ANDRÁS SÁNDOR

András Sándor

A konzervativizmusról

Mondhatja-e egy magát a politikában progresszívnek valló ember: „Ami a zenét illeti, konzervatív vagyok”? Hát ezt: „Szexuális téren konzervatív vagyok”? Tapasztalataim szerint mondhatja. Hát a kijelentés: „Irodalmi ízlésem konzervatív”, azt jelenti-e ma, amit száz vagy akár ötven évvel ezelőtt jelentett? Úgy gondolom, nem. Végül, lehet-e valaki a teológiában konzervatív, a zenében radikális? Nem tudom. Az viszont könnyen megtapasztalható, hogy a „konzervativizmus” szó csakis politikai összefüggésben használatos, így hát megkülönböztetendő egymástól a „konzervativizmus” és a „konzervatív”, sőt a „konzervatív” szó is más-más jelentést hordozhat, ezért különféle értelemben használatos.

Megfigyeltem az évtizedek során, hogy a nyugati országokban a modern, sőt az avantgárd alkotások készítése és élvezete teljesen független lehet valakinek a politikai irányultságától. Erre a körülményre 1999 januárjában lettem ismét és ezúttal különösen figyelmes. A washingtoni magyar követségen Kodolányi Gyula tartott előadást, a Magyar Szemle főszerkesztőjeként. A halk szavú és nagy toleranciával megfogalmazott előadás után az estet vezető sajtóattasé hozzászólásában Kodolányit konzervatívnak mondta. Kodolányi tanácstalanul válaszolt, közben megjegyezte, hogy ő a verseiben nem konzervatív, ahogy ezt, mutatott rám a közönség soraiban, én jól tudom. Valóban úgy tudtam. Éreztem viszont, hogy a tanácstalanság abból is fakad, hogy Kodolányi Gyula nem tartja magát igazán konzervatívnak a politikában – és főszerkesztői mivoltában sem.

Említeni ezt az anekdotikus részletet azért kívántam, hogy jelezhessem: nem elméleti késztetésnek engedve íródik, ami ebben az esszében olvasható lesz. Érdekelt, miért is esik nehezére sokaknak, hogy magukat konzervatívnak mondják, hiszen valamiképp nem azok. Felvetődött ezért bennem, hogy mit is jelent Magyországon ezekben az években a „konzervatív” szó, amikor valaki egy másik embert vagy saját magát kívánja jellemezni, illetve besorolni egy számára közeli embercsoportba.

Magam sohasem gondoltam magamról, hogy bármiben is konzervatív lennék. Meglehet, becsaptam magam, és most is becsapom. Abban viszont egyelőre biztos vagyok, hogy a (politikai) konzervativizmus méltánylására készültem a szó „méltányos” és „méltányosság” értelme szerint, végezni pedig azt igyekszem, amire készültem. Nem vagyok se politológus, se szociológus; a maga álláspontját olvasás révén is tisztázni kívánó emberként írom, amit írok. Olyan választóként, aki nemcsak a zsigereire hallgat, bár azokra is; és olyan emberként, aki más dolgokban is meg-megáll tájékozódás közben, kíváncsi is, szeretne bánni esetleges zavarával és értetlenségével, nem pedig automatikusan süketnek tettetni magát.

Mindezek miatt hasznosabb, ha nem magamra, hanem két jó nevű szerző tanulmányára, majd egy harmadik szakértő könyvére hagyatkozom annak megítélésében, hogy mi is a konzervatív gondolkodás, érzés, hajlam, és milyen is a politikai konzervativizmus. Ezek rövid ismertetése után igyekszem révükön és tapasztalataimra figyelve megkísérelni a magam számvetését. Irányító gondolatom, egyfelől, hogy a (politikai) konzervativizmusra a jelenlegi demokráciákban, vagyis a népképviseleten és szabad választásokon alapuló kormányzatokban eddig szükség volt, és a továbbiakban is szükség lesz; elengedhetetlen része az egymással működni képes vélemények spektrumának. Amikor felvetődik a kérdés, milyen is lehet ezekben az évtizedekben a konzervativizmus, csakis úgy, hogy felvetődik a vele egy törzsből szökkenő kérdés: milyen lehet a radikalizmus, milyen a reformizmus, bárhol, de számomra elsősorban Magyarországon.

Irányító gondolatom másfelől a köztér és a magánporta megkülönböztetése. Ki-ki azt csinál a maga portáján, amit akar, viszont káros és eredménytelen közös nevezőre erőltetni mindazt, ami a maga portáján sem lehet azon.

A konzervatív gondolkodás (Das konservative Denken) című 1927es tanulmányában Mannheim Károly a gondolkodással mint gondolkodásmóddal a valóság megélésének összefüggésében foglalkozik. Figyelembe veszi, hogy „a megélés és a gondolkodás társadalmi differenciálódásának ontológiai vonatkozásai vannak, sőt maga a valóság fogalma differenciálódik történetileg-politikailag-társadalmilag” (Karl Mannheim: Wissenssoziologie. Berlin und Neuwied, 1964).

Alapvető ellentétet Mannheim a „konzervatív” és a „progresszív” gondolkodás és magatartás között lát. A konzervatív ember számára mindig a közvetlen egyedi eset, a közvetlen cselekvés, a konkrét egyediségek változása fontos, nem törődik „a világ struktúrájával”. A progresszív ember számára a cselekvés a lehetőségek tudatában „túlmegy azon, ami közvetlenül adott, annak szisztéma szerinti lehetőségére hagyatkozik”; „konkrétumot támad, de nem mintha helyére egy más konkrétumot akarna tenni, hanem úgy, hogy egy másik szisztematikus kezdetet akar”. „A konzervatív reform abban áll, hogy egyedi tényeket egyedi tényekkel (»megjobbítóan«) cserél fel (helyettesít be). A progresszív reform… az egész világ… átalakítására irányul.” Kétféle típusú társadalmilag funkcionalizált élmény/megélés lesz politikai alapélmény, ugyanis „a konkrét és az absztrakt a megélés ellentéte, a környezeté, és csak másodlagosan a gondolkodásé”.

Mannheim különbséget tesz „rendi” (Justus Möser) és „romantikus” (Adam Müller) konzervativizmus között. Az utóbbit „polgári-városi konzervativizmusnak” is mondja, és a következőkkel jellemzi. A rendi konzervativizmus a felvilágosult racionalista, egyenes vonalú gondolkodás, a teória, valamint a – polgári-természetjogi – társadalmi szerződés ellen irányult. A romantikus konzervatív gondolkodás viszont a racionalizmus kibővítését végzi, nem irracionális, így a felvilágosodás egyik feladatát oldja meg. Dinamikus, a gondolkodást folyamatnak tudja, mozgékonnyá teszi, polaritásokkal, közvetítésekkel dolgozik, dialektikus. A gondolkodás az általánosításokkal szemben mozgékony, szembeállítja egymással az ideát és a fogalmat: „a gondolkodás mindig valami más”. Míg a rendi konzervatív gondolkodásmód a katolikus-hierarchikussal szemben protestáns és panteisztikus, a romantikus a „kiengesztelődés” fogalma és ideája révén éppen a katolikusnak enged. Hegel a romantikus, illetve a polgári-városi romantikus gondolkodás egyik alakítója.

Mannheim szerint mind a két fajta konzervativizmus a térbeliséget hangsúlyozta a „progresszív” időbeliséggel szemben. A „progresszívek”, a „liberálisok” beszéltek „kortársról”, a romantikus konzervatív gondolkodás egyik fő szószólója (A. Müller) „tértársakat” emlegetett. A „proletár gondolkodást” Mannheim, éppen a térbeli osztályokra tagoltság miatt, a rendi konzervatív gondolkodással hozza kapcsolatba.

Michael Oakeshott 1956-os előadása, illetve 1962-ben kiadott esszéje, A konzervatív emberről (On being conservative) Mannheim tanulmányával, anélkül, hogy utalna rá – több lényeges kérdésben megegyezik. Különbség, hogy Oakeshott „hajlamról” beszél, nem „megélésről” és „gondolkodásról”; a hajlamot határolja el az elvektől és eszméktől (Rationalism in politics and other essays. Indianapolis, 1991), és ezt is csak a viselkedésmódra (conduct), nem az egész emberre általánosítva teszi. A jelenlegi időszak, mondja, a változásé-újításé, a konzervatív hajlam mégis helyénvaló lehet, olykor nagyon is az, sőt bizonyos viselkedésmódok számára elengedhetetlen. Az emberek igényei ugyanis sokban konzervatívak.

Az élvezés, akár az érzékelés, mindig jelen idejű, ezért mondhatja Oakeshott, első pillanatra paradox módon, hogy a konzervatív hajlamú ember a jelenben akar élni, élvezni akar, élvezni pedig más, mint a vágyak kielégítésére törekedni. Rossz körülmények között ezért a konzervatív hajlamú ember nem élhet hajlama szerint. Kötődést akar, nem kedveli a változást, ha pedig rákényszerül, nem az újítás és a fejlődés érdekében szenvedi el, hanem azért, mert könnyen integrálható. Az újítás lehet rossz, legyen hát kevés és lassú. A konzervatív hajlam az idősebbeké, a felnőtteké, nem a fiataloké.

