Vári Attila

Aprília dos Santos

Lánytestvérem azt szerette volna, ha Ápriliának szólítják, mert legjobb barátnője Auguszta volt, és augusztusban is született, s ezért rám ragasztotta a Marci nevet, ami azért volt szerinte telitalálat, mert engem márciusban hozott a gólya, s ha a vezetéknevem Szántó, akkor szerinte Márszio dosz Szántoszként kellene bemutatkoznom.

– Nem érzed, hogy milyen úri dolog dosz Szántosznak lenni?

Én nem akartam Marci lenni, s azt sem akartam, hogy anyát Májának szólítsuk, apát pedig Októnak, de ha ő mindenáron Áprilia akart lenni, akkor azt meg is kapta tőlem.

– Apróság – szóltam oda neki, miközben a fiúkkal viháncolt, s ettől olyan dühbe gurult, hogy hazáig kergetett, s aztán aljas módon kiengedte a galambjaimat, amelyek még csak egy hete voltak az enyémek, így aztán napokig kellet vadásznom rájuk a vasúti bakter padlásán és a plébánia tornyában.

Ezek igazi postagalambok voltak, de csak akkor maradtak meg az új gazdánál, ha már eltelt legalább egy hónap, s társat is választottak, de a biztos az volt, ha már költeni kezdtek. És Áprilia kiengedte őket, pedig olyan drágák voltak, hogy ráment a vásárra az összes zsebpénzem, mert a bakter és a harangozó is nagyra tartotta az állományát.

– Ez a finn tojó fia – mondta a harangozó, s hosszan ecsetelte, hogy egyik versenygalambja milyen hamar tért vissza a finnországi versenyről, s hogy a repülőtér rádiósa, aki egész nap morzézott otthon is, már három nappal a turkui kieresztés után közölhette a rádióamatőrök számára fenntartott hullámhosszon a finnekkel a gyűrűszámot, s aztán postán meg is érkezett a diploma, amely azt bizonyította, hogy a harangozó galambja nyerte a világbajnokságot.

– Eztet inygyér nem adom – mondta a harangozó. – Tegyél még rá valami értéket a pénzre, s akkor megvan a vásár.

Rátettem egy Mária Terézia-ezüsttallért és egy doboz díszhaltápot, pedig ha én adhattam volna el a papnak a szárított vízibolhát, annyit kaptam volna érte, hogy akár két pár galambot is vehettem volna abból a pénzből.

Ha üzleti nyelven kellene meghatároznom a káromat, azt mondanám, hogy Áprilia kiengedett vagy ötven tejszínes fagyit, egy nagy doboz vízibolhát, egy igazi tallért és a bakterrel elcsencselt színváltós elemlámpát.

És olyan aljas volt, hogy galambból készült ételek receptjeit másolgatta, pedig a családban mindenki tudta, hogy még a csirkét sem eszi meg, mert nem szereti a szárnyasokat. Azt mondta, hogy a lónál kezdődik az ember, s Augusztával minden második nap lovagoltak, mert olyan volt az órarendjük, hogy hétfőn tenisz, kedden lovaglás, és azt mondta, hogy felnőttkorában szombaton és vasárnap bridzselni fog, és hosszú aranyszipkából szívja az egyiptomi női szivarokat. És anya szerint Kairóban, luxushajója fedélzetén tényleg ezt is tette.

Büszke volt arra, hogy vágtázás közben hosszú szőke haja fátyolként terül szét a szélben, s még a nyolcadikos fiúk is írtak az emlékkönyvébe, s húsvétkor az összes tojásaimat föl kellett áldoznom, mert annyian jöttek hozzá késő délután, hogy sohasem volt elég az, amit anyával festettek a locsolóknak.

Áprilia dos Santos tehát olyan hülye volt, hogy az ember nem is vállalná vele a testvériséget, de mert igazából egy család voltunk, elhatároztam, hogy elnéző leszek vele szemben. Sőt, egészen nagylelkű is.

