SZABÓ GYULA

Szabó Gyula

Újévi napló

2000. február 21.

Alig tíz nap alatt három „szívközeli” névnap csokrosodik nálam a Juliannával, Zsuzsannával és Mátyással. Anyám és unokám – Julianna meg Zsuzsanna – napja elmúlt, a Mátyásé három nap múlva lenne esedékes, de ő ezzel az ezredhatáros szökőévvel együtt „figurázik”, s csak 25-én ül névnapot. Szét vagyunk nagyon szóródva, most újból érzékenyebben érzem a feszítő távolságokat: a fiam Pesten, az unokám Udvarhelyen, anyám Almáson, a temetőkertben, s Kolozsvártól – tőlem – éppen az az Almás esik legtávolabb, amely eredendően a legközelebbi hely volt, s amelynek a messzesége attól már-már mérhetetlen, hogy anyám csaknem négy évtizede eltávozott a láthatatlanságba. Erős középpontnak képzelném magam ebben az élő és holt szétszórtságban, de a középpont egészen megrendül, ha azt mérem, hogy a naptárban csaknem egybeesik Julianna és Zsuzsanna, énbennem meg ugyanvalóst egybefonódik a két névnaphoz fűződő érzés, de emellett a valóságban az a képtelenség forog fenn, hogy az én szülőanyám számára egyszerűen nem létezett egy-egy olyan lény, mint az ő fiának a fia vagy unokája, miközben az én belső világomban olyan közel lakoznak egymáshoz, mintha mind a hárman egyetlen fedél alatt volnának… A képtelenség hasonló képzeteitől rendül a középpont akkor is, amikor a szemem jártatgatom a körülöttem forgó almási fényképeken a szobámban, s mint egy temetésre szóló harang tompa ütemére a koporsókísérő gyászolók, előlépdelnek a Kerekpást útkanyarából a szavak: „Gálhegy, Nagymál, Várhegy, Szármány, / »Otthon« még az ég sem vár rám, / Nem látok én több kék eget, / Úgy beborult Almás felett.” Az otthoni valóságban, a fényképek valós „másában” a négy körbeforgó hegy a falu legerősebb „arcvonása” volt, de a négy hegy leginkább attól volt élő arc, hogy élte életét a házunkban, a hegyek lábainál s szerte a határ tagföldjein az a család, amely a négy arcával – apám, anyám, bátyám s a néma papó – mintegy belefészkelődve a hegyek formáiba együtt képezett számomra otthoni képet, különösen attól a szeptemberi naptól kezdve, amikor tizenkét éves fejjel a lovas szekér tovavitt az almási hegykaréjos zártságból a keresztúri gimnázium tágasabb terére, s azzal a tanulási vágy örökös kísérőjévé szegődött a honvágy borongó árnyéka a minapi pillanatig, amikor a négy szülőföld-arcú hegy képzeletbeli képének ege azzal a címszóval borult be egészen, hogy Honvágytalanság. Kihalt a hon rendre a négy arc eltűnésével, a négy lélek elszállásával, kihalt a honnal együtt a vágy, a négy hegy holt vidékké árvult, s a szomorú veszteségérzetben ma egy olyan kárpótlási folyamodás született, hogy az ősi emléktárgyak két vaskos dossziéjából – a tanulási és honvágyak ügycsomójából – előkotorászok néhány életelevenítő emlékeztetőt abból az időből, amelyben még „semmi nem volt veszve”. A kettős vágyú élet mint kettős mederrel szabályozott létforma verődött akkor Almás és Keresztúr, a Kis-Homoród és Nagy-Küküllő között, s a verődés máig kézzelfogható jeleként legelőbb egy hazai világú tájkép bukkan a szemem elé: 1943 februárjában – még a februári időszak is közelien egyezik – fordult az elsős gimnazista újdonatúj honvágya Keresztúrról Almás felé egy olyan képeslappal, amelynek csak az „útiránya” állt a szülőhely felé, mivel a Homoródunk folyásának egy szentkeresztbányai szakaszán, a sűrű-csúcsos fenyőktől díszesített völgyúton készítette a felvételt Kováts István udvarhelyi fényképész, ami a honvágy útján némileg kerülő szakasz volt, jómagam talán nem is jártam akkor még arra, úgyhogy csak a kép felírása tájolhatta nekem, hogy az a „Dobogóról Lövéte felé vezető út”, de tudtam, hogy Lövéte után Almás következik, s ily módon kerülve is jó úton ment a házunkhoz mindaz a betű, ami a kép hátán, a postai felén tintakéken folyt a Bottelekére rúgó faluvégi otthonunkba: „Tek. Szabó Mózes kurta úrnak Homoródalmás Udvarhely megye. Üdvözletem küldöm az egész családnak Gyula. F: Szabó Gyula. I. g. o. tanuló. Székelykeresztúr. Unit. Gimn.” Épen és egészségesen egész volt az otthon maradt család, küldhette haza az üdvözletét a keresztúri diákéletből némi büszkeséggel az unitárius gimnázium tanulója, akit az országos falusi tehetségmentő mozgalom felpártolt, és elröpített negyven kilométernyire a családi fészekből, s akinek a tollán már látszott is az iskolázottság, elannyira, hogy az ekeszarva mellett gürcölő apa előkelően „Tek. úrrá” rangosodott a címzésben. Olyan volt ez az üdvözlet, mint egy honvágy-diplomácia, ami azután egy időre tartósodott formája is lehetett a szülőföld felé való nézésnek, mert egy másik üdvözlet egy iskolai évvel később egészen hasonmás kivitelben került postára, amikor a feladó már II. oszt. tan. volt, s a magasabb íráskultúra jegyében minden betűt nyomtatott formássággal írt Székelykeresztúr látképének hátára, ami mellett még az is külön megmódolás volt, hogy a hazaküldött szavakat félig szögletes félkörben írta a neve köré. Most, a „honvágytalanság” borújának idején némi fényderűt villant a szövegábrára az a látomásos szemlélődés, amellyel nézem, hogy a félkörívben írt üdvözlet a falunkat körbekeretező négy fő hegy félíves ölelését formázza: kezdődik az ívelés balról, ahol az Üdvözletem a millenniumi fenyőerdővel koszorúzott Nagymál vonulatának felel meg, utána keresztbe fordul a kopasz-gerinces Várhegy azzal az igével, hogy küldöm, s végül jobbra, a napkeleti oldalon hosszabban láncolódik egymáshoz a szintén millenniumi fenyőt viselő csúcsos Szármány és a szintén kopasz Gálhegy, ami együtt azzal a szövegrésszel egyezik, hogy az egész családnak, a középpontban pedig a körbekerített Gyula olyan, mintha a falu nevét hordozná… Véndiákos játék az elmúlással – már-már aggdiákos, ha eszembe juttatom, hogy idén jubiláljuk kicsengetésünk 50-ik évfordulóját Keresztúron –, és a játék bódulata még fokozható, ha a képeslapokat visszatéve nyughelyükre, azt a cipóbarna fedelű diáknoteszt ütöm fel a honvágyas idők hírmondójaként, amelynek a címkéjén ugyancsak I. B. oszt. tan. a névvel kiírt tulajdonos, s amely voltaképpen sáfárkodási dokumentuma egy kétlaki kisdiáknak, akinek a zsebébe leginkább „Hazólról” szorították ki a pengőket-filléreket, s aki a maga részéről olyan aprólékossággal elszámolt minden fillérrel, hogy ha vásárolt „l db Cukorkát”, azt éppen úgy könyvelte a 6 filléres árral, mint az „l db Pogácsát” a 20 fillérrel s a „2 db Almát” a 10 fillérrel. Nem az almási hegyek bajosan termő földje végeztette a számadó munkát, hanem az iskola és a hadi idő „nevelő” szelleme: „Diákkaptár”-mozgalomban vettünk részt, „méhes” szorgalommal gyarapítottuk a közcélokat szolgáló „kaptárunk” jövedelmét a kaptárboltban való vásárláson kívül mindenféle szorgos tevékenységgel – építőkőgyűjtés, bélyeggyűjtés, gyógynövénygyűjtés, seprűkötés, kefekötés, virágkaró-készítés, tojásárulás, favágás, ásás stb. –, úgyannyira, hogy kaptárunk még országos gyűjtésre is tudott adományozni – „így a Főméltóságú Asszony téli segélyakciójára 10 P-t”, aki nem más volt, mint Horthy Miklósné –, s miközben állatállományunk is volt bárányokkal, nyulakkal, galambokkal, malacokkal, tyúkokkal és rengeteg selyemhernyóval, a székely tanulóifjúság fejlesztette a gazdasági érzékét, és tanulta zsebének gazdálkodásában is a pontos számvitelt. Így vásároltam meg én is az arra a célra készült „Pénztári naplót”, s rovatait megfelelően kiállítva – „év, hó, nap”, „Bevétel”, „Kiadás”, „Sorszám”, „Átvitel”, „Áthozat” –, többek közt magát a naplóvásárt is bejegyeztem a 8. sorszámmal és „1943. Febr. 11.” kelettel mint 10 filléres kiadást. Előtte naplókezdésként beírtam február 6-i dátummal, hogy „Készpénz” mint „Bevétel” 7.34 pengő volt, s utána 1-es sorszámmal mindjárt egy „Képes lap” következett 8-án 20 filléres árral, majd feltehetően a képeslaphoz a „Bélyeg” 10-én 20 fillérért. A naplós notesz vásárlásának 11-i napján még tétel volt „Naptár”, „Könyv”, „Kulcstartó” mint 30, 90, illetve 2 filléres kiadás, és 12-én a bevételi rovatba is került egy jegyzés azzal, hogy „Lengyár .60”, ami azt jelentette, hogy ha Almáson azelőtt nyőttem olykor a lent jó mezei levegőn ingyen, a keresztúri lengyárban a fojtó por között tudtam pénzt keresni a lenkévék rakosgatásával-hordásával, s így annyival gazdagabban megvásárolhattam még ugyancsak 12-én egy „Levelezőlapot” 12 fillérért s azt az „1 db Cukorkát” 6-ért. Tücsköt-bogarat jubiláló mai mindennapjaink emlékgyűjtő mozgalmának hatása alatt külön kinézem a 43 évvel ezelőtti februári naplós napok sorából Julianna anyám 16-i napját, s látom, hogy az egész családunk számára jeles napon egymás után négyszer kelteztem, hogy „1943. Febr. 16.”, s többek közt épp hazagondolások is foroghattak a kiadásokban, amint sorra vásároltam „Levelezőlap” és „Bélyeg” mellett „Almát” – ez volt a 2 db 10 fillérért –, s bizonyos „Fényképek” 4 darabjáért kiadtam egy olyan jelentős összeget, hogy „1.34”. A „diákkaptáros” életdongásban természetesen megvoltak a nyomai a diákos tankelléknek is – Zsuzsánkra gondolva, aki most, a tanárnő édesanyjáék sztrájkos tanszünete idején kevéssel nagyobb annál a kisdiáknál, aki a nagyapja volt 1943 elején, külön kilesem, hogy Zsuzsanna nevenapja táján, február 17-én, 18-án voltak kiadások olyan nemben, mint „Vonalas füzet”, „Kockás füzet”, „Körző”, amit többhetes időkörben az elég sok „Könyvön” kívül többítettek az olyanok, hogy „Dolgozat füzet”, „Rajz lap”, „Tus tinta”, „Szótár”, „Tollhegy”, „Növényitatós” –, a kaptáros felszárnyalásnak pedig akkor volt nagy nyoma, amikor Mátyás-napkor, „1943. Febr. 24.” kelettel az került „Bevételként” a rubrikák sejtjébe, hogy „Hazólról 5.–”… Azzal a bevétellel egyszerre úgy édesedett az élet, hogy még aznap vettem 10 db cukrot, egy levelező- és két képeslapot – bizonyára a köszönő és üdvözlő válaszok hazaküldéséhez –, de a kikeleti kilátások közeledtével más hazaküldeni-valók postázása is esedékessé válhatott, mert március 8-án megvettem egy szállítólevelet 12 fillérért, és 16-án kerek 2 pengőt adtam ki 7 db (tasak?) hagymamagért. Másnap, március 17-én azonban megvolt az újabb bevétel – „Hazólról 5.–” –, utána követte ezt is mindjárt 19-én sorban „Levelezőlap”, „Képeslap”, „Bélyeg”, „Képeslap”, 21-én „Hajvágatás” is történt (nyilván „Koszónál”) 40 fillérért, miközben ugyanaznap vettem és ettem 16 fillérért „Kukoricát” is 1 l mennyiségben, ami szemmel láthatóan kedvelt diákcsemege volt, mert 23-án ismétlődött a tétel, de akkor már 10 fillérért mérték literét, ami inkább megfelelt a rendes árfolyamnak, mivel más napokon az is látható, hogy március 13-án szintén 10 fillér volt a „Pattogatott kukorica” ára, 17-én pedig 8 fillér. Ugyanebben a diákkaptáros életben szórakozási költekezés volt a „Mozi” (kiírva az volt az épületre, hogy „Petőfi Sándor Mozgóképszínház”, de nekünk végig csak „Walter” volt a neve), ahova átlag három liter kukorica árával lehetett belépni, tekintve, hogy a mozijegy ára minden pattogás nélkül egyformán 30 fillér, február 28-án éppúgy, mint március 16-án, a hagymamagvásár napján, vagy jóval később, május 2-án. Közben március végén egy örömtelibb hétvég is előállt a honvágy útján, aminek első útjelzője az volt, hogy 23-án – amikor a kukorica ára 10 fillérre esett vissza – újból érkezett „Hazólról” az állandósult kerekségű szülői küldemény 5 pengője, én magam a hazamenés másik jeleként még aznap vettem ismét a hagymamagot szintén kerek 2 pengőért, de akkor már 8 db mennyiségben, és 27-én a legnagyobb jel maga a hazaindulás volt azzal, hogy „Vonat 1.40”. Egy „leszakadt” szárnyvonal volt akkor a vasút Keresztúr és Udvarhely között, Bécsben hozták volt úgy a döntést, hogy bennlakásunktól egy diáksétányira nem vasúti, hanem határsorompó vágta el Alsóboldogfalva felső végénél az országutat és vasutat egyaránt, minek folytán mi, akik Udvarhely távolibb vidékéről érkeztünk időnként a keresztúri diákfészkünkre, mindannyiszor hallhattuk a vasutas kalauz „bécsi” kiáltását, hogy „Székelykeresztúr végállomás”, de mindezzel együtt számomra mindig szárnyalás volt a vonatozás, akár Udvarhely felé indult a vonat a Jézuskiáltó alatti állomásról, akár Udvarhely felől érkezett meg oda, mert egyik irányban szárnya volt a tanulási vágy, a másik irányban a honvágy, s ez a kettő olyan szerencsésen szállt hosszú éveken át, hogy ütközés akkor sem történt, ha időnként az egyik vágy erősebbnek látszott a másikkal szemben. Az udvarhelyi végállomástól drágább szállítási eszközként az a „Takszi” vitt haza Almásra, amely nem Dobogó és Lövéte felé tette autóbuszjáratként a kerülőt, hanem Oklánd és Karácsonyfalva felé, s amely „2.50”-es árral került bele a számviteli naplóba ugyancsak 27-i keltezéssel, de a keltezésben egy olyan váltással, hogy a „Vonat”-költés dátumozása még „1943 Márc. 27” volt, a „Takszié” már „1943 III. 27”. Szállítási eszközök, hegyek-vizek váltották egymást a hazafelé vivő úton, valami okból a keltezésben is beállt a váltás, s azzal állandósult is tovább a római forma, mert amint három nap múlva fordultam vissza „Hazólról” az akkor már „6.