei mutatják, valamiképpen mindenki személy szerint is felelős. A köznapi tapasztalattá vált terror és persze az oroszok közeledése ennek a személyes felelősségnek az erkölcsi követelményét világítja meg: „a magánember lesz egyszerre nyugtalan; mert ami tegnap még újsághír volt vagy »defetista« rémhír, a »zsidók és plutokrata-bolsevisták kitalálása«: az ma belépett életükbe, s nem hír többé, hanem valóság és felelősség. Megértették, hogy ami tegnap történt, Lengyelországban, Ukrajnában, a német táborokban, a francia, belga, holland, norvég, osztrák, cseh, szerb városok kaszárnyáinak pincéiben: nem »rémhír« és »propaganda«, hanem személyes felelősség. Megértették, hogy felelősek. Ezért a rikácsolás. S Erzsébet egész testében érzi, hogy ő is felelős. Mindenki, aki élt, s nem akadályozta meg… de hogyan, az Istenért? A géppisztoly ellen? A tankok, ágyúk ellen? Vagy másképpen, ahogy lehet, belülről?… Ezt értik most.”

Márai, ahogy az imént idézett naplórészletben olvasható volt, pártatlansággal igyekezett a közelgő jövőbe tekinteni, miközben megpróbált némi reményt gyűjteni, kívánva és várva az országos újrakezdést, amiről akkor minden politikai párt és mozgalom annyit beszélt.

A polgári lét legfontosabb kritériumainak a függetlenséget és a kulturális, valamint erkölcsi értékek védelmét tekintette. Saját szellemi és politikai függetlenségére, elkötelezetlenségére mindig büszke volt. „Egy ideig – jegyezte fel naplójában – mulattatott, ahogyan mindig a másik oldalon kellett állani: a fasiszták szemében átkozott, destruktív baloldali voltam, »Moszkva bérence« stb., a kommunisták szemében gyanús jobboldali, titkos fasiszta. Valószínű, hogy a jó úton járok, mikor minden véglet számára gyanús vagyok: sem fasiszta, sem kommunista. Egyszerűen egy ember, aki nem hisz az emberi fejlődésben, de hisz a műveltségben.” Ez a függetlenség és elkötelezetlenség oly korban, amikor mindenkinek a kabátján valamilyen párt jelvénye virított, persze szinte belső emigrációt jelentett. Márai nem kevés önérzettel és bizony sértődöttséggel vállalta ezt a belső emigrációt. „Miért élek emigrációban? – kérdezi az 1945-ös esztendő vége felé. – Mert szellemi szabadság nélkül nem vagyok hajlandó otthonnak fogadni el Magyarországot. Szellemi szabadság nélkül nincs haza, csak terület van, városok és lakosság – s az végül is mindenhol akad. Még itthon is.”

Az 1945-ös történelmi fordulat után igen hamar ismét a társadalmi lét senkiföldjére került író mélyen átélte a változó kor válságait, szorongó szívvel idézte maga elé mindazt, amit a közeli jövő ígért. Nem csak tapasztalatait rögzítette, a kor „lelkét” is szerette volna kitapintani, és ennek során az éppen 1944 és 1945 fordulóján újraolvasott Spengler tanításaira figyelt. Az a kultúrkritikai pesszimizmus, amelyet a Der Untergang des Abendlandes képviselt, Márai jegyzeteit is átszőtte, és ez a pesszimizmus, amelyet később történelmi tapasztalatai csak megerősítettek, szabta meg azt is, hogy miként örökítette meg találkozásait a magyar társadalom további alakulását és életét meghatározó szovjet birodalom képviselőivel. Márai Sándor számára ezt a szovjet birodalmat, politikát és kultúrát mindenekelőtt a bevonuló Vörös Hadsereg katonái reprezentálták, róluk készít mesteri portrét a Szabadulás zárójelenetében is, midőn leírja, hogy a pesti ház pincéjében megjelenő első szovjet katona, akiben még a kommunizmus eszméivel szemben álló polgári rétegek is a „szabadulás” hírhozóját köszöntötték, milyen barbár egykedvűséggel erőszakolja meg a regény hősnőjét.

