Kortárs

Ambrus Lajos

Lugas

Jelentés a hegyről

I.

Ülök a derékig érő fűben; mohó bogarak, tavaszi virágillatok, méhek között – mindig megejtő a látszatnak és a valóságnak e különös összjátéka: egy pillanatra ilyennek képzeljük az édent, ferde, időtlen sziromhullású állóképnek, de a zöld suhanásba hirtelen belehasít valahonnét a kapálógép berregése; madarak hihetetlen éneke hallik, ahogy ezt a nagyszerű Bársony István, a „természetíró” szokta kottázni; dalol a lázongó szívű fülemüle, egy virágzó gyümölcsfa csúcsán himbálózva énekel a kerti rozsdafarkú, és hát a feketerigó, ő épp újfent egy heroikus szimfónia főmotívumába fogna, de vadul elnyomja az idetolakodó Sláger Rádió hirdetése. Ülök a vackorfa tövében, és csak úgy – „vagyok”. Hallom a szelet is dolgozni, a szőlősorok közt tekereg, ahol még alig bújtak elő a hajtások. Tavasz van, hiába kémleljük az eget, nem árul el az semmit, mert már évek óta nincs valóságos tavasz (ősz se); hirtelenül, átmenet nélkül zúdul ránk, télre a nyár: tegnap még fűtöttem két cserépkályhát, és behordtam a tűzifát, mára majd harminc fokban izzadunk a bazalton, ahogy a gyümölcsfák között nyírom a füvet, vagy permetezi Jóska barátom a szőlőt. Fönn vagyunk az öreg, pusztuló szőlőhegy tetején, a Kis-Somlyón, vagy ahogy a régi jegyzések szép, irigylésre méltó öntudattal írják, a „Hegyes Kis Somlyói Betsűletes Hegy”-en, a kicsiny, de még valóságukban is utópisztikus-archaikus sziklák között, a szőlőpászták derűs vonalvezetései között – kézenfekvő a visszamerülés más dimenziókba, idő-zuhanásokba, utazások mélységeibe, ahogy az efféle harmonikus természeti képződményeken szokása ez a szellemnek. Képzeletem frivol buzgólkodása, hogy összerakhassak egy használható mozaikképet, egy elképzelhető életet, még akkor is, ha visszahozhatatlan az a régi, képzeletbeli valóság, amely akár csak száz éve is lehetett e nemes szőlőben és környékén.

Mert miféle tapasztalatok gyűltek itt össze? Miféle lelki karakterek? Kik hajladoztak a szőlőt kapálva? Milyen volt közösségük rétegződése? Miféle új tudások kellettek vagy száz éve épp ezen a szőlőhegyen is, hogy a gyökértetű (filoxéra) tragikus csapásai után szinte mindenkinek újra kellett telepítenie saját birtokát és ezzel az egész hegyet? Miféle hagyományos erők domináltak – működött-e egyáltalán valamiféle tradíció? Annyi azért nyugodtan leírható, hogy bizonyára igen, mert ekkor, a századforduló környékén/után élte fénykorát ez a hegy (is).

Kissomlyó hegye a kies Kemenesalja déli részén, a „délnyugat géniuszában” fekszik, az utolsó magyarországi tanúhegyek közül a legkisebb (Somló 495 m, Ság 291 m, Kissomlyó 220 m) – újabban a Sággal együtt ismét a somlói borvidék teljes jogú tagja hivatalosan is. És ez jó, mert a bazalton termett tüzes és bölcs férfiaknak való derűs fehérbora felmutathatja géniuszát a maga teljes pompájában a versenyeken is, ha jó fajtából és jó borász kezén készült. (Tényleg csak zárójelben írom, persze a kellő lokálpatriotizmus is mondatja velem, leginkább azonban maguk a makacs tények, hogy a kissomlai borok, a rizlingek, a vegyesek, de mások is, igen jól szerepelnek a különféle borversenyeken: a legjobb gazdáknak a ságinál lágyabb és teltebb, szép borai bizony sorra megelőzik nagy hírű testvérének különben kiváló természetrajzú darabjait.)