-” pengő „tőkével”, a napló rovatát egymás után háromszor töltötte az a kelet, hogy „1943 III. 30”, minthogy aznap egymást követte az a három kiadás, hogy „cukorka 2 db 10”, „Vonat – 1.40”, „Tinta 1 db 50”… Visszatérve a vonattal a végállomásra, mindjárt vettem 10 filléren 1 liter „Kakast”, ami ezúttal otthoni szájíz szerint került bele a számvitelbe, ahol az addigi szókincs ugyanannak a kedvelt csemegének a megnevezésére „Pattogatott kukorica” és „Kukorica” volt. Pár nap múlva az is otthoni jelként állt a naplóban, hogy egyszerre „Üdvözlet 3 db” és „Bélyeg 3 db” növelte a kiadást, ami – lévén IV. 10. a vásár napja – feltehetően a közelgő húsvéti ünnepekkel függött össze. A húsvét természetesen vakációs napokat is jelentett, és a napló közvetve mutatta is az újabb hazajárás tényét, mivel április 11. és 28. között semmi számviteli eseményt nem rögzített, 28-án pedig – húsvétvasárnap után három nappal – megint az volt a beírás, hogy „Hazólról 15 -”. Kérdőjelként állhatna az üres napok helyén az, hogy az oda-vissza utazás ellenére nem szerepel a számvitelben sem „Vonat”, sem „Takszi”, de számomra az a hiány a legkézenfekvőbb, mivel emlékeim rubrikái híven őrzik az almási meszesszekerek tavaszi útjait, amelyeknek éppen Keresztúr volt az egyik fő pontjuk mint vendéglős etetőhely, s így eleve kínálkozik az a magyarázat, hogy alkalmi szekerezések szorították ki a kiadásos járműveket a könyvelésből. Éppen ezen a ponton azonban maga a könyvelés is véget ért minden zárási mérleg nélkül, miután az „1943 V. 3”-i napon sor került az egész háromhavi naplózás kiemelkedően legnagyobb kiadási tételének bejegyzésére azzal, hogy „Buksza 4.-”, ami azt jelentette, hogy egy 4 pengős „drága áron” megvásárolt pénztárca kiiktatta a „diákkaptáros” életből a „Pénztári naplót”. Felnőttes bukszában kapott helyet attól kezdve a pénz, s tovább már alighanem arra egyszerűsödött a számvitel, hogy ha több volt a pénz a tárcában, akkor bevétel történt, ha kevesebb, akkor kiadás. A cipóbarna fedelű notesz azután sok más diákemléktárggyal együtt fiókokban-dossziékban állta az idő múlását, s évtizedek elteltével nőtt benne az az „áthozati érték”, hogy az anyagi lét száraz adatai révén „kövületes lenyomatává” vált egy serdülőkori diákélet három hónapjának, amely három hónap az akkori új év elejeként egy egész életpályát meghatározó sorsfordulat boldog ideje volt az Almás–Keresztúr-tengelyen forgó „szerencsekerékkel”. Épp ugyanabban az időszakban a világ sorsában is a legdöntőbb fordulat eseményei zajlottak, miután ott is volt egy óriási tengely Berlintől Tokióig, az azonban akkor még messze járt Almástól-Keresztúrtól a harci járművek kerekein, és közelebbről nem észlelt millió tragédiájával nem zavarta meg a diákboldogság kis körét még akkor sem, ha a diákkaptáros szorgosságnak téli segélyakcióra is ki kellett terjednie, s a háborús viszonyok folytán több tízezer selyemhernyó tenyésztésével is foglalatoskodott. Mindamellett a hadi idő járása ott függött a kis kör felett, többek közt épp egy olyan naptárkönyvecskével is, amely Nemzeti Kis Kalendárium címmel – s a címfelírásba beleékesített tölgyleveles-babéros országcímerrel – az 1943-ik évre készült, s amely abban az esztendőben az almási otthon házfalán függött egy szegen mint állandó helyen, miután a cipészárral átlyukasztott sarka egy akasztófület nyert házilag sirített cérnából. „Ára 50 fillér” volt a számunkra igen értékes kalendáriumnak, abban az évben végig családi olvasmányként akasztgattuk le és vissza, s bár esztendő múltával az is időszerűtlen lett, mint korábbi és későbbi naptártársai, becsénél fogva megőrizte a családi „kaptárunk” több más, akkori évekből való naptárral együtt, s végül az én emléktárgyaim halmában lelt állandó helyet, ahol többek közt az akkori kalendáriumi napokat pontosan számon tartó diákszámviteli napló is nyugszik a mai napig, s így ma is nézhetem, hogy 1943-ban húsvétvasárnap április 25-én volt, egyszerre négy felekezet feltámadási ünnepeként, a naptári oldalak oldalpárjain pedig „Gazdasági tanácsok” mellett számviteli rubrikák is szolgálnak a földek gazdáinak azzal, hogy „A hónap fontosabb bevételei: Megnevezés Pengő kiadásai: Megnevezés Pengő”… Otthon apámék nem jegyezték a pengőket, így azokat sem, amiket nekem küldtek-adtak „Hazólról”, s annak híján ma is ott olvashatok egy sajátságos fizetési mérleget, ahol a naptári oldal évfordulós kiegészítéseként illusztrációval és szöveggel is mondták a szerkesztők az olvasóknak a „Történelmi emlékeztetőt”: „Mint ezeréves történelmünk folyamán oly sokszor, hétszáz esztendővel ezelőtt is, 1241 április havában védőbástyaként állottunk Kelettel szemben Nyugatért, Európáért. IV. Béla (1235–1270) akkori királyunk a tatárok jövetelének hírére végighordoztatta a véres kardot az országban, de a pártoskodó, széthúzó főurak nem siettek segítségére, és a Sajó-folyó menti Muhi-pusztán április 12-én vereséget szenvedtek a magyar seregek. A tatárok végigdúlták az országot, raboltak, gyilkoltak. A magyar nép akkor is saját vére hullásával óvta, védte Európát. De Nyugat mindezt elfeledte, és hazánk megcsonkításával fizetett érte Trianonban.” Ez a Trianonnal való fizetés még más hónapok történelmi számvitelében is fennforgott, legtüskésebben épp a júniusi oldalon, ahol az illusztráció is hatásosan mutatta, hogy Trianonban egy kis fehér folt lett a körülcsonkázott Magyarország – benne a revíziónak azzal a kiáltásával, hogy „Nem, nem, soha!” –, a többi fekete részt karomszerű töviságak ragadták el, az emlékeztető szövege pedig a békeparancs tényszerűbb súlyosságát taglalta: „A magyar történelem gyászhónapja június. 