Bizonyos viszonyokat, mint a barátság, az élvezetért tartunk fenn, nem a haszonért, nem a sikerért. A rituális tevékenységeknek – a szakértelem használatának élvezetében is – a konzervatív hajlam felel meg. A szerszámok használásának lényege a jól ismerés. A viselkedés általános szabályai szerszámok, ahogy a játék szabályai is: a bíró nem játszhat.

A politika összefüggésében a jelen körülmények között – Oakeshott számára ez a jelen „posztreneszánsz” – a konzervatív hajlamú ember a kormányzásra és a kormányzat instrumentumára mint specifikus tevékenységre figyel, nem a világmindenségre, nem a moralitásra, nem a vallásra; nem magánálmok közössé és kötelezővé tételére. A cél a lehető legkevesebb frusztráció, a viselkedés szabályainak betartatása (enforcing), valamint a döntőbíráskodás, nem a felfedezés, az invenció.

Végül egy szerintem igen fontos, bár az előzőkből levezethető megjegyzés: lehet valaki konzervatív a politikában és radikális minden másban.

Oakeshott a konzervatív hajlamú embert a racionalista meggyőződésűvel, magával a racionalizmussal szemben írja körül. Ezt egy korábbi (1947-es), Racionalizmus a politikában című esszéjében jellemezte és ítélte el.

A Bacon és Descartes gondolkodásával azonosított racionalizmus szerinte a technikai tudást állítja szembe a praktikus tudással. A technikai tudást a racionalizmus a bizonyosság követelményével párosítja, és Isten helyére teszi. Új alapokat kíván kezdetnek, a politikában a pusztítást és a teremtést vezeti be a megjavítás helyett, absztrakt ideákra támaszkodik, nem a viselkedés szokásaira. A racionalista politika az „érzett szükség politikája, amelyet nem minősít a társadalom állandó érdekeinek és mozgásirányának konkrét ismerete”. A racionalizmus politikája a politikailag tapasztalatlanoké, erre Marx és Engels a legszélsőségesebb példa: „Nincs technika, ami ennyire ráerőszakolta volna magát a világra, úgy téve, mintha konkrét tudás lenne; nincs még egy, amelyik ekkora és olyan értelmiségi proletariátust teremtett volna, amelyik csak technikáját veszítheti el.” Az Egyesült Államok kevésbé szélsőséges példa: „A Függetlenségi Nyilatkozat a saeculum rationalisticum jellegzetes terméke. Az érzett szükség politikáját egy ideológia segítségével képviseli.”

A racionalista ember, „amikor nem arrogáns vagy szenteskedő, eléggé szimpatikusnak tűnik. Annyira szeretné, hogy igaza legyen. Sajnos, ez sohasem sikerül neki egészen. Tudása sohasem lesz több a félig tudásnál, ezért soha sincs neki több, mint féligaza. Mint a külföldi vagy az osztályától elkülönült ember, megzavarodik egy olyan hagyománytól és egy olyan viselkedés szokásaitól, amelynek csak a felszínét ismeri; egy komornyik vagy egy szemes szolgálólány előnyben van vele szemben. Megvetést érlel magában az iránt, amit nem ért; a habitus és a szokás mint olyan tűnik neki rossznak, a viselkedés egyfajta nemismeretének. És valami furcsa öncsalással a (persze eminensen folyékony [fluid]) hagyománynak olyan merev és rögzített jelleget tulajdonít, ami valójában az ideologikus politikához tartozik. Ennek következtében a racionalista karakter a dolgok irányításában veszélyes és költséges, a legtöbb kárt nem akkor okozza, amikor nem sikerül neki, hogy a helyzet ura legyen (politikája persze mindig a helyzet uralása és a válságok leküzdése), hanem amikor sikeresnek tűnik, hiszen látszólagos sikerének az az ára, hogy a társadalom egész életét még jobban szorongatja a racionalizmus intellektuális divatja.” Mindeddig a tudás családi hagyományként őrződött meg, „a racionalista azonban sohasem érti meg, hogy egy foglalkozás megtanulásához körülbelül két nemzedék gyakorlatára van szükség”.

Oakeshottnál a „konzervatív” tehát egyfelől a (politikai) konzervativizmusra vonatkozik, másfelől, a már említett ambivalencia révén, egy bármire vonatkozó hajlam jelzőjeként kerül szóba. Az általánosított „konzervatív” hajlam összefüggésében taglalja az általa a racionalizmushoz sorolt technika problémáját. Körülbelül Heideggerrel egy időben kerít erre sort, de nem létfilozófiai (ontológiai) összefüggésben.

Először is kétféle tudást különböztet meg: technikait és praktikust. A technikai tudás pontosan megfogalmazható, a praktikus tudást nem lehet szabályokba foglalni: nem reflektív, „csak használatban létezik”; a technikai tanítható és megtanulható, a praktikus tudás csak átadható és elsajátítható. Másodszor, véleménye szerint, mind a kettőre szükség van „bármilyen valós (actual) tevékenységben”. A praktikus tevékenységben a kettő „megkülönböztethető, de egymástól el nem választható”, együttesük adja a szaktudást (skill) a főzésnél, ahogy a tudományos tevékenységben, a vallásban, a festészetben, a diagnózisnál és a politikában is. Harmadszor, „a »ráció« szuverenitása a racionalista számára a technika szuverenitását jelenti”, ez az ő „nagy illúziója”. Belőle fakad nála, hogy „az ideológia különb a hagyománynál”. Ideológián Oakeshott – ahogy ezt egy másik esszéjében magyarázza – szavak, idiómák különleges szókincsét érti; a „liberalizmus” sajátos szókincse más, mint a „szindikalizmusé”. Ez fontos tétel, hiszen a praktikus tudás szerinte nem fogalmazható meg, nem szavak kérdése, hanem az elsajátítható hagyományé. Így, ebben az összefüggésben értendő már idézett véleménye, hogy például a marxista politika „a politikailag tapasztalatlanok” politikája. Negyedszer, „ahogy a maga csinálta (selfmade) ember sohasem szó szerint maga csinálta, hanem egy bizonyos fajta társadalomtól és egy bizonyos fel nem ismert tetemes örökségtől függ, a technikai tudás, tényszerűen, sohasem teljes magában (selfcomplete).” Végül: „egy-egy technika megtanulása nem szabadít meg a teljes tudatlanságtól, hanem egy már meglévő tudást reformál meg”; ebben az összefüggésben, itt következik jellegzetes tétele: „nincsenek kezdetek”.

A megreformálás gondolata szerintem nem azt jelenti, hogy csak a konzervatív ember hajlik a reformra. Inkább arról van szó, hogy a konzervatív ember a praktikus tudás és a mindkét fajta tudást egyesítő szaktudás megreformálására hajlik, méghozzá abban az értelemben, hogy változó körülmények között karbantartja és megjavítja a megörököltet. Ez a reformálás – illeszkedés a meglévőkhöz, ahogy azok az éppen a jelenben adódnak. (A reformáció csak a katolikus egyház viszonylatában volt, illetve lett radikális, ugyanis „eretnek”; magát a kereszténységet illetően konzervatívnak is mondható, amennyiben a keresztény elveket a meglévőkhöz, az éppen adottakhoz alkalmazkodva reformálta meg.) Mannheim „reaktív” konzervatív gondolkodása és megélésmódja mintájára „aktív” konzervatív gondolkodásnak és hajlamnak mondanám. Lehet persze „konzervatív reformnak” is mondani, ahogy lehetséges a „radikális reform” is. Reform persze anélkül is lehetséges, hogy konzervatív vagy radikális lenne. Erre magyar viszonylatban Széchenyi a legjobb példa.

Mannheim és Oakeshott sok tekintetben hasonlóan gondolkodik a konzervatív emberről. Az ilyen ember mindkettőjük szerint a jelenben és a jelennek él, nem utópiákban gondolkodik, és nem utópiára irányuló érzés hajtja. Elutasítja a szisztémákban való gondolkodást, absztrakcióellenes, konkrét-egyedi dolgokra figyel; gondolkodása és megélésmódja, illetve hajlama mindezeknek megfelelően mellérendelő, ebben az értelemben „térbeli”, azaz egyidejű dolgokra, helyzetekre és viszonyokra érzékeny. A többi hasonlóság nem teljes. A lassú reformot Mannheim – bár sugallja – nem taglalja. A konzervativizmus felvilágosodás- és racionalizmusellenessége Mannheimnél nem lehet túlzott, hiszen szerinte a romantikus konzervativizmus kibővíti a felvilágosult-racionalista gondolkodást, olyan dinamizmussal eleveníti, ami addig hiányzott belőle.