Márai Sándor, 1943/44-es naplójának tanúsága szerint, kezdetben némi rokonszenvvel és bizakodással tekintett az országot vonzáskörébe kényszerítő új nagyhatalom követeire: „Milyenek voltak? – jegyezte fel háborús naplójában azokat a benyomásokat, amelyeket néhány szovjet katonatiszt látogatása keltett benne. – Nagyon fiatalok, lelkesek. Idegenek, más világ, más fajta, kevés a közös emlékünk. Bizonyos, hogy én, aki egy elmúló kultúra egyik maradék embere vagyok, ma találkoztam először egy új kultúra felsorakozó, új embereivel. S ez a találkozás különös emlékeket hagyott, nem rosszakat, inkább egyféle bizalmat, hogy a jövő nem reménytelen. S talán, nyugodtabb légkörben, kölcsönösen tudunk majd adni egymásnak valamit.”

Ez a kezdeti s már akkor kevéssé megalapozott reménykedés később megtört, noha Márai a továbbiakban is jóindulattal beszélt az egyszerű szovjet katonákról, oroszokról, ukránokról, kalmükökről. Bizalmatlanságát inkább a szovjet „politikai kultúra” felől szerzett tapasztalatok és még inkább a sztálinista diktatúra valódi természetének megismerése keltették fel. Később a Föld, föld! első lapjain olvassuk a híressé vált sorokat: „Egy nagy nép, irtózatos áldozatok árán, Sztálingrádnál megfordította a világtörténelem szekerének rúdját… és ennek a nagy erőnek egyik megtestesítőjével találkoztam ma. Sokak számára, a nácik üldözöttjei számára, ez a fiatal orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az neki sincs. Ezt akkor még nem tudták mindenütt.”

Ezt a köznapi tapasztalatot öltöztette epikai formába a Szabadulás záró részlete. „Az oroszok – mondja Erzsébetnek a pince homályában megismert béna matematikatanár – nem hoznak mást, csak azt, amit hozhatnak, ami lényükből, nevelésükből, felfogásukból, hatalmi céljaikból, társadalmi elképzeléseikből következik.” Az idegenségnek ez az érzése a lányt is megérinti, midőn megpillantja az első szovjet katonát. Az elbeszélő minderről így számol be: „A bolsevistákról Erzsébet eszméletének pillanata óta, huszonöt éve úgy beszéltek, mint sátánfajzatról, elfajzott élőlényekről […] A hírverés mind vadabb volt az utolsó időben; de Erzsébet tudta, hogy az igazság valahogyan másképp van. S most, mikor megjött az orosz – milyen messziről jött! gondolja csaknem jámbor, lelkendező elcsodálkozással Erzsébet –, s elhozta a háború végét, egyfajta tűrhetetlen gyalázat végét, valaminek a végét, amit már nem lehetett kibírni, Erzsébet szorongó csodálkozása, elfogódott várakozása nem a tüneménynek felel, hanem egy kérdésnek, mely mind erősebb hangon szólal meg testében, idegeiben, egész hús-vér belsejében. Ez a kérdés így hangzik: »Miért nem örülök?…«”

Az orosz katona megjelenése egyszerre kelti fel a „szabadulás” érzését és a félelmet valami távoli, ismeretlen világgal vagy pontosabban civilizációval szemben. Ugyanez a kettős érzés jelenik meg Márai Sándor 1945-ös naplóbejegyzéseiben. Akárcsak hősnője, maga az író is úgy gondolta, hogy mind a „bolsevista”, mind az „antibolsevista” propaganda hazudik, s e kettős propaganda elutasítása nyomán próbálta értelmezni a történteket. „A magyar polgári társadalom olyasmit várt – jegyezte fel nyomban az első tapasztalatok rögzítése után –, hogy az oroszok mint afféle irgalmatlan alvilági arkangyalok jelennek majd meg, lángpallossal és kénkőbűzzel, s kiirtanak egy világot. Az oroszok megérkeztek, s akadt közöttük mindenféle: kegyetlen, barátságos, kapzsi, irgalmatlan, emberies stb. De arkangyalról és lángpallosról nem esett szó.”