1920. június hó 4-én íratták alá az első világháború győztes hatalmai Magyarországgal a trianoni békeparancsot. Ezzel a 325 000 négyzetkilométer nagyságú országból elvettek 232 ezret, és meghagytak 93 ezer négyzetkilométert. Fölbontották a földkerekség földrajzilag legegységesebb országát és megfosztották népünket a megélhetés legelemibb lehetőségeitől is… Trianon fűzött minket eltéphetetlen egységbe az igazság harcosaival, Németországgal és Olaszországgal. Trianon jelölte ki eleve helyünket és szerepvállalásunkat a most folyó küzdelemben s a jövő új Európájában.” A másik, Trianonnal összefüggő s vigaszosabb számvetés már az első naptári oldalon megtörtént, ahol január – s egyben „Boldogasszony hava” – a Horthy Miklós kormányzóvá választásáról való emlékezésre adott alkalmat: „1920 januárjában ült össze az a nemzetgyűlés, amely vitéz nagybányai Horthy Miklóst Magyarország kormányzójának választotta meg. A reánk erőszakolt trianoni béke utáni összeomlásból ő vezette ki a nemzetet. Szegedről indult el, s nemzeti hadseregével megtisztította az ország szívét a betolakodott idegenektől, s véget vetett az 1919-es év borzalmainak. Ettől kezdve nemcsak hogy rendbe szedte a csonka ország belső ügyeit, hanem azt területileg is gyarapította. Az ő kormányzása alatt tért vissza 1938-ban a Felvidék, 1939-ben Kárpátalja, 1940-ben Erdély északi része, 1941-ben pedig a Délvidék. Joggal nevezhetjük tehát Szent István és IV. Béla királyaink mellett, harmadik honalapítónknak.” Keresztúron abban a kalendáriumi évbe_unk falán az étkezéseinkkor mindig velünk volt a kormányzó káprázatos díszben megörökített képe, s ott is olyan szöveget lehetett tanulni a fogásokat váró szünetekben, hogy „Őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós Magyarország országgyarapító kormányzója”, ám az országnak a „honalapító” gyarapítása mellett ugyanott, Keresztúr gimnáziumi alsó szegletében hasonló érzékletességgel lehetett tapasztalni a további csonkaságát is az országnak, mert a csaknem ablak nagyságú kormányzói kép mentén kitekintve már Románia dél-erdélyi egét lehetett látni az országgyarapítás észak-erdélyi határáról, s amellett, hogy romániai osztálytársunk is volt a sorompón túli boldogfalvi szomszédságból, és szobafőnök-helyettesünk medgyesi menekültként tanultatta velünk a „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában… Hiszek Magyarország feltámadásában” minden szakaszának minden sorát, a csonkaságba már-már Petőfi feldarabolását is bele lehetett érezni a keresztúri határzónás helyszínen, mert ha március 15-én annak a háznak az emléktáblájánál emlékeztünk, ahol a szabadságharcos költő az utolsó éjszakáját töltötte, juthatott eszünkbe olyan gondolat is, hogy a sorompók pillanatnyi állása szerint Petőfi Magyarország földjéről indult élete utolsó napján a csatába, s alig három faluval odább, Románia földjén esett el… A családi házunk falán függő országcímeres kalendárium ugyanabban a márciusi időben – „Tavaszelő”, „Böjtmás hava” napjaiban – szintén Petőfiék emlékét idézte, s ha más nem, Sanyi bizonyára el is olvasta az évforduló alkalmával, annyival inkább, mivel az ő nevenapja is éppen arra a hétre esett: „Maholnap 100 éve, hogy a magyar nép 1848 március 15-én kivívta szabadságát az osztrák elnyomatással szemben. A nemzet nagyjai, lánglelkű apostolai és vezetői: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál 12 pontban írták össze akkor a nemzet kívánságait… és március 15-én cenzúra nélkül nyomatták ki Petőfi Sándor »Talpra magyar« c. költeményével együtt…” A nemzeti kalendárium nem tudta, hogy Petőfinek nem volt „Talpra magyar” című költeménye, de a szájakon valóban inkább forgott az a cím, mint a Nemzeti dal, s nálunk, Almáson az előző évi nemzeti ünnepen a szomszédunkbeli molnárlegény a maga lámpalázas módján még szemléletessé is tette a „Talpra magyar” címet, amikor az Országzászló lépcsőjén kicsit megbotolva állt fel vigyázzállásba, s úgy kezdte szavalni a falu boldogan ünneplő népének, hogy „Talpra, magyar, hí a haza!”. A távolból, a mai időből nézve előhívott emlékeket és kalendáriumi emlékeztetőket, látom magam előtt diákkori életem mindkét végén, Almáson is, Keresztúron is a központi helyű országzászlók félárbocos állását, amiről köztudomású volt, hogy a trianoni eséssel és a talpra állás reményével függött össze, annak a boldog végnek a kitűzéseként, hogy az ezeréves Magyarország határainak visszaállásával lesz majd az árboc csúcsán a zászló, de ma már úgy látszik helytállónak előttem zászlónk félárbocos függése, hogy az legméltóbb jelképe a századok lépcsőin való eséseknek és talpra állásoknak. A házunk falára akasztósan kitűzött országcímeres kalendáriumunk havi emlékeztetőiben is végig egy félárbocos hullámzás történelmi képe látható, mintha egyetlen esztendő tizenkét hónapjával egy jó ezredéves múlt pirosa és feketéje került volna foglalatba. Tatárjárás és Trianon mellett 48-as március és „Trianon utáni összeomlásból” való kivezetés, és hasonló piros-fekete- „váltásokkal” a többi… Éppen a folyó februári „télutó” időszakára fordítva a lapot, s a legújabb koronaköltöztetés ugyancsak folyó nemzeti viszályait sem feledve, csaknem időszerűen visszhangoznak a szavak: „1790 február 21-én tért haza Bécsből az ország lakosságának óriási lelkesedése közepette a magyar Szent Korona. Hat esztendőt töltött külföldön a magyar királyság szent jelvénye, amelyet II. József, a »kalapos király« vitetett Bécsbe, de a nemzet kérelmére visszahozatta. Azóta Budán, a királyi palotában őrzik a Szent Koronát. A Szent Korona alsó részét Szent István, első királyunk kapta II. Szilveszter pápától. A felső részt I. Géza kapta annak emlékére, hogy a mai Belgrád helyén álló Bolgárfehérvár elfoglalásakor a görög csapatoknak szabad elvonulást engedélyezett. A két részt később egyesítették. A Szent Korona az örök magyar állameszme megtestesítője.” Májusban a történelmi képen maga a zászló van kitűzve a Rákóczi fejedelem két kezével, s a szavak már-már „fújják” a zászlót: „1703 májusában bontotta ki II. Rákóczi Ferenc az elnyomatás ellen küzdő magyar nemzet szabadságának zászlaját. Hiába akarta Bécs Magyarországot előbb koldussá, aztán németté tenni, a magyar nép szívós kitartással küzdött ellene. Ezren és ezren állottak Rákóczi zászlaja alá, »Istennel a hazáért és szabadságért«… de végül is lehanyatlott a szerencsecsillaguk…” A „nyolcesztendős kuruc-labanc háború” végén az lett a sorsváltás ismét, hogy letörött a májusban kibontott zászló, a júliusi emlékezés azonban már hozta Kapisztrán János kezében a diadalmas fennszállást, s azzal együtt Hunyadi János dicsőségét a déli harangszóval: „1456 júliusa óta a magyarság hírnevét, dicsőségét, nagyságát zengi a világ minden harangja minden nap déli 12 órakor. A pápa rendelkezett így, amikor hírül vette, hogy Hunyadi János, László fia és Kapisztrán János segítségével tönkreverte Nándorfehérvárnál Mohamed szultán seregét… Nándorfehérvárt Európa kulcsának nevezte akkor a külföld és megvédéséhez ígért segítséget, katonaságot, pénzt, de mindez csak ígéret maradt. A török támadások vérzivatarai közt egyedül állott a magyar, s Hunyadi Jánosnak kellett megállítania a világhódításra induló ozmán áradatot.” Augusztusban a folytatás újból gyászos sötétbe borult Moháccsal, Csele-patakával, miután „a diadalmas nándorfehérvári ütközet csak rövid 70 esztendeig tartóztatta fel az előrenyomuló törököt”, s 1526-ban „II. Lajos királyunk