Én nemcsak galambokkal foglalkoztam, de verseket is írtam, s Bódi bácsi, az ügyvéd megengedte, hogy feketére lakkozott Continental írógépén leírjam több példányban azt a versemet, amelyért az évzárón igazi költőnek nevezett Fabetyár, az iskola igazgatója.

Bódi bácsinak nem volt indigója, s nagy alakú kockás lapokra lehetett csak gépelni, mert a fényes-fehér krétázott papír csak csúszkált, és nem tudtam átcsavarni a hengeren, de a kockák és a betűk nem találtak, ezért az l és az i néha beleolvadt a kocka vonalába, s bármilyen erősen is ütöttem a betűket, olvashatatlan volt a vers. De szereztem egy régi gyakorlófüzetet, ez teljesen üres volt, mert a lapok alá szamárvezetőnek nevezett, vastagon vonalazott kisegítő lapot kellett helyezni, ha egyenesen akart írni az ember.

És földaraboltam ezt a makulátor füzetet, és elkezdtem leveleket gyártani Áprilia számára.

„Tisztelt nagyságos kisasszonyom, én imádom magát, de magácska nem lehet az enyém, mert egy gyűlölt ember közénk furakodik. Óvakodjon az erőszakos barátnőitől.”

A levelet összehajtogattam, aztán ujjaimmal benyomkodtam a bordáinál, így teljesen úgy nézett ki, mint valami őskígyó, s a lovardában vagy teniszen, balettóra alatt becsempésztem őket Szántó Matild ruháiba.

Nagyon büszke voltam arra, hogy nem jött rá a cselre, s már az sem bosszantott, hogy anyával hosszan pusmognak, hosszabban, mint régen, s megtaláltam a neki írott leveleimet abban a bonbonosdobozban, ahol fél pár fülbevalókat, mandzsettagombokat és színes fejű gombostűit és dédi kalaptűjét őrizte.

„Drága kisasszonyom. Értesültem arról, hogy önt a kebelbarátnője Ápriliának szólítja, így merészkedtem arra, hogy eme csodás néven szólítsam meg Önt. Én meglett férfi vagyok, az idén töltöm tizenhetedik évemet, s a köztünk lévő hatalmas korkülönbség ellenére egyetlen vágyam, hogy haja sugárzásában gyönyörködhessek. Sajnos, atyám szigorúsága miatt nem lenne ildomos találkát kérnem. Engem ugyanis a családi becsület miatt születésem óta köt egy fogadalom, hogy majdan feleségül kell vennem anyám gyermekkori barátnőjének árváját. Ezért semmi mást nem is kérhetek, csak azt, hogy ha a csónakkikötőnél a vízbe néz, és haját fésüli, gondoljon rám.”

És az a buta liba kiült a csónakház pallójára, és fésülködni kezdett, pedig hallgatóztam, és tudom, hogy anya azt mondta, hogy ezeket a leveleket egy monomániás vagy egy szenilis hülye írja.

De Áprilia lovaglás után leült a pallóra, s én a toronyból a harangozó távcsövén nem a galambokat, hanem azt nézhettem, hogy nyeles fésűjével bontogatja haját, s közben azt énekli, amit a zongorán négykezesben játszottak Augusztával: „Áprilia, édes kislány, Áprilia, légy enyém…”

És én halálra röhögtem magam, mert arra sem jött rá, hogy én a három testőr miatt írtam neki, hogy megnevezhetetlenségem miatt szólítson titkos nevemen, én vagyok Athos, s akkor anya fel is pofozta, azt mondta, hogy végre térjen észhez, de Áprilia makacs volt, azt zokogta, hogy a felnőttek nem értik meg a szerelmet, mert már nem is érthetik…

És még velem is hajlandó volt szövetséget kötni. Lefizetett, hogy lessem meg, ki teszi ezeket a leveleket a ruháiba, de én persze azt állítottam, hogy hiába kémkedtem, megjelent ugyan egy magas, napszemüveget viselő férfi, és valószínűleg ő tette a levelet a táskába, de mert nem láttam az arcát, csak annyit mondhatok, hogy ilyen férfi nincs is a városban.