Márai Sándor mindenekelőtt arra törekedett, és erről a szándékáról tanúskodik szóban forgó regénye is, hogy – elsősorban a huszadik századi „válságfilozófiák” mesterei: Spengler, Klages, Ortega y Gasset és mások, leginkább talán Dosztojevszkij profetikus látomásai nyomán – mintegy történelembölcseleti értelemben vonja meg a szovjet-orosz behatolás és megszállás mérlegét. „Oroszország – jegyezte le nem sokkal az imént idézettek után – történelme során először, minden következménnyel kilépett hazulról, a világ színpadára lépett. Íróik, különösen Dosztojevszkij, óvták attól, hogy »az európai hullával« ölelkezzék… Hitük van, küldetésérzetük, ex-oriente-lux-meggyőződésük?… Miben hisznek? A világmegváltó bolsevizmusban? Vagy a világmegváltó szláv küldetésben? Nem tudjuk. Hisznek abban, hogy ők a Harmadik Egyház? Ezt sem tudjuk. Csalódottak lesznek, ha egyszer hazatérnek? Nem lehet jósolni. Lehet, hogy Oroszország a jövőben, a Nyugattal történt találkozás után, nemcsak bolsevista marad – ellentétben a »demokratikus« jóslásokkal –, hanem még merevebben rákapcsol a kommunista vonalra? Minden jóslás felelőtlen.” Magát a sztálini bolsevizmust valójában – Schubert Európa és a Kelet lelke című könyvét idézve – „ultimátumnak” tekintette, „melyet Isten intézett az emberiséghez”. Úgy gondolta, hogy a nyugati civilizációt éppen ez a történelmi „ultimátum” kényszerítheti arra, hogy szembenézzen saját válságaival, bűneivel és mulasztásaival, s visszatérjen a maga eredeti értékeihez.

Valójában mind a bolseviki forradalomban, mind a nagyorosz expanzióban a Kelet – a keleti életforma, a keleti „politikai kultúra”, a keleti ember – hatalmának kiterjesztését látta, és ettől a keleti hatalomtól féltette a nyugati civilizációt. A keleti „politikai kultúrától”, amely egészen más elveken nyugszik, mint a nyugati, tudniillik elutasítja az emberi személyiség szuverenitását, és legfőbb értéknek a hatalmat tekinti, ezt azután kész csellel és erőszakkal megszerezni és megtartani. „Az emberek – olvasható a későbbi Föld, föld! című emlékiratban –, akiket ezekben a hetekben megismertem és aztán később sokféle változatban láttam, színre-szemre éppen olyan emberek voltak, mint a nyugatiak – de a személyiségtudatuk mégsem egyezett a nyugati ember személyi öntudatával. Ez a Pjotre, ez a Fedor, ez az Anatol büszkén és öntudatosan hangsúlyozta személyiségét – de volt körülöttük, bennük valamilyen lazaság, kötetlenség, amiben a személyiség, az egyéniség végzetes tudatossága nem volt olyan feltétlenül rögzített, mint a nyugati ember tudatában. Egyének és személyek voltak, de kevésbé, mint a szomszéd falubeli, hörcsög sváb molnár, vagy a kertész, aki színmagyar volt, tehát Keletről jött, de már ezer éve élt itt egy másféle személyiségtudatban, és ezért sokkal határozottabban volt János vagy Pista, mint ezek az oroszok. A keleti ember körül mindig van egyféle személytelenség, és ez éppen úgy »térfogat«, amelyben elmerülhet, ahová visszavonulhat, mint az idő és a tér és a keleti nyomorúság.”

Ehhez még a következőket tette hozzá: „A nagy, a végső célt a személyiség feloldásában látták, a pillanatban, amikor az ember túlemelkedik személyiségén, és »elvegyül a világritmussal«. Számomra, a »nyugati« számára ez a szemlélet valóban kínaiul vagy hinduul hangzik, mert ha feladom személyiségem – ezt a különös rögeszmét –, feladtam az élethez való kapcsolataim értelmét.” Búcsúzva a régi világtól, eltemetve saját egykori életét, és ismerkedve az új világ követeivel, az emberi személyiség – mondjuk ki: a személyes szabadság – sorsa iránt érzett, nem éppen jogtalan aggodalom szabta meg azt a gondolkodást, azt a világképet, amely a naplók, a Szabadulás, majd a Föld, föld! lapjain alakot öltött.

