Szakolczay Lajos

István király intelmei

Textilművészeti kiállítás Kecskeméten

István király bölcs szavai, amelyekkel fiát, Imre herceget akarta sok mindenre – mindenekelőtt a „légy becsületes” kívánalmával-parancsával – okítani, emígy kezdődnek: „Mivel megértem s mélyen átérzem, hogy amit csak Isten akarata megteremtett s nyilvánvaló eleve elrendelése elrendezett mind a kiterjedt égboltozaton, mind az egybefüggő földi tájakon, azt törvény élteti s tartja fenn…”

Innen, az intelmektől ezer évet ugorva, profánul hangozhatik a kérdés: ha égi és földi dolgok a teremtést a törvény erejével éltetik és sugározzák, van-e a textilművésznek igazító törvénye? Ha igen, ez olyasféle parancsolat, amelyben egymás mellé kerül emlékezet és tudás, lelki tartalom és az anyag míves megmunkálásában is jelen lévő honszeretet, történelem és otthonosságérzet; nemkülönben a van – a vagyunk, élünk! – bizonyossága mint látomást előcsiholó, a leghétköznapibb tettben is az ünnepet (a lélek kitárulkozását) kinyilvánító erő.

A kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központ textilművészeti tárlatának őse, jóllehet a  mostani Kókay Krisztina munkájáról, a palástra írott István király Intelmei-idézetektől (a tizenöt és fél ezer szinte kozmikussá váló rajzolt betűtől) kapta címét, tagadhatatlanul egy négy év előtti – a belülről jött, azaz szívparancs szerint alakuló – kiállítás, a Szövött Himnuszok. A honfoglalás ezredik évfordulóját ünneplő textilművészek – Solti Gizella, Polgár Rózsa, Hegyi Ibolya, Kecskés Ágnes, Hauser Beáta, Nagy Judit, Pápai Lívia és Péreli Zsuzsa – minden anyagi támogatás nélkül is halhatatlanná lett honfoglalása, ez a szemérmesen megvallott, a Sándor-palota csupasz téglafalait más-más módon csaknem átizzító képi hazaszeretet azért is volt mérföldkő a textil-találkozások történetében, mert különböző habitusú alkotókat érlelt csoporttá, anélkül, hogy bármelyikük is föladta volna élet- és művészetfölfogását, visszafogta volna anyagalakító szenvedélyét. A politika ellenében létrejött, a társadalom (a megrendelő) közönyével mit sem törődő Himnusz-kárpitok, ezek az arany-, ezüst- és gyapjúfonalat artisztikus renddé formáló érzelem-térképek, gobelin-vallomások attól elevenek, hogy múltidéző gesztusukban ott van a – sokszor a díszítménytől elfedett – jövőkép is. Evvel a mozgással Kölcsey igézetében nagy mágikus terek alakulnak ki, ám nincs az a motívum (Péreli Zsuzsa – égő fasor; Kecskés Ágnes – végvár; Nagy Judit – kapuk, boltozatok stb.), aminek ne volna valóságtartalma. Még akkor is igaz ez, ha a képi emlékezésnek megvan a mítoszi – az időutazást mitológiába rejtő – útja (Péreli).

A kecskeméti kiállítás nem ilyen tiszta, nem ilyen egynemű, az anyagot és a technikát tekintve nem ilyen összefogott, bár a millennium sokakat arra ösztönzött, hogy régi és új önmagukkal is képviseltessenek egy karakteres, történelmi sugallatú jövőlátomást. De az István király intelmei című seregszemle nemcsak a Szövött Himnuszokhoz kötődik, folytatva a textíliával megérzékített múltban való kalandozást, hanem valamennyire az Élő gobelin (Gödöllő Galéria, 1997) azon rétegéhez is, amely ugyanazzal a tárgyegyüttessel (Dobrányi Ildikó, Nagy Judit, Vastag Ágnes), más kontextusba kerülve, fokozottabban mutatja az egyidejűleg történelmi és mesekáprázatot. Benne a szemnek is szép – izgató – barbár előidő az ékszervillanású gyermekképzelettel elegyedik.

Az Erdei Ferenc Művelődési Központ által vállalt tárlat – tizennyolc művész (köztük egy művészpár) huszonhárom alkotása – leginkább attól súlyos, hogy értékvonulatok, technikák, kifejezésmódok – a hagyományosan szőtt gobelin és a fotóalapú xeroxmontázs, az absztrakt képpé avanzsáló, összegyűrt papírcsövecske-halmaz és a homokszínű brokátra rajzolt betű- s grafikai jel (alakzat) – ugyanannak a történelmi zsolozsmának a részei; amely ugyan (akár idealizálja, akár profanizálja a szent királyt) Istvánból indul ki, és a XX. század káoszként is értelmezhető gondolat- és érzésvilágában landol. (Ha a művészek – ki tudja, hányan – nem is az ezer év előtti parainézis textilműként ugyancsak földolgozható, máig érvényes sugallataira támaszkodtak, rejtezettségük ellenére mindig megtalálták azt a vékony szálat, amivel alkotásuk ideköthető.)