Mert ökológiai-mikroklimatikus viszonyai nagyszerűek ezeknek a szőlőknek; különösen bazaltplatóján, amelyet mindig süt az érlelő napfény – egyszerűen tűzbort ad, mert vulkánon és bazalttufákon termett. Ráadásul ez a tető nagyjából ugyanabban a magasságban fekszik, mint a somlóvásárhelyi oldalon lévő Nagysomló „veséje”, ahonnét az erős, ősi somlai borok (juhfark, furmint, hárslevelű, rizling) legjobbjai kerülnek ki. Azok, amelyekről azt írja Hamvas A bor filozófiájában, hogy „a legmagasabb teremtő spiritualitás olaját tartalmazzák”. A „Betsűletes Hegység”-hez különben a lábánál fekvő helységek tartoznak a maguk természetes tagozódása szerint: a névadó Kissomlyó és a másik oldalon Borgáta, de hetyei oldalnak mondják a hegy északkeleti részét, amint a környező falvakból, így Dukából, Hosszúfaluból, Jánosházáról, Pálfáról, Köcskről is, de Bobáról, Káldról és ma már távolabbról is akadnak szőlőtermelő gazdák. Nemcsak magasságában, de földméreteiben is a legkisebb fiúgyermek a mi hegyünk; mai adatai szerint 131 hektárnyi zártkerti terület tartozik közigazgatásilag két községhez (Kissomlyó és Borgáta), szemben a 238 hektáros sági szőlőkkel. Szétaprózódása az idők folyamán megállíthatatlan volt (mint oly sok szőlőbirtoké az országban) – bár mondjuk a filoxéra előtt csupán a kissomlyói oldalon több mint száz holdon gazdálkodtak. De a régi „szép” időkben, amikor még nagyobb birtoktestek voltak, szigorú-kemény regulák vonatkoztak kivétel nélkül minden földi halandóra, aki „szőlőt építteni” akart, vagyis arra adta fejét, hogy nehéz munkával szőlőt plántáljon és műveljen.

Nemes Ádám Pál úr, a „Betsűletes Hegység” mestere 1811 tavaszán, György napja előtt összeszedelőzködött, és Hegyes Kis Somlyóról, a faluból elindult a szőlőhegyre. Tehette ezt annál inkább, mivel ő volt arra rendelve, hogy a „törvényes igazság” „helyesebb folyásáról” gondoskodjék, különben is, ahogy az írás mondja: „betsűletes jó lelki esméretű, erélyes szavú” ember volt, és a „Hegység igazságát és Törvényét” is igen jól értette. Mert e tulajdonságok nélkül nehezen választották volna meg hegymesternek – e tisztséget betölteni ugyanis a legnagyobb becsület dolga volt.

Mozgása kiegyensúlyozottá vált, egyre biztosabbá, amint kaptatott felfelé a földúton, túl a hegykapun, mert megelégedéssel töltötte el a gondozott szőlőhegy látványa: az aprólékos részletekig ápolt, megművelt földön mint valami epikus kompozícióban bontakozott ki előtte a szőlőkarók nyugodt ritmusú mértani rendszere, a szálkák rendszere; csak itt-ott szakította meg, feszültség is legyen ezen a németalföldi festményen, egy-két műveletlen, parlagolt földsáv. Számba vette, kiké-miké volnának a gondatlanság dokumentumai – a protocollum szigorúan előírja ugyanis, hogy háborúság, betegség, szegénység miatt, esetleg távol lakás miatt is csak három évig maradhat valamely szőlősgazda szőlője metszetlen-kapálatlan-megmunkálatlan, s ha mégis „Munka nélkül marad – szabad azt az Uraságtul felkérni”, vagyis: felvásárolni. Az egyik fehérre meszelt zsúpos pince mellett méhköpüket talált, gyakorlott mozdulattal, félelem nélkül megvizsgálta őket, átteleltek-e a méhek, hisz jól ismerte gazdáját, aki kidobolással szokta volt elszedni a kasból a mézet. Különben, mint érdeklődő parasztembert, mindig legyűgözte ez a fáradságos, de nagy kitartást igénylő munka, s a méhesgazda amúgy a hegyen is kiváltságot élvezett „A tilalmakrul és bűntetésekrűl” szóló V.-ik Articulus 3-ik pontja szerint. Erre vonatkozóan azt mondja az írás, hogy vasár- és ünnepnapokon pincéhez tilos a kapun való átjárás „bort innya és részegeskedni” – hisz „Isten és az Anya Szentegyház a Vasárnapot és az Innepnapot nem pinczéknél való dőzsölésre, hanem az Isten Igéjének hallgatására rendelte”, ám akiknek „méhejek vagynak”, azok az őrzésre a tiltott időben felmehetnek.