A különbségek részben abból fakadnak, hogy Mannheim egyfelől német, másfelől 18. század végi és 19. század eleji összefüggésében vizsgálja a konzervatív beállítottságot, Oakeshott viszont elsősorban az angol és a 20. század második harmadára jellemző viszonyokra utal. Talán ezzel magyarázható, hogy Oakeshottnál a technikában jelentkező racionalizmus fontos, míg Mannheimnél technikáról nincs szó. Oakeshottnál nem található meg a „reaktív konzervativizmus” gondolata, őt ebben az esszében a konzervatív hajlam teljesítménye érdekelte. Mannheimnél viszont az a gondolat hiányzik, hogy a konzervatív gondolkodás és megélés csak jó körülmények között lehetséges, csak akkor, ha van, amit élvezni lehet, és megtartani érdemes. Hiányzik ezért nála Oakeshottnak talán legérdekesebb tétele, hogy a konzervatív ember a jelenhez alkalmazkodik, inspirációját a meglévők karbantartására és megjavítására fordítja. Nem akar egészen új dolgokat csinálni, de már használhatatlan tárgyakat sem akar megőrizni, továbbra is használni. Meggondolandó, hogy Oakeshottnál – mint ahogy erre már történt célzás – az alkalmazkodás az uralkodás alternatívája; kompromisszumnak csak akkor mondható, ha az ember kompromisszumot köt a természettel, amikor kinyitja esernyőjét.

Oakeshottnál nincsen zavar az ellenirányzat, a számára sajnálatos erőviszonyok szerint a (jelenlegi) főirányzat jellege körül; a racionalista lehet liberális, és lehet marxista. Mannheim nem egyesít-egyszerűsít ellentábort a racionalizmus nevében. Ebből viszont terminológiai zavar támad. Megkülönbözteti egymástól a „progresszívet”, a „liberálist”, a „polgárit”, a „proletárt”, valamint a „forradalmit”; ez utóbbi lehet – Mannheim így egyszerűsít – „liberális”, és lehet „proletár”. Másrészt kétféle racionalistát különböztet meg, felvilágosultat és romantikust, vele kétféle polgárt, hiszen a „romantikus konzervatívot” „városi-polgárinak” is mondja, és mind a két fajta polgárt megkülönbözteti a „rendi” konzervatívtól, vagyis magát a polgárit hasonlítja össze a rendivel. Amikor a romantikus konzervatív gondolkodást nem mondja irracionalistának, közel áll Oakeshottnak ahhoz az álláspontjához, hogy a konzervatív hajlamú ember, amikor a meglévőkhöz, akkor a racionalista technikához is alkalmazkodik.

A Mannheim elemzésében található terminológiai zavar az általa elsősorban tekintetbe vett Németország valós állapotaival függ össze. Ezekre az állapotokra illik szerintem Oakeshott megjegyzése, hogy bizonyos körülmények nem kedveznek a konzervatív hajlamú embereknek. Oakeshott azonban nem jellemzi a kedvezőtlen körülményeket, és arról sem szól, mi történik a politikai konzervativizmussal kedvezőtlen körülmények között. Ez furcsa, hiszen fejtegetéseiből az derül ki, hogy – a racionalista technika eluralkodása miatt – a számára jelen időben sehol sem kedvezőek a körülmények.

Oakeshottnál nincs „rendi”, így nincs megkülönböztetés „rendi” és „polgári” között; ez megfelel az 1688-as Dicsőséges Forradalom utáni brit állapotoknak. A parlament mindkét házában együtt ültek toryk és whigek, whigek is lehettek arisztokraták és földbirtokosok. Ma is van Lordok Háza, a kormányzást azonban már régóta az Alsóház végzi. Megjegyzendő, hogy Angliában, illetve az Egyesült Királyságban éppúgy nem volt földreform, mint Amerikában: ma is birtokolhat valaki százezernyi hold földet, és ez nem ellenkezik a demokráciával, hiszen az újkori demokrácia éppen ezekben az országokban alakult ki.

Oakeshottnál, valószínűleg a szociológiai vonatkozások kikapcsolása miatt, nem kerül szóba a Mannheim tanulmányában fontos tier etat, a harmadik rend. Ezért nem oszlik meg nála rendire és polgárira a konzervatív, ahogy a polgár sem konzervatívra és liberálisra, illetve progresszívre. Ez az utóbbi megoszlás Mannheimnél különösen zavaró, ha Szekfű Gyula gondolatára emlékezünk, hogy Magyarországon a középnemesség vállalta fel a „tier etat”, a harmadik rend szerepét. A korai Jászi Oszkárnál a 20.század elején felbukkanó „polgári demokrata” címke, ami egyébként angolra nem fordítható, éppen ebben az összefüggésben mutatkozik problematikusnak, hiszen a konzervatív ember, de a politikai konzervativizmus is lehet egyszerre „polgári” és „demokrata”.

(A „polgári radikalizmus” kifejezés általában a „jakobinista” szinonimájaként szerepelt; többnyire a francia forradalomnak arra a republikánus, 1791–93-as fázisára vonatkozott, ami Magyarországon, ahogy Németországban is, kérészéletű és vértelen volt, mintegy „elmaradt”, illetve a 20. század elején ismét program lehetett. A forradalom 1776-ban Amerikában is vértelen volt: a függetlenségi háború volt véres, mint minálunk, de a miénktől eltérően győztesnek bizonyult, polgári pedig csak akkor volt, ha Washington, Jefferson és a többi déli nagybirtokos „polgárnak” mondható.)

A „citizen”-t magam „közpolgár”-ra fordítanám, az össztársadalom jogi tagját jelöli, nem jelent egyúttal „bourgeois”-t, egy társadalmi osztály gazdasági és kulturális tagját, osztály szerinti „polgár”-t, német „Bürger”-t, aminek nincs angol megfelelője. A magyar „állampolgárság”-nak – ami tükörfordítás a németből – a „citizenship” vagy a „nationality” mint jogi „nemzetiség” felel meg. Az Egyesült Királyságban, legalábbis formálisan, még ma sincs „citizen”, hanem csak „subject”, azaz „alattvaló”. Gondoljunk a „kozmopolita” angol eredetijére: „citizen of the world”, ami ugye nem azt jelenti, hogy „a világ állampolgára”, hiszen a világ éppen hogy nem állam. (Németül a „citizen of the world” „Weltbürger”, vagyis „világpolgár”.) A „city” az a „város” is, amelyről Ágoston Az Isten városa című könyvében ír, vagyis a „világpolgárnak” ilyen vetülete is van. A felettébb hívő angol költő, William Blake hangsúlyozta, hogy a földre szállt Jeruzsálem város, nem Édenkert.

Oakeshott és Mannheim régebben írt a konzervatív hajlamról és a konzervativizmusról, nézeteik és elemzéseik azonban nem veszítettek értékükből; Oakeshottot ismét felfedezték, kiadták, idézik, Mannheimre továbbra is elismerően hivatkoznak. Minderre jó példa John Kekes könyve: A case for conservativism (Ithaca and London, 1998), magyarra talán így fordítható: Érvelés a konzervativizmusért. (Nem adható igazán vissza a címben adott jelzés, hogy a közreadott érvelés nem a kinyilatkoztatás igényével készült, csak egy a sok lehetséges közül.) Ha Mannheimet Károlynak mondtam, gondolom, Kekes nevét is visszamagyaríthatom: a továbbiakban Kékesnek írom.

Kékes érvelése szerint a konzervatív politika pluralista, szkeptikus, tradicionalista, pesszimista és toleráns. Célja „a jó élet” biztosítása, és az ártalmak, a mindenféle rossz elkerülése. A politikai berendezkedésnek jónak kell lennie ahhoz, hogy kiérdemelje megőrzését. A jó élethez többre van szükség, mint amit a politikai berendezkedés nyújthat, a politikai dimenzióra azonban feltétlen szükség van. A pluralizmust az abszolutizmus és a relativizmus közé helyezi, és például úgy véli, a relativizmus konzervatívra fordulásával jár együtt „a nemzeti identitás romantikus ünneplése”. A „relativizmust” ugyanis a csakis nemzetekre/népekre tagolódás szerint érti, míg elemzésében a gondolkodásnak és a történelmi szemléletnek három szintje van: az emberi természetből fakadó és változatlan egyetemes, a hagyományok szerint együtt élő emberekből összeálló társadalmi, valamint az individuális, amelyet egyének alakítanak ki, mégpedig úgy, hogy egybehangolják társadalmuk hagyományait és saját helyzetüket.

Konzervatív lehet egy-egy individuum, és lehet egy-egy társadalom. „Egy olyan konzervatív társadalom, amelyik szkeptikus, pluralista és tradicionalista, leszűkített kormányzásra hajlik. Politikai berendezkedésének nem az a célja, hogy az emberekre a jó élet valamilyen fogalmát ráerőszakolva a mennyországot lehozza a földre. Nincs kormány, amelyik a mennyországtól kapná megbízatását. A leszűkített kormányzat politikai berendezkedése a lehető legkevesebbet avatkozik be az alá tartozó emberek közti hatékony, sokféle honos hagyományba. Berendezkedésének célja, hogy az emberek kedvük szerint élhessenek, nem az, hogy egy bizonyos módon éljenek. Az egyik legfontosabb mód, ami ezt lehetővé teszi, ha az egyének és a fölöttük hatalmat gyakorló kormányzat között védőfalat húz a hagyományok pluralitása.”