Ekkorra már csak néhány fehér lapom maradt, s Bódi bácsi felesége azt mondta, hogy fejezzem be a versírást, mert nincs rám ott semmi szükség.

És akkor megírtam a búcsúlevelet.

„Drága Ápriliám. Atyám vasszigora miatt hosszú évekre kell a bujdosás útját választanom. Megválok eddigi életemtől, s a hegyekben fogom tengetni napjaimat. Atyám, aki egy másik tartomány főerdésze, arra kényszerít, hogy részese legyek ifjúkori álmának, és segítsem földeríteni az áthatolhatatlan erdőségekben élő utolsó hiúzok szokásait. Veszélyes vállalkozás ez, mert ez a macskaféle akkorára is képes megnőni, mint egy farkaskutya, s a lombokból az ember hátára veti magát, aztán széttépi a nyaki verőeret. Nekem már volt részem egy ilyen támadásban, ezért kellett eddig írógéppel leveleznem, mert kezem még mindig sután mozog. Azt is írhatnám, hogy a hiúz latin nevét egy német találta ki, mert a Lynx olyan, mintha németül írnám a balsorsot: links. Drága Ápriliám, most szólít e kínos kötelezettség, s egyelőre nem is írhatok. Örökké emlékezni fogok gyönyörű hajára, és arra, hogy úgy lovagol, mint egy istennő. Üdvözli az ön Athosa.”

Anya úgy felpofozta a testvéremet ez után a levél után, hogy napokig kék hurkák voltak a szeme alatt, de Áprilia megváltozott. Nem járt balettre, teniszre, mert beiratkozott egy tájfutó egyesületbe, aztán a lovaglás helyett a hegymászást választotta.

Gimnáziumi vakációiban és az egyetem szüneteiben föltérképezte a Keleti-Kárpátok összes hiúzos helyét, aztán váratlanul férjhez ment egy algériai évfolyamtársához, s doktori disszertációját a sivatagi hiúzból írta, s ha néha kaptunk is tőle levelet, már nem Áprilia dos Santos volt a feladó, hanem a sivatagi nagymacska latin neve: Lynx caracal Güldenst.

Anya egyszer meg is látogatta őket Afrikában, azt mesélte, hogy a sógorom olyan gazdag, hogy a világ legszebb arabs telivéreivel szinte csak ők kereskednek, s hogy a csikózás heteit Alexandria körül töltik, mert az egyiptomi mocsárvidéken van a törzsállományuk, s hozott egy tanulmányt is a núbiai hiúzok előfordulási helyeiről, s a tanulmány végén Áprilia gyöngybetűivel egy félreérthetetlenül kétségbeesett kérés: „Drága Márciusom, küldök anyával pénzt, de arra kérlek, hogy szerezz útlevelet és izraeli vízumot, mert én arab papírjaim miatt nem mehetek oda. A Jordán völgyében és a Negev sivatag peremén élnek hiúzok, de neked csak az lenne a feladatod, hogy a drúzok és a beduinok vagy a zsidó telepesek között azt tudakold meg, hogy nem járt-e arra az elmúlt húsz év alatt egy magyar kutató. Csókol Lynx Áprilia.”

Nekem még csak kirándulnom sem kellett. Hiteles leveleket szereztem be a nemzetközi galambtenyésztő szövetségen keresztül, mindenik olyan volt, mint egy-egy diploma, rajta az ASS. INT. COLUMBIDAE pecsétje, hogy sem a jordániai, sem a szíriai forrásvidéken s ebből következően az izraeli Jordán-részeken sem olyan érdekes a nagymacskaállomány, hogy ezt külföldiek valaha is kutatták volna.

Ezek hamisítatlan anyagok voltak, hiszen a postagalamb-tenyésztők talán az elvadult városi macskákról is többet tudnak, mint e ragadozófajjal foglalkozó szakemberek, s ezért Áprilia és férje a kanadai óriás prérik felé vették útjukat. Részben hogy egy világoskék szemű arabs telivér számára északi tenyésztőhelyet keressenek, részben pedig azért, mert lánytestvérem expedíciót szervezett a Kanada és Alaszka határán élő nagymacskák egyedszámának megállapítására.