táborba hívó szavát a veszekedő, pártoskodó nemesség nem akarta meghallani”, minek folytán maga a király is elveszett „menekülés közben”, és „megbukott a nemzeti önállóság, a nemzeti királyság”, „az ország részekre szakadt”… Őszelővel, Szent Mihály havával megint derűre fordult a kalendáriumi lap történelmi ideje, minthogy „1791 szeptember 21-én született Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar”, akinek „legnagyobb munkássága az 1826 és 1848 közötti időre esett” szóban, írásban és olyan tettekkel, hogy „megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, megteremtette a magyar folyami gőzhajózást, elindította a Tisza-szabályozást, hajózhatóvá tette a Vaskaput, megépíttette a Lánchidat”… Ezután egészen közvetlen folytatásként fordult a lap gyászra az aradi kerített obeliszk rajzos képével együtt, mivelhogy nyomban az 1848-at követő évben, „a diadalmasan induló 48-as szabadságharcnak leveretése után véres bosszút állott a bécsi kormány a szabadságukat védő magyarokon”, s október 6-a úgy lett „szomorú gyászünnepe a magyarságnak”, hogy „Haynau Jakab tábornok” a véreskezű működése kezdéseként „1849 október 6-án Aradon kivégeztetett 13 hős magyar tábornokot”, azután pedig „rövid idő alatt 162 magyar ember vesztette el életét golyó által és a bitófán, 1765 férfi és nő sínylődött hosszú időn át cseh és osztrák börtönökben”… Bécs, amely területileg a magyar nemzet országának határán kívül feküdt, olyan helyet foglalt el a magyar nemzet történetében, hogy az 1943-as boldog évünk kalendáriumának novemberi oldalán a Bethlen Gábor halálára való emlékezéssel ismét csak a bécsi hatalom elleni nemzeti küzdelemről szólt a krónika: „… Szomorú idők jártak akkor a magyarságra. A Habsburg dinasztia teljes erejével azon fáradozott, hogy elnyomja Magyarországot s elnémetesítve beolvassza az osztrák örökös tartományok közé. Ez a politikája azonban Erdély ellenállásán megbukott. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem fegyvert ragadott, az ország területi, vallási és jogi sérthetetlenségének védelmére. Rövid idő alatt győzedelmes hadai élén elfoglalta az egész Felvidéket. A magyar rendek királlyá választották, de ő magát soha meg nem koronáztatta”… Az igazi korona az esztendő végén volt benne a történelmi emlékeztető esztendős sorában, magával az első koronázott királlyal: „A karácsony minden keresztény embernek szent ünnepe. Nekünk, magyaroknak pedig kétszeresen ünnep. Az ezredik év karácsonya napján tették első királyunk, »a magyarok tündöklő csillaga« fejére a pápától kapott koronát. Ezzel megalakult a magyar királyság. Azóta, immáron ezer esztendőn át, ütközőállamként itt állunk Kelet és Nyugat, Dél és Észak között. Mint előretolt védőbástya fogtuk fel mindig a Kelet felől Európára zúduló támadásokat, csapásokat, amelyek Európa jövőjét teljes megsemmisüléssel fenyegették többször a történelem folyamán. A világ megismerte s becsülni tanulta a magyar nevet!” 1943-ban is éppen a legnagyobb zajlásban volt a történelem, és éppen „Nyugat védőbástyájaként” állt akkor is az ország „Kelettel szemben”, amiről tudtunk, hallottunk, olvastunk mindennap, de a zaj távol volt az életünktől, nem zavarta veszedelemérzetet keltően a boldog almási-keresztúri létünket, s bár a mostani februárban már egészen sokat lehet tudni, hallani és olvasni „történelmi emlékeztetőként” arról, hogy épp 1943 februárjában mekkora csapással „fordult” a „Don-kanyar”, az akkor folyó februári időben számunkra még a győzelmek virágaival virult a távoli orosz harcmező. Akasztófüles kalendáriumunk az éppen zajló háborús történelemről is nyújtott egy összefoglaló olvasmányt A háború eddigi története címmel, s ha ma úgy tekintem, hogy az akkori szememmel látok, amikor időnként „l db Cukorka” is került számviteli jegyzésbe a múló februári diáknapokkal, jóformán csak érdekes – diákos érdeklődésemet érdeklő – olvasnivalóként veszem a háborútörténetet: „Már negyedik éve tart a második világháború. Hosszú idő és mégis milyen rövid. Ma történelmi távlatokkal mérünk. Éppen ezért kell nagyra értékelni a tengelyhatalmak hatalmas teljesítményét és az általuk elért eredményeket.” Én már otthon, az almási házunknál is politizáló családban éltem, szomszédságos megrendelésben járt a Tolnai Világlapja, újabban külön, apám címére a pesti napilap, az Igazság, minélfogva általában jártas voltam a folyó háborús és „arcvonal”-eseményekben, s minthogy általában a keleti front érdekelt legjobban, minek híreit nyári hetekben a kaszálóra is hátraküldte nekünk anyánk az Igazság friss számaival, a kalendáriumi háborús összefoglaló fejezetei között szintén akkor voltam leginkább otthon, amikor a Kitör az orosz háború című fejezet kiemelésekkel tarkázott soraihoz értem: „Németország figyelme idejében az orosz készülődések felé fordult. Kitűnt, hogy a Szovjet támadásra készült, és egész Európát hatalmába akarta keríteni. (Az orosz előretörés egyik iránya kétségtelenül Magyarországon át vezetett volna.) A német hadvezetőség ezt megelőzte. Július 22-én indult meg a német támadás a Szovjet ellen. A magyar hadsereg 26-án szintén támadásba ment át Galícia irányában. A német hadseregek erős ütemben indították meg a támadást. Egyik csatát a másik után nyerték meg… A magyar hadsereg a Dnyeper folyó alsó folyásáig nyomul előre nehéz, de dicsőséges és hősies harcok között…” A támadás hónapját a kalendáriumban tévesen írták, de én magamnak könnyen javítottam júniusra a júliust, mert az én emlékezetem csalhatatlanul megjegyezte azt a júniusi napot, amikor a zsákutcánk fejében, a nagy, hasított kövekkel erősített „Gránicon” én vettem elsőként kézhez postásasszonyunktól az újságunkat, s ott helyben olvastam is az első oldalon a szenzációs hírét annak, hogy „honvédeink átlépték az ezeréves határt”. Az árvízveszélyek ellen gátosított Gránicunk egy kis „kárpáti gerinc” lett akkor nekem, amelyen én úgy léptem át, hogy attól kezdve büszkeséggel követtem még „arcvonal”-térképeken is, hogy merre nyomul előre győzelmesen a honvédség a hatalmas Szovjetunió hadseregét űzve, haditudósítói felvételekkel helyszínek elevenedtek elém, többek közt annak a honvédképnek a láttán, amelyen a lóitatás volt a haditett, de abból is a „biztos győzelem” már-már békebeli nyugalma szólt azzal a képaláírással együtt, hogy „Megitatom lovamat a Dnyeper vizében”… Mindezek révén a kalendáriumi összefoglaló 1942 végén többnyire csak emlékeztetett arra a diadalmas állapotra, amivel én önszorgalmú újságolvasóként tisztában voltam: „…A Szovjet elleni