Ambrus Lajos
Lugas
Jelentés a
hegyről
I.
Ülök a
derékig érő fűben; mohó bogarak, tavaszi virágillatok, méhek között –
mindig megejtő a látszatnak és a valóságnak e különös összjátéka: egy
pillanatra ilyennek képzeljük az édent, ferde, időtlen sziromhullású
állóképnek, de a zöld suhanásba hirtelen belehasít valahonnét a kapálógép
berregése; madarak hihetetlen éneke hallik, ahogy ezt a nagyszerű Bársony
István, a „természetíró” szokta kottázni; dalol a lázongó szívű fülemüle,
egy virágzó gyümölcsfa csúcsán himbálózva énekel a kerti rozsdafarkú, és hát a
feketerigó, ő épp újfent egy heroikus szimfónia főmotívumába fogna,
de vadul elnyomja az idetolakodó Sláger Rádió hirdetése. Ülök a vackorfa
tövében, és csak úgy – „vagyok”. Hallom a szelet is dolgozni, a szőlősorok
közt tekereg, ahol még alig bújtak elő a hajtások. Tavasz van, hiába
kémleljük az eget, nem árul el az semmit, mert már évek óta nincs valóságos tavasz (ősz se);
hirtelenül, átmenet nélkül zúdul ránk, télre a nyár: tegnap még fűtöttem
két cserépkályhát, és behordtam a tűzifát, mára majd harminc fokban
izzadunk a bazalton, ahogy a gyümölcsfák között nyírom a füvet, vagy permetezi
Jóska barátom a szőlőt. Fönn vagyunk az öreg, pusztuló
szőlőhegy tetején, a Kis-Somlyón, vagy ahogy a régi jegyzések szép, irigylésre
méltó öntudattal írják, a „Hegyes Kis Somlyói Betsűletes Hegy”-en, a
kicsiny, de még valóságukban is utópisztikus-archaikus sziklák között, a
szőlőpászták derűs vonalvezetései között – kézenfekvő a
visszamerülés más dimenziókba, idő-zuhanásokba, utazások mélységeibe,
ahogy az efféle harmonikus természeti képződményeken szokása ez a
szellemnek. Képzeletem frivol buzgólkodása, hogy összerakhassak egy használható
mozaikképet, egy elképzelhető életet, még akkor is, ha visszahozhatatlan
az a régi, képzeletbeli valóság, amely akár csak száz éve is lehetett e nemes
szőlőben és környékén.
Mert
miféle tapasztalatok gyűltek itt össze? Miféle lelki karakterek? Kik
hajladoztak a szőlőt kapálva? Milyen volt közösségük
rétegződése? Miféle új tudások kellettek vagy száz éve épp ezen a
szőlőhegyen is, hogy a gyökértetű (filoxéra) tragikus csapásai
után szinte mindenkinek újra kellett telepítenie saját birtokát és ezzel az
egész hegyet? Miféle hagyományos erők domináltak – működött-e egyáltalán
valamiféle tradíció? Annyi azért nyugodtan leírható, hogy bizonyára igen, mert
ekkor, a századforduló környékén/után élte fénykorát ez a hegy (is).
Kissomlyó hegye a kies Kemenesalja déli részén, a
„délnyugat géniuszában” fekszik, az utolsó magyarországi tanúhegyek közül a legkisebb
(Somló 495 m, Ság 291 m, Kissomlyó 220 m) – újabban a Sággal együtt ismét a
somlói borvidék teljes jogú tagja hivatalosan is. És ez jó, mert a bazalton
termett tüzes és bölcs férfiaknak való derűs fehérbora felmutathatja
géniuszát a maga teljes pompájában a versenyeken is, ha jó fajtából és jó
borász kezén készült. (Tényleg csak zárójelben írom, persze a kellő
lokálpatriotizmus is mondatja velem, leginkább azonban maguk a makacs tények,
hogy a kissomlai borok, a rizlingek, a vegyesek, de mások is, igen jól
szerepelnek a különféle borversenyeken: a legjobb gazdáknak a ságinál lágyabb
és teltebb, szép borai bizony sorra megelőzik nagy hírű testvérének
különben kiváló természetrajzú darabjait.)
