Tőzsér Árpád

Noék az Ararát tetején

egy antológia elé*

Kezdő mondatokat próbálgatok barátaim születésnapi köszöntőjéhez:

Ha jól értem a felkérő levelet, fiatalabb pályatársként kellene szólnom itt, e hommage-antológia bevezetőjében öt, tisztes kort megért szlovákiai magyar íróról, kollégáimról, barátaimról.

Sajnálattal közlöm a felkérő levél szerzőjével és egyben az antológia olvasóival, hogy a felkérésnek – ilyen formában – nem tudok eleget tenni: a szóban forgó pályatársaknál semmivel sem vagyok fiatalabb. Legalábbis olyan értelemben nem, ahogy az irodalomtörténetek nem ismerik a „fiatal író” fogalmát: ha nem tudunk egyszerre „kortársai” lenni a kilencvenéves korában elhunyt s ma egy-két év híján éppen két és fél ezer éves Szophoklésznek és – mondjuk – az i. sz. 1977. esztendejében született, azaz napjainkban mindössze huszonhárom éves Varró Dánielnek, akkor hiába pályáztuk meg a Pantheont, helyünk csak a szlovákiai magyar életrajzi lexikonok valamelyikében lesz (ha lesz!).

 

Kezdhetném tehát a fenti bevezetővel is a laudációmat, de vajon laudáció lenne-e még ez akkor? Hisz e kötekedő mondatok után (szöveg)törvényszerűen kellene következnie a kérdésnek: az irodalmi időszámítás szerint tulajdonképpen ki hány éves az ünnepeltek közül, Northrop Frye híres axis mundijában (világtengelyében, függőleges irodalmilétezés-láncában) ki hol foglal helyet? S az ilyen méricskélés ugye már nem lenne kompatibilis egy köszöntő hangnemével.

Újrakezdem hát az írásomat.

 

Mihez kezdjen a vízözön után a régi gárdából való Noé? Egész életében a vízözönre készült, bárkát épített, s most fönn csücsül vele az Ararát tetején, s csak ő emlékszik, félnótás öreg, mi volt itt – egy óceán! Vagy gondoljuk el azt, hogy Petőfi csakugyan életben marad, de nem valami ködös elme szülte Barguzinban, hanem itthon, csoda folytán megúszva Haynau sortüzeit és hóhérkötelét… A kiegyezés korában suszterinasok csinálnának bohócot belőle: – Odanézz, rögtön megbotlik a kardjában, és seggre ül! – Jaj a lángcsóvát húzó léleknek, ha túléli a földet érést, rozsda emészti el, s még jó, ha férgek közt maga is féreggé nem változik: egy élet, egy rögeszme, bőrtokban zörögnek csontjaink. – Szerencsés, akit ifjúsága virágában döf le egy kozák lovas.

Megbocsát talán kedves költőm (az egyébként szintén Noé-korú) Orbán Ottó, hogy egy egész strófát idemásoltam (s prózában!) az egyik verséből, de ami egyszer érvényesen le van írva, minek azt újrafogalmazni: ennél hatásosabban és pontosabban nehezen lehetne szavakba önteni a mai hatvan-hetvenévesek meghatározó életérzését, a megcsalatottság és túlélés ambivalens grimaszát. Teljes mértékben együtt érzek magunkkal: nem tudom, létezett-e még egy nemzedék az irodalom történetében, amelyiknek – utólagosan – az egész életéről kiderült, hogy a történelem appendixe, tévedése volt. S hogy a hajója, amelyet egész életében ácsolt, semmire sem való, mert időközben kiszáradt alóla a tenger, s hogy eszméi egyébként is csak rögeszmék voltak! Mit csináljon az ilyen nemzedék tagja? Tanuljon meg rapelni, kardot nyelni, fejen állni?

Ez utóbbi kérdés szintén Orbán Ottóé, de a válasz rá az enyém: csinálhat bármit, csak ne vegye magára az appendix-elmélet ingét. Ugyanis egy történelmi korszakot nem lehet összekeverni a konkrét emberi élet korszakaival: a történelem folyamatából lehet kiragadni s zárójelbe tenni periódusokat, szakaszokat, s azt állítani róluk, hogy mellékvágányok, zsákutcák voltak, de az emberélet mindig egyszeri, s benne – ha mégoly mostohák is a körülmények – lejátszódik a vicói corso és recorso, a gyermek-, ifjú- és férfikor egyszerre személyes és kozmikus színjátéka. S amennyiben az irodalom – lényegében – sohasem a társadalmi körülményekről szól, hanem éppen erről az örök emberi körforgásról, teljesen abszurd az állítás, hogy a szóban forgó fél évszázad magyar (és közép-európai) társadalmának a színpadán nem lehetett drámát (regényt, novellát, verset stb.) „játszani”. Azon lehet vitatkozni, hogy a már megírt művek közül melyik érdemes a reprízre, s melyik érdemelt csak korfüggő premiert (esetleg azt sem), de arról nem, hogy az életünk, a mai hatvanasok és hetvenesek élete az irodalmi realizálhatóság szempontjából mennyire volt teljes vagy csökkent értékű.

