Ágh István

Csendélet, szegfűcsokorral

Ez a piaci parasztszegfű úgy áll
a zöld korsóban, mintha még most is
valamelyik falusi kerítésre nyújtózkodna,
ollózó leveleivel vagdos, miután az
ismeretlen asszony levágta szálanként,
s világnak eresztette, mint lánykori
kartonszoknyája repdeső mintáit a szélben,

s most ez a ki tudja honnan való eláraszt
hajdani lányok távoli fűszerszagával,
s belélegeznem éppen elég, hogy magamat
odaképzeljem abba a tisztaszobába, ahol
jácintra, tulipánra, bazsarózsára mint
bódító legényfogóra jönnek a kérők,
s majd ha az udvar minden virága begyűlik,

illattá válnak, csak özvegy nővéreim
várakoznak a vasárnapi zsaluárnyékban,
melyet kásásan világítanak át a szedetlen
körték, s nem hiszik el, hogy fiatalságuk
elhullt az esküvői tearózsacsokorban
ruháik könnyedségével, s befejeződött
az egész nagy feledékenység előtti világ.

Óhaj

Lírai szenvedély híján üres a vers,
szerelem nélküli hasztalan az élet,
magára hagyott kisgyerek sírdogál
bennem, elvesztett játékai végett,
elgurult labdája miatt az egész
földkerekséget kellene megtalálnom,
s kezébe adni újra, hogy ne fájjon
hiánya, s játsszon, játsszunk költeményt.