háborút a nagy és szokatlanul hideg tél állította meg… Még a tél beállta előtt a német csapatok a Krím-félsziget ellen indítottak támadást… Alig tavaszodott ki, a keleti arcvonalon a harc megélénkült. Május havában a német hadvezetőség megindította a harckocsitámadást… A karkovi német előnyomulást is siker koronázta. A bolsevisták százezernél több foglyot és rengeteg hadianyagot vesztettek… A megígért német támadás azután csakhamar megindult háromszáz kilométer széles arcvonalon Kurszk és Karkov között. A Don folyó volt a támadás célja, s ezt el is érték a német csapatok. E harcokban a mi honvédeink is nagy sikerrel vettek részt. A német hadijelentés többször ki is emelte honvédségünk bátor és eredményes magatartását. A Don folyó kanyarulatába szorított szovjet csapatokat elérte végzetük. Teljesen megsemmisültek. A német előnyomulás iránya a Volga folyó alsó folyása volt. Ennek legfontosabb városa Sztálingrád, a legnagyobb ipari központ… Minden ház, minden ipartelep külön erődcsoport… Az ostromnál nagy szerepet játszottak a nagyágyúk és a bombázó repülők. A német ostromrendszer a várost a földdel tette egyenlővé. A Szovjet nagy tömegek harcba vetésével Rzsev irányában heteken keresztül tehermentesítő támadásokat indított a német vonalak ellen. Ezek a támadások azonban a német elhárító tűzben véresen összeomlottak. Hősiesen vettek részt a harcokban honvéd csapataink is. Olasz, francia, spanyol, dán, holland, szlovák és román csapatok is eredményesen szerepeltek a nehéz harcokban. Az északi szakaszon finn és német csapatok nagy orosz egységeket zártak körül és semmisítettek meg. Egyidejűleg a kaukázusi arcvonalon is megindult a német támadás… A Kaukázus hegyvidékén járhatatlan utakon, hóviharok közt elfoglalták a megerősített hágókat és kitűzték a német zászlót az Elbruszra, a legmagasabb hegycsúcsra. Elérték a Terek folyó vidékén a grozniji olajvidéket…” Amikor jött az új esztendő, az 1943-as év az új kalendáriummal a házunkhoz, ahol a keresztúri gimnázium diáksapkájának ékével a fejemen az első diákszünidő karácsonyi örömét élveztem, az elbruszi csúcson lengett a háborús diadal zászlója, s amilyen távol volt az a hadszíntéri Kelet tőlünk, olyan bizonyosnak látszott a kilátás, hogy az országzászlót az árboc csúcsára fogja tűzni a nem távoli jövő. Végül azonban minden zászlóvonó zsinórnál tartósabbnak bizonyult a kalendárium házilag gyártott-bogozott akasztóspárgája, amely sok évtized múltán erős szálként fűzi az emléket a régi „félárbocos” időhöz. Házfalunk és szegünk nincs nekünk már rég a zsákutcában, de ha ujjamat dugom a kenderünkből sirített akasztóba, érzem apám, anyám, bátyám ujját, mintha abból fonódnék fül az évtizedek ívére, s külön újulással elevenedik az életünk, ha még abba a két legemlékezetesebb olvasmányba is visszabűvölöm magam, amely egészen a mi címünkre, a saját házszámunk világába honosította az akasztós kalendáriumot. Nem tudom, legelőbb melyikünk fedezte fel a két írást, de hamar elolvastuk sorban mind, s ámuldoztunk, hogy egyszerre két elbeszélés is – előbb a Móricz Zsigmondé, utána a Móra Ferencé – olyan tehetségmentő történetről szól, amilyen épp a mi házunknál is fő esemény volt akkoriban: több észbeli, mint anyagi tehetséggel bíró, tanulási vágyukkal gimnáziumba kívánkozó gyermekek segítésének, ingyenes taníttatásának ügye zajlott le előttünk olyan valóságosan, mintha a két író személyes közelséggel pillantott volna bele az életünkbe, mielőtt az egyik A stipendiumot, a másik a Szeptemberi emléket megírta, jóllehet mindkettőnek ott volt a kurta életrajzában a két-két végdátum, amely szerint Móricz 1879 és 1942 között élt, Móra pedig 1879 és 1934 között. Móricz történetében egy árva parasztgyermek volt a társam, aki a színen nem jelent meg, de a tanítója és a hetvenéves nagyapja végig róla, az ő sorsáról-jövőjéről tárgyalt, miután az iskolába kéretett nagyapával a tanító közölte a nagy dolgot: „ – Hát János bácsi, arról van szó, hogy a maga unokájából urat akarok nevelni… Ez a maga kis unokája, a Janika, nagyon jófejű gyerek… Hat esztendeig ő volt az iskola dísze… Hát én már rég készülök rá, hogy egy szegény gyereket a felsőbb iskolába juttassak. Gimnáziumba. Tudja, mi az a gimnázium?… Drága iskola, de én már elintéztem, hogy a maga Janikáját ingyen felveszik, tanítják, kiiskolázzák. Lehet belőle minden. Pap, tanító, fiskális vagy bíró, vagy amire válik. Megértette?… Most olyan szerencse éri a gyereket, amit sose tud meghálálni. Elvisszük a gyereket a kollégiumba…” Mi mindezt egészen jól értettük, mert 1942 tavasza óta – akkor még nem azt néztük, hogy éppen a történet írójának halála évében – hol a falunkbeli tekintélyes tanító, hol a Bajáról hozzánk kinevezett tanítókisasszony tárgyalta apámmal-anyámmal a kedvezményes gimnáziumi taníttatásom kecsegtető lehetőségét, minek boldog folytatásaként május végén már a keresztúri gimnáziumban vizsgálták a tanárok az eszemet, a tehetségemet, s még jóval iskolakezdés előtt meg is hozta egy levelezőlap az örömteli hírt az apám címére, hogy „Gyula fiát tandíjmentesen beírathatja” a keresztúri unitárius gimnázium első osztályába. Otthon én addig öt osztályt jártam, ősszel mentem volna hatodikba, de akkor olyan szerencse ért, hogy még mielőtt a korosság akadályt támasztott volna, mehettem az elemi hatodik osztálya helyett a főgimnázium elsőbe. Ennek a nagy szerencsének a bűvöletében a legjobban én magam tudtam megérteni, hogy milyen szerencsétlenség lett volna, ha a jófejű Janika sorsára jutok, akinek eszét, tehetségét, ügyességét addig dicsérte kétfelől a tanító és az öreg nagyapja, míg végül otthon maradt a föld mellett, mert a rideg árszámítás azt hozta ki; a tanító mondta egyik felől, hogy „Az Isten kivételes ésszel áldotta meg”, „Nem szabad egy ilyen kis lumennek elveszni a sárban”, de a nagyapa másképpen számította másik felől az ügyességet: „Ügyes gyerek, már nagy hasznát tudom venni a gazdaságba. Nagyon hasznavehető kis gyerek az, kérem. Úgy elhajtja már a lovat, mint egy kis gazda. Mán a tavaszon szántott, de olyan jól megfordította az ekét, hogy ugyan. Osztán most mán nem kell neki iskolába se menni, dolgozhat… Nagyon fajin gyerek… Egy ilyen szorgalmatos, jódógos, ügyes gyereket odaadni? Nagy dolog az, kérem… Ha elviszik tőlem, mikor már a legjobb hasznát tudnám venni, mi lesz akkor énvelem?… Elszegődtetik tőlem… úrnak… Ki téríti meg az én káromat?