Mert
ökológiai-mikroklimatikus viszonyai nagyszerűek ezeknek a
szőlőknek; különösen bazaltplatóján, amelyet mindig süt az
érlelő napfény – egyszerűen tűzbort
ad, mert vulkánon és bazalttufákon termett. Ráadásul ez a tető nagyjából
ugyanabban a magasságban fekszik, mint a somlóvásárhelyi oldalon lévő
Nagysomló „veséje”, ahonnét az erős, ősi somlai borok (juhfark,
furmint, hárslevelű, rizling) legjobbjai kerülnek ki. Azok,
amelyekről azt írja Hamvas A bor
filozófiájában, hogy „a legmagasabb teremtő spiritualitás olaját
tartalmazzák”. A „Betsűletes Hegység”-hez különben a lábánál fekvő
helységek tartoznak a maguk természetes tagozódása szerint: a névadó Kissomlyó és a másik oldalon Borgáta, de hetyei oldalnak mondják a
hegy északkeleti részét, amint a környező falvakból, így Dukából,
Hosszúfaluból, Jánosházáról, Pálfáról, Köcskről is, de Bobáról, Káldról és
ma már távolabbról is akadnak szőlőtermelő gazdák. Nemcsak
magasságában, de földméreteiben is a legkisebb fiúgyermek a mi hegyünk; mai
adatai szerint 131 hektárnyi zártkerti terület tartozik közigazgatásilag két
községhez (Kissomlyó és Borgáta), szemben a 238 hektáros sági
szőlőkkel. Szétaprózódása az idők folyamán megállíthatatlan volt
(mint oly sok szőlőbirtoké az országban) – bár mondjuk a filoxéra
előtt csupán a kissomlyói oldalon több mint száz holdon gazdálkodtak. De a
régi „szép” időkben, amikor még nagyobb birtoktestek voltak,
szigorú-kemény regulák vonatkoztak kivétel nélkül minden földi halandóra, aki
„szőlőt építteni” akart, vagyis arra adta fejét, hogy nehéz munkával
szőlőt plántáljon és műveljen.
Nemes Ádám Pál úr, a „Betsűletes Hegység” mestere
1811 tavaszán, György napja előtt összeszedelőzködött, és Hegyes Kis
Somlyóról, a faluból elindult a szőlőhegyre. Tehette ezt annál
inkább, mivel ő volt arra rendelve, hogy a „törvényes igazság” „helyesebb
folyásáról” gondoskodjék, különben is, ahogy az írás mondja: „betsűletes
jó lelki esméretű, erélyes szavú” ember volt, és a „Hegység igazságát és
Törvényét” is igen jól értette. Mert e tulajdonságok nélkül nehezen
választották volna meg hegymesternek
– e tisztséget betölteni ugyanis a legnagyobb becsület dolga volt.
Mozgása
kiegyensúlyozottá vált, egyre biztosabbá, amint kaptatott felfelé a földúton,
túl a hegykapun, mert megelégedéssel töltötte el a gondozott szőlőhegy látványa: az aprólékos részletekig
ápolt, megművelt földön mint valami epikus kompozícióban bontakozott ki
előtte a szőlőkarók nyugodt ritmusú mértani rendszere, a szálkák
rendszere; csak itt-ott szakította meg, feszültség is legyen ezen a
németalföldi festményen, egy-két műveletlen, parlagolt földsáv. Számba
vette, kiké-miké volnának a gondatlanság dokumentumai – a protocollum szigorúan
előírja ugyanis, hogy háborúság, betegség, szegénység miatt, esetleg távol
lakás miatt is csak három évig
maradhat valamely szőlősgazda szőlője
metszetlen-kapálatlan-megmunkálatlan, s ha mégis „Munka nélkül marad – szabad
azt az Uraságtul felkérni”, vagyis: felvásárolni. Az egyik fehérre meszelt
zsúpos pince mellett méhköpüket talált, gyakorlott mozdulattal, félelem nélkül
megvizsgálta őket, átteleltek-e a méhek, hisz jól ismerte gazdáját, aki
kidobolással szokta volt elszedni a kasból a mézet. Különben, mint
érdeklődő parasztembert, mindig legyűgözte ez a fáradságos, de
nagy kitartást igénylő munka, s a méhesgazda amúgy a hegyen is kiváltságot
élvezett „A tilalmakrul és bűntetésekrűl” szóló V.-ik Articulus 3-ik
pontja szerint. Erre vonatkozóan azt mondja az írás, hogy vasár- és
ünnepnapokon pincéhez tilos a kapun való átjárás „bort innya és részegeskedni”
– hisz „Isten és az Anya Szentegyház a Vasárnapot és az Innepnapot nem
pinczéknél való dőzsölésre, hanem az Isten Igéjének hallgatására
rendelte”, ám akiknek „méhejek vagynak”, azok az őrzésre a tiltott
időben felmehetnek.