A Nemes Hegység tiltásokról szóló articulusai foglalkoznak az oltványok, facsemeték ellopásával, határkövek odébb helyezésével, verekedésekkel, káromkodásokkal, a marhák gyepűn belüli hajtásával, az idegen úton való közlekedéssel és hát Nemes Ádám Pál hegymester azon jogával is, hogy a szőlő „szedésre való megeresztésére a’ Hegy Mesternek szabadsága lehet”, minthogy „ezen Kis Somlyói Hegyben Jelen Nemes Szőlők vannak”. Vagyis a szőlőbeli élet minden fontosabb elemét érintette az írás; úgy is viselte hát magát kissomlyói Nemes Ádám Pál úr, ahogy illik az ilyen felelősségteljes hegymesternek: tavaly is élt szabadságával, és ahogy a hosszú, derűs ősz, az érlelő idő engedte, bizony október közepére rendelte el a szüretet. De szükség is van a tekintélyre, mert gyakorta esnek „galibás dolgok”, szőlő miatti perlekedések, és ezeket rendjén el kell igazítani, ahogy írva van: Szent Teréz napján vagy Húsvét után való kedden, amikorra összehívják a Gyűlést külön cikkely szerint. Ugyanígy szól írás a gyepűkről és kapukról, közös gyümölcsfákról, a szőlővallásról (-eladásról), örökségről, szőlőfoglalásról, egyéb pörökről, az apellátáról és hát az esküvés formájáról is. Ezt ismételte ő is, amikor a falusi gazdák előtt fölemelő külsőségek között hegymesternek választották, ezt mondták el az esküdtek is, a nótárius úr is és a felfogadott szőlőpásztorok is. Így volt a dunántúli rend, amióta csak az írástudók olvasták az 1749-ben kelt végzést a jobb, a Hegyes Kis Somlyai Hegységbéli Szőlős Gazdák, de így volt az tán még annak előtte is, a zűrzavaros török időkben, amikor hol ide tartoztak, hol oda. Erre gondolt a hegymester, aztán az elmondott esküvésre is, hiszen egyszerű a tétel; az ő közösségének gyarapodása az ő emberi létezésének értelmét és erkölcsét adja: bármilyen nehéz is az élet, ez a világ mégis az övé, itt képes a legjobban otthon lenni benne. Ennyit gondolt most, nem többet – befordult a gyepűn, és eltűnt a szem elől.

De hagyjuk is békében tovább ballagni Nemes Ádám Pál urat szemleútján a dolgára – a hegyen is, az időben is. Mert mi most ülünk itt a vackorfa tövében, a tetőn, a mi időnkben, és vizsgáztatjuk magunkat, akár hogy kellően archaikusak legyünk,  a régiek végzése szerint is.

II.