Az egyéni autonómia elsődlegessége helyett, ami liberális követelmény, a konzervatív álláspont az erkölcsi autoritást hangsúlyozza. Ez ugyan konfliktusba kerülhet az egyéni autonómiával, de segíthet is, ha az hiányos, vagyis ha az individuumnak máshoz kell fordulnia tanácsért. Az egyéni és a társadalmi együvé tartozik, mindkettőre szükség van, ami pedig egymáshoz kapcsolja őket, az a hagyomány.

Kékesnél megtalálható Oakeshott érvelésének a java és Mannheim alaptétele is, miszerint kétféle konzervativizmus van: természetes és reflektív. Oakeshott értelmében mondja természetesnek azt, amit Mannheim – történelmi összefüggésben – a későbbi „romantikussal” szemben „rendinek” nevezett. Kékes szerint ma csakis reflektív konzervativizmus lehetséges, olyan, amelyik racionális tudatában van saját álláspontjának. Oakeshot-tól annyiban tér el, hogy nem tartja elkerülhetetlenül bajosnak a reflektív konzervativizmust.

Oakeshott, mint szó esett róla, a racionalizmusban, a reflektív tudatosságban látja a modern kor fő baját. Ehhez most hozzátehetem, hogy szerinte a természetes és a reflektív konzervatív magatartás ma elkerülhetetlen feszültségben jelentkezik, méghozzá a reflexió dominanciájával, és ez megrontja a konzervatív magatartást, amennyiben az erkölcsöt eszményhez kapcsolja, és ezzel ideologizálja: „A tökélyre törekvés gátat vet a stabil és hajlékony erkölcsi hagyománynak, naiv koherenciáját kevesebbre tartják a tudatos analízisből és szintézisből fakadó egységnél. Fontosabbnak tűnik a intellektuálisan védhető morális ideológia, mint a morális viselkedés már kész szokása” (Rationalism in politics, 1991). „Nem a mi hibánk: semmi vagy csak kevés választásunk volt ebben a kérdésben – viszont a mi balszerencsénk.”

Kékes, mintegy ezzel szemben, úgy véli, hogy a konzervativizmus nem „a tökéletlenség politikája”, amikor azonban az ideológia és a technológia problematikáját figyelmen kívül hagyja, nem számol azzal sem, hogy a kormányzat és a kormányzás elkerülhetetlenül technologizálódott, racionalizálódott, és a „leszűkített kormányzat” is ilyen kormányzat. Ezzel viszont az általa is említett változásokhoz való igazodás módja is tisztázatlan, sőt említetlen marad. Miközben a pesszimizmust, mint említettem, a konzervatív álláspont egyik jellemzőjének mondja, Oakeshott tételét az elkerülhetetlen modern balszerencséről s vele a konzervatív erkölcs belső feszültségének problematikáját is elkerüli. A konzervativizmus „erkölcs, de politikai erkölcs”, mondja, és az ideologizálás veszélyét mintegy a pluralizmus tételével védi ki. Ez a tétel viszont, a szkepticizmus mellett, határozottan jelzi, hogy az a konzervativizmus, amelynek érdekében Kékes érvel, mérsékelt és – az Oakeshottnál található alkalmazkodás gyakorlata értelmében – reformra kész. Erre példa, ahogy a lőfegyverek körüli amerikai vitát tárgyalja, és megoldásként, egyebek között, a jogokról szóló törvény (the Bill of Rights) idevágó passzusainak újraértelmezését ajánlja. Engem ez Schleiermacher bibliamagyarázatra vonatkozó tételére emlékeztet, amely szerint egy szöveget „először úgy kell érteni, aztán jobban, mint ahogy azt az eredeti hallgatók értették”. A hermeneutika valóban konzervatív, méghozzá a meglévőkhöz és éppen adódókhoz való alkalmazkodás értelmében.

Kékes érveléséhez kapcsolható Rescheré (Pluralism. Against the Demand for Consensus. Oxford, Clarendon, 1993), aki a pluralizmust egy olyan racionalizmus nevében ajánlja, amelyik az emberi tapasztalásból, ezért mindig egy adott, konkrét összefüggésből indul ki. Rescher szintén elkülöníti a pluralizmust a relativizmustól – bár Kékestől eltérően a szkepticizmustól is –, amennyiben a pluralista tudja, mit választ, érvelni tud érdekében, „kiáll érte a gátra” („hold your gun”), csak éppen tudja és elfogadja, hogy ezt mások másért és másként tehetik és teszik. Ezért Rescher – Habermas ellenében – a disszenzusért érvel, a konszenzust egyfelől nem tartja elérhető célnak, másfelől nem tartja szükségesnek egy-egy társadalom működéséhez. A cél szerinte az, hogy a társadalom többsége belenyugodjék az adott helyzetbe, amelyre nem a konszenzus jellemző, nem is a törekvés egy elképzelhető konszenzus kialakítására, hanem a meglévők iránti tolerancia.

Problematikusnak tűnhet, hogy Rescher meghatározása formális, azaz politikai irányzatoktól független; az általa vázolt pluralizmus egyaránt lehet „konzervatív”, „liberális” vagy „szocialista”. Ez azonban természetes, hiszen nála ebben az összefüggésben a „pluralizmus” a „demokrácia” szinonimája. A „népuralom” a nép többféle tagozódásán alapul, mintegy az angol szólás értelmében: egyetértünk abban, hogy nem kell egyetértenünk („we agree to disagree”). A „pluralizmus” szó is idióma persze; eszmét – és eszményt – jelző szó. Ma azonban, ahogy Oakeshott jelezte, minden álláspont ideologizált, a szónak mindenképpen abban a nála található értelmében, hogy egy bizonyos idiómaegyüttesben gondolódik, általa fejeződik ki. Nyilvánvaló, hogy Rescher, amennyiben konzervatív álláspontról értelmezem, éppúgy mérsékelt, mint Kékes. Az is nyilvánvaló, hogy a disszenzus elfogadása olyanokra is vonatkozik, akik maguk konszenzusra törekszenek. A különbség egyfelől a tényleges disszenzus elfogadásában és megtartásában, másfelől a feloldására és eltüntetésére irányuló törekvésben lelhető fel. Az előbbi a „konzervatív” álláspont, bár lehet „liberális” is, az utóbbi viszont a szó szociáldemokrata értelmében „szocialista”, bár ez is lehet „liberális”, amennyiben újító reformra törekszik. Csak a „radikális” magatartás igyekszik törésszerű behelyettesítésre.

Ezzel már mintegy jeleztem is, hogy – mind Oakeshott, mind Mannheim más-másként felvázolt polaritásaival szemben – magam hármas tagolásban szeretnék gondolkozni. Konzervatív és radikális között helyezem el a reformistát. A jobb és bal megkülönböztetése mintegy függőlegesen tagolja mind a három vízszintesen rendeződő csoportot. A radikális is lehet jobb- és baloldali, a reformista is, csupán a konzervatívnál furcsa baloldaliról beszélni, bár – legalábbis a konzervatív pártoknak – van jobbszárnyuk, „balszárny” helyett viszont „mérsékeltet” szoktak mondani, esetleg „liberálist”. A „szárnyat” megkülönböztetjük az „oldaltól”, mint olyan alcsoportot, amelyik egy-egy politikai párton belül helyezkedik el; a „jobb- és baloldal” viszont több politikai pártot és csoportosulást magában foglaló kifejezés. A 20. századi eseményeknek megfelelően mind a nemzetiszocializmus, mind a kommunizmus/bolsevizmus radikális, csak éppen az egyik jobboldali, a másik baloldali. A reformista középnek is van jobb- és baloldala.

A reformisták jobb- és baloldala között is – tehát nem csak ott – található, amit Németh László „harmadik oldalnak” és egyben – némileg zavaróan, bár akkor egyértelműen a „német” és az „orosz” ellenében – „magyar oldalnak” mondott. Ebből lett kevéssel később, például Bibónál (a „magyartól” függetlenített) „harmadik út”, ami az 1956-os magyar forradalom tevékenyen kifejeződő igényének mondható. Éppen manapság keletkezett ennek angol nyelvű és az angol nyelvterületű országokra alkalmazott változata: „the Third Way”.

A hármas tagolás – akár megfelel a valós politikai helyzetnek, akár még maga is leegyszerűsítő – megbontja a polaritásokban való gondolkodást. Szerintem ez szellemi-érzelmi-érzésbeli, ezért mind társadalmi, mind kulturális összefüggésben igen hasznos. Nem tartom tehát alkalmasnak a „konzervatív reform” gondolatát, ha a „progresszív reformmal” szemben kell meghatározni, anélkül, hogy különbséget tennénk a liberális és a radikális reform között.

A „progresszív” fogalma az egyenes vonalú haladás fogalmával együtt a magukat progresszívnek tudó emberek között is egyre problematikusabb lett az elmúlt évtizedekben. (A marxista Adorno és Horkheimer könyve, A felvilágosodás dialektikája 1945ben jelent meg.) Ehhez érdemes hozzágondolni, hogy Angliában a múlt század második felében, éppen 1867-ben, konzervatív kormány szavazta meg a szavazati jogot messzemenően kiterjesztő Második Törvényjavaslatot (the second Reform Bill). Lord Derbytől származik a híressé vált kijelentés, hogy amit kormánya csinál, az „ugrás a sötétbe”. Az elmúlt évtizedekben szinte minden reform efféle ugrásnak mondható, amennyiben valós hatását kiszámítani nemigen lehet. Az Egyesült Államokban, a Nemzeti Gárda bevonásával, a republikánus párti Eisenhower törte meg Little Rocknál a négerek elkülönítésének gyakorlatát; pártja számára ez is ugrás volt a sötétbe, de akárcsak Lord Derby esetében, olyan ugrás, amit nem lehetett már tovább elodázni.