A
Nemes Hegység tiltásokról szóló articulusai foglalkoznak az oltványok,
facsemeték ellopásával, határkövek odébb helyezésével, verekedésekkel,
káromkodásokkal, a marhák gyepűn belüli hajtásával, az idegen úton való
közlekedéssel és hát Nemes Ádám Pál hegymester azon jogával is, hogy a
szőlő „szedésre való megeresztésére a’ Hegy Mesternek szabadsága lehet”,
minthogy „ezen Kis Somlyói Hegyben Jelen Nemes Szőlők vannak”. Vagyis
a szőlőbeli élet minden fontosabb elemét érintette az írás; úgy is
viselte hát magát kissomlyói Nemes Ádám Pál úr, ahogy illik az ilyen
felelősségteljes hegymesternek: tavaly is élt szabadságával, és ahogy a
hosszú, derűs ősz, az érlelő idő engedte, bizony október
közepére rendelte el a szüretet. De szükség is van a tekintélyre, mert gyakorta
esnek „galibás dolgok”, szőlő miatti perlekedések, és ezeket rendjén
el kell igazítani, ahogy írva van: Szent Teréz napján vagy Húsvét után való
kedden, amikorra összehívják a Gyűlést külön cikkely szerint. Ugyanígy
szól írás a gyepűkről és kapukról, közös gyümölcsfákról, a
szőlővallásról (-eladásról), örökségről, szőlőfoglalásról,
egyéb pörökről, az apellátáról és hát az esküvés formájáról is. Ezt
ismételte ő is, amikor a falusi gazdák előtt fölemelő
külsőségek között hegymesternek választották, ezt mondták el az esküdtek
is, a nótárius úr is és a felfogadott szőlőpásztorok is. Így volt a
dunántúli rend, amióta csak az írástudók olvasták az 1749-ben kelt végzést a
jobb, a Hegyes Kis Somlyai Hegységbéli Szőlős Gazdák, de így volt az
tán még annak előtte is, a zűrzavaros török időkben, amikor hol
ide tartoztak, hol oda. Erre gondolt
a hegymester, aztán az elmondott esküvésre is, hiszen egyszerű a tétel; az
ő közösségének gyarapodása az ő emberi létezésének értelmét és
erkölcsét adja: bármilyen nehéz is az élet, ez a világ mégis az övé, itt képes
a legjobban otthon lenni benne. Ennyit gondolt most, nem többet – befordult a
gyepűn, és eltűnt a szem elől.
De
hagyjuk is békében tovább ballagni Nemes Ádám Pál urat szemleútján a dolgára –
a hegyen is, az időben is. Mert mi most
ülünk itt a vackorfa tövében, a tetőn, a mi időnkben, és vizsgáztatjuk magunkat, akár hogy kellően
archaikusak legyünk, a régiek végzése
szerint is.
II.