Kezemben egy másik, öreg írás, egy nem kevésbé fontos kordokumentum, mint amilyen a kissomlyói volt: a borgátai hegytörvény (Nemes Vas Vármegyében Keménes alli Districtusban lévő Borgátai Helységnek és Hegységnek eddig practicált ususi és Szokási Szerént való törvényei…). Ez éppen 1740-es keltezésű szöveg, alig pár évvel idősebb ama somlainál – öregebb, de nem részletesebb, s tán ez volt az eredeti toposz, az ősminta a szomszéd község számára; nyelve mégsem olyan gazdagon áradó archaikus-ízletes stiláris emlék. És vannak köztük némi tartalmi-árnyalatnyi különbségek is, amelyeket inkább a szigorúság nyelvi megjelenésének mondanék: noha területre kisebb volt ugyan Kissomlyó területén a borgátai szőlőhegy, de keményebb törvényeket írt elő. Így rögtön a II. Articulusában szerepel egy amott fel nem is lelhető szöveg: „Az Hegy Mesterek minden Szombaton délben Magas helyre állván fel, Szóval kiáltsák a Munkásokat a Szőlőbűl, akiket pedig kiáltás után mégis a’ Munkán a’ Szőlőben találnak, megbüntettetnek…” Vagyis: sem szombat délután, sem pedig vasárnap, ugye az Úr napján, a derék borgátaiaknak nem volt szabad dolgozniuk. Ők különben is eleve öt hegymestert választottak (a somlaiak egy mestert és tíz esküdtet), és külön rendelkeztek a jobbágyok leányági szőlőörökösödéséről is.

Az az esküszöveg, amelyet korábban Nemes Ádám Pál úr, Hegyes Kis-Somlyó 1812-es mestere felidézett magában, mielőtt a gyepűn eltűnt volna Olvasóink szeme elől, poétikusabb és patetikusabb, mint a borgátaiaké, amely viszont puritánabb és kevésbé manierista textus. Ezzel a közlésgesztussal szakadnánk el a múlttól, búcsút intve a jó 18–19. századoknak, amelyek a napóleoni háborúktól kezdve mégis oly sok drámát és viszontagságot hoztak a szőlő derék munkásainak (is), de némely jó, a szőlő számára a legjobb napos éveket-évjáratokat is – a szöveg az aktivizált időbeliségben mutatja fel magát: benne lüktet szellem és szolgálat, belső kötelesség és munkaerkölcs, hűség és banális, mindennapos jelenlét. Egyszerű, egész élet és magasb stílus.

 

„Én Nemes Ádám Pál Esküszöm az élő Istenre, ki Atya, Fiú, Sz. Lélek, tellyes Sz. Háromság egy bizony Isten, hogy a’ Minémű Tisztre, a’ vagy Hivatalra a’ Betsűletes Hegységtűl választottam, abban mint a’ Mlgos Földes uraságok, ’s Asszonyságok, ’s mind külső és első Hegységbéliek részéről híven és igazán tehetségem szerént el járok, félre tévén minden Attafiságot, barátságot, félelmet, gyűlölséget, ajándékot, igaz Lelkem Isméretével mind Szegénynek, Gazdagnak igazságot (Mennyire Isten adta értenem:) tészek, Isten engem úgy Segéllyen.”

 

Ennyi, ami fontos: tudni azt, miért is foglalkozom a szőlővel; tudni azt, mi értelme van ezt tennem. Ennyi, ami fontos: atyafiság és barátság. Nem félni. Nem gyűlölni. Nem korrumpálódni. Lelkiismeretesnek lenni. Sőt, lehetnél akár Te is hegymester, kedves Olvasóm. Mármint ha volna olyan szőlőhegy, ha volna olyan Hegyközség. Ha minden birtok olyan becsülettel megmunkált volna. Ha nem köszöntött volna ránk a 20. század, és ezzel vissza is érkeznénk a legmaibb mába, különféle gigantomán tervekkel és terrorokkal, s emiatt aztán nem tárulna elénk oly sivár-vigasztalan kép, amely a pusztulás természetrajzát mutatja itt is, egy nagy múltú, egyszerű szőlőhegyen: néhai jó Ádám Pál hegymester urunk bizony abszolúte nem ismerne rá saját hajdani hegyközségére.