Valójában ennek a „régi világnak”: a szabadságra, felelősségre és műveltségre alapozott polgári rendnek (amely Márai számára mindig is az értelmes és méltó emberi élet kerete és értelme volt) a képviselőivel találkozunk a regényben. Ezt a klasszikus polgári mentalitást testesíti meg Erzsébet apja, a világszerte megbecsült csillagászprofesszor, aki mint a szellemi ellenállás egyik vezetője kényszerül bujkálni a rá leső Gestapo és a nyilas terrorszervezet emberei elől, ezt képviseli a pincében megismert matematikus, és ezt képviseli maga Erzsébet is. Az üldözött apa alakjáról az író úgy beszél, hogy az szinte önvallomás is lehet: „Mit is gyűlöltek rajta?… Talán nem is annyira politikai magatartását – mindenki tudta, hogy megveti a korszerű fasiszta eszméket, a fajelméletet, a gyűlölet és a kapzsi erőszak rögeszméjétől fűtött hatalmi tévhiteket, s hisz abban, hogy a világerők, melyeket a szövetségesek mozgósítottak, végül is legyőzik a német hadigépezetet! –, nem, inkább emberi magatartása volt az, amely halálos uszításra ingerelte a napos oldalon sündörgő pályatársakat s a csahos sajtót. Ez a magatartás félreérthetetlen volt: hallgatása éppen úgy ingerelte a »jobboldalt«, mintha nyíltan és hangosan kiállt volna ellenük. Mert semmire nem volt oly nagy szükségük e hatalmi egyesüléseknek, mint a szellemi ember erkölcsi tekintélyére – mindent megadtak volna neki, ha egy bólintással helyesli a véres kalandot, melyet tetszetős, nemzeti és faji jelszavakba csomagolva akartak kívánatossá tenni a tömegek számára. De éppen ezt, a szellemi ember erkölcsi beleegyezését nem kaphatták meg az apától: s ezért gyűlölték.”

Hasonló emberi tartásról tesz tanúbizonyságot a pincebeli matematikatanár, aki szinte mindig Márainak a naplókból ismerős érvelésével világítja meg a jóindulatú és persze politikai ügyekben fiatalosan naiv és tájékozatlan Erzsébet előtt a történések értelmét. A matematikus ugyanannak a sztoikus életbölcseletnek az eszméit hangoztatja, mint az író, a személyes szabadság (a szabadulás) legfőbb zálogát ő is a valóság helyes, mert minden illúziót nélkülöző ismeretében jelöli meg: „Ha valaki elég erős, hogy megismerje igazi természetében a valóságot – mondja a férfi –, az ilyen erős ember már közel jár a szabaduláshoz. S elviseli, sértődés nélkül, mert valóság. S amennyire ez ember számára lehetséges, hamis vágyak nélkül él. Ez minden, amit tehetünk…”

A regénytörténet (valójában a budapesti ostrom néhány napjának története) arról szól, hogy ennek az illúziókat elutasító valóságismeretnek és emberi magatartásnak az igazsága miként igazolódik a főhősnő előtt, aki – mint láttuk – nem minden illúzió nélkül várta a „szabadulást” hozó idegen katonákat, hogy aztán személyes létének mentális és morális alapjait rendítse meg a vele megesett brutalitás. Az illúziók lelepleződésének, elveszítésének drámai folyamatát érzékelteti a meglehetősen kis terjedelmű (mindössze százharminc lapos) regény epikai szerkezete is. A Szabadulás narrációja valójában három szakaszra osztható: az első az apa bujdosását, menekítését, a második az ostromlott város pincelakóinak életét, végül a harmadik a szovjet katona megjelenését és a végzetes nemi erőszakot ábrázolja. Az első és a harmadik szakasz narrációja szinte állóképszerű helyzetet mutat be, az elbeszélésnek nem a cselekmény a lényeges eleme, inkább a kommentár, a második (középső) epikai szakasz viszont igen mozgalmas és dialogikus: a nyilasok, majd a németek megjelenése, a náci megsemmisítőlágerekről beszélő zsidó lány, majd az eseményeket értelmező matematikus beszéde igen erősen drámai karaktert ad a történetnek. A szerkezet ilyen módon szinte rondószerű: „zenei” formája van, és ez a forma azt sugallja, hogy a náci és a kommunista erőszak tulajdonképpen ugyanarra a mentalitásra és civilizációs háttérre épül.