Kezemben
egy másik, öreg írás, egy nem kevésbé fontos kordokumentum, mint amilyen a
kissomlyói volt: a borgátai hegytörvény
(Nemes Vas Vármegyében Keménes alli Districtusban lévő Borgátai Helységnek
és Hegységnek eddig practicált ususi és Szokási Szerént való törvényei…). Ez
éppen 1740-es keltezésű szöveg, alig pár évvel idősebb ama somlainál
– öregebb, de nem részletesebb, s tán ez volt az eredeti toposz, az
ősminta a szomszéd község számára; nyelve mégsem olyan gazdagon áradó
archaikus-ízletes stiláris emlék. És vannak köztük némi tartalmi-árnyalatnyi
különbségek is, amelyeket inkább a szigorúság nyelvi megjelenésének mondanék:
noha területre kisebb volt ugyan Kissomlyó területén a borgátai
szőlőhegy, de keményebb törvényeket írt elő. Így rögtön a II.
Articulusában szerepel egy amott fel nem is lelhető szöveg: „Az Hegy
Mesterek minden Szombaton délben Magas helyre állván fel, Szóval kiáltsák a
Munkásokat a Szőlőbűl, akiket pedig kiáltás után mégis a’ Munkán
a’ Szőlőben találnak, megbüntettetnek…” Vagyis: sem szombat délután,
sem pedig vasárnap, ugye az Úr napján, a derék borgátaiaknak nem volt szabad
dolgozniuk. Ők különben is eleve öt hegymestert választottak (a somlaiak
egy mestert és tíz esküdtet), és külön rendelkeztek a jobbágyok leányági
szőlőörökösödéséről is.
Az az esküszöveg, amelyet korábban Nemes Ádám
Pál úr, Hegyes Kis-Somlyó 1812-es mestere felidézett magában, mielőtt a
gyepűn eltűnt volna Olvasóink szeme elől, poétikusabb és
patetikusabb, mint a borgátaiaké, amely viszont puritánabb és kevésbé
manierista textus. Ezzel a közlésgesztussal szakadnánk el a múlttól, búcsút
intve a jó 18–19. századoknak, amelyek a napóleoni háborúktól kezdve mégis oly
sok drámát és viszontagságot hoztak a szőlő derék munkásainak (is),
de némely jó, a szőlő számára a legjobb napos éveket-évjáratokat is –
a szöveg az aktivizált időbeliségben mutatja fel magát: benne lüktet
szellem és szolgálat, belső kötelesség és munkaerkölcs, hűség és
banális, mindennapos jelenlét. Egyszerű, egész élet és magasb stílus.
„Én
Nemes Ádám Pál Esküszöm az élő Istenre, ki Atya, Fiú, Sz. Lélek, tellyes
Sz. Háromság egy bizony Isten, hogy a’ Minémű Tisztre, a’ vagy Hivatalra
a’ Betsűletes Hegységtűl választottam, abban mint a’ Mlgos Földes
uraságok, ’s Asszonyságok, ’s mind külső és első Hegységbéliek
részéről híven és igazán tehetségem szerént el járok, félre tévén minden
Attafiságot, barátságot, félelmet, gyűlölséget, ajándékot, igaz Lelkem
Isméretével mind Szegénynek, Gazdagnak igazságot (Mennyire Isten adta értenem:)
tészek, Isten engem úgy Segéllyen.”
Ennyi,
ami fontos: tudni azt, miért is foglalkozom a szőlővel; tudni azt, mi
értelme van ezt tennem. Ennyi, ami fontos: atyafiság és barátság. Nem félni.
Nem gyűlölni. Nem korrumpálódni. Lelkiismeretesnek lenni. Sőt,
lehetnél akár Te is hegymester, kedves Olvasóm. Mármint ha volna olyan szőlőhegy, ha volna olyan Hegyközség. Ha minden birtok olyan becsülettel megmunkált volna. Ha
nem köszöntött volna ránk a 20. század, és ezzel vissza is érkeznénk a legmaibb
mába, különféle gigantomán tervekkel és terrorokkal, s emiatt aztán nem tárulna
elénk oly sivár-vigasztalan kép, amely a pusztulás természetrajzát mutatja itt
is, egy nagy múltú, egyszerű szőlőhegyen: néhai jó Ádám Pál hegymester
urunk bizony abszolúte nem ismerne rá saját hajdani hegyközségére.
