Vajda Gábor

Burány Béla:
Így éltünk a Délvidéken

Nap Kiadó, 1999

Nem ok nélkül nyerte el a közelmúltban Burány Béla műve az év legjobb szociográfiai könyvének díját Budapesten: mind az általa föltárt délvidéki életsorsok mélységét, mind pedig az alkalmazott módszert tekintve rendkívüli figyelmet érdemel ez a nagy terjedelmű szöveggyűjtemény.

A szerző szemléletéről már az első vallomásciklust bevezető történelemértelmezésből képet kapunk. Burány azok véleményét osztja, akik a magyarság pusztulásának ezer év óta fenyegető veszélyét a Szent István-i politika állítólagos elhibázottságával magyarázzák. Mintha a kereszténység fölvétele (a vele együtt járó, nem mindig üdvös nyugati befolyás dacára) nem a végpusztulástól mentette volna meg a magyarságot! Mert Zsigmond király, a jezsuiták, majd a Habsburgok és a görögkeletiek magyarirtása bármekkora áldozattal járt is, messze nem hozott akkora veszélyt a nemzet fejére, mint ami azzal járt volna, ha megmarad pogány vallásúnak, fehér hollónak, állandó céltáblának. Vagyis szociográfus orvosprofesszorunk veszteséglistája nem az állítás hitelessége, hanem a mély aggódásból fakadó, szellemes költőiségű retorika miatt fontos.

Hogy Burány Béla nemzet- és történelemszemléletére mégsem nyomja rá bélyegét az elfogultság, mérhető azon is, hogy interjúalanyai között baloldali múltúak is vannak. Így például az egyik a Tanácsköztársaság katonája volt, a másik, a cipészmester párttag nem volt ugyan, de annak idején részt vett a német megszállás elleni belgrádi tüntetésben.

A szerző a kis nemzetek gyarapodását is olyan természetesnek szeretné tudni, mint amilyen a nagyoké. Viszont mivel Európának ezen a részén a magyarság akadályoztatott legnagyobb mértékben a képességei kibontakoztatásában, érthető a könyv szerzőjének nagy nosztalgiája a békesség, a tolerancia és a szabad érvényesülés iránt; amely leginkább az állhatatosságban mutatkozik meg, hogy az általános nyomort egyéni sorsok föltárásával dokumentálja. Az okok jelzésében szerencsére kerüli a leegyszerűsítéseket. Noha elsősorban a történelemtől nyomorgatott emberi sorsok érdeklik, óvakodik kizárólag a szomszéd nemzetekre terelni a felelősséget, vitatható jellemű ember élettörténetét is föltárja, sőt, olyan szerencsétlennek is megrajzolja az arcképét, akinek az életét saját nemzettársai nyomorították meg.

Burány nyilván azzal számolt, hogy a nagy tényhalmaz (olykor a visszaemlékezőre is rácáfolva) önmagában is megmutatja, ki vesztett a legtöbbet a mi vidékünkön az utóbbi százötven évben. Mert dokumentum- és emberfaggatása a szabadságharccal kezdődik. A zentai magyarok iszonyú tragédiájával, a kezdeti hisztériájukat több mint százszorosan megtorló vérbosszúval, azután az első világháború, a Tanácsköztársaság viszontagságaival folytatódik, hogy Trianont követően az állampolgári másodrendűséggel megbélyegzett életek is sorra kerüljenek; végül pedig a délszlávok nemzetiszocialista polgárháborújának, a mi hadieszköz létünknek az emlékeivel fejeződik be.

Burányt elsősorban a zentai vagy környékbeli túlélők s a történelmi-társadalmi tapasztalattal rendelkezők érdekelték. A legkülönfélébb magatartásmintákkal találkozott. A szolgalelkűséggel, az óvatos sodortatottsággal, a munkaszeretettel, ritkábban a dacos szembefordulással. A táj tipikus embereire volt tehát kíváncsi, akiknek életsorsa a történelem egyénre gyakorolt nyomásának is fokmérője. Például a „juhászkirályra”, akit – hiába összpontosította a szakmájára és a nőkre az életét – a háború végi rezsimváltás kíméletlenül meggyötör. Továbbá az asszonyra, aki – miután a mostohatestvérei megnyomorították – hihetetlen szívóssággal s egy zsidó orvos segítségével küzdi ki magának a családi életet, hogy aztán a kommunista álhumanizmus jegyében őt is cserbenhagyják. Azután a mesterre, aki Újvidéken a razziának és a megtorlásnak egyaránt tanúja volt, de   nélkülözhetetlensége miatt a bolsevisták mégsem bántak el vele. És a polgárháború pacifista zendülőjére, akinek azért kellett évekig tartó meghurcoltatással lakolnia, mert ellenezte a békés fiatalemberek frontra vezénylését.

Könyve bevezetőjében maga Burány Béla is tépelődik azon, hogy vajon műfajilag miként is lehetne meghatározni a terjedelmes beszélgetéseket. Vannak ezekben a szövegekben néprajzi adalékok, tájnyelvi sajátosságok, szociográfiai elemek is bőven. A szerző így foglalja össze munkája lényegét: „Krónika? Inkább »úgy, ahogy vót«! A hivatalos véleményektől függetlenül. A történelmi perspektíván innen. […] Valóság.”

Ezekből a magnószalagokon rögzített vallomásokból a kutatói személyesség sem hiányzik. Az utóbbi nemcsak a beszélgetések bevezetőjében vagy a végkövetkeztetésében kap helyet, hanem megnyilvánul a riporteri ügyességgel, emberi közvetlenséggel feltett kérdésekben, a beszélgetés irányításában. Annál is inkább, mert a beszélők – miként egyes részleletek tanúsítják – félelemből vagy erkölcsi okokból nem lehettek túlságosan közlékenyek. Vagyis Burány Bélának a fölvételek átdolgozása során egyebek mellett a dialógusok monológgá alakítása lehetett a feladata. Mesterséges naturalizmust kellett alkotnia a természetesből. Hadd álljanak össze a sors és a lélek mélységét kifejező, meggyőző, egységes egészet alkotó vallomássá a kérdések által felszínre hozott töredékek.