Az aktív konzervatív ember igen közel áll a konzervatív reformistához, ahhoz, aki a reformizmus jobboldalához sorolható (és akit a kiegyezés korában „fontolva haladónak” mondtak). Ez azonban nem azt jelenti, hogy a konzervatív ember „szélsőjobboldali”, sőt még azt sem, hogy szükségképpen „jobboldali”. A racionalista általánosításokat, amennyiben elkerülhetetlenek, differenciáltabban, több judiciummal kell kialakítani. Mindenképpen elfogadhatatlannak és felettébb károsnak tartom azt a – például Jászi Oszkárnál már megtalálható – véleményt, miszerint a konzervativizmus „reakció” (vö. Jászi Oszkár: A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja. Héttorony, 1989). Babits hasonlóképpen vélekedett, legalábbis 1918-ban: „S az ily filozófiák minden konzervativizmusnak, a fennálló és hatalmas rosszba való minden belenyugvásnak új ajtót nyitnak, új jogot biztosítanak.” (Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. Szépirodalmi, 1978.) Mannheim „reaktív konzervativizmusa” ennél jóval türelmesebb és a valóságnak jóval megfelelőbb alternatíva, és persze a konzervativizmusnak csak egyik áramlatát nevezi meg.

Érdekes, hogy a „nincsenek kezdetek” tételt manapság egyaránt vallják a többnyire konzervatívnak és a többnyire radikálisnak vélt gondolkodók, például Wittgenstein, illetve Derrida. A tétel ugyanis azt jelenti, hogy nincsenek alapok, a gondolkodásnak nincsen igazi, valós alapja, csak olyan, amelyet gondolkodásunk valós folyamatának érdekében annak mondunk, hiszünk vagy vélünk. Nincsenek alapok, mert a szüntelenül változó folyamatban nincsen olyan kezdet, ami elé ne mehetnénk a gondolkodásban, a tudományos gyakorlatban, a művészetekben, a vallásban-hitvilágban és a technikában is. (Kant óta beszélhetünk „a természet technikájáról”.) A „nincsenek kezdetek” tétel tehát konzervatív változatában azt jelenti, hogy mindig van korábbi és már asszimilált kezdet, amihez nem lehet nem illeszkedni; radikális változatában pedig azt, hogy amit bármelyik autoritás kezdetnek mond, valójában megalapozatlan.

Kékes érvelését Oakeshott-tal szemben néhány kérdésben problematikusnak találom, ahogy egyébként Kékessel szemben Oakeshottét is. Általánosítva azt mondanám, Kékes rendszert kíván alkotni, ami érthető, hiszen aktív programot, felállást kíván elősegíteni, illetve azt egy rendszerezett gondolkodás segítségével támogatni. A rendszerezés azonban – egyetértek Oakeshott-tal – ellene megy a konzervatív hajlamnak, ezért annak is, amit Kékes csinál. Ennél talán fontosabb, hogy túlzottan sarkítja és polarizálja gondolatait, idiómáit, amelyek ugyanakkor pontosítatlanok maradnak, nyilván szándékosan. Ilyen idióma a „jó élet” és benne a „jó”, valamint ellentéte, a „gonosz” („evil”), továbbá a „morális”. Ez utóbbi általános jelentését úgy érti, hogy „a jó életre irányuló emberi törekvések értékelésének dimenziója. Ebben az értelemben a »morális« azt jelzi, hogy a szóban forgó érték valamiképp fontos a jó élethez” (Against Liberalism. Ithaca, London, Cornell University Press, 1977). A „jó élet” kifejezés maga azonban nem jelzi, hogyan is értendő a „jó”, hiszen a „jó” egyaránt ellentéte a „rossznak”, a „gonosznak” és az „ártalmasnak” is.

A légyölő galóca se nem rossz, se nem gonosz; az éretlen gyümölcs lehet anélkül rossz, hogy ártalmas lenne. A „jó élet” kifejezésben éppen a morálisnak mondott dimenzió kérdéses, amennyiben van, akinek az jó, ha jól él, és van, akinek az, ha helyesen – s ez utóbbi maga is többféle lehet. Helyesen él, aki azzal foglalkozik, amihez tehetsége és elhivatottsága van, akkor is, ha nem él jól; és helyesen él az is, aki – akár nélkülöz, akár nem, és akár a tehetségének él, akár nem – a maga hite és meggyőződése szerint erkölcsösen, hitének megfelelően él.

Az angolban a magyar „gonosznak” megfelelő szó (evil) többes száma (evils) „rossz dolgokat”, „ártalmas dolgokat” jelent. Amikor Kékes ismételten mondja, hogy a konzervatív ember számára nyilvánvaló „a gonosz prevelanciája”, nem gondol szükségképpen az ördögre vagy a gonoszságra, bár gondolhat arra is. Az általa jelzett konzervatív felismerésnek megfelelően azt gondolja, hogy a világban több a rossz és az ártalmas, mint a jó, és hogy ezen nem lehet változtatni. Emberekre vonatkoztatva – Rousseau-val szemben (A Case for Conservativism) – mintegy Hobbes kitételét idézi: „az ember az embernek farkasa” („homo hominem lupus”).

Oakeshott egyébként Hobbesszal szembeállítja Rousseau-t, valamint Locke-ot és Jeffersont, és egyértelmően ítéli el mind a hármat. Ezt angolként könnyebben teheti, mint egy amerikai, hiszen (a Locke-ot követő) Jefferson az Egyesült Államok egyik alapítója és legszakrálisabb szövegei egyikének megfogalmazója volt. Aki Jefferson ellenében gondolkozik, lényegében „Amerika-ellenes”. Ennek persze megvan a kezdetektől datálható amerikai hagyománya, ez vezetett az amerikai polgárháborúhoz, az 1960-as évek polgárjogi mozgalmához és mindazokhoz a feszültségekhez, amelyek ma is jellemzik az államszövetséget. Valamiképp nem szokás Európában figyelembe venni, hogy az amerikai polgárháború az ország legvéresebb, legtöbb ember életét kioltó háborúja volt. Oakeshott nem utal arra, hogy a Jefferson fogalmazta tétel – „minden ember egyenlőnek lett teremtve” („all men are created equal”) – milyen ellentétben állt a rabszolgasággal, a rabszolgapiacokkal és a polgárháború után száz évvel is fennálló helyzettel.

Oakeshott gondolkodásával egyébként mindenekelőtt abban nem értek egyet, hogy ő elveti a „törekvést a vágyak kielégítésére”, vele a jeffersoni „boldogság keresését”, pontosabban „kergetését”, azt a talányos jogot, hogy az ember mindig „a boldogság nyomában” lehessen („the pursuit of happiness”), ami szerintem elkerülhetetlen emberi inger, nem utópisztikus és ezért ártalmas ábránd. Egyszerre hasznos és veszélyes, bánni kell vele, mint minden mással, hiszen akkor veszélyes igazán, ha azt hisszük, csakis veszélyes, vagy ha azt, hogy csakis hasznos.

Oakeshott jóval lekicsinylőbben nyilatkozik azokról, akiket elítél, engem az ő polarizálása mégsem zavar úgy, talán mert ő a maga pozitív álláspontját Kékesnél jóval kevésbé sarkítva, ideologizálva és kevésbé moralizálva vázolja fel.

Kékes az egyéni autonómiát teszi meg, szélsőségesen, a „liberálisok” alapelvének. Nem mintha nem idézhetne forrásokat, egészében azonban sehogy sem tartom igaznak, hogy a „liberálisok” egyáltalán nem veszik figyelembe mindazt, ami az egyéneket csoportokba utalja, és össztársadalmilag is egybefogja. Ő róluk – az általa a pluralizmussal kapcsolatban elismerőleg említett Isaiah Berlin egyik kifejezésével élve – úgy ír, mintha azok csakis a „negatív szabadságeszményt” követnék, a szabadságot valamitől. Ez azért zavaró, mert a szocialistákat ugyan megemlíti, de amerikai összefüggésben marad, és lényegében ignorálja, hogy Amerikában a „liberálisok” címszó olyanokra is alkalmazható, akikre másutt a „szocialista” vagy a „munkáspárti” besorolás illik. A szociáldemokratákra viszont egyáltalán nem az jellemző, hogy az egyének autonómiáját mindenek fölé helyezik. Ez a magyar népiekre sem volt jellemző, és ők igazán nem voltak konzervatívok.