Fejcsóválva
konstatálná először is, hogy szeretett hegye tele van
gazdátlan-gondozatlan földsávokkal. Ahol szőlő helyett ma parlag van;
dudva és muhar. Folyondárok, iszalagok, repkények, mint egy jobb, elhanyagolt,
gigantikus temetőben. A hegy tetejéről, körben, elindult lefelé az
erdő, akárha a Macbethet látnánk
Polanski filmjében: akác, som és vadrózsa triásza, feltartóztathatatlanul
szívós áradással ömlik lefelé a végtelen horizontok szelídségébe. Különben is
fejét csóválná a történelem ilyen mértékű, nem kevésbé
feltartóztathatatlan „evolúciója” miatt: a családi birtokok az idő
sodrában, ha lehet, még jobban felaprózódtak. Alig ugrana szeme elé 3-400
négyszögölnél nagyobb, összefüggő szőlőterület, gyalogtőkés
műveléssel még ritkábban találkozna. Innét is ered a Kissomlyó-hegy,
mondjuk elegánsan úgy, létstratégiai
problémája: históriai múltja során eleve alig termelhetett piacra különben
igen kiváló, mára is „európai minőségű” tüzes, szép borából –
egyszerű paraszti hegy volt ő, és a nagycsaládi borszükséglet
kielégítésére szolgált. Vagyis mindenki önmaga szőlészkedett, aminthogy
maga is borászkodott – szállításra nem gondoltak, palackozásról sohasem volt
szó. Így, bármilyen kiváló mikroklímával és más kitűnő
termőhelyi adottságokkal rendelkezik is, hegy- és birtokméreteinél fogva
sosem került bele a borkereskedés országos vérkeringésébe, annyira se, mint a
sági bor, hogy a nagyobb fivért, a nagysomlait ne is említsük. Pedig, barátaim,
igazán volna a piacon mit keresnie!
Nemes
Ádám Pál uram aztán, a továbbiakban, ahogy a valahai Betsűletes Hegyet
aprólékosabban szemrevételezné, egyre inkább összevonná szemöldökét, és nemhogy
enyhén csóválná a fejét, egyenest megbotránkozna a pincék különféle, brutális
vizuális megjelenései miatt. Milyen csodabogarak, miféle pincék volnának ezek?
Nemde inkább valami furcsa, nyakatekert emeletes lakóházak? – kérdezné nagy
jámboran, és valóban, sehogy se férne bele kemény fejébe: mit keresnek
lakóházak, összevissza stílusú villák a szőlőhegyen? (Csak
emlékezzünk, kedves Olvasó, még az ő mestersége alatt is miféle szigorú
törvények rendezték el az élet mégoly apró részleteit is…) És egyáltalán, hogyan néznek ki ezek a nem valami
kifinomult esztétikai ízlést tükröző „házak”?