Fejcsóválva konstatálná először is, hogy szeretett hegye tele van gazdátlan-gondozatlan földsávokkal. Ahol szőlő helyett ma parlag van; dudva és muhar. Folyondárok, iszalagok, repkények, mint egy jobb, elhanyagolt, gigantikus temetőben. A hegy tetejéről, körben, elindult lefelé az erdő, akárha a Macbethet látnánk Polanski filmjében: akác, som és vadrózsa triásza, feltartóztathatatlanul szívós áradással ömlik lefelé a végtelen horizontok szelídségébe. Különben is fejét csóválná a történelem ilyen mértékű, nem kevésbé feltartóztathatatlan „evolúciója” miatt: a családi birtokok az idő sodrában, ha lehet, még jobban felaprózódtak. Alig ugrana szeme elé 3-400 négyszögölnél nagyobb, összefüggő szőlőterület, gyalogtőkés műveléssel még ritkábban találkozna. Innét is ered a Kissomlyó-hegy, mondjuk elegánsan úgy, létstratégiai problémája: históriai múltja során eleve alig termelhetett piacra különben igen kiváló, mára is „európai minőségű” tüzes, szép borából – egyszerű paraszti hegy volt ő, és a nagycsaládi borszükséglet kielégítésére szolgált. Vagyis mindenki önmaga szőlészkedett, aminthogy maga is borászkodott – szállításra nem gondoltak, palackozásról sohasem volt szó. Így, bármilyen kiváló mikroklímával és más kitűnő termőhelyi adottságokkal rendelkezik is, hegy- és birtokméreteinél fogva sosem került bele a borkereskedés országos vérkeringésébe, annyira se, mint a sági bor, hogy a nagyobb fivért, a nagysomlait ne is említsük. Pedig, barátaim, igazán volna a piacon mit keresnie!

Nemes Ádám Pál uram aztán, a továbbiakban, ahogy a valahai Betsűletes Hegyet aprólékosabban szemrevételezné, egyre inkább összevonná szemöldökét, és nemhogy enyhén csóválná a fejét, egyenest megbotránkozna a pincék különféle, brutális vizuális megjelenései miatt. Milyen csodabogarak, miféle pincék volnának ezek? Nemde inkább valami furcsa, nyakatekert emeletes lakóházak? – kérdezné nagy jámboran, és valóban, sehogy se férne bele kemény fejébe: mit keresnek lakóházak, összevissza stílusú villák a szőlőhegyen? (Csak emlékezzünk, kedves Olvasó, még az ő mestersége alatt is miféle szigorú törvények rendezték el az élet mégoly apró részleteit is…) És egyáltalán, hogyan néznek ki ezek a nem valami kifinomult esztétikai ízlést tükröző „házak”?