Harmadik fenntartásom az autonómia–autoritás túlzott ellentétével kapcsolatos, amely Kékesnél tapasztalható. Polarizálása szerintem a diktatórikus „aki nincs velünk, ellenünk van” jelszónak. Türelmes változata, hiszen ellenfél és ellenség között igen nagy a különbség. Egészen más sakkban győzni és más háborúban, vagy titkosrendőrséggel és kivégzésekkel. Mégis úgy hiszem, hogy a politikai polarizálás, különösen túlhangsúlyozva, oda tereli az embereket, ahol valójában nincsenek, vagy oda terelné, ahol nem lennének. Maga a kétpártrendszer efféle terelést végez, de fontos körülmény, hogy a szavazásra jogosultaknak olykor tetemes része nem szavaz, valamint az, hogy nem mindig szavaz ugyanarra a pártra, hiszen ha azt tenné, nem lenne lehetséges a tényleges politikai váltógazdaság.

Negyedik fenntartásom nemcsak Kékesre, hanem az itt vázolt-jelzett konzervatív érvelésekre vonatkozik, egy már említett problémára, amely alighanem a konzervatív érvelések legfőbb baja. Oakeshott legalább megjegyzi, hogy „kedvezőtlen viszonyok között” nehéz vagy egyenest lehetetlen a konzervatív hajlamnak engedelmeskedni, de többet nem mond. Nem tudni, mi történik a (politikai) konzervativizmussal kedvezőtlen körülmények között, holott igen sokfelé felettébb kedvezőtlenek a körülmények, így Magyarországon is, már az első világháború óta. Erre legegyszerűbb példa, hogy 1990-ben konzervatív kormánynak kellett radikális reformot bevezetnie és végeznie, amit nem mondanék szerencsésnek, és ami szerintem másféle balszerencse, mint amiről Oakeshott beszél, amikor a racionalizmus és a technika együttesének meghatározó szerepét tételezi.

A kedvezőtlen körülményekből azonban nem következik, hogy ma nincsenek konzervatív emberek, és nem lehetséges a (politikai) konzervativizmus, hiszen szóhasználatunk szerint lehetséges, csak az a kérdés, milyen. Ez a kérdés viszont a többi politikai irányzattal kapcsolatban is feltehető: azok sincsenek jobb helyzetben. Annak, aki a konzervativizmus válságáról beszél, figyelembe kell vennie, hogy a reformizmus is válságban van, a radikalizmus is. A szociáldemokrata pártok válsága napjaink témája (vö. például Ulrich Beck eszmefuttatását: Hatalom és igazságosság. A szociáldemokrácia jövőjéről. Süddeutsche Zeitung, 1999. augusztus 2.). Válság helyett azonban inkább átalakulásról beszélnék, hiszen valószínűtlen, hogy az általam vázolt hármas tagolódás akármelyike is megszűnőben lenne.

Mindenféle jövőorientált radikalizmussal járó baj, hogy az újítások következményei beláthatatlanok. A cselekedetek következményei ugyan mindig is beláthatatlanok voltak, de a modern előtti korszakokban az emberek nem tudták, hogy akaratlanul ők (is) okozták őket. Részben azért nem tudták, mert jóval lassabban következtek be, jóval nehezebben voltak nyomon követhetők, és ezért nem okolhatták meggondolatlan magukat (legfeljebb elődeiket, például Ádámot és Évát, de azokat sem igazán, hiszen az ősök kultusza igen erős volt). Most viszont túlzottan is okolhatják magukat azért, amit véleményük szerint ők okoznak. A jövő, vagyis a világ beláthatatlansága ilyen körülmények között a jövőt tervezők és magukat eltájolók és elszámolók hibáival-bűneivel jár együtt. Ez azonban nem mondható balszerencsének: az újfajtára tervezett jövő fikciója a tervező ész önhittségéből fakad, és ez az önhittség inkább a görög tragédiák hübriszével rokon.

Kékes is, Rescher is a meglévők megtartására törekszik, ez azonban, például Magyarország esetében, meglehetősen problematikus, szinte lehetetlen.

Játékos-kísérletező gondolatként talán hasznos a következőkre gondolni. Magyarországon akkor lehetett volna, mondjuk, a brithez legalábbis hasonlítható konzervativizmus, ha a reformkor Buda 1686-os visszafoglalásával kezdődött volna. Olyan parlamenttel, amelyben a labancok és a kurucok együtt ültek volna, méghozzá kuruc győzelem után. A konzervativizmus általános vélemény szerint csak az 1789–95-ös francia forradalom révén lett politikai irányzat, és vezetett a mai politikai pártok kialakulásához. A konzervativizmus egyik első szószólójaként ismert Edmund Burke whig, azaz „liberális” volt, nem tory. A konzervatív–liberális pártellentét Magyarországon is a 19. század elején, nem csak utolsó harmadában alakulhatott volna ki. Egy a magjában 1686 után csírázódó-készülődő demokráciának lett volna hétnemzedéknyi ideje az első világháborúig.

A gondolatkísérlet után a megtörténtekhez fordulva azt állapítanám meg, hogy Magyarországon kormányra kerülő politikai konzervativizmus csak 1867-től kezdődően indulhatott be, „aktív” konzervativizmus pedig névleg 1918-ig, valójában csak 1914-ig volt lehetséges. 1918 után a körülmények egyáltalán nem voltak kedvezőek: nem volt mód arra, hogy az országbeli magyarok töretlenül élhessenek térben, illetve arra, hogy múltba és ezért jövőbe kívánkozás nélkül élhessenek a jelenben. Igazán aktív konzervatív politika az első világháború vége óta nem volt lehetséges Magyarországon, a bajok éppen ezzel is magyarázhatók.

Trianon után az ország megsérült szuverenitása helyreállításának államhoz kapcsolódó kívánalma és az ország társadalmi reformjának igénye különválhatott egymástól. Ez szinte felderíthetetlen bajokat okozott, hiszen mind az „állam”, mind a „társadalom” az „országhoz” asszociált fogalom. Negyedik fogalomnak ott a „nemzet”, amelyik sajátosan vonatkozhat országra is, népre (etnikumra) is, miközben maga a „nép” szó érthető társadalmi, de nemzetiségi (etnikai) értelemben is. Társadalmi reformot csak egy internacionalista program kívánhatott meg országhatároktól, államfennhatóságoktól függetlenül. A „nemzet teste” ilyen körülmények között csak akkor „darabolódhatott fel”, ha a volt-ország területéhez kötve gondolták, vagy ha a „test” nem a „szellemi test”, hanem a fiziológiai test példájára gondolódott. A „magyar nemzet” kifejezés ezért egyaránt vonatkozhatott az országban élő, a magyar államhoz tartozó magyarságra – a Nemzeti Bank és az Országos Takarék Pénztár két külön jelzője ugyanegyre vonatkozik – és minden magyarra, az egész magyarságra, bármelyik országban éljen is. A „nép” és a „nemzet” mint „nemzetiség” közötti különbséget talán éppen azzal lehet legjobban jelezni, ha meggondoljuk, hogy más, ha „a magyar nép szétszóratásban él”, és ha „a magyar nemzet szétszóratásban él”, mivel csak a nemzetnek lehet „szellemi teste” – és az nem darabolódhat fel a fizikai-földrajzi térben, ahogy a fizikai-földtörténeti időben sem.

Úgy tűnhet, könnyebb volt annak, aki nem kívánt társadalmi reformot, aki konzervatív volt. A konzervativizmus embere azonban nem ragaszkodhatott a meglévő országhoz, ha viszont az előzőhöz ragaszkodott, már nem a meglévőt akarta óvni és javítani. „Reakciós” lett, nem konzervatív. A társadalmi reform viszont együtt járhatott – de nem szükségképpen járt együtt – a nemzet reformjának igényével, hiszen lehetett internacionalista. A nemzet reformja, mint magyar nemzeté, ilyen körülmények között csakis az ország társadalmának reformjához kapcsolódhatott. Szabó Zoltánnak a reformkorra hagyatkozó megfogalmazása szerint az volt a követelmény, hogy a magyar nép bebocsátassék a magyar nemzetbe, hogy az felfrissüljön, megszabaduljon nemesi és a nemesihez idomuló városi-polgári jellegétől. Sajnálatos különbség keletkezett a nemzetre és az éppen valóságos államhoz-országhoz tartozó társadalomra vonatkozó igények és kívánalmak között. Ezt, úgy gondolom, éppen Németh László és Szabó Zoltán értette meg a legjobban. Egyikőjük sem érvelt a „mindent vissza” határrevíziójának érdekében, bár természetesen ellenében sem. Nem hozták szóba. Első helyre ugyanis a társadalmi reformot tették, a magyarországi társadalom reformját, ami éppen ezért nemcsak a magyar nemzetiségűek nemzeti(ségű) közösségének megreformálása volt, de az is. (Meg kell szoknunk, hogy a „magyar” szinonimája is a „magyarországinak”, meg nem is.)

1990-ben és azóta egy beindító radikális törés után mindegyik politikai program mindenekelőtt program, előírás és – a kis radikális pártok programjaitól eltekintve – valamiképp progresszív, előrelépő, legalábbis valami nemkívánatostól ellépő, ezért reformista volt. Ha Oakeshott jellemzése lényegében elfogadható, egyáltalán nem volt mód a meglévők karbantartására és megjavítására. Az 1990-es években a Kádár-rendszert visszasíró embereket furcsa lenne konzervatívnak és még furcsább reakciósnak mondani. A konzervatív pártoknak, törésszerűen, vissza is kellett nyúlniuk az elmúlt ötven év elé, ugyanakkor előre is kellett lépniük, és mindkettő problematikus volt: mifajta előre és hova vissza.