… Ingyen, uram, nem adom oda… De ha megfizetik az én veszteségemet, nem mondom, hogy nem…” Engemet is dicsért olykor édesanyám, hogy jó gazdaember lenne belőlem, de csak magunk közt mondta, amellett a bátyám is már javában cseperedett jó gazdaemberré a háznál, s ennélfogva nálunk nem fordult a stipendium a fonákjára úgy, mint a Janika történetének a végén, ahol a tanító nem tudott megbirkózni azzal a kristálytiszta okoskodással, amellyel a Janika nagyapja zárta a vásárt: „– Máskép pedig nincs vásár… Az urak elveszik a pénzünket, a fődünket, még a levegőt is, most meg már a gyerekünk javát is?… Mer maguknak se kell, aki nem jó. Maguk is csak a legjavát szedik ki… Hát, ha szaporítani akarják az úri rendet, fizessék meg…” Így bukott el a továbbtanulásban Móricz Janikája, többek közt éppen azért, mert igen ügyes volt, én pedig az ő szomorú esete mellett még szerencsésebbnek érezhettem a magamét, s a siker örömével emlékeztem vissza azokra a szeptemberi napokra, amikor a két tehenünkkel a legügyesebben és leghasznavehetőbben hordtam a trágyát le Hidaspatakba, az ugarhatárba, a jövő évi búza alá, tudva, hogy a nevem már be van írva a keresztúri gimnázium diáknévsorába, s 20-án visz a szekér a hosszú útra, amelyen még anyám is elkísér, hogy „megvesse az ágyam” a bennlakásban. Boldog ellenpéldája lettem én ily módon Janikának, s inkább Móra Ferenc „Ferkójának” lettem a társa, aki már másodikat végzett gimnazista volt, s „ő maga” mesélte is el, hogy milyen izgalmakat élt végig az anyja mellett, míg „tandíjmentesen” bejuthatott a gimnázium harmadik osztályába is a legyőzhetetlen tanulási vágyával. Ő szintén a föld mellől indult, története a földdel kezdődött: „Az a nyár is ilyen teltkalászú, tömöttgerezdű volt, mint az idei. Fára almát, tőkére szőlőt aggatni se lehetett volna többet…” De amellett mesélt az emlékezetes diákolvasmányáról is, és elmondta a maga stipendiumával diákélete költségvetését: „Végigolvastam az egész nagy bibliát, ó és új testamentumot, beleértve az Énekek énekét is, meg az apokalipszist is, és az a sok zsidó király rendkívül komolyítólag hatott rám. Ha Stross Olgával összevesztem a túrós bodagon, mindig Jezabelnek neveztem, és kijelentettem neki, hogy ha elveszem feleségül, kutyákkal nyalatom föl a vérét. (Ez szép fametszetben volt meg a bibliában.) A Daru-utcában táltos hírében álltam, és jelességeimet hivatalosan is méltányolták. Húsz pengő stipendiumot kaptam bizonyítványkiosztáskor, a legnagyobbat az iskolában, és azt számoltam le az asztalra… Az apám csakúgy nem értett a pénzhez, mint én nem értek, az anyámnak kellett a kezében tartania a pénzügyi impériumot. Ez volt az első-utolsó jól megalapozott költségvetése az életemnek. Hogy a jó Istennél nem nyert felsőhatósági jóváhagyást, arról mi nem tehetünk.” Az ő költségvetését nem a „Hazólról” kapott pénz alapozta meg, hanem éppen az ő hazavitt diákjutalma, s a forgatást is az anyja kezdte, amikor többek közt úgy tervezte, hogy két malackát is vesznek belőle, azokat Ferkó „legelteti a szőlőben a nyáron”, majd – mondta az anyja – „szüretre fölpendülnek, az egyiket eladjuk az őszi vásárban, abból veszünk neked harmadikos könyveket”. A költségvetéssel akkor lett nagy baj, amikor pont Szent István király napján a felsőhatóság azt nem hagyta jóvá, minek folytán a Móra-háznál a Szent István-nap nem az első magyar király emlékére csillagosodott történelmi dátummá: „Szent István délutánján elverte a jég a szőlőt. Azaz dehogy elverte: széthasogatta még a tőkéket is. Ez a Szent István nap azóta a mi családunkban történeti dátum. Innen számítunk mindent. A mennyei parittyakövek fültövön verték a két malackát is. Ha az apám római császár lett volna, a csillagászok bizonyosan föltették volna őket legelni valahova a sarkcsillag mezejére, hol a többi csillagállatok is találhatók. Így csak elástuk őket az orgonabokor tövébe, segítettem én is, s nagyon elbámultam rajta, hogy az édesapám a szeméhez emelgeti a kezefejét. Felnőtt embert én eddig nem láttam sírni. Minálunk meg különösen nem. A mi fajtánknak befelé szokott folyni a könnye, ahogy azóta megtanultam. Csak most sejtettem meg, hogy itt valami nagy baj van. De hogy micsoda, azt csak szeptember elsején tudtam meg. Iratkozni anyám vezetett föl az iskolába. Az anyák oroszlánok, ha a gyerekük csimpaszkodik a szoknyájukba. Nem ijednek meg még a tekintetes uraktól se…” Nekem az „anyák szoknyája” külön eleven emlék volt az iskolaügyeimben, mert már az elemibe való beíratás izgalmas útjait anyámmal jártuk, amikor a tizenegy napos születési késés miatt semmiképp nem akartak beírni 1937-ben azok közé a szerencsés 30-as társaim közé, akik szeptember 1-je előtt születtek, míg anyámmal odáig nem oroszlánosodtunk, hogy az iskolakezdés napján tettük nyakamba az ő kezével varrt tarisznyát a palatáblával, mentem és beültem az osztályunkba, névsorolvasás után, mikor a nagy tekintélyű tanítónk megkérdezte, maradt-e valaki, akit nem olvasott, heves sietséggel jelentkeztem, s azzal el is dőlt, hogy iskolás lettem, mert a tanító úr arra már megadta magát: fogta nevetve a tollat, s nevemet beírta pótlólag a névsorba. Mindezt az izgalmat teljes együttérzéssel újraélhettem a kalendáriumunk soraival elsős gimnazistaként, amint Móra Ferkó az „anyja szoknyája” mellett, a „tekintetes tanár úr” előtt abba az akadályba ütközött, hogy a tandíjas összeg hiánya miatt – miután anyja csak egy pengőforintot tudott kicsomózni a kendő sarkából „hat forint ötvenhárom krajcár” helyett – nem lehetett beírni a harmadik osztályba, mivel a jóakaratú Zólyomi tanár úrnak is a törvény parancsolt, s törvény szerint küldenie kellett őket a városházára szegénységi bizonyítványért. „Nem hagyom én ezt ennyiben, kis fiam”, biztatta a fiát az anya, miközben mentek fűhöz-fához, hallgatva az elutasításokat, hogy nekik szőlőjük is van, s „Akinek birtoka van, lelkem, annak nem jár szegénységi bizonyítvány”, mire végül már az apa is beleindult, s őt legalább biztatta az adóügyi tanácsnok, a „negyvennyolcas ember”: „ – Nézze, még ebben a hónapban kimegy a szőlőbe a jégkárbecslő bizottság. Esetleg az ád maguknak egy kis írást… Azt azután be kell adnia a tanácshoz, kérvénnyel. Utóvégre lehet tandíjmentességet adni, csak akarni kell…” Maga Ferkó, akinek a másodikos bizonyítványában tiszta jeles volt az osztályzat, a biztatás alatt kinn a városháza kapujában, egy kiakasztott hirdetményt silabizálva tett egy számvetést a tandíjmentességével: „Valami monostori betyárnak a fejére tűztek ki száz pengő jutalmat. A betyár feje ennyit ért a hazának. Az én tiszta jeles kis életem nem ért meg senkinek hat forint ötvenhárom krajcárt.” Lett mindezek