A regénytörténetet záró kegyetlen jelenet mintegy jelképes módon fejezi ki a szovjet hadsereg bejövetelének következményeit, miként a zsidó menekült elhurcolásának és meggyilkolásának epizódja is jelképes módon érzékelteti a nyilasterror lényegét. Mintha Márai fél évszázaddal korábban reflektált volna arra a kilencvenes években kibontakozó történészi, illetve publicisztikai vitára, amely arról folyt, hogy vajon 1945 kora tavasza mit hozott a magyarság számára: „felszabadulást” vagy „megszállást”. Ez a vita kimondottan a politikai és ideológiai hermeneutika világában kapott szerepet. Akik radikálisan elutasították a két világháború közötti magyar politikai rendszert (a Horthy-rendszert), azok „felszabadulásról” beszéltek, még akkor is, ha tudatában voltak annak, hogy ez a „felszabadulás” néhány esztendővel később egy újabb zsarnokság előtt nyitott utat. Azok pedig, akik kontinuitást akartak vállalni az 1945-ben felszámolt társadalmi és politikai berendezkedéssel, „megszállásról” beszéltek, még akkor is, ha tudatában voltak annak, hogy ennek a berendezkedésnek a végső szakasza milyen kegyetlenségekkel és szenvedésekkel járt együtt.

Márai alighanem a legjobb megoldást választotta, midőn „szabadulásról” beszélt, minthogy a magyar főváros, egyáltalán, Magyarország népe a szovjet hadsereg bevonulásával valóban megszabadult a korábbi uralom igazságtalanságaitól és végső embertelenségeitől. Nemcsak az üldözött zsidók és baloldaliak szabadultak meg, hanem mindenki: a szovjetrendszerrel szemben indokolt bizalmatlanságot tápláló, a kommunizmus uralmára félelemmel tekintő társadalmi csoportok is. Mindezt igen hitelesen mutatják és igazolják azok a képek, amelyeket Márai Sándor a budapesti pincék rettegésben telő, a náci és a nyilas erőszaknak kiszolgáltatott életéről fest. Ebben Márai regénye is csatlakozik annak az „ostromirodalomnak” az ábrázolásmódjához, amely közvetlenül a háború után például Kassák Lajos, Szép Ernő, Nagy Lajos és Déry Tibor személyes beszámolóiban vagy regényeiben jelentkezett. Márai ennek során mutat rá arra, hogy a „megszabadulás” nem azonos a visszanyert szabadsággal, hiszen az eurázsiai világ távoli mélységeiből, irdatlan távolságból, hosszú évek véres harcai árán Magyarországra érkező szovjet, orosz, a regény esetében: szibériai katona – miként erről az imént már volt szó – nem hozhatott igazi „felszabadulást” és igazi szabadságot.

A fiatal magyar lány megerőszakolásának története természetesen megszabta a regénykézirat sorsát is, nyilvánvaló, hogy ez a történet akkor: a szovjet megszállás idején nem kerülhetett az olvasó elé, és Magyarországon voltaképp egészen 1990-ig nem lett volna publikálható. Az viszont kevésbé érthető, hogy az emigrációban miért kellett egy utazóláda mélyén rejtegetni a regénykéziratot, ráadásul úgy, hogy még az író legjobb barátai (ha egyáltalán voltak ilyenek) sem tudtak létezéséről, és csak tíz esztendővel Márai halála után juthatott a Szabadulás a nyilvánosság elé. Igaz, regényéről maga Márai sem igen beszélt, létezését csupán naplójában említette egy helyen, abban a naplóban, amely maga is nemrég került a nyilvánosság elé (Ami a Naplóból kimaradt 1945–1946. Bp., 1992). Maga a regény is kívánt volna valamelyes írói munkát, Márai hallatlan elbeszélő és stiláris igényessége következtében bizonyára még dolgozni kívánt volna rajta. Ám így is igazi irodalmi felfedezés, nemcsak a Márai-életművet egészíti ki igen izgalmasan, hanem történelmi közelmúltunk alaposabb megismerését és szellemi birtokbavételét is elősegítheti. (Helikon Kiadó, 2000)