Véleményem szerint nem volt szerencsés, hogy egy lényegében konzervatív irányultságú párt végezte az átállást egy szabad piaci berendezkedésre, jobb lett volna, ha ezt egy, a pártjelleg szerint radikális reformra törekvő kormány teszi. Vele szemben lehetett volna visszafogottnak lennie egy konzervatív pártnak, illetve a konzervatív pártoknak. Így azonban az történt, hogy a konzervatív irányultságú Antall-kormány egy alapjában véve nem konzervatív feladatot volt kénytelen elvégezni, és ez mind a kormányzó párt, mind az ország politikai egészsége szempontjából kedvezőtlennek mondható. Aktív (politikai) konzervativizmus, konzervatív párt még most, majd tíz évvel később sem lehetséges, hiszen a siettethető átalakulás még folyamatban van.

A helyzetet még bajosabbá, az idiómák tekintetében még zavartabbá teszi, hogy az ún. legfejlettebb országokban is összekuszálódtak mind a felállások, mind az elnevezések. A már említett német szociáldemokrata eszmefuttatás szerint a konzervatívok bevezette gazdasági politika „neoliberális” volt, és nem járhatott választói sikerrel, mert a „neoliberálisok” – értsd: a konzervatív irányultságú pártok – a gazdasági politikára tettek fel mindent, elfelejtve, hogy az emberek állásukat elveszíthetik, szavazójogukat viszont nem.

A „neoliberális”, azaz a konzervatív kormányzás hosszú évei után kormányra jutott brit Munkáspárt vezetője a 20. század legvégén maga is mérsékelte a szociális állam elképzelését, és kölcsönzött egyet s mást a „neoliberális” programból. Erre az általa kialakított köztesre alkalmazta a „Harmadik Út” kifejezést (vö. Anthony Giddens: A Harmadik Út. A szociáldemokrácia megújulása. Budapest, Agora, 1999). A német Szociáldemokrata Párt időközben szintén kormányra jutott vezetője elfogadta az új receptet, és vele hatalmas vitákat váltott ki a „szociáldemokrácia jövőjét” illetően. (A szociális elkötelezettségű államot egyébként a konzervatív Bismarck találta ki a 19. század vége felé a szocialistákkal és a liberálisokkal folytatott küzdelmében.) Efféle vita nem jöhetett létre Amerikában, hiszen a Demokrata Párt nem szocialista, bár valójában a „Harmadik Út” új találmányát, elnevezés nélkül, éppen az amerikai Demokrata Párt vezetője fedezte volt fel. Mivel Amerikában ezt a pártot illetik a „liberális” megnevezéssel, ott most a „liberálisok” és a „neoliberálisok” hadakoznak egymás ellen.

Mindez csak példa arra, hogy a minősítő szavak zűrzavara a pártfelállások és programok zűrzavarát jelzik az úgynevezett legfejlettebb országokban, amelyekhez a kevésbé fejletteknek, így Magyarországnak is, igazodniuk kell, illetve eligazodás végett figyelniük rájuk. A konzervatív pártok „neoliberalizmusa” maga is a konzervatív pártok programjainak újrafogalmazási kísérleteként állt elő. A zűrzavar átrendeződést jelez. Az amerikai külpolitikának az 1970-es években Metternichhez hasonlított mestere mondta annak idején, hogy a legtöbb, ami elérhető, az a nyugati demokráciák élettartamának néhány évtizedes meghosszabbítása. Azok az évtizedek éppen ezekben az években járnak le, most azonban – a Szovjetunió önfelszámolása miatt is – efféle borúlátásnak nyoma sincs. Az észlelhető átrendeződés talán azzal jár, hogy a „konzervatív”, a „liberális” és a „szocialista” címkék használata kimegy a divatból, vagy más jelentésekkel töltődnek fel. A megőrző, a reformra törekvő és a törésszerű változást követelő álláspontok azonban, véleményem szerint, nem mehetnek ki a divatból. Az utóbbiakat is elérte ugyan az átrendeződés sodra, a szélsőséges európai pártoknak, legalábbis egyelőre, a másokra hatás, nem a kormányra kerülés a reális igényük, az átrendeződés azonban feltehetőleg nem vezet oda, hogy a szélsőséges lehetőségek gondolata elpárologjon az ingereket és indulatokat szolgáló elmékből.

A „konzervatívról” manapság azt szokás mondani: „megőrző”. Ezzel a szóval jellemezte nemrégiben egy recenzens az e tanulmány kezdetén említett Kodolányi Gyula szerkesztette folyóiratot, a Magyar Szemlét (Magyar Nemzet, 1999. VIII.). Bár a megőrzés gondolata önmagában semleges, elsődlegesen mégis valami változatlan dolog védett megtartására vonatkozik, ahogy József Attila versében is: „Az meglett ember, akinek / szivében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg.” Aki talált tárgyat megőriz, nem alakítja át. Az Oakeshott jellemezte konzervatív ember viszont egyértelműen alkalmazkodik, illeszkedik a változó körülményekhez, miközben azokat hajlama szerint illeszti-formálja. A termosz, a repülőgép, a vasút, a penicillin, a rádió meg a többi találmány mind feltalálás, nem megújítás eredménye, és a konzervatív hajlamú embernek, a konzervatív reformra késznek alkalmazkodnia kell hozzájuk. A feltalálásokat hajtó erők egésze – mint az úgynevezett emberi emancipációra való törekvés erőinek együttese – meghatározóan mozgató és alakító erő az újkorban (amely szerintem magában foglalja azt is, amit sokan újkor utáninak, posztmodernnek mondanak). Az emancipáció, amennyiben eltekintünk morális vetületétől, egy-egy társadalom igazgatásának újfajta technikája, így tartozik össze a kettő.

Ha csak megőrzésről lenne szó, a konzervatív hajlamú ember az említett újítások és találmányok viszonylatában legfeljebb a méltóságát őrizhetné meg, illetve csak annak megőrzésére törekedhetne. Ha viszont megújításról, átalakító alkalmazkodásról beszélünk, akkor például a rádióra úgy is gondolhatunk, mint a hanghullámok terjedésének megújított módjára, nem mint egy, a múltban sohasem volt szerkezetre. Ha a technika és az emberi emancipáció gondolkodásunkban nem az ördög műve, nem a gonoszé, akkor olyan mozgás és mozgatóerő, önmozgás, amelyik megfelelő bánásmódot kíván meg, nem pedig hasztalan és ezért folytonosan frusztráló ellenállást.

Úgy gondolom továbbá, hogy a „racionalizmus” nem maga a technika, a feltalálás, hiszen a kőbalta, a kerék, a kerámia meg a földművelés óta sok találmányról, invencióról tudunk, hanem a technika fölgyorsulása és fölgyorsítása. Az ógörög szillogizmus már egyfajta masina volt. A felgyorsulás révén a racionális gondolkodás mintegy kívülről közelítheti meg a meglévő dolgokat, viszonyokat és helyzeteket, valamint a velük kapcsolatos lehetőségeket. A múlthoz képest hihetetlen mértékben munkamegosztásos emberi közösségekben a barkácsolás (bricolage) radikalizálódott, kiterjed a (jelenlegi) alapanyagokra és alapviszonylatokra: génekre, sejtekre, molekulákra, atomokra és sugárzásokra. A különféle munkafajták egymáshoz illesztése maga is barkácsolás, az emberi közösségek barkácsolva is termelnek, még búzát is, nemcsak fényképeket.

Az absztrakció, a kívülről közelítés első pillanatra nem tűnik összeegyeztethetőnek a barkácsolással, holott még a hagyományos barkácsoló ezermester sem csupán meglévőket lát, nem csupán közéjük ágyazottan dolgozik. Meglévő tárgyakból nemcsak olyasmit állít össze és elő, ami már megtalálható, legfeljebb olyat, amelyik már ismert funkciót tölt be. Az emberek pedig, a leg-„primitívebbek” is, mindig gondolkodtak, méghozzá logikusan. Levy-Bruehl maga vonta vissza „prelogikus gondolkodásról” szóló, híressé vált tételét.

Ugyanakkor a technológiai és emancipatórikus mozgás és mozgatás nem az egyedüli, sőt bizonyos értelemben nem is elsődleges. A Földet, a Napot, a növények fotoszintézisét és az állatok metabolizmusát, de az emberi lélegzést és emésztést is a meglévők már ismétlésre utalt együttese mozgatja. (A kétnemű szexualitás – egy-egy fajon belül olykor igen széles spektrummal – maga a megismétlés és a változás egysége. A darwini „fajok kiválasztódása” nem feltalálás, hanem változás. Antropológiai kérdés, hogy fejlődés-e kifinomodás-e, vagy másulás, ahogy kérdés az is, miféle viszonyt gondolunk a létrehozó lények és létrehozott szerszámaik között, és miként értékeljük az ezzel a köztessel adódó, kölcsönös viszonyt, amelyben egymásra hatnak.) A technológiai és emancipatórikus(nak mondott) mozgást lehet persze elsődlegesnek is gondolni, például akkor, ha a kommunikációt – molekulák, sejtek, neuronok, jeladásra képes lények között – valami elsődleges mozgás kisugárzásának véljük. Az algáktól a kvantumelméletet kitaláló emberi lényekig akkor bizonyára ugyanegy mozgás van folyamatban.