A tárlat fő sodrát – ezt a rendezés is hangsúlyozza – azok a művek képezik, amelyek nyíltan vállalják a (meghívásos) pályázat eszmeiségét. Alkotóik közül nem egy úgy merül el a múltban, hogy szinte katedrálist von maga fölé. Ebbe a csoportba tartozik legelsőbben a Szövött Himnusz néhány – itt ugyanazzal a művel szereplő – alkotója, Polgár Rózsa, Nagy Judit, a kiállítás alaphangulatát megadó Kecskés Ágnes, akinek selyemre ecsettel rajzolt Koronázási palástja a pannonhalmi eredeti ereklye hű másolata (Nagypéntek–Mohács című kárpitja ugyancsak remek), a Nyerges Éva–Oláh Tamás páros (Királyság „és”), a Palástot betűkkel megszentségtelenítő-megszentelő grafikai érzelemtérkép alkotója, Kókay Krisztina, és a szakralitást ember-istenarcként megélő Katona Szabó Erzsébet (Jelképek I., III.).

Polgár Rózsa oltárképnek is fölfogható kárpitja – ég és föld titkait összevonva – megejtő történelmi zsoltár. Az előtér oltára földabrosszal leterítve (alul szövött szöveg: „Szánd meg Isten, a magyart”), s a hasítékokból álló kereszt függőleges szára: vízválasztó; innen-onnan megvilágított emberalakok néma szoborléte az összetartozás–elválasztódás drámájára utal, melyet a Himnusz egyetemessége tesz kibírhatóvá. Nagy Judit Himnusz-parafrázisa nem más, mint lélek-kapuk sorozata, amelyet különböző korok kő-, fa-, kovácsoltvas kapui és boltozatai emelnek korhűségükben is időtlenné. Egészen kitűnő Solti Gizella gobelinje: nem színével (homokszínű zsákvászon), nem is megszokott palástformájával, sokkal inkább a középütt sebként ható töviskoszorúval (benne a fekete folt, akárcsak egy 1956-os lőtt seb!). Ebben a pasztellszínű világidegenségben, melyet a vertikálisan határozottabb rácsszerkezet ilyen-olyan renddé stilizál, nem lehet fájdalom nélkül elmenni a rétegek gyötrő megosztottsága mellett.

Tehát – a fenti példán láthattuk – az anyagot érzelemháttérnek tudó textilművek esetében sohasem az számít, hogy nonfiguratív-e az alkotás avagy ábrázoló (figurális), a groteszk felé nyit-e (Hauser Beáta: Profán apokrif), vagy a konstruktivitásból eredő komolyságával hódítja meg – egyúttal a színkombinációval jelezvén a Csend ünnepélyességét – a másik értelmezéstartományt (Vereczkey Szilvia). A hatást tekintve csupán egy számít: az anyag (a textil, a bőr, a papír stb.) tulajdonságainak minél tökéletesebb kihasználása; illetve bekomponálása a választott (tervezett) formavilágba, a járulékos elemnél aktívabb – szinte kompozíciós – részként. (Katona Szabó Erzsébet finoman áttört, barna ragyogású zászlóit-palástjait épp ennek tudatos fölismerése tette hathatós jelképekké; hogy milyen gyönyörűek, az a térbe lógatva még inkább észrevevődnék.)

Dobrányi Ildikó több kiállításon is szerepelt Nomád szőnyege látványnak is szép föld (hegy- és víz)-rajzi térképet formáz: az uralkodó vörösbe a fekete s kékes-zöld vonalakkal élénkített narancsfoltok szinte beleégnek. A szerkezet fókuszában – belekövülve a síkba, az időbe – egy zöld ló hirdeti a négyzet szabta tér kivételes érzékiségét. Ahol hallgatni kell, ott világos- és sötétszürkébe burkolózva, a művész hallgat – a Sirak 15/17 közepén nyolc sorban ez olvasható: „Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának.” Lencsés Ida artisztikus háromszögei közül az Emlékezés III. tetszett jobban; talán azért, mert – drámaiságot sugallva – a háromszög síkja, új háromszögek képződése jegyében, sokszorosan meg van bontva. Simonffy Márta valaminő időtlenségre emlékeztető suta bájjal – középütt a mezőben egy lépkedő fiú – el tudta hitetni a Ginkófa furcsa tájköltészetét.

Olajos György – a textilművészek között egyre gyakrabban feltűnő grafikus-festő – fekete-fehér, fotóalapú, nyomott labirintusa (Noé bárka) elsősorban fényjátékával lep meg, mintha hullámoznék a biblikus telítettségű és komorságú „sivatag”. Ennél is magával ragadóbb Pápai Lívia absztrakt képe, a Századvégi zsolozsma III. A textilművész üveg alá rakott, összesodrott papírcsíkjai, -hengerei organikus (fű, széna) felületet adnak, melyen a barnás színvilágot át- meg áttörik a halvány rózsaszínek.

Eme káprázatnál meg is maradhatnánk, ha nem figyelmeztetnének Kókay Krisztina Palástjának (megszakadt) zárómondatai: „Kicsoda az a rómaiak közül, aki római törvénnyel igazgatná a görögöket? Kicsoda az a görögök közül, aki görög törvénnyel igazgatná a rómaiakat? Kövesd azért az én szokásimat, hogy a te néped között kiváltképpen becsültessél…”

István király Intelmei a textileken?

István király intelmei a ma valóságában.