Áprilia hajthatatlan volt, azt írta egyik pénzzel kitömött levelében, hogy tudomása van egy ázsiai fajról, amely a halászó nagymacskák utolsó egyedeit képviseli, s hogy arra kér, járjam végig a bengáliai és burmai őserdőket, mert ez az utolsó reménye, hogy megtalálja Athost.

Anya általában mindenről írt neki. Arról, hogy mit csinálnak Auguszta gyermekei, vagy arról, hogy a galambjaimmal megnyertem a Fokföld és Európa közötti pénzdíjas bajnokságot, de azt nem írta meg, hogy meghalt Bódi ügyvéd, s én megvettem a százéves Continental írógépet.

Anya rengeteget sírt, mert nem voltak unokái, s mert biztos volt benne, hogy testvérem élete egészen másként alakul, ha nincs ez a szerelmi hóbort.

Én megvettem az írógépet, s galambász barátom, az aggmenház igazgatója segített, hogy végrehajthassam a kegyes csalást.

Egy papírok nélkül beszállított haldokló ruháiba raktuk azt a levelet, amelyet aztán anya elküldött Új-Kaledóniába.

„Drága, drága Ápriliám. Halálos betegen fekszek egy erdei szálláson. Harminc év keserves munkájával annyit sikerült bizonyítanom, hogy a kárpáti hiúz nem szívja ki áldozata vérét. Ez csupán látvány. Fogazata alkalmatlan arra, hogy egy szarvas vagy őz irháját azonnal föltépje, így kénytelen apró rágómozdulatokkal mintegy szívogatva kialakítani azt a rést, amely már elég nagy ahhoz, hogy prédájából harapni tudjon. Közölnöm kell, hogy megfigyeléseim alatt találkoztam egy világos szőrű példánnyal, olyan volt, mint egy hajdani szőke kislány, de hat év után nyomát vesztettem, s így nem tudom, hogy egy új faj vagy csak egy albínó volt-e a nevezett példány. Én mindenesetre elkereszteltem Lynx columb. ápriliának, mert csak tavasszal láttam, és ténykedése területét kirabolt vadgalambfészkek jelölték. Üdvözli önt Athos.”

Mellékeltük a halotti jegyzőkönyvet is, a rendőrségi nyomozati anyagot, amely szerint a nevezett személyazonossága megállapíthatatlan, s anya írt néhány oldalt e dokumentumok mellé.

De a csomag visszajött. Fel volt bontva ugyan, de a hatóságilag melléfűzött angol szöveg azt bizonyította, hogy Mrs. Omár a küldeményt átvette, de még ott a hivatalban szívgörcsöt kapott, és elhalálozott.

Vettem egy hiúzkölyköt, s bármilyen hihetetlen, azok a galambok, amelyeket nem tud megölni, mert jobban menekülnek, mint ahogy ő vadászik, már másodszorra hozzák el a legrangosabb díjat, a Formula Ápriliát, az áprilisi röptetés aranyérmét.

Ezt a versenyt pénzdíjasként én jegyeztettem be a testvéremtől örökölt vagyon néhány százalékára, s mert április az északra vonuló sasok és vércsék, ölyvek és sólymok vándorlási ideje, s így ilyenkor nem is szoktunk az éhes ragadozók miatt versenyeket rendezni, ez most már Európában a galambtúlélés igazi olimpiája. Az arany-, ezüst- és bronzérmeken egy hiúz tart a szájában egy galambot, s a köriratot, bár nevetségesnek hat, minden tenyésztő nagyra értékeli: „Jobbak vagyunk, mint a három testőr. Visszatérünk.”

Az északi Murmanszkból áprilisi győztesként megtérő tojóm különben Áprilia dos Santos néven van törzskönyvezve.