Tény, hogy az ötvenes és hatvanas évek magyar irodalmának (s benne a szlovákiai magyar irodalomnak) nem volt Thomas Mannja, Proustja, Joyce-a, s Kosztolányija és Móricza sem nagyon (Adyja, József Attilája még inkább akadt), de az is tény, hogy a mai agresszív irodalomelméletek a korszak meglévő értékeit is inkább eltakarják, mintsem felfedik. Áldatlan helyzetünknek viszont ilyenféleképpen nem kis mértékben mi magunk is oka vagyunk: máig nem végeztük el a jelzett kor értékeinek átértelmezését és népszerűsítését azon az intellektuális szinten, amely szinten ezeket az értékeket nagyon felkészült és tájékozott irodalomteoretikusok az utóbbi tíz-tizenöt évben következetesen fumigálják. (S – ismétlem – itt nemcsak a szlovákiai magyar irodalom agyonhallgatott értékeiről, hanem mondjuk Déry Tiborról és Sánta Ferencről is beszélek.)

 

Halt, halt! E második nekifutásom szövegének a retorikai fordulatai ugyan ígéretesek, a vonalvezetés, az érvelés benne meggyőző, de míg amott a túlságos személyesség veszélye fenyegetett, itt most éppen fordítva: írásom egyre inkább olyan általános vita-, sőt vádirattá kezd válni, amelyből szinte lehetetlen visszakanyarodni a tervezett születésnapi köszöntő szükségszerűen személyes-emelkedett hangneméhez.

Hadd kezdjem hát – a tisztelt olvasó engedelmével – még egyszer elölről a dolgozatomat (ígérem, most már utoljára). Talán így:

 

Kedves hetvenéves barátaim, kedves Dobos László, Duba Gyula, Fónod Zoltán, Szeberényi Zoltán és Török Elemér, emlékeztek-e még 1958-ra, A fiatal szlovákiai magyar költők antológiájára, a „nyolcak” debut-jére? (Akkor a „fiatal író” cím szinte többet jelentett, mint maga az „író”-státus, az „öreg író” megnevezéssel szemben például mindenképpen magasabb sarzsit képviselt.) Egészen addig (a dolgok rendje-módja szerint) titeket is „fiatal íróknak” tituláltak (hiszen még ’58-ban is mindössze huszonnyolc évesek voltatok), de a nálatok alig öt-hét évvel fiatalabb „nyolcak” honfoglalása után egyszeriben ti lettetek a középnemzedék. Sőt, mivel a szlovákiai magyar irodalomnak akkoriban valóságos „öregjei” (az 1938-as év és a második világháború földrengései következtében) nemigen voltak, mi (mert mi, mai hatvankét–hatvanöt éves, ősz falurosszák voltunk azok a bizonyos „nyolcak”), szóval mi, a kor „dühöngő ifjai” titeket neveztünk ki öregeknek. Azaz a radikalizmusunk következtében nektek az akkori gyakorlathoz viszonyítva elképesztően rövid irodalmi „fiatalság” jutott osztályrészül. S ti elnéző és komoly nagyvonalúsággal viseltétek a mi fiatalságmániánkat.

S most, negyven-egynéhány év elteltével, mikor fizikailag is beértetek a „tisztes kor” számotokra már rég megelőlegezett státusába (lásd mint fent!), elismeréssel adózom (s talán tehetem ezt az egykori „dühöngők” teljes nemzedéke nevében) az akkori hűvös méltóságotoknak: nektek volt igazatok. Az írónak, az igazi irodalmi értéknek nincs kora. S mindez a konkrét irodalmi művek nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy az Egy szál ingben gazdagon rétegzett, archaizáló nyelve, bibliás-kálvinista gyökerű menekülésmítosza, az Örvénylő idő komor költőiségű, monumentális paraszteposza, a Kőtábláink igényes és becsületes publicisztikája, irodalomtörténeti szintéziskísérletei, a Visszhang és reflexió megbízható esztétikai ízlése, higgadt irodalomtörténeti pozitivizmusa s a Bodrogköz ticcéinek pirosan izzó tájköltészete ma, az időszámításunk 2000. esztendejében is kortalannak tűnik. (Azoknak, akik esetleg nem ismerik a felsorolt műveket: természetesen a jubilánsok chef d’oeuvre-jei ezek! Provenienciájukat a köszöntött szerzők fentebbi betűrendje szerint lehet azonosítani.)

 

S ha ehhez hozzátesszük, hogy a „nyugdíjas író” fogalma természetesen nonszensz (margóra: az Egyesült Államokban az életkori megkülönböztetést, az ageismet újabban éppen úgy megvetik s elítélik, mint a faj, vallás és nem szerinti diszkriminációt), akkor akár azoknak a bizonyos ötvenes, hatvanas és hetvenes éveknek, az appendixben leélt „corsóknak” az irodalmi újragondolását, újraélését és újraírását is elvárhatjuk még a hetvenéveseinktől.

Az özönvíz utáni Ararát ugyan meglehetősen huzatos hely, teteje nem valami kellemes-kényelmes íróasztal, de van egy semmihez sem hasonlítható előnye: rajta/mellette csücsülve minden irányba rendkívül messzire lehet látni.

 

Én mindenesetre kívánok kortalan hetvenéves íróinknak éles szemet a szemlélődéshez és íráshoz, s fiatalságot a további évtizedekhez! Ugyanis miután már több irodalmi érettségi letételével s minimum két (de szűken mérve akár három) emberöltő abszolválásával megfeleltek a felnőtt kortalanság követelményének, megengedhetik maguknak, hogy végre fiatalok is lehessenek.