Vagyis úgy hiszem, érdemes meggondolni, hogy a konzerv úgy őriz meg, hogy a konzerválás meg is változtat. Még a mélyhűtés is gyakran azt teszi, bár gyakran nem. Viszont lehetséges lenne-e mélyhűtéssel konzervált élelmiszer a mélyhűtés technikájának feltalálása nélkül? Nem reformszerű alkalmazkodás-e, ha füstölés vagy szárítás helyett – a konzervek feltalálása után – mélyhűtve is meg tudjuk őrizni a húst, a zöldséget? Másfelől: érne-e valamit is a mélyhűtés, ha nem lenne meg az a hagyomány, amellyel megszerezzük azt, amit mélyhűteni lehet?

Szeretnék külön kitérni Oakeshott már említett gondolatára, amire magam tapasztalatok révén jutottam: hogy lehet valaki konzervatív a politikában, és radikális minden másban. Hozzáteszem, hogy ennek az ellentéte is gyakori: radikális politikára hajló emberek lehetnek felettébb konzervatívok minden másban. Ez viszont felveti a hajlam kérdését: vajon lehet-e egy embernek többféle hajlama?

Hogy a nyulat kiugrassuk a bokorból, szembesítsük egymással a jellem, a karakter fogalmát a személyiség fogalmával. A „személyiség” szó és jelentése azért alakult ki a 18. század legvégén és a 19. elején, hogy leváltsa a „karaktert”, a „jellemet”. Heine ebben az összefüggésben gúnyolódott a republikánus erkölcsösségen: „Nem tehetség, viszont jellem” („Kein Talent, doch ein Charakter”), és a 20. századi pszichológusok (köztük Jung is) ezért foglalkoztak egyedül a személyiséggel. A személyiség ugyanis integrált többes, nem lehet homogén, az integrálás pedig attól függ, kinek hogyan sikerül, és hogyan gondolkozunk felőle. A személyiség dinamikus struktúra, a karakter, a jellem viszont homogén és statikus; úgy maszkszerű, hogy elfedi az eleven és mozgékony, sok mindent kifejezni képes arcot. A „kifejezés nélküli arc” azért zavaró, mert maszkszerű, de nem is „karakteres”, bár érzékelhetően: arc.

Oakeshott megjegyzése és a magam tapasztalata szerint egy-egy embernek mint személyiségnek többféle hajlama lehet, sőt kérdés, van-e olyan ember, akinek mindenben homogén, egyöntetű a hajlama, illetve – Manheimmel szólva – mindent egyformán él meg, mindenről egyféleképpen gondolkozik.

Az egyént, az individuumot is lehet pluralistán gondolni, többesként, hiszen a többes mindig egybefogott. Egy egyén úgy egyén, hogy szerethet kapálni és autózni, ha pedig szereti a rózsákat, még szeretheti vagy nem szeretheti a disznósültet, a szokatlan zenét és a megszokott sétautat. Lehet konzervatív a politikában és radikális a festészetben. A dolog lényege talán az, hogy a politikában konzervatív hajlamú ember nem politizál át mindent, sőt a politikát csak a számára éppen adott és országhatárok szerint körülírt emberi társadalom egyik funkciójának tekinti, és igyekszik annyira különválasztani a többitől, és annyira kordában tartani, amennyire csak lehet.

Kassák jó időn át radikális volt mind a politikában, mind a költészetben; amennyire tudom, másban nem. Moholy-Nagy sem, viszont ő a politikában sem volt radikális, ahogy ez például Duchamp-ról sem mondható el. Picasso inkább Kassákra hasonlít, Max Ernst inkább Moholy-Nagyra. Nehéz eldönteni, Bartók milyen módon volt reformista a politikában – radikális nem volt –, és mi mindenben volt tisztán konzervatív hajlamú. Schönberg a zenében radikális volt, a politikában nem.

A névsort folytatni lehet, figyelembe lehet venni a tudományok embereit, a felfedezőket, a gondolkodókat. A radikálisnak mondható tudósok – Darwin, Max Planck, Einstein, Schrödinger, Heisenberg, Jedlik, Edison, Goddard, Neumann – közül szinte mindegyik konzervatív vagy reformista volt a politikában. Nem érezték, hogy szükséges lenne hajlamaikat és gondolkodásukat mindenben egy nevezőre hozniuk, mintha matematika dolga lenne az egész. Emblematikus, hogy Majakovszkij, miután versbe írta: „és megállok dalomnak torkára hágva”, hamarosan – a verset (Teli torokból) befejezetlenül hagyva – öngyilkos lett.

Mindezek summája, vélem én, a következő. A konzervatív megélés és gondolkodásmód nem terjed ki mindenre, ha Mannheim szövege ezt sugallja is. A romantikus konzervatívok közül választott fő példa, Adam Müller például Kleisttel együtt szerkesztett egy Phöbus nevű folyóiratot, amely az annak idején egyedül szokásos gót betűk helyett olaszos latin betűkkel lett nyomtatva, ami csak jó száz év múlva terjedt el. Kleist maga is politikailag konzervatív volt, de Kant csöppet sem konzervatív filozófiája igencsak hatott rá, és íróként egyáltalán nem mondható konzervatívnak. A marxista irodalomkritikában mint „erkölcsösben” az ilyesmit „ellentmondásként” aposztrofálták, jelezve, hogy karakterben, nem személyiségben gondolkoztak; a karakter volt önellentmondásos. Mintegy komolyra fordították Heine idézett gúnyolódását, hogy az erkölcsös művész, ha tehetségtelen is, jellemes – ami megfelel a latin közmondás kívánalmának: „vivat iustitia pereat mundus”, éljen az igazság, ha belepusztul is a világ –, bár annyi judíciummal, hogy az ellentétből ellentmondást varázsoltak a (Mannheim szerint) konzervatív fogantatású dialektikával.

Sokan mondták már – egyébként filmről írott könyvében a marxista Balázs Béla is –, hogy a művészetekben nincs haladás. Változás van, más-más variáció, a létrehozó közösség milyenségének megfelelően. Ha viszont így van, az újkorra, mindenképpen a 19. és még inkább a 20. századra maga a változatosság mint eklektika, valamint a haladás gondolata jellemző. A radikálisan szándékolt változás hathatósan járt együtt – antropológusok kifejezésével – az anyagi kultúra, vagyis a kultúra tárgyakban kifejeződő jellegének változásával. Az anyagi kultúra tárgyai közé tartoznak a művészeti ágak szerszámai, ezért az alkotói technika állítólagos fejlődésével együtt járó eszközök. Ezt a technikai változást ugyanis mindenképpen haladóként értelmezték a közelmúltig, például a mai zongora haladás volt a 18. század végi elődjéhez, az pedig a csembalóhoz képest. Manapság viszont, mondjuk, Cage preparált zongorájának megalkotása és elfogadottsága óta, eléggé elterjedtnek mondható vélemény, hogy a zongora nem jobb, hanem másféle zeneszerszám.

Az anyagi kultúra tárgyai között figyelembe kell venni a rádiót, a gramofont, a hangosfilmet, a magnót, a tévét és a videót is. Ezek persze nem zeneszerszámok, a zene hallgatókhoz jutásának azonban szerszámai, és olyanok, hogy egy eléggé problematikusnak is ítélhető állapothoz segítettek hozzá. Mindenhonnan dől a komolynak nevezett zene is, a rádió- és tévéállomások szüntelenül közvetítenek, sugároznak, és az ember tényleg untig hallhatja a legkultikusabbnak értékelt műveket is, hiába áll módjában, hogy kikapcsolja készülékét.

Ebben a helyzetben a „konzervatív” jelző mintegy megváltozott jelentéshez jutott. Kassák Lajos felszólítása – „Éljünk a mi időnkben” – azt is jelenti ma, hogy hallgassunk az autóban vagy szobánkban – esetleg vécére menés közben is – Máté-passiót és gregorián énekeket, gordonkaversenyt, hegedűszonátát és nagyoperát. Ilyesmire eddig csakis a mi időnkben lehetett mód. A kérdés tehát az, milyen is „a mi időnk”, milyenek vagyunk „mi”, és ez éppúgy kérdezhető a politika, mint a zene más-más összefüggésében.

Alapvető meggondolás, amit Oakeshott gondolkodása tételez, hogy az ember – mint emberiség, mint „az” ember – nem ura annak, ami történik vele, még annak sem, amit csinál, ezért cselekvése mindössze módosíthatja azt is, amit ő csinál, azt is, amit nem ő. Ha Voltaire Candide-ja a maga „Gondozzuk kertjeinket!” javaslatával konzervatív volt is, Voltaire aligha. A kert gondozása persze alkalmazkodás, de olyan, amihez hozzátartozik a növényzet megreformálása. Efféle reformmal teremtődött a búza meg a kenyér, a szőlő meg a bor, de ha meggondoljuk, talán a kőbalta és a kerék is.