Amint
felért a tetőre, végre talált egy valamirevaló présházat (gondozott
szőlő mellett), diófával, alatta fekete nyárból készült
körülülhető asztallal – ez az egyszerű, idilli kép az, amelyet egy
derűs szőlőhegyről évszázadok óta őrzünk. De
közvetlenül két oldalán emeletes villák nyúlnak föléje, és a hegymesternek
szinte fojtogató érzése támadt, ahogy leült kissé megpihenni. Lépcsők,
tornácok, ki- és beugró téridomok fegyelmezetlen improvizációit látta, hogyan
is? – minden előzetes végiggondolás nélkül előadva, mintha csak
passzióból, több munkafázisban díszes palotautánzatokat készítettek volna. Több
helyen aztán arra is fel kellett figyelnie, hogy igen gondosan kivágták a
szőlőket (ne legyen gondjuk rá, a bort meg amúgy bagóért veszik az
utolsó, kitartó, művelni még hajlandó öreg gazdáktól), füvesítettek,
labdarúgópályát építettek, pingpongasztalt állítottak fel, mint valami
posztszakszervezeti üdülőtelepen. (Úszómedencét tán csak azért nem
rakattak, mert megásása a bazaltplatón kissé fáradságos művelet volna,
amúgy meg fenn kút sincs, és víz sincs.) Persze nem kellene azért annyira csodálkoznia; a szemmel
fölfogható saját faluja is egészen megváltozott: majd minden házát átépítették,
jó néhányat szintén felfoghatatlan és érthetetlen stílusban – különösen
újabban, és elsősorban ott, ahol még a kutya is idegen szóra hallgat. A
szivárvány minden színével kenték be a házakat, a bugyirózsaszíntől a
hupikékig, első osztályú Barbie-baba dizájnban, harsogó ízléstelenséggel
és így nyíltan megvallott lenézéssel a helyi hagyományok iránt – a szomszéd
Mesteriben és Köcskön még a kerítést, az ablaktokokat és az ajtókat is
sötétkékre (?!) festették néhány helyen, amilyet egy rendes magyar parasztfalu
sose pipált, és hát a Mester mindezt a tájidegenség mellett a kulturálatlanság
meglepő manifesztációjának is tartotta… (Ilyenkor Mesterünk bizonyára
eljátszott volna a gondolattal, tán ideje lenne valami jobb stájer vagy
keletnémet faluban házat vásárolnia, kénye-kedvére átépíteni, összemázolni, azt
tenni, mint ezek az idegenek itt – ott
ezerötszáz százalék, hogy nem engednék se így, se úgy, ilyen-olyan hivatal
tiltaná az esztelen átalakítást, ilyen-olyan szervek tiltakoznának például a
tájidegen külső homlokzatok ellen, környezetvédők demonstrálnának, ha
ő nagy ívben tojna a faluképre, így a helyi hagyományra; itt persze se hivatal, se szervezet nem
állít meg senkit a brutális esztétikai falurombolásban.)
És még
sokáig folytathatná – végül is Nemes Ádám
Pál a Betsűletes Hegy mestere azt látná, ha mindent összesítene, hogy
büszkén őrzött szőlőhegye mára a legsúlyosabb válságba zuhant.
(Bár az osztrákok és a németek még nem jutottak birtokba a hegyen – akkor lesz
majd a cifra világ!) Megváltozott a szőlőművelés, és
megváltozott az ember is. A régi öreg, becsületes gazdák eltűntek az
időben, a családok elköltöztek, a távművelés nem megy, pénzhiány van,
szándékhiány van, nem kifizetődő a fáradság, a törvények most
pincekönyvvel és egyebekkel szorítják az utolsó kitartókat. Mai öreg barátom
mondja panaszkodva nekem a buszon: ha végigmegy a hegyen, lassan már rá se
köszönnek, be sem hívják kóstolóra, baráti szóra, megbeszélni az élet fontosabb
dolgait, az időjárást, az érlelő időket – régen ez
elképzelhetetlen volt. Nincs familiaritás – megváltozott minden. Végromlás van?
Én
csak remélhetem, hogy nem. Nem és nem. Mert mindezek ellenére él és
aktivizálódni látszik a termelési kedvét még el nem vesztett középnemzedék,
amelyik tán továbbviszi ennek a kis dunántúli szőlőhegynek a
szeretetét. Vissza kell hát állítani a kissomlyói hegyközséget – megfelelő
jogosítványokkal. Áldozatos és tiszteletben álló nagyobb gazdáknak és
vezetőknek kell felbukkaniuk; értékesítési szövetkezetet kell alapítani,
fajtákat meghatározni, palackozni, nagy földterületen minőségi bort
előállítani stb. Kilépni a hagyományos dimenziókból, és egy másik
gondolkodást elsajátítani – ez a jövő talán lehetséges útja. Azt hiszem,
ez az egyetlen toleráns utópia Nemes és Betsűletes Kis-Somlyó Hegye iránt
– amely minden nyavalyájától függetlenül változatlan szépséggel ragyog fel
Berzsenyi faluja és a többi, nem kevésbé poétikus szépségű falu fölött a
Kemenesalján, Vas megyében.