után otthon nagy tanácskozás arról, hogy mit lehetne pénzzé tenni a ház luxustárgyai közül – még a kétesztendős kis húgnak a bölcsőjét is föltekintették, hogy „az egy pengőből hetedfélpengő legyen” –, de az mind kevés volt, a komák-sógorok ugyancsak mind „jégverte emberek”, és ha az Isten szolgájához, Agócs főtisztelendő úrhoz fordultak, aki „igazán nagyon jó ember volt”, az is csak azt tudta mondani a selypítésével Móráné lelkemnek: „ – Hát ostán? Ezsért jajgat? Hát hun van azs megírva, hodzs mindenkinek musáj urat nevelni a dzserekiből? Adhassa inasnak is, nézzse. No, Isten hírivel!” Megáldotta az Isten jó ésszel, végtelen tanulási vággyal és akarattal Ferkót, de a világ egy szegénységi bizonyítványt sem adott hozzá, s aki nem volt az ő helyében, az talán fel sem tudta fogni azt az elkeseredést, hogy „Most már azután csakugyan elszakadt minden kötél”, és a kisdiák életében elkövetkezett egy olyan délután szeptemberben, a „fecskeváló hónapban”, amit sose felejtett el: „Meleg volt akkor a fecskeváló hónap, az édesanyám kint mosott a kútnál, én meg _szólt egy szót se, csak sírtunk csöndesen mind a ketten. Az ő könnye a teknőbe hullt, az enyém pedig az ő lábára.” Ehhez hasonló gyötrelmeket nekem nem kellett szenvednem a tudásszomjjal, hasonló helyzetben azonban bizonyára nálunk is ugyanúgy „könnyhullásos” lett volna a mosás a kútnál, mint ahogy bele tudtam élni magam szinte hasonmásként a további kínszenvedésbe, amikor mindjárt másnap reggel mentek az utcabeli pajtások „a Veni Sancté”-ra, s megzörgetve a zsalugátert, a kisajtót, a kerítést, bekiabálták a kapu hasadékán, hogy „Ferkó! Ferkó!”: „Ezt Dante kifelejtette a poklából!!! Bújtam én színbe, ólba, padlásra, de a boldogok zsibongása minden reggel rám talált. Nem is bírtam egy hétnél tovább. Ahogy elhaladtak a házunk előtt a pajtásaim: megvártam, míg a sarokra érnek, akkor én is utánuk eredtem. A piacon, a guggon ülő kofák közt ácsorogtam addig, míg oda hallatszott az iskolánkból a nyolcórai csengetés, mire betakarodott gyerek és tanár. Akkor aztán megkerültem az iskolát, először csak messziről, aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az elveszett paradicsomból kicsukták. Ha van valaki a világon, aki próbálta az ő kínszenvedését, én vagyok az! Csakhogy Ádámot csak a paradicsomból kergették ki, nem az iskolából, őt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektől – azt ki lehetett bírni, abba bele lehetett nyugodni…” Ehhez hasonló Ádám már magam is voltam egyszer, amikor jó néhány napon át ki voltam rekesztve az almási szép emeletes iskolánk paradicsomából az elhibázott születésnapom miatt, s annyival nagyobb volt bennem a láz, amellyel követtem a kis kócos pajtásom kalandját az iskola körül, a mind kisebbre szűkűlő körökben, amint „már a negyedik nap belül volt a kerítésen”, majd „négykézláb csúszva el az igazgatói szoba előtt” eljutott a folyosón a harmadik osztály nyitott ajtajáig, s úgy hallgatta a benti magyarázatokat és feleleteket: „Szeptember közepéig nem volt semmi baj. Lopva is lehet jóízűeket inni a tudomány kútjából, amitől szöges drótkerítéssel zártak el engem, szegény, kis kócos csürhét. Hanem akkor az történt, hogy Eyszrich tanár úr a latin nyelv szépségeit ragyogtatta a harmadik osztály előtt. Hogy milyen érccsengésű, hogy milyen erővel teli, hogy milyen tömör nyelv az, hogy annak semmi más nyelv a nyomába nem hághat. – A latin azt mondja: Unus es Deus. Ki tudja, hogy lehetne ezt magyarul mondani?” A gimnázium az én tizenkét éves életemben is elsődlegesen azzal a jegyével nőtt felsőbb iskolává, hogy ott latin nyelvet is tanulnak a diákok, kezdtem is ismerkedni a latinnal egy kölcsönkapott tankönyv révén még a szeptemberi nagy költözés előtt, s mindezek után a Móra Ferkó szívszorító történetének legszívdobogtatóbb pontján a legtermészetesebb módon került sorra a latin, és én még abban az egybehangzásban sem láttam semmi csudát, hogy az ő latintanáruk Eyszrich volt, a miénk meg Eisner. Benne voltam itt már egészen a körben, s a kevés latin tudományommal már kezdtem volna keresni a helyes feleletet a harmadikosok osztályában a kérdésre, mint ahogy találgatta Nagy Mátyás, aki Ferkónak vetélytársa volt a másodikban, hogy „Egy vagy Isten”, „Vagyis hogy: egy Isten vagy…”, amikor Ferkó is végül megváltotta a nagy eszével és nagy akaratával magának a tandíjat: „Rémülten dobogott a szívem, de nem bírtam magammal. Be kellett kiáltanom: – Egyedül te vagy az Isten… Abban a percben már koccant is a homlokom a téglán, mert beleszédültem az izgalomba. Mit tettem, mi lesz ebből? Az lett, hogy a latintanár úr ölben vitt be az iskolába, és többet aztán sose kértek tandíjat Móra Márton földbirtokostól. Unus es Deus. Egyedül te vagy az Isten. Ha egy kicsit messze vagy is, ha sokszor nem érsz is rá a földre nézni…” Ily módon itt is kikerekedett valahogy a boldog vég, a kisdiák jutalomdíjas tőkéjének költségvetésében rendeződött a tandíj ügye ugyanazzal a „felsőhatósági jóváhagyással”, amely mellett a Szent István-napi jég mennyei parittyakövei széthasogatták még a szőlőtőkéket is. Mindezzel együtt ez a Szeptemberi emlék mégsem felhőtlenedett paradicsomos derűvé: „De azért a szeptember nekem legszomorúbb hónapom marad erre az életre. És ha én a befelé síró fajtából vagyok is, mindig teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kis gyereket látok.” Ma már az én szeptemberi történetemben sem olyan sugaras a menny, mint amilyen az egykori szeptemberi ég volt Almástól a Kénosi-tetőn át Keresztúrig, mert azóta nemegyszer szakadt a kötél, s ezért is jó, hogy van az a vékony sirített cérna, amelynek hurkába még akasztható az ujj, és van az almási birtok váltságaként egy gyökerekkel kapaszkodó szőlőskert, ahol máig lehet fényesíteni a kapa nyelét, annak ellenére, hogy a továbbtanulásért való törtetés idején egyszer még a kapát is képes voltam elhajítani a kezemből, mondván az édes szüleimnek, hogy „én többet nem kapálok”… Igaz, ez a kert sem felhőtlen, s esnek olykor benne nagy károk, mint legközelebb tavaly, amikor nem „fizették” borcseppek a verejtékek cseppjeit, de azon túl szüntelenül szolgál egy olyan paradicsomi gyümölccsel, amilyennel jelenleg is élek, éppen az akasztós fülű s már-már időtlen kalendáriumunk összecsukásának pillanata előtt: „Akkorra az apám kihurcolkodott a szőlőbe. Mindig oda bujdosott az olyan bajok elől, amiket se szétnevetni, se szétkáromkodni nem lehetett. (Ó, ha nekem maradt volna a birtokból csak annyi, mint egy kutyaól, de sokszor elbújnék oda én is!)”