Kiraboltak

Emlékszem, valamikor a hatvanas évek derekán került kezembe Márai Sándor regénye, az Egy polgár vallomásai, a vászonkötésű, háború előtti kiadás. Este leültem, reggel fölálltam, egy ültő helyemben olvastam végig a könyvet. Magyar irodalom szakos egyetemi hallgató voltam, de nem ismertem Márai Sándor nevét. Akkoriban jelent meg, fellapoztam a Magyar Irodalmi Lexikont: „Márai az új korszak hajnalán is görcsösen ragaszkodott a történelmileg már lehanyatló polgári élet- és irodalomszemlélethez, amelynek fiatalkorában lázadója volt, s nem tudott továbbfejlődni haladó irányban.” Ettől nem lettem okosabb. Az egyetem folyosóján szólítottam meg a XX. századi magyar irodalom tudós professzorát, Király Istvánt, s mindenre kíváncsi, egyetemista hetykeséggel érdeklődtem: miért nem kötelező olvasmány az Egy polgár vallomásai? Tanárom ingerült hangú válaszmondatát gondosan eltettem okulásul őrzött emlékeim közé: Márai Sándor már kihullott a magyar irodalomból. Márai Sándor nevű magyar író nincs.

Komolyan gondolta.

Kezemben tartok egy frissen megjelent könyvet: Éltem egyszer én, Márai Sándor. Fényképek, levelek, idézetek. Századik születésnapját ünnepeljük – változnak az idők! – a század egyik legnagyobb magyar írójának.

Másik történet, gyerekkori emlék. Az ötvenes évek közepén nagyanyám, aki a magyar klasszikusokat adta kezembe, akivel operába, koncertre, múzeumba jártam, akitől a színházban Moličre és Shakespeare nevét megtanultam, barátnőjével teátrumba készülődött. A Blaha Lujza Színházban néztek meg valami zenés bohóságot. Nem értettem. Most ott játszik a Mezei Mária – mondta nagyanyám. Ezt végképp nem értettem. 1956-ban már rendszeresen olvastam a Színház és Mozit, kivágtam a szereposztásokat, a színészképeket, ha volt öt forintom, ott szorongtam valamelyik nagy színházban a kakasülőn, és figyeltem, bámultam, csodáltam a színészeket. Ki az a Mezei Mária?

Nem tudhattam: Mezei Máriát 1949-ben a városligeti Liliputi Színházba, később a Vidám Színpadra száműzte a politika, s az önjelölt népvezérek csak 1956 után engedték vissza igazi színházba, és léphetett fel újra rangos szerepekben, lehetett ismét prózai színésznő.

Hét évet elrabolt Mezei Mária életéből a politika.

Márai Sándor életéből több mint negyven évet rabolt el.

De Márai Sándor író volt, s bár 1965-ben valakik gondolhatták komolyan, hogy sikerült emlékét is kitörölni a magyar írók sorából, de a halott író művei – változnak az idők! – újra megjelennek, olvashatók, és Márai Sándor nevű magyar író – van. Elrabolt éveit nem, de írói rangját maradéktalanul visszakapta.

A színésznőt az elrabolt hét évért, az el nem játszott szerepekért, a csonkává rombolt életútért már nem lehet kárpótolni. De a filmjeit újra és újra játsszák a mozikban, televízióban – emlékezünk rá.

És a többieket? Akik nem írtak korszakos jelentőségű műveket, akik színészéletük szerencsés pillanatában nem hódították meg a közönséget, akik csak éltek, dolgoztak, gyereket neveltek, és várták életük jobbra fordulását? Akikről nem fog haláluk után megjelenni fotóalbum, akiknek a mozikban nem vetítik hajdani sikerfilmjeit – őket, minket ki fog kárpótolni az elrabolt évekért?

A politika bűnei – mondják. Elmúlt. Megváltoztak az idők.

Most a pénz kevés könyvkiadásra, filmforgatásra, múzeumépítésre, gyűjteménygyarapításra…

Én már nem fogom megérni azt az időt, amikor okos emberek okosan elmagyarázzák majd íróknak, művészeknek, közembereknek, hogy az évezredforduló idején a pénzhiány rabolta meg az életüket.

Márai Sándor most megjelent regényét, a Szabadulást olvasom, és állandóan az jár a fejemben – tudom, változnak az idők, változnak a jelszavak –: túl lehet élni ép ésszel, lelki sérülés nélkül, hogy nagyon sokunkat, talán mindannyiunkat újra és újra kirabolnak?

 

Szigethy Gábor