Amint felért a tetőre, végre talált egy valamirevaló présházat (gondozott szőlő mellett), diófával, alatta fekete nyárból készült körülülhető asztallal – ez az egyszerű, idilli kép az, amelyet egy derűs szőlőhegyről évszázadok óta őrzünk. De közvetlenül két oldalán emeletes villák nyúlnak föléje, és a hegymesternek szinte fojtogató érzése támadt, ahogy leült kissé megpihenni. Lépcsők, tornácok, ki- és beugró téridomok fegyelmezetlen improvizációit látta, hogyan is? – minden előzetes végiggondolás nélkül előadva, mintha csak passzióból, több munkafázisban díszes palotautánzatokat készítettek volna. Több helyen aztán arra is fel kellett figyelnie, hogy igen gondosan kivágták a szőlőket (ne legyen gondjuk rá, a bort meg amúgy bagóért veszik az utolsó, kitartó, művelni még hajlandó öreg gazdáktól), füvesítettek, labdarúgópályát építettek, pingpongasztalt állítottak fel, mint valami posztszakszervezeti üdülőtelepen. (Úszómedencét tán csak azért nem rakattak, mert megásása a bazaltplatón kissé fáradságos művelet volna, amúgy meg fenn kút sincs, és víz sincs.) Persze nem kellene azért annyira csodálkoznia; a szemmel fölfogható saját faluja is egészen megváltozott: majd minden házát átépítették, jó néhányat szintén felfoghatatlan és érthetetlen stílusban – különösen újabban, és elsősorban ott, ahol még a kutya is idegen szóra hallgat. A szivárvány minden színével kenték be a házakat, a bugyirózsaszíntől a hupikékig, első osztályú Barbie-baba dizájnban, harsogó ízléstelenséggel és így nyíltan megvallott lenézéssel a helyi hagyományok iránt – a szomszéd Mesteriben és Köcskön még a kerítést, az ablaktokokat és az ajtókat is sötétkékre (?!) festették néhány helyen, amilyet egy rendes magyar parasztfalu sose pipált, és hát a Mester mindezt a tájidegenség mellett a kulturálatlanság meglepő manifesztációjának is tartotta… (Ilyenkor Mesterünk bizonyára eljátszott volna a gondolattal, tán ideje lenne valami jobb stájer vagy keletnémet faluban házat vásárolnia, kénye-kedvére átépíteni, összemázolni, azt tenni, mint ezek az idegenek itt – ott ezerötszáz százalék, hogy nem engednék se így, se úgy, ilyen-olyan hivatal tiltaná az esztelen átalakítást, ilyen-olyan szervek tiltakoznának például a tájidegen külső homlokzatok ellen, környezetvédők demonstrálnának, ha ő nagy ívben tojna a faluképre, így a helyi hagyományra; itt persze se hivatal, se szervezet nem állít meg senkit a brutális esztétikai falurombolásban.)

És még sokáig folytathatná – végül is Nemes Ádám Pál a Betsűletes Hegy mestere azt látná, ha mindent összesítene, hogy büszkén őrzött szőlőhegye mára a legsúlyosabb válságba zuhant. (Bár az osztrákok és a németek még nem jutottak birtokba a hegyen – akkor lesz majd a cifra világ!) Megváltozott a szőlőművelés, és megváltozott az ember is. A régi öreg, becsületes gazdák eltűntek az időben, a családok elköltöztek, a távművelés nem megy, pénzhiány van, szándékhiány van, nem kifizetődő a fáradság, a törvények most pincekönyvvel és egyebekkel szorítják az utolsó kitartókat. Mai öreg barátom mondja panaszkodva nekem a buszon: ha végigmegy a hegyen, lassan már rá se köszönnek, be sem hívják kóstolóra, baráti szóra, megbeszélni az élet fontosabb dolgait, az időjárást, az érlelő időket – régen ez elképzelhetetlen volt. Nincs familiaritás – megváltozott minden. Végromlás van?

Én csak remélhetem, hogy nem. Nem és nem. Mert mindezek ellenére él és aktivizálódni látszik a termelési kedvét még el nem vesztett középnemzedék, amelyik tán továbbviszi ennek a kis dunántúli szőlőhegynek a szeretetét. Vissza kell hát állítani a kissomlyói hegyközséget – megfelelő jogosítványokkal. Áldozatos és tiszteletben álló nagyobb gazdáknak és vezetőknek kell felbukkaniuk; értékesítési szövetkezetet kell alapítani, fajtákat meghatározni, palackozni, nagy földterületen minőségi bort előállítani stb. Kilépni a hagyományos dimenziókból, és egy másik gondolkodást elsajátítani – ez a jövő talán lehetséges útja. Azt hiszem, ez az egyetlen toleráns utópia Nemes és Betsűletes Kis-Somlyó Hegye iránt – amely minden nyavalyájától függetlenül változatlan szépséggel ragyog fel Berzsenyi faluja és a többi, nem kevésbé poétikus szépségű falu fölött a Kemenesalján, Vas megyében.